K. Varga Beáta: Az emlékkufár

K. Varga Beáta, Az emlékkufár,

Galaktika, 258 (2011. szeptember). 58-61.

K. Varga Beáta írása a Galaktika Szép új digitális világ című tematikus számában jelent meg. A novella valóban egy szép, új digitális világban játszódik, melynek pontos idejét ugyan nem tudjuk meg, azt azonban igen, hogy adott a párhuzamos valóságokba való betekintés lehetősége, még ha nem is legális úton. Ez a lehetőség azonban – ahogy a cím is előrevetíti – inkább disztópiát eredményez. A címbeli kufár szó pejorativitása érzékelteti a novella főszereplőjének értékrendjét, aki egyben narrátor is. Ő az, aki az emlékkufárról megállapítja, hogy egy ,,fásult Sátán”, és óvakodik is tőle, de végül felülkerekedik rajta a kíváncsiság. Ez adja meg a novella kulcsmomentumát és drámai erejét.

A párhuzamos világok létezésének lehetősége főleg a kvantumfizika előrehaladása óta foglalkoztatja a szerzőket. Mi történik, ha tudomást szerzünk egy alter egónk döntéseiről? Hogyan hat az emberi sorsra ez a tudás? A novella ezekre a kérdésekre keresi a választ. A főszereplő alter egójának emlékei sorsfordító erejűek: olyan tudáshoz jut, mely által elveszíti a saját valóságát. Emellett fontos szerepet játszanak a női sors dilemmái, a család és a hivatás, a nő munkahelyi szférában betöltött helye. A szerző biztos kézzel teszi meg kiindulóponttá a női főszereplő perspektíváját. A tudományos fantasztikum és a belső lélekábrázolás így kiegészítik egymást, és egységben vannak, a mű ezáltal koherens és jól szerkesztett.

A tudományos elméleti keret és a társadalmi problémák leginkább az ezredvéghez és az ezredforduló korszakához kötik a novellát. A főszereplő kimondja, hogy nőként alávetettnek és lebecsültnek érzi magát a szakmájában, munkahelyi szóbeszédek sújtják – mintha csak egy modern iparosodott városban lennénk. A kulisszákat a szerző nem mutatja be olyan élességgel, hogy egyértelműen kiderüljön, hányadik században és milyen bolygón járunk, mintha csak az olvasó képzeletére akarná bízni ezeket a részleteket. Ez a homályosság érzékelteti azt, hogy a problémák jelenkoriak.

A novella világképe dichotomikus: jó és rossz, isten és sátán áll egymással szemben, köztük pedig az ember mint saját vágyainak és gyengéinek kiszolgáltatottja. Az emlékkufár egyértelműen maga a Sátán vagy annak egy szolgája, míg Istenről így ír a szerző: ,,Szemem kékje mögé behúzódott az a régi, lófarkas kislány, és őrzi a csendet, Istent” (58). A női főszereplő érzékenyen láttatja környezetét és saját gondolatait, érzésvilágát: rajta keresztül élesen rajzolódik ki a többi szereplő jelleme, egymáshoz való viszonyukról néhány szóból teljes képet alkothat az olvasó.

A belső monológ hiteles és tömör, ugyanígy a párbeszédek, melyek az emlékkufár és az építésznő között zajlanak. A szerző kerüli a fölösleges részleteket, lényegre törően halad a végkifejlet felé. Ez a tömörség drámai feszültséget ad a novellának. Egész élettörténetek elevenednek meg pár oldalban, mégsem érezni azt, hogy rések maradnának a cselekményben: az olvasó minden lényeges eseményt megtud, hogy aztán a szerző elvezesse a művet záró kérdésekig.

Választ nem kapunk, ám az értékrend egyértelmű: a tudás hatalom. ,,A mi korunk átka a választások sokasága, az ezernyi út, amin járhatunk. Kísértése pedig a »mi lett volna, ha« csábítása” (61.) – állapítja meg a narrátor. Az emlékek itt nem puszta információk, hanem érzések és élmények, melyek teherként rakódnak rá a főszereplő életére, és megváltoztatják alter egóinak életét, így tragédiához vezetnek.

Katona Ágota