A Zsoldos-Díj pályázatának bírálata

2013

Bevezetőül még egyszer le kell szögeznem valamit, amit már nem egyszer hangsúlyoztam, a jelek szerint nem eléggé. A regény önmaga világában teljességgel érthető, zárt kompozíciós egység. A regényfolyam önálló regények gyűjteménye, amelyben egyes szereplők, ill. egyes körülmények több regényben is fölbukkannak, de az egyes regények önmaguk világában teljességgel érthető, zárt kompozíciós egységek.

A kompozíciós egység azonban nem azonos a kötettel. A kötet könyvkötészeti fogalom, fizikai egység, független a benne helyet foglaló szövegtől, annak lezárt vagy lezáratlan jellegétől. Tartalmazhat egy kötet több regényt (ez esetben különböző szereplőkkel, különböző feltételek között játszódó, egymástól független cselekmények foglalnak benne helyet), de hosszú regény betölthet több kötetet is, ez esetben az egyes kötetek egymással összefüggő cselekményt tartalmaznak azonos szereplőkkel, azonos bonyodalomban.

Ha egy ilyen többkötetes regény egyes köteteit külön, egymástól függetlenül szemléljük, akkor óhatatlanul zavarosnak tűnik a cselekményvezetés, ziláltnak a szerkezet, hiszen e tényezők csak a kompozíció egészében értékelhetők helyesen. Ezért ellenzem, hogy összefüggő mű egyes köteteit egyenként nevezzék a Zsoldos-díjra. A kritika csak önállóan értékelheti a nevezett köteteket, s adhatunk ugyan rájuk pontot, de a kötetenként elért eredmény kisebb, mint a műegészé.

Ugyanígy ellenzem, hogy egy regényt fejezetenként nevezzenek, s fejezetenként kelljen megítélni. Bármilyen kompaktak legyenek azok a fejezetek: önmagukban nem zárt egészek, megértésükhöz szükséges volna a többi fejezet mint előzmény vagy következmény. Egy művet nem ítélhetünk meg rajta kívül álló ismeret (szöveg) segítségével; így a részletekben való nevezés, ill. bírálat esetén a kompozíció, az érthetőség erősen sérül.

Regénypályázat

Bálint Endre, A Programozó Könyve, e-könyv, Digitalbooks

A Programozó Könyve igazán sok rétegből tevődik össze. Az alapszövet egy fiatal ember küzdelme a tudományos eredményért, amelynek értékét személyes érzelmek fokozzák magasra (a kutatás célja valós elméleti matematikai probléma, a Collatz-sejtés megoldása, a bűvös szám azonban azonosul a szeretett nő utáni vággyal, ill. az emlékéhez fűződő gyásszal). Ezt a küzdelmet magasabb szintre emeli a Collatz-szám titokzatos jelentősége, fölemelkedése előbb az élet rendező elvévé, majd egy valóság fölötti világ sarkkövévé. Ezt az összetett bonyodalmat földibb konfliktuscsoportként kíséri a munkahelyi kollektíva krimibe torkolló, sokféle eseménye.

A két „földi”, valóságos cselekményvonal ihletett, és a személyes hitel varázsával hat (munkahelyi ármánykodások és érdekszövetségek, beteljesületlen szerelem, a tudományos kutatás titkai). A cselekmény magasabb szintű vetülete nem ilyen élményszerű. Előbb a világ Mátrix-féle látszólagosságával, majd Babits Elza pilótájának „Kis Föld” problematikájával irreálissá lesz a regény világa, majd egy halálközeli (vagy inkább „halálhatári”) látomással irracionálissá válik, végül a Programozó omnipotens teremtő lényén át úgyszólván transzcendens síkra kerül át a téma. Ezzel az a veszély idéződik föl, hogy transzcendens, csak hittel átélhető megoldást fog kínálni, ami pedig idegen a szépirodalom természetétől; ám a meglepő megoldás fanyar humorával visszatereli a művet a sci-fi világába, a múltban megváltoztatható jelen témájához. Az irracionális síkok közül kiemelkedik összetettségével, a jelenre utaló elemek szövedékével a túlvilági látomás. A múltba tett képzeletbeli kirándulás (amelyet a „halálhatári” látomás igazol) szintén élményszerű, és segít elmosni a határokat a valóságok között. A sokféle feszültség kiválóan van összefonva: a különböző szinteken futó cselekményszálak egymást erősítik, egymás feszültségét fokozzák. Hatásuk titka, hogy a feszültségeket emberek hordozzák, akiknek összeütközéseiben a feszültség megtestesülhet. (Talán ezért kevésbé hatásos a valóság feletti világ: a teremtő istennel szemben feszültség nem, csak kiszolgáltatottság ábrázolható.) A jelenetezés, a párbeszédek jól szolgálják a dramaturgiát. A mű legnagyobb erénye éppen az, hogy a konfliktusok a jól eltalált és alaposan kidolgozott figurák természetes cselekvéseiből fakadnak: sohasem látszik a figurák mozgásában dramaturgiai kényszer, mégis mindhárom cselekménysíkon közel egyidőben juthat tetőpontra a feszültség. A regény számos kiválóan ábrázolt szereplőt sorakoztat föl: a két igazgató, Hajnal, az öreg antikvárius kitűnik kidolgozottságával. Maga a narrátor is gazdagon árnyalt jellem. (Talán Melinda kétszeri átalakulása sok egy kicsit.) Ábrázolásuk mélységéhez hozzájárul az életteli közeg, amelyben mozognak, a hangulatot erősítő környezet, az élő városképek leírásai. A tudományos-fantasztikus irodalomban, ahol a hangsúly újabban a puszta akció felé tolódik el, üdítő olvasni a regény poétikus írói nyelvét.

VÉSŐ Dániel (Danny Graver), Az Éden foglyai, Cherubion, 2012.

Az Éden foglyai Az Édentől nyugatra cselekményét folytatja, számos eleme csak önmagán kívül, az előző kötetben leli meg magyarázatát. A cselekmény két szálon fut, az egyik az Édenen rekedt kis csoport sorsát tárgyalja, küzdelmüket a túlélésért, a menekülésért; a másik szál új szereplőket mozgósít új helyszíneken, hogy megmentsék az Éden foglyait. A cselekmény önmagában, az előzmények nélkül szemlélve nem igazán teljes, ám meglehetősen feszült. A szerkezet kiszámított, hogy a tetőponton másodpercek alatt oldódjon ki a feszültség, amikor e másodpercek alatt a szereplők megmenekülnek. A megoldás azonban nem terjed ki az első kötetben megkezdett bonyodalom minden elemére (Olivia gyermekkora, az Éden pusztulása és pusztítói), és e második kötet új, még megoldatlan feszültségeket ad hozzá (Donohan apjának, ill. új társainak sorsa, a Cég felelőssége, igazságszolgáltatás a jóknak stb.), ez pedig további, új fejezeteket jósol. Az űrben játszódó cselekmény gyors, eseménydús, de meglehetősen szokványos, az Éden mélységeinek eseményei újszerűek, bár feszültségük alacsony; mindkettőben túl sokszor jut szerephez a véletlen. Olivia a legfőbb mozgató szereplővé nő, képességei a legendás Öszvéréit is messze lepipálják: fényévek távolából képes szerelmet és a megmentésére irányuló olthatatlan vágyat kelteni Donohanban. Donohan alakja kevésbé komplikált, de koherensebb. A többi szereplő (talán Fallin kivétel) felületesen jellemzett, noha többükben megvan a lehetőség a későbbi kibontakozásra (Fallin, Konrad, Flavio), míg Dolly elveszítette minden jelentőségét. Az Éden-mélyi világ új és izgalmas, a daorok érdekes populációja mindig a mű szükségleteinek megfelelően működik. A nyelv korrekt, a leírásokban néha szép vagy erőteljes fordulatokkal.

Gödri Botond, Osiris fiai, Sopron, Novum Publishing Kft, 2012. 232 l.

A regény igazán fontos és időszerű problémát villant föl: a túlnépesedést, amellyel itt a Földön nekünk is hamarosan meg kell mérkőznünk. Kár, hogy a probléma csak a kereteket képezi egy (mondjuk így) ikerpár hányattatásaihoz. A cselekmény maga az ikrek életútjának utolsó szakaszát öleli föl: futó utalás a kupolavárosból (burából) való elűzésre (kicsit sántává is teszi a történetet, hogy ennek okát, körülményeit nem ismerjük meg, s ezen nem segít Proit és Antea végső veszekedése), kalandok az űrhajóig, az űrhajó és az Anath bolygó történetének megismerése, saját származásuk kiderülése és végső sorsuk. Sajnos eközben az utolsó lapokig szem elől vész számos kiváló és szükséges konfliktus: a választás a faji rokonság és a fölnevelő bolygó között, a „hazaszeretet” az elűző, mégis szeretett lakóhely iránt (amit a cím sugall), Proit kudarcba fulladt házassága – ezek mind alátámasztanák a testvérek végső döntését. Ám a cselekmény a konfliktus elmélyítése helyett a meglepetésre törekszik.

A színhelyekhez a szerzőnek két idegen világot is meg kellett alkotnia. Az Osirisről érzékletes képet kapunk, az Anath csak mint vérengzések és tanácskozások puszta színhelye áll előttünk. Az idegen társadalmak fölépítése egyik helyen sem sikerült ellentmondásmentesen. Idegenszerű és megalapozatlan a Grand arctalan, despotikus uralma a Velencei Köztársaság legsötétebb évtizedeinek szellemében (ami – végül kiderül – csak arra kell, hogy a végén meglepje az olvasót Proit egykori feleségének, Anteának fölbukkanásával), és nagy pesszimizmusra vall, hogy az Anath történetének áttekintett évezredeiben minden vezető és politikus vagy buta, vagy önző, vagy hatalommániás, vagy ezek tetszőleges kombinációja, de felelősségtudó, értelmes vezető nem akad köztük. A cselekmény ritmusa kiegyenlítetlen: középső harmadát az Anath adathordozóról történő megismerése adja, ez fölöslegesen hosszadalmas (az intrikus, szadisztikus és tömegmészárló jelenetek oktalanul nyújtják el). Ez megtöri a feszültségívet: hiába kapnak olykor nevet a lemészároltak, egy sem marad annyi ideig a szemünk előtt, hogy a sorsukért aggódhatnánk, míg a két hős dologtalan. Kivétel Kilderis, aki három epizódban szerepel, de ő sem nő hőssé, még negatív hőssé sem. A regény lezárása a születő új faj tekintetében fölemelő, de a fivérek posztumusz elismerése csak látszólag elégtétel, valójában zavaró és hihetetlen. Semmi sem indokolja, miért változott meg a megítélésük, ráadásul Akris haláláról az Osirisen nem is tudhattak. Az, hogy a regény mindenekelőtt az olvasó érzéki lehengerlésére törekszik, a művészi megvalósítás minden más elemét háttérbe tolja. Mindössze a két hőst ismerjük meg közelebbről. Őket a szerző eltérő jellemekként akarta elénk állítani (kettejük eltérő végzete is ezt hivatott kifejezni), a könyv nagyobb részében azonban különbözésük nem mutatkozik meg: könnyen szem elől téveszthetjük, mikor melyikük beszél. Antea jelleme következetlen: a Grand és az egykori feleség funkciója elhihetetlenül gyorsan váltja egymást. Nincs rá magyarázat, honnan ismerték az Osirisen az anathiakat oly jól, hogy ilyen engesztelhetetlenül el akarják pusztítani a fivéreket (a fivérek mit sem tudtak az Anath világáról), de ha mégis ismerték, és veszélyesnek tartották, miért nem végezték ki, tették el a fivéreket láb alól egyszerűen és velenceiesen? Másutt is előfordul, hogy a kitalált világ nem látszik betartani a maga szabályait. Ha az Anathon lehetséges milliárdokat pusztítani el bombával vagy mesterségesen előidézett természeti katasztrófával, hogy-hogy nem találták föl az anathiak a születésszabályozás legegyszerűbb módját, és dobálták le a leánycsecsemőket egy ottani Tajgetoszról?

Néhány efféle „szabálytalanságra” fölhívom a figyelmet.

61. Nem produkál napszerű jelenséget, ha a kupola alatt fúziós reaktort vontatnak keresztül.

65-66. Egy lapnyi terjedelemben Amarah szomorú, bár reménykedik; fél és sürget; elkeseredett; majd olyan egykedvű, hogy ásít; aztán ingerült és fél, ill. komor. Ez nem lélekábrázolás, hanem lelki tiki-taki.

85. „A rengeteg fémhulladéktól használhatatlan az iránytűje.” Ez a szupermodern civilizáció nem használta a giroszkopikus iránytűt?

148. A Mars és a Vénusz szintén földszerű bolygók! A földszerű–nem földszerű megkülönböztetés a gázóriásokat választja le a bolygók csoportjáról.

Pierrot-Gábor Endre, Az ördög köve, Bp., Alexandra, 2012. 443 l.

A félmagyar újságíró újabb kalandokba keveredik Magyarországon (és a kötetvégi közlemény szerint a harmadik kaland sem várat sokáig magára). A cselekmény ügyesen használja föl Debrecen múltját és jelenét. Jól szövi bele a bonyodalomba Hatvani professzor alakját, a magyar történelem különböző korszakaiba helyezett figurákat és eseményeket; még az első kötettel is kapcsolat teremtődik (s vele megoldást ígér az első kötet egy fontos, függőben maradt problematikájára). Szellemesen fonódik össze a történeti, a tudományos és a fantasztikus szál; ezeket a jelen kori (talán nem ugyanolyan ihletett) krimi-cselekmény bonyolítja. A cselekményvezetés kellemesen gyors, pergő, a feszültség arányos és magas, a megoldásban igazság szolgáltatik a jóknak. A jellemzés kevés gonddal készült, Hunt megbízhatóan szuperáló alakja mellett a figurák inkább funkcióknak, mintsem személyiségeknek tűnnek, s ezen az „éretlen siheder” Balázs, valamint a (kellemes meglepetés!) nyitott elméjű rendőr, Pusztai sem változtat. Könnyed, de korántsem kimunkált a párbeszédezés: a szerelmi téma vázlatos, a nővéri gondoskodás hangja túlhajtott. Debrecen mint színhely éppúgy újdonság, mint Eger volt, és éppúgy üres és jellegtelen marad az ábrázolása. A könyv erénye a könnyű, gyors olvashatóság.

Tóth [Kemese] Fanni, A napszemű Pippa Kenn, Szeged, Könyvmolyképző, 2012. 210 l.

A pályája elején álló írónőnek sikerült egy újszerű, jól fölépített és berendezett, történetileg is megtervezett, kellőképpen riasztó jövendő világot megalkotnia. Jól sikerült a biológiai kísérletek kettős jövőalkotó szerepének rajza, és bár a mérgező erdő gondolata nem ismeretlen a sci-fiben, nagyszerű földrajzi tájat rajzolt a cselekményhez: a végtelen, a természet védő és romboló erejét egyszerre megtestesítő erdőben a csúcsminőségű növénytermesztés kis oázisait: a kultúrtáj szigeteit az idegenné váló természetben. A regény sikerét azonban nem (csak) a természeti jövőkép biztosítja, hanem főként a társadalmi jövő, amelyet ugyanolyan jól épít föl és rendez be: a genetikai kísérletek jó és rossz eredményei, a sápadtak (utóbb már hihetetlenné szaporodó tömegű) hordája, köztük pedig a társadalom és kultúra romos szigetei. A cselekmény fő látószöge a társadalmi magányban, de a kultúra legmagasabb szintű örökségében fölnevelkedett fiatal lányé. Az írónő számbaveszi a jövő civilizációs és természeti összeomlásának hatását a társadalom különféle csoportjaira, a családra és az egyes emberre. A női alkotásmód legjobb értelemben vett sajátsága, hogy ebben az eltorzult világban nem a menekülés kalandjára, hanem az elmélyült lélekrajzra esik az epikum legfőbb hangsúlya: a lelki útra, amelynek során a magányos Pippa világa kétszemélyesre tágul. A cselekmény mindvégig magas feszültségszintet tart, ritmusa gyors (bár az utolsó harmadban inkább a mennyiségi fokozással akar hatni az olvasóra: még nagyobb erdő, még több sápadt, még rövidebb idő). A váltakozó nézőpontú narráció inkább kényelmes, mintsem egymás hatását fokozó elbeszélői fogásnak bizonyul; Peter Kenn visszaemlékezései (amelyekre valójában csak a regény végén van szükség) többször jó indokkal épülnek bele a cselekménybe. A cselekmény jó motiváltságát csak a regény befejezése töri meg, ahol a meglepetés fokozása végett a három főszereplő nem önazonosan viselkedik (leginkább Ruben), s meglehetősen sovány magyarázattal bukkan föl a halottnak hitt fivér. A regény két fő figurája alaposan kidolgozott s a váltakozó nézőpontoknak köszönhetően sokoldalúan jellemzett, a cselekmény lezárásától eltekintve koherens egyéniség. A kiürülő világ egyébként kevés szereplőt enged meg körülöttük; a jól sikerült mellékalakok közé tartozik Kelsei és a Kutyaorrú; a Kenn-család nem annyira a két fivér személyében, mint a család közös hagyományával, magas kultúrájával és az új helyzetben keletkezett, kemény magatartásszabályokkal van jelen, figyelemre méltóan. A regény nyelve, előadásmódja finoman árnyalt, néha mély; a regény második felében a testi vonzalom leírásában kissé vontatott. Írót és szerkesztőt egyaránt dicsér, hogy alig van a szövegben s a nyomtatásban hiba, bár az a „féltem, hogy eltörik valamilye” (210.) elég fájdalmas…

Varga Beáta [On Sai], Calderon, avagy hullajelölt kerestetik, Szeged, Könyvmolyképző, 2012. 286 l.

Ilyen mennyiségben és ilyen sűrűségben ritkán kapja az olvasó az űrlektűr sikerelemeit: a cselekményben kifinomult intrikákkal teli nagypolitikát, cselszövénnyel zsúfolt űrhonvédelmet, titokzatos megbízást, űrterrorizmust, a konfliktusok között ármányos ellenfeleket, apa-fiú, férfi-nő, kapitány-másodkapitány, kapitány-legénység feszültségeket, a szereplők között hagyományok ellen lázadó japán nőt, előkelő és elegáns főurat, mindenekelőtt pedig egy hőst, aki önmagába sűrít egy seregnyi sikerpatront: rangrejtve élő előkelőség, főúri család másodszülöttje, aki ellen az elsőszülött fenekedik, gyászoló férj, akinek bánat felhőzi nemes homlokát; személyében elnyomott legkisebb gyermek vívja ki igazát, félreismert fiú szerzi meg apja becsülését, aranyifjú tanulja meg a társakkal való együttélés értékeit, intrikák áldozata vág vissza maga és mások sérelmeiért, az életből kiábrándult férfi találja meg a valódi szerelmet. Annyicska transzcendencia, hogy érdekes legyen: egy kellően ködös jóslat hatásosan lengi be a cselekmény egészét. Annyi – és főleg csupán verbális – szadizmus és homoszexuális erőszak, hogy ízléstelen ne legyen. Mindezen elemeknek a fele (mit fele, a negyede) is elég volna egy jól sikerült könyvhöz. A szórakoztatóipar elemeinek e dús kelléktárát a jóízlés tartja meg, hogy át ne billenjen elviselhetetlenbe. A cselekmény rendkívül mozgalmas, elsöprő sodrú; a meglepetéselemek ilyen sűrűségében persze mélységre nem jut idő. A jellemek kevéssé motiváltak. A főhős, Calderon egyszerre félelem és gáncs nélküli lovag, valamint verhetetlen intrikus, gentleman és ökölhős, szupermen és rakodómunkás. Az ábrázolt világ erősen stilizált, néha csak az űrvilág idézőjeleiben tér el a miénktől: a kamasz iskolai chipgyűjtés örvén csönget be, az űrkikötőben kézzel rakodják a robbanásveszélyes anyagokat. Legjobban a két kultúra rajza sikerült: a spanyol/európai kardkultúra és a szigorú japán hagyomány, döntően női eredetű szabályokkal. Ez további lehetséges regényeket ígér.

Kisregénypályázat

Antal József, Kód, e-könyv, SF-portal (2012. évi jelölés)

A mű tulajdonképpen akcióregény, SF-eleme az igen gondosan és korrekten láttatott tudományos kutatás, amelyre a bonyodalom alapozódik (bár annak „jövőszerűsége” is kérdéses). Az ábrázolt arab-amerikai konfliktus alighanem sokáig biztosítja a téma időszerűségét. Az epikum érdekes, feszültsége mindvégig fennmarad, sőt fokozódik. A tudományos probléma megoldása miatt érzett izgalmat a két hősért való aggódás erősíti. A két fő figura rokonszenves, bár nem túl árnyaltan jellemzett; a Lökött Lora szerepe, ill. hosszan titkolt szerelme kissé motiválatlan. A regényszínhelyek (kórház, járványügyi központ) hűvösen jellegtelenek.

Antal József, Vektor, e-könyv, SF-portal (2012. évi jelölés)

(Minthogy az író a két regényt egyazon sablonra építi, megengedjük magunknak, hogy mi is ezt tegyük az indoklásban.)

A mű tulajdonképpen akcióregény, SF-eleme az igen gondosan és korrekten láttatott tudományos kutatás (bár annak „jövőszerűsége” is kérdéses). Az ábrázolt arab-izraeli konfliktus alighanem sokáig biztosítja a téma időszerűségét. Az epikum érdekes, feszültsége mindvégig fennmarad, sőt fokozódik. Ez főleg a két hős sorsáért való aggódásból fakad, noha az író mindent elkövet, hogy a tudományos probléma megoldásáért is drukkolhassunk. A két fő figura rokonszenves, bár nem túl árnyaltan jellemzett; a negatív oldal képviselői inkább szerepek, mintsem személyiségek. A regényszínhelyek közül a hajléktalanok éjszakai világa hatásos és nyomasztó, a kutatóintézet és az izraeli kórház inkább csak jelzésekkel ábrázolt.

Kasztovszky Béla, Glória, Galaktika, 265-266.

Ennél „kasztovszkysabb” művet talán még a szerzőnek magának sem sikerült írnia. A kisregény ezúttal nem a közösség, hanem az egyes ember felelősségének helyes értelmezését tematizálja. miközben (látszólag) tudományos magyarázatot keres irracionális jelenségekre (glória, csoda), a szellemi betegség és egészség messze átlapolódó fogalmaira, egyben az emberi élet értelmét, értékét is körüljárja. A cselekménynek nincs szüksége emberben megtestesülő rosszra, a műben valójában jó emberek mozognak, csak mivel a jót nem egyformán értelmezik, vagy képesek azt megvalósítani, a tetteik válnak eltérő értékűekké. A hős a környező világ végtelenségéből fakadó tehetetlenséggel, a megváltás lehetetlenségével küzd. Az igazán mély és humánus alapgondolat jól követhető szerkezetben valósul meg. Néhány elhihetetlenül jó ember sorakozik a lapokon. A nyelv az író megszokott, az elrejtett gondolatra mindig csak utaló, azt soha ki nem mondó, célozgató-körüljáró nyelve.

Nemere István, Halhatatlanok, Galaktika, 269-270.

Nagyon érdekes, finom, miniatűr ábrázoláson nyugvó írás. Problematikája a különleges képességek birtoklása és a hatalom reagálása – e tekintetben az író nem optimista. Helyette olyan egyéniséggel ajándékozza meg hősét, amely intellektusa, előrelátása és különleges képessége révén megmenti őt a hatalom mohó érdeklődésétől. A cselekmény némiképp emlékeztet az író Terra c. regényére: a főhős csak mesél múltjáról. Ám itt a múlt valójában egyáltalán nem irigyelnivaló, a halhatatlan sok-sok félbenhagyott élete valójában tragikus. Az író nem tud neki több elégtételt adni, mint még egy utód fölismerését. Az összeütközés nem drámai: a mű erénye a finom, visszafogott ábrázolás, a hős derűs, csöndes fölényének érzékeltetése. Érdekes a fölsorakoztatott sok élet, a történelmi kornak megfelelő sorsok, és jól szolgálja a várt hatást az előadás közönségének sokféle reagálása.

Novellapályázat

Antal József, 2014, Galaktika, 269. 36-42.

A 2012-es világvége-történeteket megújítva a novella a világvége utáni világot ábrázolja: a modern technikát elvesztett Amerikát, visszasüllyedve egy olyan kézműves korszakba, amelyből hiányoznak a kézműves szakemberek. Ez a jövő sokkal reálisabb és fenyegetőbb, mint a világvége. A cselekmény emberközpontú: egy ember gondolatain, beszélgetésein át ábrázolja a széthullást. A megoldás, a jótékony ajándék kicsit váratlanul hat, az egykori író és a boltos – egyébként kulcsszerepű – párbeszéde valójában nem készíti ezt elő. Szívesen láttunk volna többet az új világból, mint az autópályán haladó, egy lóerős homokfutót és csézát.

Antal József, Vénuszlakók – Botany Bay, Galaktika, 263. 46-59.

Az írásmű nem önálló: csak az előtte álló, mintegy féltucat fejezettel együtt válik érthetővé és értékelhetővé, vagyis valójában egy regény egy fejezete. Ez a fejezet zárja le a Vénusz-regényt, Sean halálával. A cselekmény ezúttal keretes, és azon belül is ugrál az időben, anélkül, hogy elvesztené koherenciáját. Minthogy a keret révén a végkifejlet ismert, a feszültség a család és a Vénusz további sorsára helyeződik át, ezzel egyben megnöveli Sean életének és halálának súlyát. A cselekmény – lévén témája egy bolygó titkosszolgálati, stratégiai és taktikai eszközökkel való megvédelmezése – akciódús. Ha a jellemek nem volnának már ismertek, sivár volna a jellemrendszer; az előzményekhez legföljebb Sean öregedése ad valamit hozzá. A sorsok értékük szerint lezárulnak. Örök hiány marad, hogy a megvédelmezett Vénuszból nem látunk egyebet, csak a mezőgazdasági gépekkel teli térséget és a véráztatta vénuszi port.

B. Kósa Katalin, Gombnyomásra, Új Galaxis, 19. 33-39.

A novella sokáig keserűnek látszó megoldást kínál a gyarapodó nyugdíjas réteg által okozott nehézségek eliminálására (amellyel a média is oly sokat foglalkozik). A kettős csattanó egyike a kényszerű időutazás mint megoldás; az írónő törhetetlen optimizmusának jele a második csattanó, amely új életet kínál az elűzött „szépkorúaknak”. Az időseket képviselő két főszereplő olyannyira átlagos, hogy némiképp jellegtelen is. Az egyébként szikár írás minden eleme a csattanót szolgálja.

Barabás Levente Szilárd, A szabadság ára, Új Galaxis, 19. 61-76.

A történetben az űrháború a Föld és az új telepek (itt a Mars) közti ellentét témájával ötvöződik. A főszereplő személyébe az író a feszültségek sokaságát zsúfolja bele: a háborúviselt ember beilleszkedési nehézségeit, az ölésre kényszerült katona poszttraumás stresszét, a háború igazságos és igazságtalan mértékéről szóló gondolatot, a harcoló és a hátország ellentétét, az önfeláldozó kitartás és a hősies hátravonulás, az érzelem és engedelem ellentmondását, a család elvesztését, az összeütközést a városi bűnözéssel: annyi, de annyi ellentétet, amelynek kifejtésére egy novella nem lehet elegendő. Ráadásul a szerzőt inkább intellektuálisan foglalkoztatja a sokféle ellentmondás, saját tapasztalata (szerencsére) nincs, így az ábrázolás külsőséges marad, belső, lelki hitelesség nélkül. Nem válik a mű előnyére, hogy a sokféle társadalmi és ideológiai feszültség érzékeltetése után a megoldás végül magánéleti szinten zajlik le, s ott is úgy, hogy a rokonszenvesen mélyen érző főhős elmenekül a problémák elől (a drogot választja ahelyett, hogy megkísérelné magához venni kislányát az árvaházból). Az írói nyelv korrekt, de mivel sem a lélekábrázolásra, sem a környezetrajzra és leírásra nem fordít gondot, gazdagságát nem tudja megmutatni.

Bojtor Iván, Eridhu romjai, Galaktika, 267. 52-54.

A novella azt az ötletet dolgozza föl újra, hogy a régiségből fennmaradt theriomorf vagy khimeroid ábrázolások idegen világok/kultúrák fölbukkanásai. Sajnos itt az ötlet csak ötlet marad, hiába ígéretes a régi szövegforrás és a mai esemény párhuzama; ahhoz képest, hogy a szerző a maga bevallása szerint jó hosszú idő óta melengette az ötletet, ez kicsit elsietettnek, összecsapottnak tűnik. Szívből javasolnám, hogy töprengjen még egy kicsit az egyébként ígéretes témán, és építsen rá a pillanatnyi meglepetésnél bonyolultabb problematikát. E változatban zavaró az én-elbeszélő és a szerző-én összemosódása; a fizikus és a régész kettőse jó és kihasználható.

Bukros Zsolt, Kilenc kicsi kínai, Új Galaxis, 19.

Asimov űrhajókicsinyítési ötlete új formát kapott a novellában. Ha felfüggesztjük a tudományos kételyeket, a téma fölvezetése nagyon ügyes, Kínába való lokalizálása pedig sok mindent elfogadhatóvá tesz. A cselekmény megfelelően rejtélyes körülmények között folyik, a lineáris szerkezetet az epilógus visszamenőleg alakítja át gyűrűszerűvé. A megoldásba rejtett csattanó valóban váratlan, kár, hogy a nagyobb meglepetés érdekében az író csalni kényszerül. Félrevezetni szabad az olvasót, de csalni nem! Márpedig a 6. számmal jelzett rész utolsó előtti bekezdése csalás (meglepetésről lévén szó legyen elég ennyi); Agatha Christie, aki a mintát adta, nem csapta be az olvasóját! A figurák vázlatosan jellemzettek. A novella „couleur locale”-ja a kínai kultúra: kár, hogy ennek tolmácsolása itt-ott nem hű (a leves nem első fogása az étkezésnek, hanem a harmadik harmad bevezetője; a név családnév+személynév sorrendű, tehát a „Ming doktornő” elhangzása után a „Xian arca” suta [Klára doktornő után Kovács arca]; egész sült kacsát kínai étkezéskor soha-soha nem szolgálnak föl! A kínai konyha a legpacifikáltabb a világon, amelyben mindent már a konyhán apróra vágnak, hogy késre az asztal mellett ne legyen szükség). A nyelv változatos. Ritka baki, hogy egy szerkesztő jobbító megjegyzései benne maradtak a szövegben („A százados ezt itt átalakítanám mint egy rúd szalámi”, 81; „aztán meglátta a sötétséget ezt a szerkezetet átnézném: ami felé kúszott”, 92; „A versike szerint bitófát vagy legalábbis egy takaros kötelet ez így nagyon pórias, inkább kellene keresnie”, 93), és javítatlan szöveghiány is maradt („nemcsak a haditudósító lehet a bérence, amennyiben tiszta lapot valamelyikünknek”, 84).

Bukros Zsolt [Morrison, Patrick J.], Az oligarcha vérvonala = Az oligarcha vérvonala, Tuan

A MU világába illesztett történet csak a felszínén science fiction, ha a (különben hatásos) „technoblablát” leválasztjuk róla, bármely délutáni mexikói filmsorozatba beleillene: kőgazdag férfi érdekházasságban, előkerült törvénytelen lány, gyilkosságok minden szereplői csoportban. A történet talán nem túl fantáziadús, de eseménydús, kellő feszültségkeltéssel, jó szerkezetben (Chagall képe ismét előtérbe kerül). Az igazságszolgáltatás végett (s talán későbbi felhasználásra is) nagy szerepet kap a misztika határát súroló „angyal” és „démon”; ám fogadjuk el, hogy ezek idegen élőlények, akiket „fajunk tagjai” neveztek el így, ahogy a szerző ravaszul írja. A figurák sablonosak, akárcsak a színhelyek.

Bukros Zsolt [Morrison, Patrick J.]-Rákosi Miklós [Long, Mickey], A nemzet virtusa = Az oligarcha vérvonala, Tuan

A novella ügyesen ötvöz néhány, önmagában is érdekes, sikert jósló témát. Olyan alternatív magyar jövőben játszódik, amelyben a Nyócker továbbra is kínai enklávé (úgy látszik, ez már része lett a jövő történelemnek), a Belváros pedig arab hódítás. Ehhez egy csöppnyi misztika járul (a szabadkőműves Kossuth Lajos és a Nemzeti Dal titokzatos rajzokkal teli, eredeti példánya), valamint egy enyhén ironikus hatású, nemzetiszín pántlika (hasonló Ízing Róbertéhez). A különleges körülmények között feszes ütemű, meglepetésekkel teli cselekmény zajlik, amelyben a Nemzeti Dal olyasféle kód-szerepet tölt be, mint Dan Brown regényeinek titokzatos szövegei. A novella legfőbb vonzereje azonban a humoros, Rejtő Jenőre emlékeztető nyelv (a cselekményben is akadnak Rejtőre emlékeztető elemek, pl. Sándor őse nyilván a Török Szultán, aki a társai fölpofozásával vívta ki az ellenség bizalmát, s végül visszakapta a kölcsönt). Egészében rendkívül jó kísérlet egy nagy hagyományú írói hang megújítására, modern átfogalmazására, további próbálkozásainak csak drukkolni tudunk. Élvezetesek a szövegallúziók („állni látszott az idő, míg a Settenkedő haladt”).

Dajcs, Andrej Iljics, Álomkereszteződés, Galaktika, 263. 48-56.

A novella a sci-fi minden kritériumának eleget tesz (jövőben játszódó, csak a jövő technikájával létrejöhető esemény), ám a lényege ennél jóval több és mélyebb: az emlékátvétel és álom keresztútján azt kutatja, mi adja a személyiséget, a személyiség egyedi, emlékekből-vágyakból összeálló kombinációját. A cselekmény voltaképpen szerény, feszültségét a meg nem válaszolt, soha meg nem válaszolható kérdés adja: az-e az idegen, akinek az emlékeivel (?) rendelkezik? A novella mindent elsöprő, minden más összetevőn fölülemelkedő erénye a nyelv: az álmokhoz (és az identitáshoz) hasonlóan megfoghatatlan, áradó, egyszerre érzéki és szürreális, olykor kifejezetten varázsos nyelv.

F. Tóth Benedek, G-moll, Galaktika, 270. 56-61.

A novella alapötlete nem új: az unott házasságban élő házaspár a szimulációban talál egymásra, itt anélkül, hogy fölismernék egymást. E változat erénye a rendkívül plasztikus személyiségábrázolás: mind a valóságos, mind a szimulált személyek rajza hiteles, az egyik a lassú, unott egyformaságban, a másik a fűtött, visszafogottságában is szenvedélytől izzó érzelemben. A párhuzamos cselekményt itt nem ráismerés és föloldódás zárja, hanem a „kollektív monológ” folytatódása, amely egyben rámutat a szimulált önkiteljesedés zsákutca-jellegére.

Fazekas Beáta [Kyra Potter], Víziók = Az Éden foglyai, Cherubion, 359-410.

A hekker-szüzsét fajközi összeütközéssel ötvöző történet talán nem újszerű, de ritka jól sikerült. A hatás egyik titka a hős maga: a kellően bonyolult múltú, ártatlan üldözöttként rokonszenves és előrelátása miatt imponáló, fiatal hekker (akinek további, immár fajközi kalandjaihoz hajlandók vagyunk szurkolni). A másik hatáselem a három előrelátó ellenfél közti, sakkjátszmához hasonló cselekmény, amely ilyenformán nem külső véletlenek, hanem belső sajátságok által motivált, így nagyobb feszültséget kelt. Ritmusa gyors, a feszültség jó ütemben növekszik magasra; a technikai elemek beleépülnek a cselekménybe, nem tűnnek kívülről ráaggatott technoblablának. Nem kényezteti el az olvasót képekkel, leírásokkal: az az egy, amit a bevezetőben alkalmaz, szép és képszerű, ettől sajnáljuk, hogy a színhelyek láttatását nem tartja elég fontosnak.

Fedina Lídia, Libera me, Domine, Galaktika, 269. 74-79.

Az alapötlet – egy idegen faj az emberek érzelmeiből táplálkozik – nem új, de eredeti a földolgozás: az emlékeit vesztett, átnevelődött idegen szent életű pappá lesz, s így küzd a feltörő idegen emlékekkel. A gyorsuló ütemben bekövetkező, többszöri „fölébredés” és „ráébredés” – a végső csattanóig – arra készteti az olvasót, hogy állandóan átértékelje a korábbiakat. Lélekábrázolásra csak az első „megtestesülésben” van mód, s ez a legsikerültebb, leghitelesebb, és ezt a stílus/írói nyelv nagyszerű találatai is hangsúlyozzák („A folyosón úgy csusszantak meztelen léptei, mintha áldozatainak vére hullott volna a kövezetre”, 74-75).

Fedina Lídia, Tudományos csacskaságok, Új Galaxis, 19.

Az iskolai scifinovella-elemzésnek álcázott cselekmény újra fogalmazza az ötletet, amely szerint a hitetlen vagy értetlen emberekkel szemben az olvasó megtudja, hogy valójában idegenek tevékenykednek a Földön. A novella újítása, hogy itt az idegen maga a leendő fajközi összekötő. Fajunk (az iskolai közeg) azonban rosszul vizsgázik fantáziából és a másság iránti toleranciából. Az iskolai vita tárgya rímel a sci-fi életben zajló vitára a tudományos hitelesség igényéről és a fantasztikus (irreális) elemek jogosultságáról. Tekintve, hogy a novella lényege a meglepetés (a kinevetett kislány valójában idegen lény), a záró rész kicsit hosszadalmas attól, hogy minden, a vitában kifogásolt fantasztikus elem reális létezését meg akarja mutatni. Jól sikerült az iskolai közeg rajza.

Hack-Handa József, Wireless, Galaktika, 263. 86-90.

Noha a novella fölhasznál némi technikát, problematikája nem a sci-fié: a nirvána elérése mint cél akkor is vallási, legföljebb ismeretelméleti probléma marad, ha technikai segédeszközt használnak hozzá. Mindazonáltal a novella nem nélkülözi az érdekességet, bár a jellemek rajza felületes, és ez a novella hatását is csökkenti.

Hantos Norbert, Látók, Új Galaxis, 19. 4-21.

Bár a cím kissé ezoterikusan hangzik, a novella Montana Diana-szindrómájának problematikájára emlékeztet: ha a világon mindenki színvak, a színlátók számítanak rendellenesnek. (Hogy ez milyen kulturális törés árán jöhet létre, más lapra tartozik.) A novella két főhőse erős társadalmi nyomás alatt akar vagy kényszerül alkalmazkodni a többséghez; ám a novella maga a problémának csak a magánéleti vetületét tükrözi. A feszültséget sem annyira a színlátás visszaszerzése és a színek létezésének bizonysága adja, mint a helyreállító műtét kikényszerítésének külsődleges izgalma: kutyaharapás, amelynek a későbbiekben semmi jelentősége nem lesz, fegyver, ami az orvos számára fölöslegesnek bizonyul, titkos behatolás a kórházba. A mű zárása kicsit a melodráma felé hajlik. Szerencsére a nyelv képes visszaadni gazdagságával a színlátás megrázó élményét, s ezzel ellensúlyozni a szélesebb nézőpont hiányát.

Hantos Norbert, Legfelső szint, Új Galaxis, 19.

Érdekes és ígéretes a teremtett világ, egy ismeretlen katasztrófa utáni állapot, bár nem sokat tudunk meg a katasztrófa természetéről: a cselekmény maga magánéleti jellegű, s a tudósi tisztesség, kutatói erkölcs körül forog. A meglepetéselemek közé tartozik, s csak a mű végén derül ki, hogy tulajdonképpen két idősík eseményeit látjuk. Némiképp idegen a tematikától, hogy a cselekmény kibontásához a kislány személyében irracionális elemet is föl kell használni. A cselekmény mégis egyetlen, jól fokozó ívet alkot. A feszültség nem túl nagy, de arányos. A szereplők jól jellemzettek, Melák Zsolt alakja kivált több és komolyabb cselekményt is elbírna.

Hekl Krisztina, Ogi, Új Galaxis, 19.

A történet a „Találkozás idegenekkel hatás nélkül” típusba tartozik, anélkül azonban, hogy e típus alapvető filozófiai vagy érzelmi tartalmára akár célzást tenne. A cselekmény nem tart sehova: eleinte mintha a „földönkívüli hányattatásai a Földön” lenne a témája, de aztán elkanyarodik a találkozás felé, hogy utóbb ennek bármi hatása, jelentése, jelentősége nélkül véget érjen. Így még a mókás(nak szánt) elem, a cékla sem tud humorforrásként működni. A tematikus kuszaság és szerkezetnélküliség annál inkább sajnálatos, mivel a nyelv szép és változatos.

Juhász Roland, Evolúcionalizáló, Új Galaxis, 19.

A történet egy darabig a 2010 Űrodisszea egy változatának tűnik, ám végül kiderül, hogy a hasonlóság csak látszólagos. A cselekmény kissé lassú, élénkíti azonban a narráció: hogy a történéseket a Kínai Népköztársaság űrhajóparancsnokának szemével látjuk. Az én-elbeszélés ügyes, de a jellemzés így is felületes. Vázlatos maradt a Titán mint fontos környezet rajza is.

Kovács Toochee Mihály, Dupla vagy semmi, Galaktika, 270. 34-39.

A novella a ma tüzes vitákat kiváltó transzszexualitás, általánosabban a külső és a belső, a látszat és a lényeg ellentmondásait feszegeti. A szülők kettősében a két leggyakoribb reagálás, az elfogadás és az elutasítás szólal meg. A technika csupán háttér az önmegvalósítás és a tolerancia küzdelmében. A novella erénye a négy figura plasztikus, árnyalt megformálása, az észrevétlenül természetes környezet.

Kovács Toochee Mihály, Nyakig benne, Galaktika, 265. 80-89.

A cselekményvégi kék villanás ellenére a novella nem tudományos-fantasztikus, hanem súlyos filozófiai kérdések körül forog. A titokzatos idegen úgy kínálja meg az én-elbeszélés hősét a mindentudással, mint az ördög Krisztust a teremtett világgal. A főhős (az író) elutasítja az ajánlatot, s helyette választja a korlátozottság ember-szerűségét. Válasza – a csöppet sem esetleges körülmények között, az ízeket-illatokat-tapintási érzékleteket közvetíteni képes nyelv segítségével – a bölcs epikureusé: a kis dolgok szépségét s benne a boldogságot föllelni képes, korlátozottságában önmagát meglelő emberé. A novella mély mondanivalója elválaszthatatlan a megírás érzékletességétől.

Ladányi József, Betolakodók, Új Galaxis, 19.

Érdekes, új ötlet az időutazás/időháború témájára; körbefutó kompozíciójával végül is nem ad választ a kérdésre, mergváltoztatható-e a jövő, s ezzel nyitva hagyja az emberiség sorsát is. Ez a bizonytalanság jót tesz a feszültségnek, hiszen a cselekmény végtére is nem nagy eseményeket, hanem az azokat megelőző előkészületeket tartalmazza az idősíkok szapora váltakoztatásával: a tulajdonképpeni összecsapás nem zajlik le. A szereplők jelleme kidolgozatlan, pedig a pszí-csoport és maga Rick a különleges képességeivel többet érdemelt volna. A nyelvhasználat érett és korrekt.

Márki István, A császár üzenete, Galaktika, 271. 82-88.

A novella a kelet-európai civilizáció összeomlását tételezi; az új, középkoriasnak mondott helyzetre a hatalmat birtokló Régió és a szellemi értékeket óvó, fél-legális Közösség ellentéte nyomja rá bélyegét. A kiinduló helyzet tehát érdekes, és mint minden társadalmi jövőt vizsgáló gondolatkísérlet, igen elgondolkodtató, de a megoldás (a leendő megváltóba vetett hit) kissé ködös; ráadásul hátterét a novellán kívüli világból, Kafka egy művéből meríti; ez pedig nem működik magyarázatként vagy igazolásként, ha az olvasó nem olvasta azt is. A cselekmény egyszerű, feszültségét a Régió elől való, egyébként kalandmentes bujkálás adja. Izgalmas a pusztuló Budapest képe; egészében a novella világa, akár a főhős is nagyobb, bonyolultabb epikum hordozására is alkalmas volna.

Mészáros Gyula, Szelídnyugat, Új Galaxis, 19. 54-60.

A novella ügyesen keresztezi az SF és a western tematikáját: a „Szelídnyugat” projekt a 22. századból küldi vissza a legyőzhetetlen seriff és a kihívó párbajhős figuráit, pacifikálni a társadalmat. (Most ne beszéljünk arról, hogy ha ez a harcos hagyomány kiesik az amerikai történelemből, hogyan fog szerepelni az USA a II. világháborúban; bizonyára lesz „Szelídkelet” projekt is.) A novella szerkezete arányos, jól támogatja a feszültség növekedését, s a csattanó sem hiányzik. Mivel a novella erre a csattanóra épül, nincs szüksége lélekábrázolásra, csak némi motivációra. Az írói előadás jól használja föl a westernelemeket.

Molnár Balázs, Örök búzamezők, Új Galaxis, 19.

Nagyon érdekes jövőkép, és nagyon érdekes rá épülő eseménysor. A naplóforma, ill. a napló deformálódása igen alkalmas a fő probléma sejtetésére. Rövidsége ellenére a novella íve jó, és nem nélkülözi a meglepetést. A nyelv jól alkalmazkodik a szereplő helyzetének változásához.

Monzéger Katalin, Három nap, Új Galaxis, 19. 22-32.

A világvége-témát ma már nagyon nehéz megírni, annyi jó változata létezik. Az egyik lehetőség a novellavégi meglepetés; itt azonban legföljebb az a meglepetés, hogy a világvége tényleg bekövetkezik. További lehetőség a slusszpánik vagy a végküszöbi megtérés belső ábrázolása. A novella ez utóbbi cselekményt bontja ki, de a hangsúlyokat nem tudja jól elhelyezni. A főszereplő megtérése nem látványos, nem hosszú folyamat, ez tehát nem okoz feszültséget; ő maga azonban nem annyira ellenszenves, hogy kései megbánásán és bűnhődésén elégtételt (kárörömet) érezzünk. Ez szétzilálja a mű hatását. Egyébként a szerkezet jól kiszámított, arányos, a figura nagyon találóan, gondosan jellemzett környezetével, monoton életmódjával és rituáléival.

nemere István, Műtét előtt, Galaktika, 264. 36-38.

A novella a rendellenességnek bélyegzett, számunkra normális képesség körül forog (mint a szerző Halhatatlanok c. kisregénye vagy Hantos Norbert Látókja), és hasonló módon a normális-abnormális, elfogadás-elutasítás dimenzióit vizsgálja. Itt az színezi a történetet, hogy a nem emberi kiskorú – a maga közegében abnormálisnak látszó képessége miatt – egyedül képes meghallani és megérteni a Föld katasztrófa utáni túlélőinek segélykérését, amit persze ő is el fog felejteni a műtét után. Így az intolerancia nemcsak az egyén vesztesége, hanem a földi populáció végveszélyévé nő. A kis idegen idegenségében is kedves, jobb sorsra érdemes szereplő. Figyelemreméltó az idegen kultúra rajza.

Pap Viola, A megmaradás törvénye, Galaktika, 264. 62-64.

Noha a novella egy tudományos fölfedezés (a genomba ágyazott halhatatlanság) kutatójának gondolataiból áll össze, valójában nem sci-fi: problematikája inkább a kutató felelőssége, a kutatás határai körül mozog. A mű lezárása is ezt hangsúlyozza némi misztikus felhanggal. A novella nem epikus, mindössze egy pillanatfelvételbe sűrített sors- és gondolatösszegzés, amelyhez a tenger és a köd szervetlen, de hangulatos színhelyet biztosít. A lezárás ellenpontozza a kutató gondolatait, de megoldással nem szolgál.

Szabó Attila, Starjump, Új Galaxis, 19.

Zavarba ejtő munka. Ha nem is eredeti, de érdekes az ötlet (a birtokba vett új bolygó kiélezi az ellentéteket, s ez a felfedezők pusztulásához vezet), szép az idegen bolygó leírása, ígéretes az idegen lény. Ám egészében a cselekmény zavaros: két teljesen egyenértékű verziót mutat föl úgy, hogy utalást nem ad rá, melyik a hamis (ezt az olvasónak a maga olvasói tapasztalatai alapján kell eldöntenie), s az hogyan keletkezhetett. Ha a cselekmény a kapitány képzelgése, úgy hamis a jóslat: akkor csak a kapitány szívében lakó árny miatt halnak meg az űrhajósok (ez ellentmond a jellemzésnek), és testük nem porlad az idegen földben. Minden olvasói várakozás szerint az idegen szavának jósértékűnek kell lennie, akkor azonban megmagyarázhatatlan a zárás. E zavaros cselekményvezetés miatt nehéz értékelni a novella egyéb megoldásait, hiszen nem tudni, melyik szolgálja az írói célt és hogyan.

Szalay Sándor, A jó hely, Új Galaxis, 19. 40-53.

A novella sokáig egy „idegen kontra földiek” krimiszüzsének látszik, majd elkanyarodik az összeesküvés-történetek felé, hogy a fanyar humorú befejezés új, szatirikus fénybe állítsa az egész történetet. A cselekmény jól bonyolódik, kellő feszültséget tart, szerkezete a néhány időbeli ugrással együtt is arányos. Jól sikerült az öregedő rendőr-főhős és az öregedő felszolgáló rajza, a mellékalakok apró fölvillanásai.

Szélesi Sándor, Soha többé napkelte, Galaktika, 272. 56-58.

A kutató felelősségét körüljáró írásoknak ez a legújabb darabja kivételesen arányos, jól megszerkesztett és megírt mű. A dicsőségről, Nobel-díjról álmodozó kutató itt is föláldozott a munkájáért házasságot, gyermekkel való kapcsolatot; meggondolatlan kutatásával a végtelen magányt idézi magára, térben és időben egyaránt. A szerkezet a ciklikus időismétlődésekkel együtt kiegyensúlyozott; a figura hiteles. Az apró részletekkel teljes valóság jól ellenpontozza a végtelen örök-egyforma embertelenségét.

Szélesi Sándor, Míg mozgok, van világ, Galaktika, 265. 40-49.

A novella egy mélyen rejlő emberi hajlandóságot: a problémák, az élet gondjai elől való elmenekülést terjeszti ki térben és időben, a jövőbe és az egész emberiségre. Az idegen faj, a riodiánok ehhez csupán kiegészítők, vágyteljesítők, mint drogosnak a drogdíler. Az író borúlátását jelzi, hogy az emberiség nagy része a valóságból való elmenekülést választja, mégis-hitét a borúlátás mélyén rejlő apró remény, hogy egy ember mégis marad, aki saját sorsa tragikuma ellenére kitart, szembenéz pusztulással és elmúlással, hogy míg ő mozog, fennmaradjon a világ. Mélyen emberi a téma, és mélyen emberi a válasz. Felejthetetlenül fájdalmas és tragikus az álmában pusztuló világ képe. A novella nyelve mély és költői.

VArga Csaba Béla, Az erő vonalai, Galaktika, 268. 52-60.

Borongós, sőt tragikus hangulatú írás: témája, sőt cselekménye az egykori tiszta, toleráns, ipari-táplálkozási szeméttől megóvott Európa összeomlása, meghátrálása a feltörekvő, népes nagyhatalmak, Kína, Japán gazdasági érdekei előtt. Az epikum szerény, sőt szegény: az Etikai Hivatal jobb sorsra érdemes vezetőjének egy napi sorsában, a nap során elszenvedett kudarcokban láttatja az elkerülhetetlen folyamatot. A minőség és tömegtermelés nagy kérdésére persze az író sem tud egyéb választ adni, mint az egyéni becsület tragikus kimentését. A két oldal összeütközése verbális, sokszor még ott is áttételes (távközléses beszélgetések nem a valóban döntéshelyzetben lévő személyek között), és a diplomácia/politika rejtvényekkel, célzásokkal teli nyelvébe öltözik. Ezt az író igen jól csinálja, de a cselekmény feszültségéhez nem járul hozzá. A hivatali szoba mint egyetlen színhely erősíti a valóságos összeeütközések hiányát.

Varga Csaba Béla, Az örökség, Galaktika, 273. 34-38.

A novella elégtételt ad az irodalomban és főleg a filmekben sokszor előforduló és sokszor komikusan ábrázolt bunkerépítő figurának. Noha nem lineárisan, de a bunker és a világvége mindhárom fázisát megörökíti: bunkerépítés (gúnyolódás), bunkerélet (félelem, magány), túlélés (diadal). A három közül kétségtelenül a bunkerélet rajza sikerült legeredetibbre és legérzékletesebbre a maga nyomasztó, álom és valóság közti lebegésével. A bunkerépítő apa ebben a felforgatott időrendben eleve előrelátó, bölcs családfő, s a fiúk méltó utódokká válnak. Kár, hogy a végkifejlet csak részben mozog a megmenekülés-mentés gondolatkörében, van annak némi kegyetlen megtorlás-vonulata is, sőt, bizonyos helyekbe akár antiszemita felhang is beleolvasható. Maga a lezárás is nyugtalanító. Az örökséget elfoglaló két fiú egyénisége nem teszi igazán felhőtlenül reményteljessé a záró mondatot, mely szerint „az élet megy tovább”. Valószínűtlennek tartom, hogy a jellemzésnek ezeket a mellékértelmeit szándékosan helyezte el a szerző. A világvége utáni világról csak az én-elbeszélésen át kapunk információt, s az tovább erősíti a születő új világ vezetői iránti bizalmatlanságunkat.