SZÉLESI Sándor, A sarj

Szélesi Sándor, A sarj,

GFK 300, Metropolis Media, Bp., 2016. 140-158.

„Nem ölünk szülője bűnéért utódot, ne öljünk hát a főtest bűnéért magatehetetlen sarjat!”

Szélesi Sándor novellája olyan általános, újra és újra felbukkanó kérdéseket jár körül, mint az élethez való jog, a gyengébbek védelme és az egyén felelősségre vonhatósága.

A történet szerint egy távoli bolygó ültetvényein járunk, ahol az ott dolgozó munkások rábukkannak egy ismeretlen létformára. Klasszikus sci-fikhez méltó csavarként hamar kiderül, hogy az idegen létforma egy sarj, vagyis annak a főtestnek egy leszakadt, fejletlen és ártalmatlan darabja, ami tizennyolc évvel ezelőtt hatalmas pusztítást végzett az őslakosok közt, mielőtt azok elüldözték volna. Ezek után a helyiek a korábbi alkalomhoz hasonlóan szeretnének megszabadulni a hívatlan lénytől, az emberi vállalat jogi képviselője azonban nem ért egyet a döntésükkel, és ezt egy bíróság előtti tárgyalásban bizonyítja is. Ez az ellentét adja a történet gerincét, ennek mentén ismerjük meg a szereplőket és a különböző véleményeket.

Szélesi a legtöbb esetben jó érzékkel választott eszközöket a probléma körbejárására. Az általa megteremtett világ kellően bővelkedik izgalmas részekben, kezdve a helyi idegen fajtól egészen a kereskedelmi kapcsolatokig, mégsem vonja el a figyelmet a novella központi kérdéséről. A moralizálás válik néhol a kárára, hiszen folyamatosan olyan érzést kelt, mintha a narrátor a szánkba akarná rágni önnön gonoszságunkat és a helyes gondolkodásmódot.

A fontosabb szereplők kellően motiváltak és kidolgozottak, de nem különösebben egyedi karakterek. Ez talán nem is probléma, hiszen a novellának a főszereplője és címadója maga a sarj, aki (vagy ami?) viszont kifejezetten emlékezetesre sikerült, bár az idegen civilizáció tagjaira betűszavakkal hivatkozik csak, és minimális karaktert sem ad nekik, ez hamar zavaróvá válik.

A sarj egyik legnagyobb előnye a dinamikus, feszes történetvezetés. A novella tíz rövidebb részre van osztva, és mindegyik egy-egy hangsúlyos momentumot mutat be. Így végig képes fenntartani az olvasó érdeklődését, annak ellenére, hogy inkább a morális kérdéseket helyezi a középpontba, nem pedig tényleges cselekményt.

Sajnos a befejezése, ami alighanem egy váratlan csavar akar lenni, inkább az átvertség keserűségét hagyja, nem pedig azt a meglepettséget, ami az író szándékában állhatott.

Doncsó Emese