MANDL Orsolya, Az újrateremtés könyve

Mandl Orsolya, Az újrateremtés könyve,

Új Galaxis, 21, Pécs, 2014. 61-74.

Az a tény, hogy Mandl Orsolya Az újrateremtés c. novellája megjelenhet bármilyen nyomtatott sci-fi antológiában, annak ellenére, hogy gyakorlatilag minden olyan alapvető adottságnak híján van, amit nem hogy egy kiemelkedő, de egy előzőleg rostán áteső, nyomtatásba kerülő, teljesen átlagos szövegtől is elvárhatunk, sajnos érzésem szerint sokat sejtet a tematika jelenlegi magyarországi helyzetéről.

Az első mondatok kapcsán már rögtön felmerül a gyanú, hogy a kezünkbe került alkotástól nem érdemes sokat várnunk, ugyanis rögtön meglepő ellentmondásba ütközünk: főhősünk megállapítja, hogy párjával több éve szimbiózisszerűen élnek együtt, majd talál egy fémes foltot a nyakán, amiről addig nem tudott. Ez az ellentmondás ugyan néhány mondattal később feloldódik, kiderül, hogy álomról van szó, ám sajnos a novella egészére jellemzőek a hasonló következetlenségek, s ezekre már semmiféle mentséget nem szolgáltat maga a szöveg. Kezdjük ott, hogy a főhősnő a tényt, hogy nem emlékszik rá, hol van a saját gyereke és a férje, továbbá hogy lakásába betörve egy maszkos alak emberek tömegeivel együtt egy, az utcán álló, hatalmas, virágszerű gépezetbe tereli, a leghétköznapibb eseménynek tekinti, holott nincsen tudatában az adott szituációnak, nincs tisztában vele, hogy az az élet, amit ő él, az alapvetően különbözik attól a világtól, amit mi ismerünk. Arra sem emlékszik, hogy kolléganője molett volt-e, vagy sem – ami egyébként teljesen érdektelen információ –, de arra például igen, hogy sosem voltak közeli kapcsolatban. A leglátványosabban ez az egész szöveget átható következetlenség talán abban a másfél mondatban érhető tetten, melyet a férj rejtélyes gyógyszerhasználati szokásai kapcsán olvashatunk: „Hittem neki. Többször megfordult a fejemben, hogy bevizsgáltatom a tablettát”. Legjobb tudomásom szerint a másik szavában való hitnek nem épp a leglátványosabb megjelenési formája a háta mögött való laboratóriumi vizsgálódás gondolatával való rendszeres játszadozás! Persze a történet előrehaladtával az eltűnt emlékekre próbál magyarázatot adni a szerző, de sajnos egyáltalán nem mondható el erről a próbálkozásról, hogy célját el is érné, ugyanis végig érthetetlen marad az események mögötti motiváció. Nem csoda, hiszen az elképzelés maga is számos ellentmondással terhelt. Nem világos például, hogy az emberi tudásanyag leszívása miért jár bizonyos emlékek elvesztésével, míg másokéval nem. Arra a tudásra például miért volt szükségük az idegeneknek, hogy az ápoló kolléganő molett volt, de arra vajon miért nem, hogy nem voltak baráti viszonyban a főhősnővel? De nemcsak az alapszituációhoz vezető események mögötti motivációk hiányosak, a karakterek is elnagyoltak. Főhősnőnk például egyik pillanatban még azt sem tudja, hol van, mi van vele, de az ápolónő nehány mondatos magyarázatát követően egyből megszületik fejében a nagy terv, majd valamivel később az ápolónő az, aki hasonlóan kis idő alatt változtatja meg gyökeresen álláspontját: egyik pillanatban még saját élete árán is megvédené a félig idegen-félig ember fiú életét, a főhősnő néhány esetlen mondatát követően mégis ő maga az, aki végez vele.

Ezekhez képest már csak apró, mosolyogtató banalitás, hogy a titkos problémára titokban kék tablettákat kapkodó férj képe véleményem szerint az emberek többségében sem a Mátrixot idézi fel elsőre, nem csak a földönkívüliekben. (Legalább pár másodpercre úgy érezhettem, hogy szórakoztató hatást gyakorolt rám az írás.) Ez azonban még nem feltétlenül lenne baj, ha ellensúlyozná valamiféle mondanivaló. Ám a történet nemhogy darabjaira hullik szét, hanem egyáltalán soha nem is állt össze, még úgy sem, hogy a szerző valamit nagyon el akart mondani, s ennek rendelte alá a szereplők karakterét, motivációját.

Tény, hogy az elbeszélésnek ez a töredezett, ellentmondásokkal teli mivolta hűen visszaadhatja az emlékeit vesztett főhősnő tudatállapotát. Mégsem érzem összességében, hogy ez a technika célravezető lenne jelen esetben. Ismerünk hasonló, hasonló elbeszélési technikával dolgozó történeteket, s az összhatás mégsem a totális szétcsúszottság és fogalmatlanság, elég itt a méltán ismert és elismert Christopher Nolan rendezésében készült Memento c. filmre gondolnunk, ahol a történetfűzés visszaadja azt a zaklatott életérzést, amit a novella is próbál ábrázolni, ám a film végére mégis teljes egésszé áll össze az eseménysor, a noelláról viszont ugyanez nem mondható el. Könnyen lehet, hogy jelen történet elmesélésére sokkalta alkalmasabb lenne például egy külső nézőpontból való elbeszélés.

Így viszont a motiváció, mely a szerzőt ezen szöveg megírására sarkallta, épp annyira megfejthetetlen, mint ezeknek a földönkívüli emlékszívóknak vagy bármely más karakternek a motivációja. Az egyetlen hatás, melyet a szöveg gyakorolni képes olvasójára, az az a fogalmatlanság, melyben főhősnője létezik a történet első felében; és ezen mit sem segít, hogy nyelvileg rendben van.

Ember Mária