2011

Zsoldos-díj. 2011.

Bírálat

Novellák

Antal József, Vénuszlakók – Arbeh, Galaktika, 250 (2011. jan.). 52-63.

A Vénusz betelepítéséről szóló sorozat új darabjának tárgya a telepesek küzdelme a vénuszi természettel és a haszonéhes nagytulajdonosokkal: ma már ritkaságszámba megy és fölüdít, hogy a telepesek a tudomány segítségével mindkét küzdelemben győznek, vagyis a megoldás optimista. A novella legjobb oldala a személyiségábrázolás: noha csak a főhős, Sean kap kidolgozottabb jellemet, koherens személyiséget mutatnak a fölvillanó alakok (Wang, Jura, Patricia). Némiképp szervetlenül látszik csatlakozni a cselekményhez a keret, a pozitív végkifejletet erősítő szerelmi szál, de a következő történetek remélhetőleg visszamenőleg igazolják a létét. Maga a cselekmény nem fokozza a feszültséget túl magasra, sikerült részei a telepesek egymás közti jelenetei, valamint a visszatekintő rész, amely egyszerre ad magyarázatot a főhős érdeklődésére és még egy színt a jelleméhez. Fájva hiányzik a virágzó és a letarolt vénuszi táj képe, amely hangulatával megemelte volna a képekben nem gazdag írás művésziségét.

Antal József, Vénuszlakók – Egyedül, Galaktika, 244 (2010. júl.). 44-53.

A novellasorozatnak ez az eleme kevésbé látszik önmagában megálló novellának, mint összekötő elemnek egy folytatólagosan közölt regény két fontos fejezete között. A cselekmény (az elhagyott férj küzdelme önmagával és lányával, a leány küzdelme apjáért, a telepesek küzdelme a termőföldért) inkább folyamat, mintsem történet a szónak az európai kultúrában használatos értelme szerint. A zaklatott lélek rajzát zaklatott cselekmény- és idővezetés tükrözi. A novella egyik hőse az apa: az ő jellemét is az átmenetiség uralja, hiába látszik döntésnek a novella lezárása, biztonságot nem nyújt további útja felől. A másik hős a leány, akinek alakja jó lehetőséget nyújtana egy rokonszenves serdülő ábrázolására, de mozaikos és kevésbé alaposan motivált marad. A vénuszi környezet csak a mezőgazdaság technikai teendőiben és a meteorológiai jelenségekben van jelen.

Bukros Zsolt, Az emlékezet útvesztői, Avana Arcképcsarnok, 2010/1. 36-41.

A novella egy marseille-i lengyel-zsidó rendőrkapitány emlékmonológját tartalmazza. A személyiség- (vagy emlék-)átültetés régi ötlete itt új motívummal kereszteződik: a folyamatot, amely az elrabolt leány megmentését szolgálja, a Pszichiáterek Tanácsa arra is fölhasználja, hogy a pszichiáterek csúcshatalma ellen berzenkedő kapitányon agymosást hajtsanak végre. A téma tehát ebben a formában újszerű, epikuma jól fölépített. A kettős narráció hibátlan, a főhős alapfigurája jól sikerült. Kár, hogy a csalogató színhelyek (Marseille, Aix-en-Provence, St. Victoire-hegy) puszta szavak maradnak.

Bukros Zsolt, Isten szava, Avana Arcképcsarnok 2010/2., Avana Arcképcsarnok, 2010/2. 34-40.

Az alapötlet ügyes és eredeti földolgozása az öntudatra ébredt, hataloméhes mesterséges intelligencia témájának: ezúttal a GPS válik istenné, és az autók vadásznak az ellenállókra. A helyre kis diverzáns történet jól fölépített autós üldözést mutat be. A szabadságharc diadalának örömét csökkenti, hogy a győzelmet végül is nem az ember, hanem egy másik mesterséges intelligencia, a mobilhálózat aratja, s ez kétségessé teszi a lezárás optimizmusát. A főhős kellőképpen motivált, jól jellemzett, a sztráda mint színhely jól funkcionál.

Bukros Zsolt, Matyi és Kutya, Avana Arcképcsarnok - A jövő nagykövetei különszám, 2010. 22-26.

A novella alaptémája az élelmiszerhiány kellemetlenebbik oldala: a mutánsok tervezése és létrehozása – mind az állatok, mind az emberek között. A szerkezet a klasszikus novelláé, csattanója a visszatartott információ Matyi mibenlétéről, amely csattan ugyan, de nem válasz a fő kérdésre, az éhség és a gyilkosság dilemmájára. Matyi kulcsfigura, szükség van az ő gondolataira mint referenciális és reflexív pontokra. Sajnos emiatt a 12 éves kisfiú messze a korát meghaladó módon gondolkodik és beszél. Az írói nyelvben helyenként akad mesterkélt fordulat (főleg a szereplők külseje és az érzelmek ábrázolásában), de a kísérleti intézet, főleg a Libalegelő rajza hátborzongatóan jól sikerült.

F. Tóth Benedek, 43, Galaktika, 250 (2011. jan.). 20-32.

A novella ritka sűrűségben érinti az SF jellegzetes problémáit: különleges képességek birtoklása, túlfejlődött Föld, exodus, hamis demokrácia, új bűnüldözés/büntetés – megoldásként halványan megrajzolt kísérlet az alávetettek lázadására s talán a Föld élhetőbbé tételére is. A témák kevésbé cselekményben, inkább a jelen elmélkedéseiben és a múltra visszatekintő narratívában jellenek meg. ebben a büntetésül alkalmazott, ingerszegény, zárt gubó rajza, a magányra ítélt rab szinte privált életének érzékeltetése sikerült jobban. A visszatekintő részt a fölvillanó múltképek teszik egyedivé és érzékletessé: a pusztuló Föld elrejtett zuga, az iszákos anya – elmenekülő apa modelljei; sajnálnunk kell, hogy a jövő városi életéből csak az űrkikötőt és a mosodát látjuk. Régi sztereotipiák élednek föl a tiltott, elégetendő könyv megújított változatában. Az én-novella főhőse sokoldalúan, fejlődésében ábrázolt jellem (talán gubólakó időszakának lelki ábrázolása kevésbé mély), a körülötte fölvillanó alakok (apa, anya, nevelő tiszt, mosodás) jól eltaláltak. Jól sikerült a haldokló természet rajza.

Fazekas Beáta, Fordulat = Halálosztó 2029. Ragálykommandó, Debrecen, Cherubion, 2010. 153-189.

Az elbeszélés a Gépisten ismerős témáját dolgozza föl: itt a Gépisten az emberek kiirtására törekszik, gerillák harcolnak ellene a klasszikus cselekményelemek szerint, kisfiú rejtőzködik a csoport lemészárlása után, ketten menekülnek a cselekmény hosszában. Az írónő már nem egyszer bizonyította be, hogy nagyon ért az akciótörténetekhez. A cselekmény rendkívül dús, egy pillanatnyi szünetet sem engedélyez, a kalandok indokoltak, nem önmagukért valók: utólag kiderül, hogy minden epizódnak megvan a maga dramaturgiai jelentősége. A világ a pusztulás helye: lerombolt városok, fölégetett erdők, a világ urává lett mesterséges intelligencia földi kiborg-őrjáratokkal, légi földerítéssel és agent provocateur-szerepre kiképzett androidokkal pusztítja az embert. A meneküléssztoriként induló történet a megoldásban valóban fordulattá válik: az átprogramozott, öntanuló gyermek halálosztó a maga tapasztalása következtében átáll az emberek oldalára (bizonyítva, hogy mégiscsak igaz volt, amit tudományos szocializmusból tanultunk, hogy a forradalmárokat nem az elnyomottak, hanem az elnyomók termelik ki), és ezzel esélyt villant föl a gép-ember erőviszonyok megfordítására. Ennél az óvatos reménynél többet, pozitívabbat nem is bírna el az ábrázolt világ.

A történetből két jellem bomlik ki: a gyermek (gép) Davie és a felnőtt Mitch. Davie okos, jól nevelt, sokat tűrő, rokonszenves gyermek, a jellemzés minőségét jelzi, hogy az olvasó mindaddig jól tanított, esetleg különleges képességű gyermeknek tekinti Davie-t, mígcsak az írónő nem látja szükségesnek néhány árulkodó előjelet elhelyezni. Mitch figurája kevésbé kidolgozott, a hadiösvényen járó harcos tipikus vonásain túl talán a gyermek/ek iránti felelősségérzés színezi alakját. Mindketten a szükségnek megfelelően szűkszavúak. A gépek logikája hibátlan. A helyszínek az epikum mértékében, kevés vonással megrajzolva jelennek meg előttünk. Az írói nyelv tökéletesen alkalmazkodik a célhoz, az epikum tolmácsolásához.

Hantos Norbert, A repülés az élete, Új Galaxis, 16 (2010/1). 142-153.

Az ötlet: a szerves alapon létrejövő űrhajó/repülő önálló értelemként jelenik meg; keretként pedig a fedélzeti számítógép önállóságra ébredését láthatjuk. Az új élőlény bemutatása egy prezentáció keretében természetes módon, de mesterkélt hangon történik. A téma végül is az öntudatra ébredés, a kizsákmányolás és ellenállás-lázadás története, amit végtelenít a fedélzeti számítógép kizsákmányoltsága és segélykérése. Az űrbálna (amelynek faj- és személyneve az író játéka a Moby Dick névvel) kellőképpen szenvedélyes és önálló a hős-szerephez, így lázadása és fölszabadulása motivált.

Imre Viktória Anna, Pax aeterna, Új Galaxis, 16 (2010/1). 4-16.

Az eredeti ötletre épülő novella egy kataklizma utáni jövőt ábrázol, amelyben csupán a Vatikán marad épen, s a kiépülő új kultúra az egyház korlátlan hatalmára, az Inkvizíció gondolatrendőri szerepére és erős technikallenességre alapozódik. Ez a jövőkép azok közé az antiutópiák közé tartozik, ahol a rendezett társadalomért, a békéért nagy árat kell fizetni. A cselekmény végül is azt bizonyítja, hogy az uralomra jutó első nőpápa az antiutópisztikus világot a saját bűncselekményeivel tetézi. A szerkezet kiváló, a feszültséget mindvégig magasan tartja. A fölvillanó alakok találóan jellemzettek. Az új társadalom és az Örök Város képe az apró részletekig hiteles és szemléletes.

Jegyezzük meg itt, mert sok helyütt találkozunk a jelenséggel: úgy tűnik, az elmúlt csaknem 70 évben, mióta a címek használata tilos, a helyes megszólítások feledésbe is merültek. Párbeszédben, megszólításként nem mondhatjuk, hogy „Igen, Őszentsége”, vagy„Őfelsége, jönnek a koboldok!” (A hercegnő és a kobold), mert senkit sem szólíthatunk őnek. Beszélhetünk így, ha mással beszélünk róla, és a felség, a szentség 3. személybe kerül: „Őszentségének az a terve”, „Őfelsége nem látja, hogy jönnek a koboldok”. Megszólítanunk így kell: Szentséges úr, Felség; a vele való beszédben (de nem megszólításban!) így ragozzuk: „Szentségednek ez a terve jó”; „Felséged nem látja a koboldokat?”

K. Varga Beáta, Fényt!, Hihetetlen magazin, 2010. május. 58-60.

Végletes válasz egy végletes kérdésre. Az ábrázolt jövő egy új világháború előestéje, hőse egy fölöttébb jezsuita diverzáns, aki rendjével együtt kétes eszközökkel munkálkodik az erkölcsi tisztuláson: testi-lelki sebeket oszt, hogy az önmagát leküzdő lélekben megszülessék a jó. Ám ez az önmagában is bonyolult problematika csak a háttér, a magyarázat a fő kérdéshez: a felbukkanó jó eredetének, a hit alapjainak tisztázása hit és erkölcs elleni cselekedetre kényszeríti a főhőst. A bonyolult lelki és erkölcsfilozófiai kérdéskör végletes és talán nem teljesen releváns történetben fejeződik ki. A férfi főhős alakja összetett, végzetes következetességében abszurd, a női hős vonzó, de kevéssé motivált. A színhelyek elvontak.

K. Varga Beáta, Inga, Galaktika, 240 (2010. márc.). 48-51.

A novella érdekes ötlettel a freudi én-felettes én viszonyt terjeszti ki társadalmi méretekre, s ezzel riasztó társadalmi formációkat próbál ki: saját világunk extrapolált mását, valamint egy agresszív módszerekkel ellenőrzött és fegyelmezett, színleg ideális társadalmat, hogy végül a világméretű egyensúly helyreállásával záruljon. (Hálásak vagyunk az írónőnek, hogy az egyensúly helyreállásában a magyaroknak fontos szerepet juttatott: végre egyszer nem voltunk/leszünk az uralkodó ideológia leghívebb csatlósa.) A novella egy kutató életét, nézeteinek változását használja narratív referenciapontként, nem egyéniséget, hanem (görbe) tükröt ábrázolva általa. A villanásnyi időre föltűnő figurák jól érzékeltetik az éppen aktuális társadalom jellegét.

Karádi Kázmér, Gutenberg-Galaxis, Új Galaxis, 16 (2010/1). 126-132.

Az írásmű új értelmet ad a Gutenberg-galaxis kifejezésnek: egy olyan új világot rajzol meg, ahol mindenki író. Kifordítja a Fahrenheit 451-et is: a könyvégetés valójában az irodalmi értékeket őrzi, amennyiben elégeti az olcsó bestsellereket, az irodalmi szemetet. Áttételesen ismét csak egy szűk elvre épülő, totális uralmat látunk. A megoldás nyugtalanító: az ellentét (az új rendszerben tilos az írás) még kevésbé szolgálja az ember érdekeit. Az én-novella hőse a lázadó funkciót inkább dramaturgiailag, mint egyénisége révén tölti be. A jövő Magyarországáról csak igen felületes képet kapunk.

Kis Zoltán, Egymillió éves traccsparti, Galaktika, 249 (2010. dec.). 60-70.

A novella a virtuális világ témájának új földolgozása, amely azonban újdonságot nem ad. Az alapötlet (az ellentétek átplántálása és új megoldása a virtuálban) nem kínál elegendő feszültséget a cselekménynek, az írásmű eléggé elnyújtottnak, emellett zavarosnak hat. Figurái elég jók és egyéniek, de céljaik, törekvéseik nem körvonalazódnak világosan, így az olvasó nem tud azonosulni velük, érdektelenek maradnak. (Egyben figyelmeztetésül szolgál a virtuális cselekmények íróinak: az olvasó csak embernyi entitásokkal tud azonosulni, bármivel, ami emberi jellegeket sűrít, de egy fájl sorsáért nem tudunk aggódni.) A párbeszédek érdektelenek, a humor mesterkélt és kiszámított („nem volt olyan négyzetméter, ahol ne hevert volna átlagosan egy egész nyolctized csikk”, 61).

Kovács „Tücsi” Mihály (Touchee), A halotti tor, Galaktika, 242 (2010. máj.). 52-54.

A groteszkbe hajló novella civilizációs szabályaink viszonylagosságát példázza, azt feltételezve, hogy a jövőben a halotti toron a főfogás maga az elhunyt lesz. Az extrém helyzet attól kap erős hangsúlyt, hogy a toron résztvevő nők köznapi fecsegésén, alapanyagok és elkészítési módok megtárgyalásán át kap kifejtést. A kiválóan megválasztott beszédstílus, jól illeszkedő figurák, a szertartás ötletgazdag leírása, a szokásban kifejeződő emberi magatartások és társadalmi konvenciók jól szolgálják az alapgondolatot.

Kovács „Tücsi” Mihály (Touchee), Olajpusztító, Galaktika, 248 (2010. nov.). 40-43.

A novella újabb példát szolgáltat arra, hogy az emberiség képes olyan találmányokat kifundálni, amelyekkel aláássa önnön civilizációja, sőt létezése alapjait. Az olajszennyeződés eltüntetésére föltalált baktérium mihamar áttér a rendeltetésszerűen alkalmazott kőolaj eltüntetésére. A tézisnovella nem cselekményre, hanem az ötletre épül, a hír pillanatára fókuszál, az előzményekről az író elbeszéléséből, a következményekről a szereplők beszélgetéséből értesülünk. A figurák határozott és hozzájuk illő megjelenéssel, de csak jelzésszerű jellemmel rendelkeznek. A környezet rajza diszkrét és találó.

Körtvélyes Ákos, Hozd a puskám, Mamus!, Avana Arcképcsarnok, A jövő nagykövetei különszám, 2010. 2-6.

A novella a várható globális katasztrófák apró léptékű megjelenítése: eredeti ötlet, ügyes megvalósítás. A probléma (a biztonságos házhelyekért megkezdődő versengés és spekuláció) „alulnézetből”, egy öreg kisvárosi házaspár szemszögéből mutatkozik meg. A két fő figura életteli, jól megrajzolt, az öltönyös ügynök jellegzetes. A párbeszéd ügyesen gördül. A narrációban akad egy-két bizonytalan, gyakorlatlanabb kézről árulkodó mozzanat.

Kuklis István, Amikor a vég a kezdet, UFO magazin, 224. sz. 36-38.

A szerző nem először dolgozza föl a Földön tevékenykedő idegen értelmek témáját. Ez a megvalósítás kevés újdonságot hoz. A cselekmény (három fiatal találkozása egy idegen repülő csészealjjal) közhelyszerű, ám ügyes a menekülő fiatal (az álruhás idegen) átalakulásainak nyelvi kifejezése. A csattanó igencsak ismerős.

Lovas Lajos, Minek nevezzelek?, Galaktika, 241. (2010. ápr.). 46-51.

A novella a jövendő vizsgáztatási módszerekhez kínál újabb ötletet a virtuális valóság segítségével, egyben kissé borongós képet nyújt a jövendő nemzedékek történelemtudásáról. Az ötlet eredeti, jól szerkesztett, arányos cselekményben valósul meg, amelynek humorát az 1848-as valóságos és a jövő(=jelen)beli ifjak felfogásának, beszédének ellentéte képezi. Az alakok frissek, jellegzetesek.

Lőrinczy Judit, A tűz középpontjában, Avana Arcképcsarnok 2010/2. 2-11.

A novella rendkívül eredeti és érdekes ötletet vet föl: a most még csak szórványos ezoterikus próbálkozások után, amelyek az előző életek föltárását ígérik, a jövőben ez tudományos alapokon, világszerte, a párválasztáshoz kötelezően működik. De a múlt – és a sors megismerése révén a jövő – ismerete befolyásolja az emberi sorsot, és elveszi a szabad akaratot. A jövő megismerése önbeteljesítő jóslattá válik. A novella részben narratívan, részben epikusan mély és érdekes gondolatokat ébreszt vagy mond ki sorsról, szabadságról, eleve elrendelésről, ártatlanságról és bűnhődésről. A cselekmény lezáratlansága szabad teret hagy az olvasó gondolatainak. A figurák jó megtestesítői a hordozott törekvéseknek. A vázlatos leírások épp csak a legszükségesebbeket mondják el a szereplőkről és helyszínekről.

Márki István, Eppur si muove!, Galaktika, 246 (2010. szept.). 60-63.

A novella a múlt magyarázatára készült: Galilei hírneves mondásának ad más, tudományos-fantasztikus értelmet. A mű sci-fi jellege emiatt abban rejlik, hogy elhisszük: a bizonytalanul körülírt jelenség, amelyet Galilei észlelt, egy marsi űrhajó indítása volt. Az intellektuális ötlet klasszikus novellaszerkezetben ölt testet; a cselekmény a beszéltető szerepet betöltő látogatók megjelenésére és a beszélgetésre korlátozódik, érdekessége Torricelli szerepeltetése. A szereplők ábrázolása gondos, a toszkán tájé kellemes, a párbeszédek jól gördülnek.

Nemere István, Öreg bolygó, Galaktika, 243 (2010. jún.). 56-62.

A világvége-pillanat régi témája ezúttal egy magányos öregember szemszögéből kerül elénk. Az ötlet szokványosságáért a figura kárpótol: az egyszerűségében erős, kitartó, az életet továbbhordozni és –adni képes öregember. Egyszerűségét, egyúttal erejét jól érzékelteti, hogy az ábrázolás nagyrészt a változatlan napi cselekvésben valósul meg; az ábrázolás lényeges és szimbolikus eleme, hogy az öreg a termőföld megteremtésén fáradozik. Nem hagy sok gondolkodnivalót az olvasónak, hogy a cselekmény minden szálat optimista módon old meg: a világvégét mint nembeli magányt és az idős asszonnyal való kapcsolatot mint magánéleti magányt.

Regényi Huba, Az Egyetértés kora, Galaktika, 239 (2010. febr.). 56-62.

Szögezzük le: nem sci-fi novelláról van szó. A sci-fi nem elem, hanem problematika: egyetlen, a problematikával össze nem függő elem nem tesz sci-fivé egy művet. Itt a meteor közeledésének öreg ötlete csak alkalom egy társadalmi szatírához, amelyben a politikából való teljes kiábrándulás, a pártokban és vezetőkben való csalódás, bizalomhiány fejeződik ki. Torzsalkodó, a veszélyhelyzettel mit sem törődő, funkciójukra alkalmatlan vezetők (jól fölismerhető politikai háttérrel), bürokratikus ügyintézés, nemtörődöm EU, hatalmukkal önző módon élő nagyhatalmak szolgáltatják a tárgyat.

Sümegi Attila, Rendszerhiba, Új Galaxis, 16 (2010/1). 104-124.

A novella egy technicizált demokráciát ábrázol, ahol a ComMentis (összeolvadó elmék), azaz valóban a közösség egésze hoz döntéseket közös ügyekben, valójában azonban a totális államirányítás, az elit gondolatrendőrség módszereit és az ellenállás lehetőségeit kutatja. Noha a jelek szerint ebben az új világban a közvetlen ember-ember érintkezést elfödi a virtuális jelenlét, és az adatok teljes nyilvánossága szűkre szabja a magánéletet, még mindig megmarad egy érték: „tudata különleges, afféle ékszer, amit nem szabad ismeretlenek kezébe adni” (109). A megoldás a még magasabb képességek birtoklásával megoldja az egyéni konfliktust, a hős sorsát, de nem biztosíték a jövőre: ha a kevesek uralma is elfajulhat, miért volna biztonságosabb egy ember kontrollja? A végletesen elgépiesedett, egyenlően kiporciózott javak juttatásával működő világ rajza koherens és szemléletes, a főhős útja logikus és kimunkált.

Sümegi Attila, Szilánkok, Avana Arcképcsarnok, 2010/1. 44-51.

A cselekményelemek önmagukban nem újak (az embert irányító parazita, a Földet élete árán is megvédő hős, az amnéziás küzdelme az emlékezésért), de sikerült őket újszerű szüzsévé dolgozni. Kivételesen jól sikerült az emlékezés-szilánkok föltámadásának folyamata, az ön-emlékeztetés ötletei, amelyek „szilánkosságuk”, nemlinearitásuk ellenére pontosan kirajzolják az eseményeket, az életutat az olvasóra bízott végkifejlettel együtt. Ez a narratív struktúra olyan erős, hogy nem tűnik föl mellette, hogy a hősről is csak szilánkos jellemábrázolást, vázlatos helyszínrajzot kapunk. A beszéd töredékessége jó kifejezője a szilánkos emlékezésnek.

Szántai Mihály (Michael A. Farmer), Családi kör, Új Galaxis, 16 (2010/1). 62-67.

A műben mulatságos hangja ellenére elég borús képet kapunk a jövőről. Agyontechnicizált világot látunk, ahol a családi együttlét azt jelenti, a családtagok egyazon helyiségben hódolnak a maguk virtuális szórakozásának, s a lakás helyiségeit csupán a portok és ürítő nyílások különböztetik meg. A Naturalista Életet Élők önkéntes diverzánsa már nem érhet el eredményt, e családi kör számára nincs visszaút, noha a zárásban arra is bizonyságot kapunk, hogy az idillinek vélt családi együttes hamis, hazugságokra épül. Az ötlet mellett nincs szükség jellemábrázolásra; a helyszínről annyit tudunk meg, amennyit szükséges: technikai jellegét.

Szántai Mihály (Michael A. Farmer), Mielőtt eltűnik a virágok illata, Hihetetlen magazin, 2010. április. 57-59.

Az alapgondolat (a fajok, itt a rovarok veszélyeztetettsége) igencsak időszerű. A kifejtés azonban nem szerencsés: megmarad a tézis szintjén. A cselekmény épp csak exponálja az alapgondolatot, az eseményívet voltaképpen maga az olvasó hozza létre az ábrázolt jelenet és a zárás között. Az ihletett környezetrajz, a jól megrajzolt figurák nem helyettesíthetik a cselekményt.

Valyon Tamás, A halhatatlanság ára, Avana Arcképcsarnok 2010/1. 69-75.

A novella azt a körülményt tematizálja, amelyről rendre elfelejtkeznek a klónozásról, tudatmásolásról szóló történetek: hogy a másoláskor ugyanolyan test, tudat keletkezik, de nem ugyanaz. A cselekmény ehhez a megrendítő fölismeréshez juttatja el a főszereplőt. Minthogy a főszereplő gazdag, de különösebben nem rokonszenves figura, a csattanót inkább az olvasó káröröme, mint sajnálkozása kíséri. A Mephisto szerepét betöltő ügynök, Mortal korrekt, de nem nő a főhős ellenlábasává, az igazság hiteles kimondójává. A helyszínek színtelenek és érdektelenek.

Varga Tamás József (Craz), Letűnt idők múzeuma, Avana Arcképcsarnok, A jövő nagykövetei különszám, 2010. 48-51.

A rövid novella régóta sokszor földolgozott témát elevenít föl: a jövőből érkező látogatókat, akik földi állatokból-emberekből létesítenek állatkertet. Ez a földolgozás nem ad az előzőekhez újat, és megvalósítása nem versenyezhet korábbi változatokkal: a kiemelt jelenetek csak a felületét érintik a jelenségnek, beleértve a zárást is. Úgy tűnik, az író humorral kívánta pótolni az eredetiséget, de sem a párbeszédek, sem a narráció valójában nem humoros, a narrációban több helyütt gyakorlatlan szerzőre valló mondatok is előbukkannak.

Egy nyelvi megjegyzés: a jövő kiejtési szabályait persze nem ismerjük, de jelenleg nem ismerünk olyan élő nyelvet, amelyben a sci-fi szót szkifinek kellene kiejteni. Jobb volna a jelenlegi létező kiejtéshez ragaszkodni (sci-fi, szi-fi, szci-fi, si-fi, szcsi-fi, sőt száj-fáj alakokat ismerünk).

Kisregények

Graver, Danny, Édentől nyugatra = Fény a horizonton, Debrecen, Cherubion, 2010. 7-99.

A kisregény nagyon ígéretesen kezdődik: két érdekesre alkotott fiatal lány érdekes múlttal, megfelelően ellenpontozott ellenfelek között. A cselekmény maga azonban nem kíván jellemeket, így a jellemekből utóbb egy-két külső sajátság marad csak érvényben. A műből egyszerű kalandtörténet kerekedik különösebb ezen túlmutató írói cél nélkül. Megölt szülők, gonosz idegenek, derék ellenállók, derék idegenek, gondolatolvasás, üldözések és menekülések únos úntig ismert sablonjai sorakoznak egymás után, feledtetve, hogy itt valaha jellemek kerül(het)tek (volna) szembe egymással. A cselekmény érdekes, gyors tempójú, mindvégig fenntartja a feszültséget, de több helyütt gyengén motivált. Hogy alakult ki egy egész földalatti ellenálló mozgalom Éden bolygón, ha a megmenteni kívánt hősnő a legutóbbi napokig a Földön élt? Ugyan mi érdekük fűződik az idegeneknek az Éden időnkénti „féregirtásához”, ha egyszer láthatóan semmi céljuk a bolygóval? (Mi is csak ott permetezünk, ahol termesztünk valamit, vagy ahová legalább gyönyörködni kijárunk.) Akkora baklövést, mint a hősnő elfelejtett „elfelejtető kapszulája”, ilyen összetett, ravasz szervezet hogyan követhet el? A kicsiny motívumhiányokról, nagy véletlenekről már nem is beszélve. A kalandtörténetek lineáris szerkezetét a hősnő éledő emlékei tarkítják, s lazítására szolgált (volna) a bevezető rész, ez azonban szervetlenül kapcsolódik az eseményekhez, hiszen a valódi történetnek csak függeléke, még csak nem is epizódja: olyannyira, hogy meg is kell ismételni a lineárisan megfelelő helyen.

A kalandtörténet, mint mondtuk, végül is nem igényel jellemeket, így veszendőbe megy a két lány múltja, ellentéte, fölöslegessé válik szembenállásuk a felsőbbséggel, szökési terveik, s megmarad a cselekmény szempontjából fontos egyetlen vonás: a telepátia képessége; még a gyermekkorból megőrzött emlékekre sincs szükség. A többi szereplőnek csupán funkciója van, nem jelleme, s annak betöltéséhez elég egy-két, esetleg össze sem csiszolt vonás (Kristen). A megalkotott Éden bolygóból nem látunk sokat, csupán a növénykísérleti telepről és a technikai eszközökről kapunk képet, s az elég érdekes ahhoz, hogy sajnáljuk a többi elmaradását, különösen a földalatti civilizáció és életmód legalább futó leírását. Az írói nyelv tökéletesen megfelel a kitűzött feladatnak, eleven és olykor humoros.

Fazekas Beáta, Fény a horizonton = Fény a horizonton, Debrecen, Cherubion, 2010. 291-343.

Jó kis kalóztörténet a kisregény, de a feszültséget külső elemekkel kelti föl, elsősorban információvisszatartással, amely a klasszikus mindentudó elbeszélő esetén nem indokolt, az olvasó joggal érzi magát becsapva tőle. A főhős találkozik egy ismerőssel, de az olvasónak nem árulja el, hogy kivel; lefolytat vele egy beszélgetést, de nem osztja meg a tartalmát az olvasóval; kidolgoznak egy tervet, de nem tudjuk, mit; sőt, pótlólag tudunk meg valamit, mintha ez csak most jutott volna az író eszébe (335). Az ilyesfajta információeltitkolás csak asszimmetrikus (egy nézőpontú) elbeszélés esetén indokolt. A kalandok sem mindig fakadnak belső szükségszerűségből, némelyiket határozottan külső ok, a véletlen hozza, maga a csúcspont, a főhős megmenekülése is tucatnyi véletlen (de mekkora véletlen!) együttes eredménye, van köztük, amelyik olcsón ismerős (a menekülő űrhajó aszteroida-mezőben tűnik el az üldöző elől).

A fő problémára végül is nem kapunk igazán jó magyarázatot (ha a titokzatos hodarták katonai kísérlet eredményei, miért hagyja őket a hadvezetés szabadon kóborolni, üldözni, páriává lenni?). Az írónő a hősével lelki csiki-csukit játszik, hol a nemeslelkű rabló, hol az üldözött ártatlanság, hol a feltörekvő szegény ifjú vagy épp a titokzatos társaság tagja szerepet kapva elő tetszés szerint. A figuráknak nemigen van jellemük, így tetszés szerint sodródhatnak a jó oldalról a rosszra vagy vissza. Szinte sajnálnunk kell, hogy olyan jó kitalálmányok, mint a hodarták vagy a grivoni apácák, ilyen szerény célra használódnak el. Mindazáltal az események gyorsan peregnek, a párbeszédek gyorsak és lendületesek, s noha a környezetrajz a szerénynél is szerényebb, a kísértethajó ad némi színt a cselekménynek.

Kasztovszky Béla, A következő szint, Galaktika, 233 (2009.aug.). 6-21; 234 (2009.szept.). 6-22; 235 (2009. okt. ). 6-20; 236 (2009. nov.). 6-24.

A kisregényben legalább két problematika jelenik meg. Az egyik a newtoni fizika világképébe illeszkedő történet emberléptékű célokról, kalandokról: sebességről, űrutazásról, négy ifjú emberről. A másik szál ennél sokkal nagyobb léptékű, az anyag vonzásából kiszabadult, téri-idői végtelenben bolygó, tökéletesen szabad lények világa, az Űrodisszeia és Markovics Botond Gömb-világának hasonlóságában. A két problematika két különböző megvalósulást eredményez. Az egyik az író megszokott stílusában fölépülő történet a földi megbízatásból elröpülő, kivételes képzettségű fiatalokról: bonyodalma a „kis számítási hiba”, az antianyag hatása a sebességre, így a „túlugrás”, az idegen civilizációval való kapcsolatfelvétel meghiúsulása. Ezt a problematikát a szokásos módon jellemzett fiatal hősök hordozzák, egyéni vonzalmakkal, gyengékkel és erényekkel, áldozatkészséggel; velejárója a számos tudományos eszmefuttatás. A második rész az emberiség távoljövőjének lehetőségeit latolgatja: a fejlődés lehetőségeit, az idegen civilizáció tudásának hatását, egy túlfejlődött, végtelen lehetőségű, éteri lényekből álló kultúrát, amelyből azonban már hiányzik a faragatlan ősök kíváncsisága, újat akarása (némiképp Lengyel Péter regényéhez, az Ogg második bolygójához hasonlóan), és a kultúra fönntartását az ismeretszerzést is korlátozó gépre bízza, megkockáztatva az elkorcsosulást. Ez a rész szürrealisztikus, nem emberi entitások története, ellentétben az emberi szereplők gondolkodásával és működésével. (Kicsit zavaró, hogy a dramaturgiailag oly fontos cselekményelemnek, az éteri táncművész lány halálának és Walter megbüntetésének ügyében ez a végtelenül emberséges és kulturált világ elfogultan jár el: nem veszi figyelembe, hogy Walter legjobb tudása és hite szerint egy hologramra lőtt rá, a jövő világ gyilkosként ítéli el és tanulmányozza.) Az író a jövők lehetőségei közül az egyetlen túlélő lehetőséget ajándékozza az emberiségnek: optimizmusának bizonysága, hogy egy időhurokkal visszatér a krízispontra, és elrendezi az ember-szereplők sorsát.

A négy fiatal az ifjú Kasztovszky-hősök méltó társa, tökéletes a tudásuk, az intelligenciájuk és az erkölcsük. A cselekmény lassan bontakozik ki, nagy szerepet tölt be kifejtésében a tudományos háttér. Sok az íróra jellemző kimondatlan vagy félbenhagyott gondolat, ami az értelmezést sokrétűvé, a megértést nehézzé teszi. A nyelv különösen a második részben filozófikus, néha kifejezetten költői, lebegő és szürreális.

Lőrinczy Judit, A Bach-gép, Avana Arcképcsarnok 2010/1. 5-29.

A kisregény (inkább elbeszélés) különös új földolgozása a „robot ember-szerepben” történettípusnak. Az androidok egyenjogúságáért vívott harc itt fordított eredményt ér el, azt bizonyítja, hogy az emberi élet végességének reflektált tudatával és így hatalmas alkotásvággyal nem rendelkező mesterséges intelligencia csak utánozni tudja az emberi alkotást, de alkotásra képtelen. Az ember, az intelligencia és az alkotó erő bonyolult gondolatköre azonban csak összetartó hálója az ennek kapcsán összeköttetésbe került sorsoknak: a cselekmény voltaképpen egy ifjú ember (Sue) ismerkedése apja generációjának törekvéseivel, életútjával, az androidok egyenjogúságáért küzdő férfi nézeteivel: ez annyira dominál, hogy a feltáró út ürügyéül szolgáló vizsgafilmkészítésről, a film fölépítéséről, mondanivalójáról a későbbiekben sem értesülünk. A két generáció megjelenítése a kisregény legnagyobb erénye, a figurák plasztikusak, elevenek, egyszerre tipikusak és egyediek külső megjelenésükben, cselekvéseikben és életútjukban egyaránt. Az „igazsághoz” vezető út föltárása arányosan fölépített, meglehetősen feszült, a színhelyek élettelien és szemléletesen leírtak. Ügyes a jelenetezés, a döntő helyzetek drámai szituációkban való kibontása; a figurák beszéde személyhez illő. Némi csúsztatás a történetben, hogy a mozgalom elindítója nem azt akarta bizonyítani, hogy az MI ugyanolyan, mint az ember, hanem hogy egy más irányú evolúció csúcsaként joga van az emberéhez hasonló méltósághoz, vagyis a művészi alkotásra való képesség (a Bach-gép) bizonyítékként nem releváns kísérlet; vagyis az epikus lezárás nem a föltett kérdésre ad választ, emiatt nem oldja föl a feszültséget, hiszen nem oldja meg a fölvetett problémát.

Nemere István, A legnagyobb kaland, Bp., Tuan, 2009. 181-397.

A regény(ke) a három (utóbb hat, de akkor is inkább csak három) űriskolásról szóló sorozat utolsó része, az utolsó tanévükben esett kaland, amit aligha követhet több: a felnőtt Lars, Don és Ariel alighanem beilleszkedik a maga társadalmi közegébe, s róluk ha regény születik, az már egész más cselekménytípust kell hogy kövessen, akárha Harry Potter felnőtt éveiről szólna regény. A sorozatnak e hatodik darabja sok szempontból nem veszi föl a versenyt az első három-négy kötettel. A regényből hiányzik az, ami a korábbi Nemere-regényeket sikeressé tette: a fordulatos, érdekes cselekmény. Itt a valahol lezajló eseményeknek többnyire csak a visszhangját, csak a nyomát látjuk: az ellopott űrhajó üzemanyagnyomát, fölvert holdport. A rendőrhadnagynő telefonálgat, de még az intézkedéseit sem halljuk, nemhogy akciónak drukkolhatnánk. A fiatalok kalandozása az emberrablók űrhajóján olyan naiv és átgondolatlan, hogy akciónak nem nevezhető. (Miért volt rest az író az irányító szerepre hivatott Larst valami terv, akció kifundálásával megajándékozni?) Az ifjak csak jönnek-mennek a hajón, s a helyzet végül megoldódik. Az emberrablók meg annyira, de annyira buták, hogy a legyőzésükhöz nem kell kis szürke agysejteket dolgoztatni.

Súlyosan esik latba a jellemalkotás satnyasága. A humoros(nak szánt) hatás érdekében olyan eszközöket alkalmaz az író, amelyek aláássák a figurák koherenciáját. Csing igazgató ezzel az egyéniséggel egy földi gimnáziumnak sem lehetne egy évtized óta az igazgatója, nemhogy a holdi űrhajósképzőnek. A bűnözők keltette izgalmat felülírja mindent elsöprő butaságuk, és ó, milyen veszedelmes a rendőrhadnagynő, amikor azt mondja: „No hiszen, csak jelentkezzen az a gazember Dalavis, majd megmondom neki a magamét!” (357.) Komoly hiányossága a műnek, hogy maga a fő esemény, a legnagyobb kaland sincs jól motiválva. Mindeddig a fiúk veszélyeket, tragédiákat hárítottak el (Műkincsrablók a kisbolygón; A kozmosz lovagjai), vagy belesodródtak egy veszélyhelyzetbe (A kupolaváros titka; Az idő vándorai); most azonban éppen azt csinálják, aminek látszata ellen eddig joggal tiltakozhattak: most rendbontók és szabályszegők. (Minden értesítés nélkül elkötni egy űrhajót akkor is törvényellenes, ha nemes célokból történik.) Ez elveszi az eddigi kötetekben elnyert dicsfényt, hősi szerepet, és közönséges iskolai csínytevőkké fokozza le őket. (Ráadásul szakmailag sincsenek mindig a topon.) Továbbra sem sikerült tevékeny szerephez jutnia a három lánynak, ők most is statisztaságra vannak kárhoztatva. És akkor még nem beszéltünk a papírízű többi figuráról: a rendőrhadnagynőről, a világhírű filmrendezőről, a sztárpárról.

A szcenika nem releváns, a cselekményhez hasonlóan nem mindig a lényeges jelenetek zajlanak a szemünk előtt, s nem azért szerepel párbeszéd, mert annak ott szerepe van, hanem a puszta hangulatkeltés céljával (ahogy a fiúk egymást ugratják, ahogy a bandavezér az embereit letolja, ahogy a filmrendező udvarol, a sztárpár veszekszik stb.).

A kliséhasználatról tanúskodik néhány egyéb elem is: a versenyűrhajó mint a versenyautó csenevész utóda (?!? Vajon hogyan és miben versenyeznek az űrhajók? És hogyan nézi a közönség?), a szappanoperák megítélése, amelyben a szerző önmagával sem jut egyezségre (ezek és sztárjaik hol közismertek, pl. a regényke elején, hol közérdektelenek, pl. a 360. lapon, ahogy a klisé pillanatnyilag kívánja).

A vígjátéki elem, a mindenáron humor jele a tanulógép szövege, amely komolyan sérti a gépi működés logikáját (197-199), Kata szófukarsága, amely már rég túlhajtott, és Don szitkozódási stílusa, amely erőltetett és mesterkélt. A rosszul elhelyezett humor megnyilvánulása a narrációtól mindeddig idegen közvetlen írói kiszólás is: „Dzsavarlál Baniszana Maheresi Mandalon (ígérem, utoljára írtam le a teljes nevét!)” (218.)

A földi környezet, a sivatag leírásának írói színei nem kárpótolhatnak az epikum, a jellemzés és jelenetezés gyengéiért.

Szélesi Sándor, Szörnyeteg a hajtóműben, Galaktika, 246 (2010. szept.). 6-24; 247 (2010. okt.). 6-28; 248 (2010. nov.). 6-24; 249 (2010. dec.). 6-19.

Szélesi Sándor nem először adja jelét annak, hogy nyugtalanítja az egyéni és kollektív bűntudat, és valljuk meg, ezzel szembenézni valóban komoly és időszerű feladat. A kisregény valóságos tömeglélektani tanulmány: annak rajza, hogyan kreál bűnbakot a közösség, hogyan hárít az egyén; hogyan zárul ki a közösségből az, aki a bűnre emlékeztet, mélységesen igazságtalanul, hát még ha maga is bűntudattal küzd, önmagát is kizárja a közösségből, és bűntudatával mérgező hatással van környezetére (feleség, barátok, szülő). A témát sok vetületben, nagy érzékenységgel tárja föl a kisregény: az egyén és a közösség, motívumok, egymáshoz való viszony, akciók és reakciók bonyolult összhatásban mutatkoznak meg. Újra fölbukkan az apa-gyermek kapcsolat témája, s ez most is a legfeszültebb, leghitelesebb részeket eredményezi.

Ám úgy tűnik, a téma most nélkülözi az előző kifejtések tökéletes arányosságát, az építőkövek egymáshoz csiszoltságát: ebben (a hasonlatnál maradva) „sok a habarcs”. A rész-sorsok egymásba fonódása nem tárul föl elég természetesen, és feszültségük, akár az eltérő hullámhosszúságú hullámoké, nem fokozza, hanem csökkenti egymás hatását; még a tetőpont sem éri el azt a feszültségcsúcsot, ami a témában rejlik. A keret első része olyan személytelen, hogy nem látszik a zárórész elejének (ehhez túl messze is kerültek egymástól, az én-szemlélőpont személyességét az egyes szám harmadik személyű elbeszélő részek kioltják). Az író kiváló jellemeket teremtett a cselekményhez. Nathan Evans az író legvonzóbb, gyötrődő alakjai közül való, több korábbi hős rokona, komor, elszánt, tragédiáját szótlanul hordozó hős, útját nagy gondossággal tervelte ki az író. A kisregény legjobb és leghatásosabb részei közé tartozik az ő napi rutinjának rajza, bűntudattal teli áldozatkészsége, kétségbeesett lázadása. Ugyanilyen jól sikerült figura a mítoszokban magyarázatot kereső öreg előd, Craig McKimmie, akinek alakjában, megszólalásaiban a kisregény legfilozofikusabb gondolatai összegződnek. Kevésbé koherens a feleség, Jane alakja, pedig neki a cselekményben fontos szerep jut: a számos emléktöredék, drámai cselekménymozzanat ellenére nem elég árnyalt és motivált, nem mélyíti el annyira, amennyire tehetné, Nathan tragédiáját. Külsődleges ábrázolást kapott Tom (általában véve is, míg a történet mítikus vonatkozásai mélyen áthatják a művet, a vallásos vonulat kissé hűvös és távolságtartó maradt), ám a cselekményben kifejeződő útja hitelessé és méllyé teszi. Jól sikerült mellékalakok veszik körbe a főszereplőket: a kapitány és felesége, Cesar, a pszichológus. Kevésbé motivált a gyászolók ábrázolása: talán a melodráma veszélye tartóztatta az írót? Mert így hiába tudjuk, nem látjuk a két oldal tragikus kettős igazságát.

Nyomasztóan jól sikerült az űrhajó belső világának, kisváros-jellegének ábrázolása: a helyszín külső rajza is, de főként az összezártság és annak hatása az emberi kapcsolatokra, viselkedésre: érdemes volna többször eszünkbe idéznünk, hogy mindnyájan egy űrhajóban utazunk, hívják azt Mithrasnak vagy Földnek, s problémáinkat meg kell oldanunk, mert csak egyetlen űrhajónk van. A kisregényt átszövő motívumok (ismétlődő cselekvések, mítoszok, fények) egyszerre képeznek értelmezési horizontot és keltenek hangulatot.

A jelenetezés jó, de a kisregény nyelve kiegyenlítetlen. A témához illően súlyos, veretes mondatok súlytalanok és üresek közé ágyazódnak. Főleg a házaspár veszekedései nélkülözik most a drámai, kifejező erőt. A döntő, legnagyszerűbb pillanatok olykor laposak, vagy a dagályosság helyettesíti a drámaiságot: „A pillanat, amelyben rájött, hogy a klón lát, hall, érez, Nathan életének legszörnyűbb és legfelemelőbb pillanata volt. Egy pillanatnyi kétség sem élt benne azután, hogy Danielt nem áldozhatja fel a szörnyetegnek. Bármit megtett volna, hogy életben maradjon, ő volt most a bűnbocsánata, ő volt a megváltás. A testvére, akit szeretett, és akit ma is szeret” (248. 19). Ugyanakkor egy egész generáció mély és tragikus életérzése is megpendül benne: „Nem vagyunk mi civilizáció… Talán azok voltunk a legelején, de… de az is csak illúzió volt. […] Amikor azt hisszük, hogy felépítettünk valami nagyszerűt, akkor szembesülnünk kell vele, hogy semmit sem számít” (248. 23). Ez a tragikus generációs életérzés sem először pendül meg az író műveiben, egyre kidolgozottabb formában, mélyebb értelmezésben.

Szigethy András, Az Isten szeme, Bp., Szépíró Műhely, 2009. 55 l.

Az írásmű szerkezetét és problematikáját tekintve nemigen nevezhető kisregénynek. Alapötlete (Isten létének mint a több dimenzió létezésének magyarázata) talán érdekes, de az epikum, amelynek ezt hordoznia kell(ene), nem releváns, így nem képes az elhitetésre (valójában az érdeklődés fölkeltésére sem). Cselekmény gyanánt alig összefüggő, alig érdekes jeleneteket kapunk, bizonyságként újságcikk-kivonatokat és különböző helyekről származó aforizmatikus mondásokat. Az epikumnak így önmagukban érdektelen (és agyonhasznált) állóképek sorozatából kell(ene) összeállnia, a záró jelenetek azonban erre az összegzésre alkalmatlanok: nem képesek új, magasabb szintre emelni a már elmondottakat.

A mű lényege a rejtelmesség, de a sokat sejtetni kívánó elemek az UFO-irodalom elkoptatott patronjai; a diákversike túl blőd ahhoz, hogy egy sejtelmes igazság hordozója legyen. A figurák csupán jelzésszerűek, egyetlen ígéretes kivétel a koravén gyermek-lord, ám a későbbiekben ez a szereplő is áldozátául esik a mindenáron rejtelmességnek. Leírás még jelzés formájában sincs. Minden formai elem a rejtelem szolgálatában áll a kezdő valóságnyilvánítástól a lezárást elbizonytalanító kérdőjelig, ám az elhitetést szolgáló elemek közhelyesek és olcsók. Az írói nyelv lapos és fantáziátlan.

S. Sárdi Margit