Cs. Szabó Sándor: Ellenjáték

Cs. Szabó Sándor [A. Taylor Crabe], Ellenjáték,

= Ellenjáték, Debrecen, Cherubion, 2004. 7-222.

Szabó Sándor regénye fordulatos és elgondolkodtató történet a háború értelmetlenségéről. A kötet sajnos nem mentes a hibáktól (pl. „röngentsugár”), de legalább a borítón látható fegyveres űrkatona képe megadja az alaphangulatot az olvasáshoz.

Mindjárt a cím sejteti, hogy a könyv szerkezete taktikai fogásokra épül, méghozzá a sakk mozzanatainak mintájára: minden fejezet egy, a Sakklexikonból idézett szócikkel indul, egy-egy taktika meghatározásával, amit allegorikusan az adott fejezetre vonatkoztathatunk. Ez szépen működik egészen az utolsó fejezetig, amelyben világosan kimondja, hogy ezek allegóriák, és a legjobb az lenne, ha az emberek csak a sakktáblán hadakoznának egymással. Így a tanulság talán kicsit túlságosan egyértelmű ugyan, de az idézetek színesítik a regényt, és sok találó történelmi utalással fűszerezik a történteket.

A szereplők közül a leginkább Anrael kapitány jelleme árnyalt, nála bizonyos jellemváltozás is tapasztalható. Az elején szépreményű, tehetséges fiatal tiszt, kicsit szerencsétlen a nőkkel, így elnyeri a szimpátiánkat. A regény végére összeomlik az átélt traumáktól és a nyakába szakadó felelősségtől, és megtört, tapasztaltabb, borúlátóbb férfivá válik. Az ő személyes drámája a központ, a mellékszereplőkre kevésbé koncentrál a szerző, legtöbbjükről csak egy-egy tulajdonságot tudunk meg, és ezt sokszor motivált vagy áttetsző nevekkel érzékelteti. Míg Anrael neve kellemesen cseng, a történet legkicsinyesebb bajkeverőjét Shoordnak hívják. Shoordot ráadásul már az elején direkt módon jellemzik, így aztán tudható, mi lesz később a szerepe. Emellett már csak finoman megmosolyogtató, hogy a szakbarbár főlézerkezelőt, aki puszta lelkesedésből a hajó teljes fegyverarzenálját kipróbálja egy kis ellenséges hajón, Pointblanknak hívják, a kormányost Wheelnek, a rádióst Herznek. De a nevek többsége hitelesnek tűnik, nem csak angol nevek szerepelnek, és utalás van rá, hogy kevertek a nemzetiségek, például Anraelről tudjuk, hogy van benne japán vér is, többek között ezért is gyűlöli az atomfegyvereket.

A történet lassan indul, hosszú felvezetéssel, sok kitérővel: elkezdődnek apró mellékszálak, amelyek később nem folytatódnak. Például Anrael azért került ilyen könnyen a kapitányi posztra, mert kinevezésével egy másik jelentkezőnek akartak borsot törni az orra alá, ezért a nyakára ültetnek egy katonapszichológust. Ettől várnánk némi konfliktust, de nem lesz belőle semmi. Az sem derül ki, miért került csempészett fegyver a hajóra, amit később kidobnak az űrhajóból. A fegyverek okozzák az időbeli túlugrást, ami miatt helyzeti előnybe kerül a hajójuk, de kicsit túl sokat foglakoznak vele az elején ahhoz képest, hogy csak ennyi a szerepük. Bizonyos jelenetek pedig egyszerűen nem kerülnek a szemünk elé, csak szóban utalnak rá, hogy megtörténtek. Ilyen például a kérdéses rakomány felvétele. Mindezek ellenére a cselekmény tömör: ez a regény valóban olyan hosszú, amennyit a cselekménye megkíván.

Az első száz oldalban a háború távolinak tűnik: minden információ homályos, még akkor is valószerűtlennek tűnik, mikor már leigáztak egy bolygót: ekkor a sztori látszatra még mindig nem több egy háború megnyerésénél. A történet akkor válik valódi egésszé, mikor a közepén megtudjuk, hogy valójában az ember támadott először, csak ezt eltitkolták a nagy nyilvánosság elől. Így semmi erkölcsi alapjuk nincs leigázni a másik faj, a tnopok világát. De a háború elkezdődött, és most már be kell fejezni. Anrael kapitány kétségbeesett erőfeszítései, hogy minél kevesebb áldozattal járjon a küldetés, egyre kevésbé tűnik kivihetőnek, rendre többen halnak meg, mint amivel számolt, és a sérültek látványa kíméletlenül az arcunkba vágja a háború borzalmait, az értelmetlenséget. Ezt különösen jól érzékelteti Anrael kapitány elmaradt randevúja (a lánnyal legközelebb a kórházban találkozik: felismerhetetlenségig összeégve fekszik egy ágyon).

A mondandó több annál, hogy ne háborúzzunk. Az atomfegyverkezés kérdése is lényeges: Anrael nem hajlandó atomfegyvert használni, amíg nem muszáj, mert tudja, hogy egy egész fajt ki lehetne irtani vele, de akkor nyilván az ellenség is ugyanezt tenné a mi fajunkkal. Az Ellenjáték így válik izgalmas, olvasmányos, tanulságos regénnyé.

Széplaki Berta