LAKATOS István, Óraverzum – Tisztítótűz

Lakatos István, Óraverzum – Tisztítótűz,

Bp., Magvető, 2014.

Az Arborba vezető út jószándékkal van kikövezve

Lakatos Istvánnak („Az év gyermekkönyve” díjat nyert Dobozváros után) egy trilógia első darabjaként született Óraverzum c. műve az utóbbi évek egyik legsikeresebbnek tekinthető ifjúsági regénye. A szinte kivétel nélkül pozitív kritikai és olvasói visszhang mindenképpen megalapozottnak tekinthető e kalandokkal, fordulatokkal teli, a műfaji és tematikai hagyományok széles tárházát felvonultató írás kapcsán.

A trilógia címe, a könyvborító és az első lapon található, a titokzatos világgépet szemléltető illusztráció intenzíven adja meg a steampunk alaphangulatot, amit a fellegeket átszelő gőzhajók, Szaffi nagynéni különc, „őrültfeltaláló” személyisége, a félig gép, félig ember bádoglegények alakja és hasonló jelenségek végig fenntartanak. A szerző azonban kreált világában naturalisztikus ábrázolásmódja révén a német rémtörténetekre építő Hoffmannt, a mese műfajában klasszikusnak tekinthető Andersen fivéreket vagy épp sokak szerint a horror műfaját is megteremtő Poe életművét is megidézi. A végig a háttérben lebegő, a történet során lassan feltáruló családi tragédiák és a kataklizmaszerű végkifejlet pedig már-már a görög drámák erejével ruházza fel az egyébként akár Verne-i kalandregényként is olvasható művet. Ezt a világot tovább színesítik a letűnt kor hagyatékaként, mondhatni már csak unatkozó öregemberek szórakoztatására használt tündérmesék csodálatos történetei és a népmesei világot idéző hungarikumok jelenléte.

A szerző mindezen irodalmi hagyományok színes kavalkádját játszi könnyedséggel ötvözi regényében, egységességét a 8 éves Mirkó királyfi középpontba állítása biztosítja: az ő jelenléte az, ami az alapvetően sötét, keserű cselekmény ellenére is kellemes, szórakoztató jelleget tud adni a mű egészének. Amikor pedig már az események végleg kétségbeesésbe taszítják őt is, a mű utolsó negyedében feltűnő hóbortos, flúgos karneváli társaság kedélyessége tudja ellensúlyozni a tragédiát. Nem egészen világos azonban, hogy a szerző az alcímmel, illetve a Jelenések könyvéből vett mottóval megidézett keresztény kultúrkört miért tartotta szükségesnek kiemelten hangsúlyozni az egyébként is végtelenül gazdag hagyományi hálóban, az alapvetően heliocentrikus, illetve a talán létező Világgép és az Arbor poklának pólusai között kondicionálódó világ, valamint egy-két egymással harcoló vallás, szerzetesrend fölemlegetésén kívül ugyanis e hagyomány nem kap jelentős szerepet, kicsit erőltetettnek tűnik tehát ilyetén kiemelése a regény szövetéből.

További problémát jelenthet a célközönség beazonosítása. A fülszöveg ajánlása, miszerint a regény „gyerekhez és felnőtthöz egyaránt szól”, ugyan megállja helyét, kérdés azonban, hogy a 8 éves pajkos főszereplő, illetve a kiömlő belsőségek vagy a földrengés közben önkielégítést végző, majd a latrinába vesző fölmetélő mester halálának ellenpontjai közt húzódó narráció alkalmas-e arra, hogy átélhető szórakozást nyújtson egy felnőttnek, vagy épp elalvás előtt olvasható meseként szolgáljon a legkisebbeknek; netalán képes-e ez a kisiskolás, gyermekded figura megszólítani a két korosztály közt evickélő kamaszokat? A szakma és a szülők véleménye is megoszlik azzal kapcsolatban, hogy árt-e vagy épp használ a gyermeki lelkivilágnak a realitásokat nélkülöző, kétdimenziós karakterekkel dolgozó, a tragikumot kilúgozó, végtelenül leegyszerűsített tündérmese vagy ennek az ellenkezője, a naturalisztikus elemekkel teletűzdelt anderseni mesék hagyománya. Én személy szerint azonban úgy gondolom, hogy az Óraverzum kifejezetten alkalmas lehet például közös olvasásra, melynek során a szülők nem hagyják gyermeküket a meséből esetlegesen fakadó rémképzetek miatti szorongásban, hanem megbeszélik a felmerülő félelmeket, kérdéseket, miközben alapvetően egy kifejezetten szórakoztató, kalandos történet részesei lehetnek közösen.

Ezen kívül csupán két apró kellemetlenségre térnék még ki. A történetben megjelenő fantáziavilág érezhetően részletekbe menően kirajzolódott a szerző szemei előtt, ám ebben az összetett bonyolultságban a regény oly mértékben burjánzik, hogy a sodró cselekmény mellett nem igazán marad kapacitás ezeknek az apróságoknak az elképzelésére, ez tehát olyan eset, amikor némi illusztráció kifejezetten jól esne a szöveg mellé. Azért is különösen fájó ezeknek hiánya, mert tudvalevő, hogy a szerző az írás mellett képregények és illusztrációk készítésével is foglalkozik. Szívesen venném a kezembe ennek a remek regénynek egy szerzői illusztrációkkal tarkított változatát, és úgy gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. További apró kellemetlenség a fölöslegesen hatásvadász utolsó „félfejezet”, mely bebiztosítani hivatott az olvasói figyelem fenntartását a trilógia második kötete iránt, pedig úgy gondolom, hogy ilyen trükkök bevetése nélkül is várva várjuk ennek az egészen egyedi, a magyar ifjúsági irodalomból egyértelműen kiemelkedő, melankolikus, mégis kedélyes, kedves, mégis hátborzongató történetnek a következő darabját!

Ember Mária