FONYÓDI Tibor, Szűz infrafényben

Fonyódi Tibor [Harrison Fawcett], Szűz infrafényben,

Debrecen, Cherubion, 2006. 271-380.

Fonyódi Tibor – írói álnevén Harrison Fawcett – egy csillagközi kalandregény prototípusát hozza a Szűz infrafényben című kisregénnyel. Szuperhatalmak céljai és törekvései ütköznek egy pontban, mégpedig a Markhamillon vagy inkább mellette egy Mont Blanc méretű űrhajón. Markhamill, ez most egy bolygó, nem Luke Skywalker. Az író megteszi nekünk a szívességet, és erre felkészít: a regényt (többek közt) „a közelgő új Star Wars-filmek tiszteletére” írja 1999-ben.

A regény humora és lendületes, fordulatos története magával ragad, ha túllépünk az első húsz oldal tanácstalanságán, hogy hol vagyunk, és mibe keveredtünk. Persze az első húsz oldal is túlélhető, csak a humorra kell koncentrálni.

Brett Shaw ezt a sztorit minden valószínűség szerint egy kocsmában ülve, laza stílusban meséli nekünk, visszaemlékezve az életveszélyes kalandra. Megbízhatóságáért Fonyódi Tibor felel, néha lábjegyzetben hozzáfűzi, hogy főhősünk valamire rosszul emlékszik, nem pontos, lódít. A lábjegyzetekben néhanapján fogalommagyarázatokkal is találkozunk, például hogy mi az a standard óra, bár erre épp lenne tippünk, viszont nem kapunk jegyzetet egy csomó másra, amit nem tudunk kikövetkeztetni. Máskor ahhoz, hogy a bekezdés lényegét megértsük, feltétlenül szükséges a jegyzet elolvasása. Nem lehetett volna a szövegen belül megoldani, hogy az olvasó megtudja, mi az a mentálreaktív szenteltvíz? Roppant kényelmetlen kilépni a történetből, elolvasni egy tudományos definíciót, majd megtalálni megint a fonalat és a feszültséget.

Néha az se jobb, ha Fonyódi a szövegben próbál meg valamit ismertetni. Brett hosszasan monologizál (oldalakon keresztül), és elmondja magában a Kongregáció történetét, hogyan alakult át a 26. századra a katolikus egyház galaktikus erőszakszervezetté. Ez még talán hihető, hiszen Brett akkor töltötte le a történelmi anyagot a memóriájába 24 órás megőrzésre, és szúrópróbaszerűen belenéz. Magának magyaráz, ismétel, de azért közben kérdéseket tesz föl, mintha nekünk beszélne, majd választ is ad rá. Most akkor magát trenírozza, vagy nekünk magyaráz? A következő szövegrésznél ki is szól a történetből hozzánk. A fegyvereiről magyaráz, milyenek vannak, hogyan működnek, és az egész rendszer milyen tudományos alapon nyugszik.

Eleinte Brett Shaw mesél el nekünk az életéből egy jó sztorit. A regény felénél azonban megjelenik egy mindenttudó elbeszélő, egy külső nézet, hiszen Brett nem tudhatja, mi történik a Templomos lovagok csapatában, mire készülnek vészhelyzetben. De akkor Brett el sem mesélheti nekünk később a kocsmában ülve. Akkor most mégsem ő mesél nekünk? Valamiért Fonyódi mégis fontosnak érezte, hogy mi tudjuk, mi történik az egyház űrhajójának bugyraiban, hogyan lép működésbe egy plazmaíj egy üres helyiségben és a többi. Pedig ha erről lemond, és megmarad Brett Shaw szemszögénél, kiküszöbölhette volna az elbeszélőváltásokat, valamint annak veszélyét, hogy valamit egymás után kétszer írjon le, mint például az űrhajó vészstartját. Így azonban a regény félidőnél valami furcsa, sántikáló ügetésbe kezd. A helyzet még féloldalasabbá válik, mikor Brett Shaw anekdotázó elbeszélése egyszer csak élőközvetítésbe megy át, elvész az az időbeli távolság, amivel a történet kezdődött. Aztán néha megint az emlékezés és sztorizás helyzetébe kerül vissza, és mentegetőzik: „Nem tudom, mi történt a De pacem Domine többi pontján, csak arról számolhatok be, amit saját szememmel láttam.” Mondhatni, kissé egyenetlen az elbeszélés.

Főszereplőnk mesélése itt-ott cenzúrázásra szorult, nem egyszer fordul elő, hogy hallgatunk egy párbeszédet, az egyik fél rákérdez: „no és mi a terve?” Fonyódi Tibor (vagy Brett Shaw, most már igazán nem tudom, mit gondoljak, ki az elbeszélő) lehalkítja a hangsávot, leírja, hogy Brett elmondta a tervét, majd visszahangosítja, és megkapjuk a párbeszéd folytatását. Ez becsapás, miért nem halljuk, ha máskor még a gondolatait is ismerjük? Miért közöl egy párbeszédet, ha a közepét cenzúrázza? És ezt sajnos nem csak egyszer teszi meg.

Néha egészen ficamodott képeket kapunk: egy tizenöt perces beszélgetés alatt eltelik két óra, beözönlik a fényözön, valamint van nádszálszerűen elrendezettt ujjnyi vékony drapériánk is.

És a megdöbbentő: mindezeket a hibákat a történet sebessége és humora elviszi a hátán. Fordulattal indulunk, egy szerelmi szál összefonódik egy bolygó sorsával, van itt időutazás és hataloméhség, világuralom és titkolt múlt. Nagyon sokrétű a történet, de nem válik zavarossá – leszámítva az első húsz oldalt, amikor nem tudjuk felfogni se, hogy miről van szó.

Kneipp Virág