BÖSZÖRMÉNYI Gyula, Birodalmi osztag

Böszörményi Gyula, Birodalmi osztag,

Birodalmi osztag, szerk. SZÉLESI Sándor, Budapest, Inomi Kiadó, 2004. 151-234.

A Mysterious Universe világának egy darabkájáról van szó. Egy ilyen világ létrehozása a sci-fi irodalomban sokféle lehetőséget rejt magában. Szabadon írhatnak bele különböző írók különböző látásmóddal, különböző műfajokban: még az is szabadon választott, miként kapcsolódjanak az egyes történetek a térben és időben hatalmas kiterjedésű univerzumhoz.

Az antológia címadó novellája a 2670-es évben játszódik, a Dominatus korában; bár utóbbi három állításom a művet ismerve megkérdőjelezhető, mivel sem évszám, sem korszakmegjelölés nincs a szövegben. Hogy novellával van-e dolgunk, az is kérdéses. Én terjedelme (81 lap) és a jellemek kidolgozottsága alapján elbeszélésnek nevezném, de nem tagadhatom el a tényt, hogy több szinten is megmutatkozó töredékjellege a novellairodalomhoz köti szorosabban. Eme érdekes poétikai sajátosság kedvéért felvázolom a történetet.

A cselekmény egyszerűnek mondható a terjedelemhez képest. Három mélyűri felderítő (a jelek szerint alacsony beosztású katona) egy idegen bolygó megszállása során egy romos házban húzza meg magát. A ház álmokat bocsát rájuk, és konfliktus keletkezik a szereplők között, mert nem tudják eldönteni, hogy az építmény ártó hatású, és manipulálni akarja őket, vagy pedig jobb, ha hisznek neki, és nem kell ellenállniuk.

Az álmokkal a legnagyobb probléma, hogy okosabbak, mint azok, akik látják őket: komplex történeteket mesélnek, bár nekünk, olvasóknak általában csak egy fél mondat, egy töredék jut belőlük, ezekből sokszor össze sem lehet teljesen rakni, hogy mik lehetnek. Kivéve annyit, hogy az álmok emlékképek, a történelem képei. A pillanatnak élő, egyszeri ember találkozik tehát a történelemmel: a Mysterious Universe világának történetelmével, így ezek sok esetben korábbi novellák/regények történéseire utalnak.

A három főszereplőről bár sok mindent megtudunk, jellemük homályos, darabos marad: olyan egyszerű emberek ők, mint Odüsszeusz katonái. A csapat vezetője, Kerk született vezető, érettebb férfi. Tortensen jellemének kulcsa vele szemben bontakozik ki: ő a fiatalabb, zöldfülű férfi. A harmadik tag, Ginett az előző kettővel egyszerre kerül oppozícióba, mivel nő. Nő, akinek női a gondolkodásmódja, és akibe mindkét férfi szerelmes. Legalábbis ezen a szűk csapaton belül, amint arra maga Ginett is reflektál. Ez az egyszerűség elidegeníti az olvasót attól, hogy a szereplők helyébe képzelje magát. Cserében nagyobb figyelmet fordíthatunk arra, mit tesz velük a ház, és egyáltalán, hogy ezek az egyszerű emberek rálátást kapnak a történelemre, és egyben bele is kerülnek a történelembe, vagy – számunkra – belekerülnek a történetbe.

„Szerintem a ház elvárja, hogy továbbadjuk a meséit.”

A ház falai álmokat rejtenek, a ház az elfelejtett történelem, a kollektív tudattalan. A ház életet sugároz, és emberibb, mint bármi a tőle elidegenített társadalomban. Kerk szavai megmutatják, mi a három szereplő vagy inkább a történet valós feladata – függetlenül az ismeretlen katonai parancsnokságtól. Bár mi a háztól kapott történeteket nem halljuk, és a jelen helyzetéről is csak elejtett megjegyzésekből következtethetünk. Szó esik IV. von Anstetten uralkodóról, egy hatalmas hadsereg különböző osztagairól, a modern civilizációs fejlődés vívmányairól, mely szemünk előtt egy Herden nevű csodakütyüben „materializálódik” (más a három katonánál nem található, mindent ebből a fegyverből igyekeznek kinyerni, ami Hermione esküvői retiküljéhez hasonló, csak kevésbé eredményesen működik). Mindezek a részek egy egészre utalnak: sem von Anstetten, sem a Herden nem az író e műben szabadalmaztatott találmánya, az antológiában vagy a világhoz kapcsolódó más művekben újra előkerülnek, esetleg hangsúlyosabb szerepet kapnak. Úgy, amint a ház is csak töredékeket közöl egy erőszakkal, a központi hatalom nyomására elfelejtett múltról, maga is része egy hatalmas, múltbéli építménynek az univerzum világából.

A Birodalmi osztag egy kicsi, cselekményét tekintve mellékes történet a MU világában: laikus olvasónak talán nem is egyszerű a helyére rakni, és a szöveg kevés kapaszkodót is ad ehhez. A szereplők egy távolságban mozognak az olvasótól, és a gyakori dőlt betűvel jelzett kiemelések sem segítenek: az egyes szavak, mondatok nem szisztematikusan vannak kiemelve, hanem néha úgy tűnik, csak az éppen aktuális elbeszélő narrátor, szereplők hangulatának megfelelő tonalitást jelzik. Ám szerkezetét és poétikai mondanivalóját tekintve mesteri alkotás, talán mesteribb, mint az antológiában szomszédságában szereplő, akciódúsabb társai. A novella a Dekameronhoz hasonló művekből, anekdotákból, betéttörténetekből származtatott eredetét kifordítva maga válik egy novella példázatává. Egész és önálló történetként csak indexeket, történetek töredékeit közli velünk, miközben a záróképben az olvasó abban látványban részesül, amiben senki az univerzumom belül: egy fölrobbantott ház törmelékeiből önmagától egésszé összeáll.

Takács Emma