Szarka Emese: Utópiák avagy dédapáink légvárai

Szarka Emese

Pilisborosjenő

2001. 11. 18.

„A tudományos-fantasztikus irodalom az utópiával és disztópiával jól körülhatárolható, de jelenleg definiálhatatlan irodalmi jelenséget alkot. Szögesen ellentétes funkciókat képes ellátni, abban azonban megegyezik, hogy a világ alakító erői közül a szakrális transzcendenciát háttérbe szorítja, s gondolatilag és esztétikailag értékes alkotásaiban a bekövetkezhető változásokra figyelmezteti és készíti fel az emberiséget.”

Urbán László (1989)

A science fiction Magyarországon

A mai értelemben vett science fiction Magyarországon a múlt század hetvenes éveiben tette meg az első lépést, miután az Ausztriával megkötött „kiegyezés” bizonyos gazdasági és ezzel együtt járó tudományos és technikai fejlődésnek nyitott kaput.

Azonban vannak előfutáraink is, melyek vagy egy kívánatos berendezkedésű társadalom körvonalait rajzolták meg, tehát utópiák voltak, vagy fantasztikus menekülési kísérletek a társadalom megoldhatatlannak látszó problémái elől.

A XVIII. század végét a fantasztikus utazások és „délibábok” felbukkanása jellemzi. Francia és más minták után íródott Bessenyei György Tariménes utazása című államregénye, amelynek hőse Totoposzba jutva, nemcsak a lakók életét és az állam tökéletességét írja le, hanem még a törvénykönyvet és az alkotmányt is mellékeli beszámolójához. Ekkor már természetesen ismertek voltak nálunk Voltaire és a francia enciklopédisták munkái, Holberg Klimius Miklós földalatti útja című regényét pedig szinte már betéve tudták.

A XIX. század harmincas éveiben, a folyóiratokban és a könyvkiadásokban megszaporodtak a különböző tudományos ismeretterjesztő művek, a Holdutazásokról és a technika eredményeiről szóló írások és nyomukban a fantasztikus utópiák. Köztük az egyik legfontosabb Ney Ferenc Utazás a Holdba (Rajzolatok a Társas Élet és Divatvilágból, 1936.) című regénye, amelynek utazói (már a nevük is magukért beszél: Kalandi és Regényi) a Holdban találják meg mindazt, ami a földi hazából hiányzik. Egy csudálatos látcső segítségével és léghajóval a Holdon teremnek, levegőhöz pedig egy nagyon hosszú bőrcső segítségével jutnak, melynek egyik vége a Földön van, másikat viszik magukkal. Egy olyan világba jutnak, ahol drágakövek szegélyezik az utakat, a művészet virágzik, a kutakból málnanedv bugyog fel, és persze a holdemberek tökéletesen beszélik a magyar nyelvet, sőt kivételes helyet foglal el a szívükben a híres-neves magyar hon is. A házak jólétről tanúskodnak, egyforma magasak; minden pompázik, még a lakosok is mindnyájan izmosabb, magasabb termetűek, mint a földiek. Az egész csillag lakossága egy nagy családot alkot, ahol szeretet és béke uralkodik, noha a gyarmatosítás nem áll távol tőlük, de csak azokat fogadják maguk közé, akik nem hálátlanságból hagyták el otthonukat. Náluk nem teremnek meg gonosz gondolatok, így a tudósok sem begyöpösödöttek, hanem víg társaságot képeznek, és bíznak a kegyes istenek gondviselésében. Nincs cím, mindenki magában érzi rendeltetését, nincs szükség a mázas tiszteletadásokra. A hölgyek nagyban hasonlítanak a földi lányokra, például kedvelik a divatlapokat. A szokásos napi egyszeri étkezés után szívesen részt vesz az egész közösség egy érdekes labdajátékban, egy különös madár egy labdaszerű pattogó golyót dobál le, amit ha valaki szerencsésen elkap, jutalmul kitéphet egy tollat a madár szárnyaiból. Ez a madár teszi lehetővé számukra a lélegzést is, ahogyan röptével felkavarja a levegőt.

Különböző intézetekben őrzik a múlt emlékeit, pl. „Természettárgyi” gyűjtemény – itt őrzik azokat a lényeket is, akik a tűzben is képesek megélni –, „Művészet”, „Tudományok” – egyik osztályában azok tanulnak, akik felsőbb tudományokra vannak szánva, másikban azok, akik a polgári élet egyéb foglalkozásait fogják végezni –, „Fegyvertár”, és „Színház”, intézetében. A villamos energiát, a gőzt már rég feltalálták, sőt a mágnesességet is. A hajók mágnes segítségével haladnak a folyókon, egy központi vastorony vonzza őket a megadott irányba. Más csillagok közti kapcsolattartás is roppant egyszerű, csak egy hangcsőn kell átkiáltani. A föld alatti esőcsinálás az öntözés egyik legpraktikusabb formája, melyhez nincs szükség bonyolult csővezetékre, hanem a vízereket kell mágnes segítségével „felemelni” a gyökerekig, mert mint tudjuk, a víznek igen magas a vastartalma. Minden gyógyászat alapjának a vizet tekintik.

A Szellemek ünnepén megjelennek régi korok kiemelkedő alakjai, pl. István királyé, aki bölcs tanácsokkal látja el a népet: „A vallás legyen lételtök dajkája!”, László az emberszeretetre hívja fel a figyelmet, Kálmán a törvény betartására, Béla fejedelem (de vajon hányadik) mások boldogítására ösztönöz, Róbert Károly: „Értelmi világgal növeld a lelki erőt”; Nagy Lajos a nemzet dicsőségére bíztat; Hunyadi pedig a hazafiságra.

Bár kissé elégedetlenül térnek haza két hét után, mert a lustaságra a másik világban sem leltek (mindenhol a munka által lehet csak boldogulni), azért megfogadják a szellemek tanácsát és próbálnak máshogyan élni.

Ney 1936-ban megjelent könyvét két évvel később Munkácsy János regénye követi, amely már nem távoli országokban vagy a kozmoszban keresi a problémák megoldását, hanem a jövőben. Hogy álla világ a jövő században? című munkája nemcsak a közlekedés fejlődését és a repülés lehetőségeit írja le, hanem az ebből következő társadalmi változásokat, és hogy az államok közötti konfliktusokat már nem fegyverekkel oldják meg, hanem versmondó versenyekkel.

Az első magyar „space opera”, Jósika Miklós Végnapok (In.: Regényes képletek, Pest, 1847.) című „apokaliptikus” története a kihűlő Földön játszódik, egy közeledő jégkorszakban, amikor a fogyó emberiségnek hatalmas tudományos és technikai fejlettségű eszközök állnak rendelkezésére. A háborúk régen megszűntek, a szeretet és a megértés uralkodik. Az egész Naprendszer feltérképezett már, a bolygókat is bejárták, de mégsem tudnak letelepedni. A komor pusztulást csak egy Aila nevű földlakó és egy távoli bolygón élő angyalhoz hasonló lény szerelme töri meg.

Hosszú szünet következik ezután. A forradalom kitörése miatt az ország kulturális élete megbénult, az irodalom részben feledtető szórakozást kínált, részben a szabadságharc emlékeit idézte. Az uralkodó esztétikai nézetek és politikai viszonyok sem adtak teret a fantasztikus irodalomnak.

Fantasztikus műveket főleg Jókai Mór publikált. A Fekete gyémántok (1870) betétjében szabad tengert fedez fel az Északi Sarkon és olyan világot, ahol a villanyt használják mindenütt. A jövő század regénye (187,) (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981.) egy új anyag feltalálásáról szól: az icjorból készült repülőgépek segítségével a hősök meghódítják a Föld közlekedését, kereskedelmét, majd az anarchista Oroszországgal harcba keveredve, megvívják az emberiség utolsó háborúját, és örök békét teremtenek. A regény ezután kozmikus terekbe tágul, egy üstökös veszélyezteti a Földet, ám az egységes emberiség közbelép, a Hold lakhatóvá válik, így nyitva az út a Naprendszer felé.

Tóvölgyi Titusz a jövő szocialisztikus társadalmáról írta Az új világot (Budapest, Aigner Kiadó, 1888.). Könyvéért börtönbe zárták, szabadulása után pedig sokáig hallgatott, majd spiritiszta folyóiratok és könyvek szerkesztőjeként tért vissza az irodalmi életbe.

Makay István Repülőgépen a Holdba című (Budapest, Athenaeum, 1899.) műve kifejezetten tudományos alapra épített, amely barlangokban élő különös lények társadalmát mutatja be.

Az elképzelt jövőt ábrázoló XIX. századi magyar művek

Ezek közül részletesebben csak azon kevesekkel foglalkozom, amelyek már rég feledésbe merültek – nem úgy, mint például Jókai – és nehezen is hozzáférhetők, csupán egy-két gyűjtő könyvespolcain akadni rájuk.

Tábori Róbert Az élet folytatásokban (Bp., Szépirodalmi Kk., 1890.) című regényében az időutazás egy különleges módjával találkozhatunk, melyet leginkább Csipkerózsika álmához, vagy Julia tetszhalottságához, modernebb kifejezéssel élve, a hibernáláshoz hasonlíthatnánk. Szöreghy Pál megrögzött, ám korántsem konzervatív és ódivatú régiségtannal foglalkozik, ami már az első oldalon kiderül abból, amivel világítani szokott: „A világítást egy egyiptomi gúlákban föltalált úgynevezett »örök lámpa« közvetített. Mivel azonban petróleumot nem akartam bele tölteni, hamisítatlan nafta pedig nem állott rendelkezésemre, egy villanyos izzólámpát helyeztem el belsejében, egyesítvén ily módon az ókort a legújabb korral.” Nem sokkal azután, hogy szilveszter éjjelén három darab múmiát kap, az egyik megszólal magyarul, mert a kandalló mellett majdnem elég. Ruhája a gyolcsok alatt kék frakk nagy sárga gombokkal és magas hajtókával; rövid nadrág van rajta, selyemharisnya, csatos cipő és fodros ing bő csipkés ujjal. „Szóval olyan, aminőt a dandyk a múlt század végén szoktak viselni.” 1890-et írunk, a vendég pedig száz évvel korábbról jött egy professzorral és annak lányával, aki leendő felesége. Kiderül, hogy az álmúmiát is Szöreghy Pálnak hívják, és ez nem véletlen, ugyanis Szöreghy₁-nek a dédnagybátyja. Mindezt bizonyítani is tudja, mivel éppenséggel Szöreghfalvára került vissza, ahol is az önarcképe mögötti falba rejtve még mindig ott van az a lajstrom, melyen azok nevei szerepelnek, akik száz évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy a földet fölszabadítják a szellemi és az anyagi rabszolgaság alól. (Pl. Martinovics Ignác, Kazinczy Ferenc és persze Szöreghy.) Mivel azonban el akarták fogni, Franciaországba menekült, ahol Robespierre megismertette Guillotinnal, aki ott fekszik lányával a másik két koporsóban. Az öreg rájött az élet részletekben való leélésének módjára. A titkos szerről csak annyit tudunk meg, hogy rendkívül óvatosan kell adagolni, továbbá hogy az indus fakírok példáját vette alapul és a magyarok ősi hagyományát, a susogós esetet, akik elrejtőznek, mikor vészterhes időkben a földalatti istenekkel akarnak értekezni a haza javára. Mikor felébrednek, olyan állapotban lesznek, mint mikor elaludtak. 100 év alatt a divat más lett, nem beszélve a vasútról, amivel már 36 óra alatt Párizsban lehet lenni. Van telefon, távírda, gőzhajó, ám Guillotine – aki pár órával később szintén felébredt – helyesen megállapítja, se az állami, se az erkölcsi életben nem állt be változás, főképp nem javulás. A rabszolgaságot ugyan megszüntették, de a munkások helyzete sem kevésbé rosszabb; a jobbágyság helyébe pedig az általános katonai kötelezettség lépett.

Elutaznak Párizsba, hogy megkeressék a többieket, Palmyrát egy ládában viszik, az ifjú hölgy ugyanis két hétig túlalussza magát. A vámnál nem is lenne baj, ha Szöreghy₂ hagyná magát némának tettetni, így azonban „csupa szem” Franciaország és „csupa orr” Németország elfogja őket, és külön börtönbe vetteti, a lány meggyilkolásának vádjával. A két Szöreghynek azonban sikerül megszökniük, ugyanis Szöreghy₂ az ellopott varázsszerrel elaltatja a kulcsárt, Francia- és Németországot pedig megkötözik, de ők ügyesen kiszabadítják magukat, és egy rövidebb úton mennek a másik börtönbe, ahonnan a professzor szintén megszökött, Palmyra pedig felébredt és meglátva Szöreghy₁-et, azon nyomban meg is csókolta. Kezdetét veszi a rivalizáció a két távoli rokon között. A rend őrei belátják, ha nincs gyilkosság, nincs vádlott se, szabadon mehetnek. Palmyra elmeséli, hogy lelke elhagyta testét és sok mindent látott, így a vasút, a táj nem okozott neki meglepetést. Kiderül, miért lopta el dédnagybátyja az üvegcsét, ugyanis esze ágában sincs még éveken át szunyókálni, le szeretne telepedni, és hosszabb ideig élni. Miután Guillotine meghalt, hárman visszatérnek Magyarországra, ahol párbajjal kívánják eldönteni a férfiak, kié legyen Palmyra keze. A nő azonban közbelép, és 50 évre elaltatja magát, mivel senkié nem akar lenni egyikük halála árán. A szerelmesek az amerikai párbajhoz hasonló módon döntenek: sötétben a rózsakertből mindketten letépnek egy-egy szálat. Akinél a fehér, az megy Palmyra után, a másik ebben a világban marad. Szöreghy₁ szakítja a fehéret, de kicseréli rokona pirosával. A kalandnak vége.

Naszády József görögül adta az Anarchia címet regényének (Légrády testvérek K., 1903.). Talán ez az egyik legmélyebb, legfilozofikusabb és legkövetkezetesebben felépített társadalmi utópiánk, mégis hamar feledésbe merült. Stílusa, szókincse akár ma is megállná a helyét, érdemes lenne újra kiadni.

A bevezetésben megismerhetjük az embert, minden gyengeségével együtt, mint pszichológiai, lelki, szellemi és társadalmi lényt a születéstől, avagy teremtettségünktől a jelenig. „Emberré akkor lett, amidőn öntudatra ébredt”. Az öntudattal azonban velünk született az önzés. Ír a táplálkozásról, a mozgásról, arról, hogyan sajátítja el a gyermek a nyelvet. Hiszi, hogy az ember csak reflektál; visszaadja azt, ami rá hatott. Minden testi baj oka a lélekben gyökerezik, illetve a helytelen gondolkodásban.

„Márpedig az emberi törekvéseknek végeredményt kell felmutatni. Be kell következni annak az időpontnak, a midőn minden ember egyformán érvényesül. Mikor a lelki bajok megszűnnek, a testi jólét mindenkire egyformán és szemernyi differencia nélkül terjed ki, s a földi élet egyedüli boldog állapota, a létbenvaló megnyugvás, vágyak és szenvedélyek nélkül, bekövetkezik. Akkor a célt is elérik.” Műve kelet szeretetéről, a buddhizmus, brahmanizmus és Tibet alapos ismeretéről tanúskodik.

Az első rész címe: „Ahogy van”. Főhősünk a szabadságharc idején Angolországba ment ágyúkat venni, de főállásban főpapként tevékenykedett. A háború véget ért, de ő nem tért haza, hanem Rómába ment szanszkrit és indus nyelveket tanulni. A pápa felkérte, hogy szervezzen egy olyan püspökséget Indiában, mely csak Rómától függ. Katmanduba érve hall egy regét egy meseországról, ahol a 28. szélességi és 87. hosszúsági fok metszi egymást, ott van a negyedmillió lakosú, 50 000 km² területű ország Nepál és Tibet között, a Himalája határában. Neve, Tsinga; a Koszi zuhatag és a Tiszta ömlik át rajta. Megnéztem, és ez utóbbi adatok, tehát a két folyó és a hely neve nem szerepel a Világatlaszban, ettől függetlenül még létezhet. Útra kelnek, hogy meglátogassák őket. A tsingek három kasztra oszlanak: munkásokra, papokra és párikra = tisztátalanok, akik a szemetet takarítják, és belőlük válhatnak katonák, fegyvert csak ők viselhetnek. A főpap bepillantást nyerhet a zárda irataiba. Itt találkozik először a lélek halhatatlanságának gondolatával, és azokkal a feljegyzésekkel, melyek a bölcs Mossia tanait tartalmazzák. Rátalál egy titkos ajtóra Brahma ércszobrán, amiért halálbüntetés járna, mert illetéktelenül bekukkantott, de csak delejes álmot bocsátanak rá, élve eltemetik. Fontos tudni, hogy minden harag, megvetés vagy ellenszenv nélkül. Ő ugyanis nem beavatott.

A második rész címe: „A hogy lesz”. Az idő kereke ezer évvel előrébb forgott. Főhősünk egy modern kórházban ébred fel, ahol latinul beszélnek hozzá, mert feltételezték a ruházatából, hogy ezt a nyelvet értenie kell a múlt egyetlen túlélőjének, a XIX. század egyetlen utasának. Nincsenek városok, se népek, se államok. Nincs cím, rang, vagyon. A nyelv egységes – sajnos nem tudjuk, mi, de valószínű, hogy egy teljesen új nyelvről van szó, tehát nem egy kiválasztott egykori nemzeté. A falak áttetsző üvegből vannak, minden szoba egyforma, négyszögletű, minimális bútorzattal, Az egész telep vezetékesen kapja a levegőt és a meleget az égből, így tiszta és ózondús. Nincsenek nevek, ennek ellenére mégsem tömegemberek lakják a vidéket. Azt hinnénk, megszűnt az egyéniség, pedig csak átalakult. Egy szellemileg fejlettebb, tudatára ébredt világ fejlődött ki, ahol a névmágiának már nem lehet szerepe. A lakosok nyakában egy táblácska lóg, rajta a telep és az ajtaja száma. Nincs országút; a járdák mozognak, mintha futószalagon közlekednénk. A kocsik maguktól és magukban közlekednek, nincs szükség személyzetre. A villamos kocsik 300 km/órás sebességgel képesek haladni. De az idő meghatározása is más, ez a XIX. század nyelvén jelent ennyit. 50 év áll rendelkezésre, hogy a tanulók a föld minden részére eljussanak.

A meztelenség természetes, az emberi testek harmonikusak és szépek. A szemérem-szégyenérzet ugyanis társadalmi eredmény, természetellenes. Az ősember ruhát a férgek és az időjárás viszontagságai ellen hordott, nem prűdségből. Itt már nincs erkölcstelenség. 40 éves koráig mindenki tanuló, bár 10 éves korától külön lakik, az ugyanazon korúak együtt maradnak. Tehát a fizikai kort veszik figyelembe, mivel lelkileg egyformán érettek. A férfiak és nők ugyanazt a munkát végzik, tehát a nevelésben és a hivatásban sincs megkülönböztetés.

Korszerű meteorológiai készülékeik vannak. Bármekkora távolságra felemelkedhetnek, csak rá kell állni egy korongra, ami mozgásba jön, cseppfolyós levegő hajtja, az által emelkedik föl. Csatornákkal öntöznek; a termelés nagyon jó, mindig van fölösleg. Az újszülötteket az anyatejhez teljesen hasonló és változatos táplálékkal etetik, az anya-gyerek kapcsolat már nem függ pusztán értelmektől; nincsenek szenvedélyek. Egy „villanyos chemikai” készülékkel a szem sugarai áthatolnak a testeken, így tökéletesen átlátják az emberi szervezetet – amit 12 évesen már teljesen ismernek –, amit az orvostudományban hasznosítanak. A műtétek pontosak, mert egy üveggömbben nagyítva jelenik meg a beteg szerv; persze alig van betegség, mivel nincsenek bacilusok, fertőzések, se füst. Az átlag életkor 200 év. Megszűntek bizonyos emberi érzelmek, mint a harag, a szerelem; csak nemes és tiszta öröm, önzetlen szeretet maradt. Szabadság uralkodik, minden mindenkié, nincs tulajdon, maga a fogalom sem létezik; a közért munkálkodnak, persze nem kötelező dolgozni, mégis örömmel végzik. „Kiki önmagáé, saját személyével szabadon rendelkezik.” „A házasság béklyója volt az emberiség fejlődésének.” Soha nem volt tiszta szerelem lélektől lélekig; a felebaráti szeretet többet ér. Húszezer telep van világszerte, ezermillió lakossal. A telepek maguk osztják be a munkát, egy telepen ötvenezer egyén van; 80 éves korukig dolgoznak. A munkások félévenként más-más teendőt vesznek át. A bázisokat egymással földalatti vasút és víz alatti hajók kötik össze. A föld melegét alapcsöveken szállítják a telepekre.

Nem isznak szeszes italt, és semmi olyat, ami az emberi szervezetre káros lenne vagy izgató. (Úgy látszik, bebizonyosodott, hogy a napi egy dl vörösbor is ártalmas.) „Mi a miről nem tudunk, az után nem vágyakozunk… A mivel nem élünk, azzal vissza sem élhetünk” – a mottójuk.

Mindenki tudós, új eszméket vitatnak érdek-összeütközések nélkül, mert hiányzik az önzés is. A társadalom alapja az erkölcs, melynek forrása a nevelés. (Itt Bacon köszön vissza.) A rossz fogalma nem létezik. Az első lépés, a természet megtanulása, a második, önmagunk fizikai megismerése. Érdekes, hogy az önismeret nem említi, mintha mindenki azzal születne, hogy tökéletesen tisztában van értékeivel, magával. A gyakorlati ismereteket tartja szem előtt, vagyis a tapasztalati úton való ismeretszerzést.

Az elmúlt századokról nem tanulnak, mivel a gyakorlati életben nem érvényesíthetők annak tanulságai. Az írás már nem művészet, és a többi is hasznavehetetlen.

A szórakozást számukra a tanulás jelenti. A múzeumokba járnak mulatni, a színházakban a technika, a fizika legújabb vívmányait mutatja be. Kártya- és szerencsejátékot nem űznek.

A halottak kaucsuk zsákban, erős, égető szeszben fekszenek, egy faszekrényben légmentesen elzárva. Sziklafalban tárolják, majd elégetik őket, a hamut pedig vízbe szórják.

Az utolsó oldalakon derül csak ki, hogy a XXX. században vagyunk, ahola közös cél már a szeretet elérése.

Koronka József Utazás a régi Európa romjai felett 2836-dik évben (Nemzetközi társalkodó, 1837.), alcíme: Egy névtelennek irományai között találtatott levelei szerént. Négy levélből áll a novella, melyből az első hármat Bullból, a régi Anglia egyik falujából ír György barátjának az ismeretlen utazó, az utolsót pedig Új-Philadelphiából (a régi Párizs). Repülőpostával utazik – mely 3 óra alatt képes 150 mérföldnyi téren keresztülhaladni – és felülről tökéletesen látja a pusztulás nyomait. A fejlődés odáig jutott, hogy napgázzal világítanak: a XXII. század óta a levegő mesterséges segítséggel teljesen kitisztult.

Egyik hasonlata a mai korban is megállja a helyét: „E földön, mint egy narancson, mászkálunk apró és alig észrevehető bogarak módjára; gyötörjük egymást, vagy összetelepedünk egy hajlásban. Ha itt vagy amott a narancs senyvedez vagy rothad: egy más nemzemény szisztémája elenyészett volna. A természetben minden plántának el kell virágozni; de az elvirágzott plánta a maga magvait továbbhinti, vagy elhordja a szél, s így ujul szüntelen az élőnek látszó teremtés.”

Anglia, azaz újabb nevén, Kalmárkország éghajlata még most is ködös, mint ezelőtt ezer évvel, de ez sziget viszonyaiból adódik. Főszereplőnk falábak segítségével menetel a szárazföldön, mocsaras vidékeken át, de rendelkezik speciális patentszárnyakkal is, mellyel a légbe emelkedhet.

Ellátogat a régi Westminster palotához is, melyről a krónikák nem biztosak, hogy a népgyűlésre volt-e építve, avagy a XXV. században elenyészett ókeresztény vallásnak a temploma lett volna, melyben a papok gyapjúzsákokon ülve tartottak beszédet a népnek a kereskedésről (a pénzt felváltotta az érclap). Az uralkodó vallás a bálványimádás volt: gyapjúzsákoknak és gőzerőműveknek hódoltak. A házassági szokásokról megtudjuk, hogy a párok nem láthatták a ceremónia előtt egymást, inkább hasonlított „vásárkerítői munkához”: egy harmadik beavatott megérdeklődi a mátkától, hogy hány évi töltött gabonazsákkal rendelkezik, ha több mint az évek száma, akkor megkötik a szerződést; a vőlegény csak egy zsákkal járul hozzá a közös vagyonhoz. Némiképp soviniszta társadalom alakult ki. Ha azonban a férj el akar válni, az asszony zsákjainak kétszeresét kell megfizetnie. A fiúgyermekek 5 évesen belföldi tengeri rabló hajókon nevelkednek, és 20 éves korukig haza sem térhetnek.

Kalmárkországban már nincsenek orvosok, de hajdanán (XXII. sz.) az orvostudomány megvalósította az állati organizmusokkal való szervátültetést, úgy, mint például ha valakinek letört az orra egy balesetben, akkor vizslaorral pótolták, vagy a vért nyúlvérrel is pótolhatták akár.

Új-Philadelphiában „gőzgyorsszekérrel” utazott, ami sokkal lassúbb a repülőpostánál. Paramétereivel részletesen megismerkedünk: „egy szekér… mely hosszában mintegy 50, szélességében harminclábnyi, belé nem számítván a húzó-, hajtó-, taszító-, zúzó-, súrló-, seprő-, főzőüstöket, s ami még ilyen apró készítményekhez tartozik. A fő gőzszekér, mely 84 valódi tüzországi rugókon nyugszik, foglal magában egy vendégtermet tiszta eredeti görög izletben, húsz személyekre, négy kisebb mellékszobákkal, 12 alvóhelyekkel, egy konyhával s két valamennyire szegletesen szerkesztett kényelmekkel vagy kamaraszékekkel.”

Párizsban minden sivatagszerű. Amerikai telepesek kezében van: „a régi Franciaország, mint tudva van, a 20. század kezdetén, valamint az egész Németország is az akkor annyira határtalan hatalomra jutott régi orosz nemzet árjától elboríttatott, s tökéletesen meghódíttatott.”

A vándor azzal búcsúzik, hogy több érdekességet is írhatna még, „de komoly és bús kezdék lenni, melyet nem akarnék; azért többet most nem írok”, és kiteszi a pontot.

Bojcsuk József Romok árnyékában – riportsorozat a 25. századból (LÁM RT. Könyvnyomda, Užhorod) nagyon hasonlít Koronka írásához. Leginkább disztópiának mondható, de maga az író is abszolút pesszimistának vallja magát. Óvatosan megjegyzi az első oldalon: „A spanyol kormány hadserege hős katonáinak ajánlom, akik azért áldozzák életüket, hogy jóslatom az eljövendő századokban valósággá ne váljék.”

A cím mindent elárul, romokban hever a világ, kivéve egyetlen pontját, mely nem más, mint az egykori Oroszország.

Cselekménye: Moszkvában a szövetségi Etnográfiai Intézet nagytermében 2466. május 22-én gyűlést tartanak, hogy megvitassák a többi országrész helyzetét, vagyis a néprajzosok kezében van minden hatalom és irányítás. Moszkva lakossága tízmillió, ez a civilizált világ kultúrközpontja. A tudományok és művészetek a legmagasabb színvonalra jutottak el, nem is beszélve az emberszeretetről, illetve a magán és közvagyon megbecsüléséről. Ám, ha mégis valami bűntett ütné fel a fejét – ami igen ritka –, akkor száműzik a tetteseket Nyugat-Európába. Általános jólét uralkodik, elegendő napi 4-5 óra intenzív munka. A harcok véget értek, a legutolsó 2062-ben folyt Japánnal. Az 1945-ös nagy európai háború óta a Visztulán és a Kárpátokon túl a civilizáció hanyatlóban van. Oroszország a nagy háború után szövetségesei közül legelőször állt talpra és expedíciót küldött Nyugat-Európába.

Egy alkalmas jármű – ami nem más, mint egy Kutuzov-típusú tank, 2000 lóerejű motorral, és ha elfogy a benzin, elég csak fagázzal hajtani – várja őket Lengyelországban, ahova repülővel jutnak el. Az élelmezés miatt nem aggódnak, mert az európai erdőségek úgyis tele vannak vaddal, a folyók halakban bővelkednek. Riport tudósításszerű betétekkel teli a szöveg, mint egy helyszíni közvetítés. (Filmoperatőrt is visznek magukkal.)

Mindenütt pusztaság van, ám egy erdőben nagy nehezen ráakadnak egy falura, ahol a nők kőedényben búzamagot törnek. A lengyel nyelv semmit sem változott, a csapatból csak az expedíció vezetője tud velük kommunikálni. A lakók nem tudnak sem írni, sem olvasni, kb. 30 falu létezik, de így is egyre fogynak, mert a germánok irtják őket.

Minél nyugatabbra haladnak, annál nagyobb pusztaságra lelnek, a lakosság annál kultúrálatlanabb; utak nincsenek; a földművelés kezdetleges és hanyatló állapotban van. Varsó romokban hever. Boroszlónak nincsenek már városai, összesen 2 millióan lakják föld és földvárakban. A ruhákat állatbőrből készítik. Egy általános visszafejlődés jellemző a XXVII. század társadalmára, Darwin tétele visszafelé is beigazolódni látszik. Németország maradványaihoz jutva élesen jegyzi meg: „A Jeremiás által leírt pusztulás gyengéd nagytakarítás volt Berlin pusztulásához képest.” Sajnos a nemzeti múzeum is romokban hevert, így nem láthatták az „elmúlt századok leghumorosabb politikai írását, ha jól emlékszem, »Mein Kampf« volt a címe. Írójának a nevére nem emlékszem.”

A germánok emberáldozatot mutatnak be Votán-istenüknek; a húst nyersen eszik. Fizikai adottságaik is hátrányosak, mivel agyüregük kisebbedett; tagjaik véznák, mellkasuk horpadt. Bonn lakói már okosabbak, szőlőt is termesztenek, sőt ruházatuk már len szőttes, de a kenyeret nem ismerik sajnos. Innen Strasbourgba száműzik azokat, akik írni mernek gót betűkkel égetett téglalapra. A „führer” büntet, azonban hiába, a száműzöttek örülnek, mert legalább a lelkük szabad lehet. „Mert aki lelket öl, az vele együtt a világot, a mindenséget öli meg… Aki a gondolatokat öli, az korokat sötétít el.”

Párizst angolok fosztogatják, az embereket rabszolgáknak adják el Dél-Amerikába. Érdekükben Moszkva segély kutatóutat szervez.

Amerika viszonylagos jólétben él. Nagy része lakatlan. Az emberek különböző szenvedélyeknek hódolnak. Az elnök megtudva az oroszok szándékát, megbízza egyik emberét, hogy szaglássza ki a terveiket, azonban a fiatalember átáll a másik oldalra. Az elnöki palota egyben Eros isten temploma is, ahol javában megy a tobzódás.

Rómában az olasz törzsek gyávábbakká váltak. Amerikából misszionáriusok zarándokoltak ide, hogy a napvallást teremtsék meg, azonban kiderült, hogy minden erőfeszítés hiábavaló, a hit nem tesz csodákat, ugyanis egy „zöldkereszt” nevű gázméreg kering a vérükben, ami képtelenné teszi őket, hogy emberi mivoltukhoz visszafejlődhessenek.

Zágrábnak kivételes helyzete van: szállodával bír, és írni és olvasni is tudnak a lakosok.

Magyarország eltűnt a föld színéről, teljesen megsemmisült.

Az oroszok célja a neandervölgyi ősember nívójára süllyedt törzseket az Appennin-félszigetre szállítani, hogy a tudósok kedvükre kísérletezhessenek velük. Megkezdődik a korszerűsítés, úgy mint utak építése, könyvtárak felújítása, ipar létrehozása. Budapestet csuvaszok (=csuvasok?) lakják be, akik rendkívüli módon hasonlítanak elődeikre. Természetesen nem mehet minden a legnagyobb rendben. Hillárion atya, a napvallás fő képviselője egyeduralomra tör, erőszakot alkalmaz, és kezdetét veszi egy nagyobbacska keresztes hadjárat, azaz a történelem ismétli önmagát. Amerika másik terve közé tartozik az is, hogy 2485. március 22-én lebombázza Nyugat-Európát, ám március 20-án Amerika pusztul el, Oroszország hamarabb lépett. Miután mentőexpedícióval segítettek az áldozatokon és sérülteken, kezdetét vette a világbéke, Amerika többé már nem állt ennek útjában. Csatornázzák a Góbi-sivatagot, betelepítik; megművelik Amerikát, Ázsiát és Afrikát, így minden embert tudnak foglalkoztatni. Az átlagéletkor 90 évre emelkedik. Kiveszik mindennemű gyűlölet és a szeretet lép a helyébe, ami kifizetődő, különösen, ah gyerekekről is szó van, mivel bizonyos utódmennyiség után prémiumot adnak.

Madách Imre Az ember tragédiája (Budapest, Athenaeum Rt., 1897.), drámai költeménye kapcsán felmerül az a probléma, ami sok más, ma is élő bibliográfia-összeállítót is foglalkoztat: mennyire tekinthető fantasztikusnak egy mű, elég-e, ha van benne néhány fantasztikus elem? Madách művében vannak utópisztikus elemek – bár én az egészet ennek venném, mivel egyébként sem áll rendelkezésünkre normális műfaj- és műnem-meghatározás, hiszen nem igazán líra, vagy nem csak líra, nem is egészen dráma, mivel epikus elemek is akadnak benne – tulajdonképpen a Tragédia az egész emberiség, az egész európai civilizáció nevében szólal meg.

A Gonosz célja megakadályozni az emberi történelmet, ami nem sikerül neki, de ezen az úton haladva mindent elkövet a lehetséges jövőképek bemutatásánál. Ádám a jövőbe szeretne látni, tudni akarja, miért fog küzdeni, a jövő pedig feltárul, megannyi időutazásra kerül sor az ókortól egészen a még be nem teljesült széthullásig; mindez egy álom keretében. Minden kis színen egy-egy alapkonfliktus kerül előtérbe, ezért is filozofikus a mű, valamiféle univerzalitást nyújt. Az alapproblémáknak azonban van egy központi magja, ez pedig a szabadság motívuma. Minden egyes korban és világban az egyén szabad akarata, önálló érzelmi világa, identitása kerül „veszélybe”, az Ember küzdelmeinek lehetünk tanúi. Egyiptom az első hely, mint valami bölcső, ahol megszületik a szabadság-eszme – az egyén és a tömeg harca, ezt követi Athén „bűnbarlangja”, majd Róma, ahol a kereszténységi szeretet és testvériség hitvallásának reménye csillan fel Péter apostol szavai által; Konstantinápolyban a szent-tan eltorzult formájával találkozunk. Prágában a titkos tudományokat űző ember jelenik meg, kinek el kell bújtatnia ezt a tudást a világ elől – ember és kultúra harca dúl; ezután Párizs (a forradalom) következik, álom az álomban; Prágában – innentől kezdve nincs nevük a szereplőknek, mivel egyre nagyobb lesz a szabadságuk, ez pedig az egyéniség elvesztésével jár Madách szerint – a szellemi tradíció és az újítás kerül szembe egymással; Londonban más a cél és más az eszköz, a szerelem és a költészet kerül ki győztesen. Eddig olyan képek sorakoztak, melyek az olvasó előtt nem voltak ismeretlenek, innentől kezdve viszont három utópia következik. A falanszter (Fourier szocialista utópista terveiben közös termelésen és fogyasztáson alapuló zárt közösség) által képviselt eszme lehet csak a megmenekülés eszköze a Földön. (Egyfajta determinizmus uralkodik.) Négyezer év múlva a Nap kihűl, a földi lét megszűnik, éppen ezért csak a természettudomány életképes. Nincs haza, nincsenek nemzetek, se állatok, se növények – ez utóbbiakat már csak a múzeumokban látni, illetve a disznó és birka csak az élelmezést szolgálja. Az embereknek nincs nevük, számokkal jelölik őket (párhuzam Naszády művével); betegség alig van; a gyermekek későbbi foglalkozását koponyaalkatuk alapján döntik el. A kiemelkedő embereknek nincs terepük tehetségük kamatoztatására, Michelangelónak például széklábakat kell faragnia. Az egyenlőség egyenruhák hordásában merül ki, illetve senki sem éhezik; nincs erőszakszervezet, mindenütt béke honol, ám a szabadság hiányzik. Az űrbe kijutva nem igazán is derül ki a csillagokról semmi, annál inkább egy éteri lényről, a Föld szelleméről, aki az életet képviseli, a földi létért felel. Az eszkimó-világ az emberiség kudarcát tanúsítja: nem tudott megnemesedni, túllépni önmagán és felnőni. Állattá silányulás történt, a lelki ridegséggel párhuzamosan a Föld is kihűlt, mindenütt jég van; félelem és éhség, éhség az emberi kapcsolatokra, a szeretetre. Tehát a boldog-békés újvilág helyett disztópia bukkan fel. Nincs Isten, és az ember sem képes már megváltani önmagát. Itt azonban véget ér az álom és egy újabb reménnyel gazdagodhat az emberiség, Éva és Ádám sarja talán változtathat a jövőn, talán a tudás, melynek most birtokába jutottak, segíthet más utakon járni, és jobbá tenni, nem pedig elrontani. De Madách szerint soha nem lehetünk biztosak afelől, hogy nem determinált-e létünk, vajon nem csupán bélférgekként mozgunk-e ebben a hatalmas kacskaringós földi (bél)rendszerben?…

Herzl Tivadar Ősújországa (Hasonmás kiadás, Budapest, Bethlen Gábor K., 1993.) már kevésbé illik bele a sci-fi világába, leszámítva a Holttenger-csatorna leírását: ez a tenger „a földterület legmélyebb pontja, tükre 394 méter mélyben fekszik a Földközi-tenger színénél. Kézenfekvő gondolat volt, hogy ezt az óriási szintkülönbséget energia termelésére használják fel… A csatorna tíz méter széles, három méter mély volt és körülbelül 50.000 lóerőt szolgáltatott… a csatornán beömlő vízfelesleget nagy tartályokba szivattyúzzuk fel a Holttengerből. Ily módon még ezt a vizet is sikerült hasznosítanunk, mert a ciszternákból a földek öntözésére használjuk fel.” Herzl Tivadar a politikai cionizmus mozgalmát alapította meg. A cionista mozgalom kezdeti időszakában áttetszővé vált a határvonal a programadó írások és az utópiák között. Az Ősújország feladata, hogy felvázolja a módszert, amelynek segítségével az író megvalósíthatónak látta a cionizmus célját, a zsidó állam létrehozását, amelyben a tudományok, különösen a műszaki ágazat, elérik a fejlettség legmagasabb szintjét, ahol a zsidó és arab barátságban él és dolgozik együtt hasonló jogok és lehetőségek keretében. A héber nyelvről és a zsidó kultúráról szó sincs a regényben. 3 éven át dolgozott művén, melyben 1923-ra jövendölte a zsidó állam létrejöttét.

„Cion”, helyesebben „Cijjon” héber szó, a keresztény szóhasználatnak megfelelő változata, a „Sion”, a város, amit Dávid király meghódított és magáról nevezett el. A Jeruzsálemet övező hegyek délkeleti dombjának is neve, amelyen Jeruzsálem egy része épült; Templom-hegynek is nevezik. A prófétai kor után a „Cion” elnevezés a zsidó népet s Izrael országát is jelenti, ebből a szóból alkották a „cionizmus” fogalmát a XIX. század mozgalma végén. Célja, hogy a zsidó nép visszatérjen ősi hazájába, Izraelbe, vagyis Cionba.

Herzl 1860. május 2-án, Pesten született. A Pesti Izraelita Főelemi Iskolát végezte el, majd Pest Városi Főreáltanodájába került. 14 évesen önképzőkört alakít, melyet ő is vezet: „Wir” irodalmi kör. Bécsben jogot és irodalomtörténetet tanul, majd törvényszéki gyakornok válik belőle. 1904. július 3-án halt meg. A függetlenné vált zsidó államban a regény sok elgondolása megvalósult, vagy módosult formában jelent meg.

Zárógondolat

A sci-fi valahol mindig több volt, mint puszta fantazmagória, a képzelet fatális szárnyalása. Éppen az emberi képzelet az, ami teremtőképességgel van felruházva, a gondolatok határtalan áramlása anyagi szubsztanciát ölt és létrejön az, amit ma még jelennek nevezünk. De az holnap már múlt és a holnap még jövő. Az utópiák azon kis részét képezik ennek az irodalomnak, melyek arról tanúskodnak, hogy megvan még bennünk a Jó utáni vágyakozás, hogy egy jobb és tisztességesebb, harmonikusabb és szeretettel körülvett világban élnénk szívesebben. Ki nem? – kérdezhetnénk. Csakhogy mindenki máshogyan szeretne eljutni a saját szabadságához és békességéhez, tökéletes egyetértés és uniformizáció sohasem lehet, mert önálló külön identitások vagyunk amellett, hogy a lelkünk mélyén összefüggünk, és Egyet alkotunk. Reménykedhetünk és álmodozhatunk, de többet ér minden leírt szónál az őszinte szív és tett. Az utópiák ebben (is) segíthetnek, nemcsak kikapcsolódást nyújthatnak, de – mint ahogy már volt rá példa a XX. században is, pl. Arthur C. Clarke-nál –, ötletekkel is szolgálhatnak, és befolyásolják a lehetséges jövőinket.