Bojtor Iván: Az elveszett kolostor

Új Galaxis 16 (Utópia 2), 2010/1. 17-19.

A történet egy valós történelmi személy, Joachim da Fiore 13. századi szerzetes alakjára építi fel cselekményét. A műben megemlített 807 év a szerzetes és rendalapító halála (1202) óta eltelt idő (a novella 2009-ben íródott). Fiore történelemszemléletében az Atya és a Fiú két korszaka után kell eljönnie a Szentlélek korának, amelyben az Igazak rendje uralkodik a világ felett, az emberek pedig tökéletes szeretetben élnek egymással.

Az elképzelés némileg emlékeztet Platón ideális államára, Bojtor Iván pedig erre a szálra építi fel a történetet. A rend feloszlatása előtt a szerzetesek a föld alá rejtőztek, ahol a világtól és a napfénytől elzárva lassanként szörnyetegszerű „üvegemberekké” változtak, arra várva, hogy az új korszakban átvehessék a vezetést a világ felett. Tommaso testvér feladata az apát levelének eljuttatása a jelenlegi pápához, ám a föld felszínére vezető útja nem veszélytelen.

A történetet több nézőpontból ismerjük meg, a földfelszínre vezető úton és a pápa előtt Tommaso testvér szemszögéből, majd a falubeli orvoséból, legvégül a föld alatti kolostor apátjáéból.

A novella kezdése és befejezése azt az érzést kelti, mintha csak az olvasó kedvéért beszélnének (és cselekednének) kissé túlságosan is érthetően a szereplők. Tommaso testvér a búcsúzáskor nyilván régen tudja már, mi lesz a feladata („Menj Rómába, a pápához! Vidd ezt a levelet!”), a rend krónikáját író szerzetes kérdése és az apát válasza is erőltetettnek hat („Mivel zárjuk az esztendő krónikáját, apát urunk?”), hiszen ennek eldöntését bizonyára alaposabb megbeszélés előzné meg a rendtársak között.

A szerzetesek és a pápa vallásos elemekkel átszőtt nyelvhasználata életszerű, ám nem tudni, a történet jelenében élő pápa és az évszázadokkal korábbi nyelvváltozatot beszélő szerzetes milyen módon értik meg egymást (hacsak nem az időtlen latin nyelven).

A történet rövidsége nem ad lehetőséget a szereplők jellemzésére. Tommaso testvér, az apát, a testet megtaláló orvos csupán kellékei a cselekménynek, ez azonban nem von le a történet értékéből. A novella kidolgozottságát erősítik, hiszen néhány szóból kiderül, hogy a pap mindvégig tudott a föld alól előbukkanó szerzetesekről, az orvosnak pedig már régen feltűnt a kis falu szoros kapcsolata az egyházzal. Különös hangulatot teremt a föld alatt élő szerzeteseknek az utolsó sorokban elénk táruló világa, amelyben minden barátnak van valamiféle csodatévő képessége. Valószínűleg csakis ez az erő az, amely segít nekik a túlélésben, és amely valamiképpen kapcsolódik a rendalapító csodatételeihez, valamint a szerzetesek tulajdonában lévő ereklyékhez. Feltáratlan marad azonban a rejtőzködő szerzetesek sok, a történet szempontjából fontos titka, például az, hogy hogyan nyújtották meg életük idejét több évszázadra, valamint hogyan tettek szert csodatévő erejükre.

Nem kapunk választ arra a kérdésre sem, hogy hogyan végződik Tommaso testvér földfelszíni kalandja. Bár a pápával való beszélgetéséből egyértelművé válik, hogy célját nem éri el, nem tudni, keres-e még utánpótlást a rendnek, az utolsó sorok pedig csupán annyit adnak tudtunkra, hogy nem sikerül visszatérnie a kolostorba, hogy tanácskozzon az apáttal. Mivel a mű befejezésénél nincs utalás arra, menyi idő telhetett el a történet kezdete óta, még az a gondolat is megfordulhat a fejünkben, hogy talán még mindig a rend ügyeit intézi valahol a felszínen, s a mélyben maradt rendtársak több évszázados várakozásuk ellenére ez egyszer túl türelmetlennek bizonyulnak…

Szalczinger Judit