MR – SZOCIOLINGVISZTIKA SZEMINÁRIUMI DOLGOZAT Mészáros Szófia

11/22/95

A MI KÉPÜNKRE ÉS HASONLATOSSÁGUNKRA…

A science fiction számos meghatározásainak egyike úgy tartja, hogy ez a stílus, ellentétben az elterjedt nézetekkel, nem a jövő társadalmait mutatja be, hanem a jelenkort helyezi át egy elképzelt környezetbe minden problémájával és visszásságával együtt. Sok sci-fi regény csak annyiban különbözik Swift vagy Shaw vitriolos társadalmi gúnyrajzaitól, hogy egy technikailag fejlett jövőben játszódik. Az emberiséget jelenleg foglalkoztató problémák jelennek meg ezekben a regényekben is szimbolikus vagy közvetlen módon.

A mesterséges ember(szabású lény) nem új fogalom az irodalomban, és egyáltalán nem a sci-fi írók találmánya. Bár a „robot” szót Karel Čapek használta először, az Íliászban Héphaisztosz kovácsisten gépszolgái, Hoffmann A homokember című regényében Olympia, de még Carlo Collodi Pinokkiója is robotnak tekinthető. Az egyik első kémiai alapon felépített „android”, azaz emberszabású robot Mary Shelley Frankensteinjében tűnik fel, amely, bár nem szorosan értelmezett gépezet, mégis magában hordozza a robot fő sajátosságait, legalábbis ami a társadalmi „szerepét” illeti. A Frankenstein doktor által alkotott mesterséges ember ugyanis egy hihetetlen erővel rendelkező lény, akit nem kötnek az emberi törvények, és a viselkedése is teljességgel kiszámíthatatlan. Robotszerű teremtményként fogható fel az agyagból gyúrt és megelevenedett Gólem vagy az afrikai országokban feltámasztott élőhalott zombi is, de őket eredeti kultúrkörükön kívül csak gyermekriogatásra szánt mumus szintjén emlegették.

A technikai haladással párhuzamosan azonban kézzelfogható közelségbe kerültek az igazi, logikus gondolkodásra képes robotok, és a mese világa hirtelen nagyon is valószerűvé vált. A huszadik században az első számítógépek megjelenésével kaptak szárnyra azok a rémlátomások, amelyek megjósolták az intelligens gépek lázadását az emberi faj ellen; ezek igen termékeny talajra hullottak, és hamarosan szinte közhellyé vált a programozójára féltékeny komputer vagy az ámokfutó, emberirtó robot, amelyek mellesleg mind a mai napig tenyésznek a sci-fi területén.

A robotokkal kapcsolatos elképzelésekben áttörést jelentett Isaac Asimov robotfelfogása, aki szigorú beépített törvényekhez kötötte működésüket, és matematikailag szabályozta viselkedésüket, így lehetetlenné tette számukra, hogy az eddigi robotképnek megfelelően halomra gyilkolhassák az embereket. A tudományos-fantasztikus irodalom egyedülálló az a következetesség, amellyel Asimov teremtette meg saját robotrendszerét. Az általa megálmodott robotvilág, azonkívül, hogy sci-fi írók tömegeire volt hatással, társadalmi észrevételei miatt is nagy jelentőséggel bír. Robottörténetei és –regényei a robotok társadalmi helyzetének és az emberekkel való viszonyának évszázadokig tartó folyamatos fejlődését mutatják be, amelyet az író szinte „történelmi” pontossággal vezet végig az első primitív munkavégző gépekből kiindulva egészen a megtévesztően emberi külsejű és viselkedésű androidokig. Nagy gondot fordít a fejlődés ábrázolása során ennek külső megnyilvánulásaira is, így a legfontosabb irányvonalak nem elméleti fejtegetések formájában jelennek meg, hanem látható jegyek alapján csapódnak le az olvasóban. Az egyik ilyen jegy, vagy inkább jelrendszer a történetekben szereplő robotok és emberek beszéde; azt megfigyelve, hogy hogyan beszélnek egymással, egymás között és egymásról a két különböző intelligencia képviselői, kiválóan megállapítható, milyen viszonyban állnak egymással, és hogyan változik ez a viszony.

Az első intelligens robotok még némák. Az Egy fiú legjobb barátja című novellában egy újonnan tervezett robotkutya szerepel, szeretetre és hűségre programozva, aki csak csaholásra emlékeztető szaggatott hangokat képes kiadni. A Robbie című novella szereplője egy teljesen néma háztartási robot (nem azonos a mai nyelvhasználatban elterjedt „elektromos kézi keverőgép” értelmű szerkezettel), amit (akit?) arra programoztak be, hogy gyerekekre vigyázzon. A „társadalmi robotevolúciónak” ebben a fázisában még fel sem merül senkiben, hogy élő személynek tekintsen egy elektronikus nörszöt, amely ekkor még inkább csak különcségnek számító státusszimbólum. Az Amerikai Robot társaság, amely gyártja ezeket a gépeket, úgy látja jónak, hogy a robotok, alakjuk alapvető formájától eltekintve, ne hasonlítsanak túlzottan az emberekre, ezzel is elejét véve annak, hogy a robotellenesek kijátszhassák a „versenytárs” ütőkártyát. Ennek legfontosabb elem az, hogy a robot ne beszéljen, mert az túl emberszerű lenne. Robbie nem szavakkal beszél, hanem kifejező pantomimmal adja tudtára az embereknek mondanivalóját, amit aztán a rendszerint antropomorfizáló emberek többnyire meg is értenek. Mikor Gloria, a kislány, akire vigyáz, azt mondta, hogy „kukucskált” bújócskázás közben, Robbie „jelentőségteljesen megrázta a fejét”[1]; mikor fel akarta hívni magára a figyelmet, „gyengéden húzogatni kezdte [a kislány] egyik hajfürtjét”[2], és ha egyetértett, „válaszképpen föl-le lóbálta tömör fejét”[3].

Ezekkel a jelzésekkel kitűnően kommunikál a kislánnyal, ez a viszony azonban abba torkollik, hogy Gloria elkezdi barátjának, érző lénynek tekinteni a gépet. A falubeliek zöme „veszélyesnek tartja Robbie-t”, New Yorkban éjszakai kijárási tilalmat rendelnek el a robotok számára, így Gloria szülei nem nézhetik kislányuk viselkedését tétlenül, és eltávolítják a robotot otthonról. Mr. Weston, Gloria apja jól tudja, hogy Robbie-t köti a robotika első törvénye, miszerint „A robotnak nem szabad kárt okozni emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen”, és hogy ez a törvény a gép pozitronagyának alapja, tehát ahhoz, hogy ennek érvénye megszűnjön, „annyi sok mindennek kell elromlania a szerkezetben, hogy addigra az egész robot működésképtelenné válik”[4], mégis belátja, hogy ilyen témában nem várható el józanság az emberektől. Pedig az előítéletek még csak most kezdenek meggyökerezni.

A következő ugrás a beszélő robot. A Föld kormányai azonnal el is rendelik, hogy a tudományos kutatásoktól eltekintve tilos a Földön robotokat használni, így csak a Naprendszer többi bolygóján folyó bányászatban alkalmazzák őket. Ezzel nem szűnik meg ugyan a konfliktus, de az Amerikai Robot időt nyer. A beszélő robotok első generációját át is itatják „jó, egészséges rabszolgaszellemmel”[5]. Nem tudnak járni, csak ha valaki felül a hátukra, és a nyelvezetük kísértetiesen emlékeztet a rabszolgatartó Amerika fekete szolgáinak alázatosságára. A kísérleti robotikus kérdéseire a válasz kivétel nélkül: „Igen, gazdám”[6], és a robot első „hosszabb” monológja, mikor az emberre leselkedő veszélyt látván mégis elindul egyedül, így hangzik: „Bocsánat, gazdám. Gazda nélkül tulajdonképpen egy lépést se szabadna tennem, de itt a gazdámat veszély fenyegeti”[7]. Ez a beszédstílus azt hivatott az emberekben elültetni, hogy bár a robotok már beszélnek, s így lehetséges vetélytársaikká váltak, mégsem kell félni tőlük, hiszen feltétel nélküli rabszolgák. Ez elvileg erősebb biztonságérzetet kelt, mint az Első Törvény puszta ismerete, de az embereket ez sem győzi meg, így válik elkerülhetetlenné a robotok száműzetése a Földről.

Az űrállomásokon aztán szárnyakat kap a fejlődés, mert a robotok a társadalomból ideiglenesen kiszakadva robotpárti tudósok és szakemberek kezébe kerülnek, akik viszonylag előítélet-mentesen foglalkoznak velük. Beszédükről lekopnak az alázatos sallangok, gondolkodásuk gyorsulását tükrözik a fejlettebb mondatszerkezetek, és egyes kísérleti típusok már az elvontabb gondolatokat is megértik. Az SB-13-as robot, amely már fejlett beszédkészséggel rendelkezik, képes felfogni az idiomatikus kifejezéseket is, bár csak azokat, amelyekre beprogramozták. Az SB-13-nak nincs szüksége a formalitásokra, mert nem forog átlagemberek köreiben, az irányítója frázisait viszont átveszi: „Szent Kleofás, főnök! Maga mit keres itt?”[8] – mondja például, mikor felocsúdik az agyában keletkezett zavar okozta „kábulatból”. A „Szent Kleofás” kifejezés a programozó szójárása, ami azt mutatja, hogy a robot már jelentős tanulási képességekkel rendelkezik, és szókincse nemcsak hogy fejleszthető, de ő maga is folyton alakítja azt. A kábulat során, amely egyébként néhány agyi pozitronpálya kikapcsolódásából ered és kísértetiesen hasonlít az emberi részegségre, a robot a „Iolanthe” című operettből idézget részleteket, amelyeket szintén a programozása után tanulhatott.

A következő lépésben a földi kutatók a minden igyekeztük ellenére erősödő robotellenes hangulat hatására kifejlesztik a többtagú robotot, amely egy „agyból” és hat „ujjból” áll, hogy ezzel is csökkentsék a robotok emberekhez való hasonlóságát. Ez természetesen csak névleg van így, mert mind az agy, mind az ujjak ember formájú gépek, és az agy szerepét betöltő DV-5, akinek a másik hat gép alá van rendelve, éppoly intelligens és emberszerű, mint az eddigi önálló robotok. A DV-5-nek már sokrétű és egyéni kezdeményezőkészséget igénylő feladatokat kell megoldania, válságos helyzetekben kell döntenie emberi segítség nélkül. És bár a többtagúság elvileg visszalépés a robotok emberibbé válásának folyamatában, azaz egy hátrányosabb társadalmi helyzettel jár együtt, ez mégis azt jelenti, hogy egyre alacsonyabbá válik az embert és a robotot elválasztó fal. Már a robot beszéde sem annyira gépszerű, hiszen szabadon használja a kezelőtől elsajátított köznyelvi kifejezéseket, például „hová akar kilyukadni?”[9]

Itt érdemes megjegyezni azt, hogy – bár ez nem a robotok beszédéhez tartozik, hanem emberi tényező – a robotok társadalmi helyzetének változását még egy nyelvi sajátosság tükrözi, mégpedig az a stílus, ahogy az emberek beszélnek velük. A maroknyi kutatócsoportok tagjai, akik egész életüket robotok között töltik, már megéreztek valamit a gépek érző lényről árulkodó viselkedéséből, így nem is tudják őket többé gépként kezelni. Az SB-13 számú robotot sem SB-13-nak nevezik, hanem Sebinek, a ZSN-1 számút Zseninek keresztelik, és így lesz a JN-szériából John vagy Jane. Érdekes ellentéte ez azoknak az eseteknek, mikor az embereket alacsonyították le tudatosan számokká, akár a Bibliában, akár a náci koncentrációs táborokban. Bár a Powell és Donovan novellasorozat kissé szabadszájú címszereplői válogatott szidalmakat szórnak a robotokra, úgymint „két lábon járó ócskavastelep”, „fémhülye”[10], „őrült kasztni”[11], „dilinyós fémpofa”[12], „fémmajom”[13], „felvillanyozott madárijesztő”[14], ezt csak igen indokolt esetekben teszik, és láthatólag ők is egyre inkább emberként beszélnek velük, hiszen egyre emberibben reagálnak.

Ennél a pontnál az „emberi reakciók” sajátos színezetet nyernek, hiszen a robotoknak olyan vonatkozásairól kell számot adniuk, amelyek megfelelnek az emberi érzéseknek. A helóta-réteg mintegy öntudatra ébredése együtt jár azzal, hogy a robotok közelebb próbálnak kerülni az emberekhez. Minél hangsúlyozottabbá válik személyiségük és egyedi jellegük, annál inkább törekednek arra, hogy az általuk elismert felsőbb osztály tagjaira hasonlítsanak. Igaz viszont, hogy a létezésük alapja még mindig – és megváltoztathatatlanul – az Első Törvény, aminek értelmében az ember érdekei bármely körülmények között elsőbbséget élveznek a robotokéval szemben, így bármiféle rabszolgafelkelés esélye száz százalékig kizárt.

Az emberi reakciók utánzása abból áll, hogy a pozitronagyukban keletkező elektronikailag leírható jelenségeket a robotok emberi érzésekhez hasonlítják. „Olyan kába vagyok”[15] – panaszkodik Sebi, a pillanatnyi elektronikus zavarából feleszmélve. ZSN-I, azaz Zseni, a természetfeletti alkotóban hívő robot „ösztönös megérzésről”[16] beszél, és logikai következtetésekkel eljut a mindenható Mester létezésének tényéhez, akit aztán vallásos buzgalommal szolgálni kezd. DV-5, Dave, aki a többtagú robot gondolkodó része, úgy érzi, hogy „Ez már-már kikezdi az idegeimet, jobban mondva kikezdené, ha hagynám”[17]. Ezek az emberiesítések később, a tökéletesebb humanoid robotok megjelenítésével még elterjedtebbé válnak, mint például Izé, a korrektor robot esetében, aki „élvezetesnek” találja az általa ellenőrzött könyv javítását. Így nyilatkozik: „Az ön könyvének szavai összhangban vannak áramköreimmel… Csekély ellenpotenciált gerjesztenek, vagy egyáltalán semmit. Agyam mezői ezt a mechanikai tényt az »élvezetes« szóval fordítják le. Az emocionális összefüggés véletlenszerű.”[18]

Az űrállomásokon tevékenykedő robotok egyre tökéletesebbé válnak, és a Földön is fokozatosan terjed a használatuk, de hallatlan mértékű az ellenzékük is. A Földön úgy tekintenek a robotokra, mint a mai társadalmakban a bevándorlókra: szinte rasszista dühvel fordulnak az állásaikat fenyegető gépek ellen. Az első robotok nevében kötelezővé teszik az R. rövidítést, és gyakran R-eknek hívják őket. Ezek az R-ek rendszerint alantas vagy lélekölő munkákat végeznek, mint például az ostoba vigyorú R. Sammy, a kifutófiú. Egy kifejezetten háztartási célokra kifejlesztett robot hangot is ad ennek: „Végtére is… a magamfajta gépezeteket könnyű létrehozni. Tudomásom szerint semmivel sem lehet pótolni az emberi agy alkotókészségét és sokoldalúságát.”[19] Mégis, az emberek a saját állásaikat féltik tőlük, a saját beosztásuk csökkenésének veszélyét látják bennük, így nem ritkák a robotellenes zavargások, tüntetések vagy akár géprombolások.

Mikor a szándékosan robotszerű, fémborítású és gépkülsejű robotok helyet kísérletképpen megpróbálkoznak embernek kinéző gépeket elterjeszteni, nem várt ellenállásba ütköznek; de az emberek a robotkülsejű gépeket is egyre nehezebben viselik, ahogy egyre felelősségteljesebb feladatokat bíznak rájuk. A Rabszolga című novella címszereplője Izé, a robot korrektor, akit az egyetem alkalmaz helyesírási hibák és sajtóbakik kiküszöbölésére. A professzor, akit idáig magától értetődően dühített, hogy ilyen csip-csup ügyekkel kell foglalkoznia, hirtelen féltékeny lesz a robotra, mert szerinte a robot „előbb-utóbb elrabolja az írást, a forráskutatást, a szövegrészek ellenőrzését, talán még a következtetéseket is. Mi marad a tudósnak? Egyetlen dolog: a sivár döntés, hogy legközelebb milyen parancsot adjon a robotnak.”[20]

Az ellenzékkel dacolva mégis továbbfejlődik a tudomány, és egy gyártási hiba folytán sikerül egy művészinek nevezhető ösztönökkel rendelkező robotot előállítani. A korát és „faját” megelőző robot csak úgy tud beilleszkedni a társadalomba, hogy szervátültetésekkel lényegében emberré válik, és ebből kifolyólag meg is hal. A nyelv terén ő is nehezen képes megbirkózni az emberi találékonysággal, hiszen, bár neki könnyebb elsajátítani a társalgási stílust, a nyelv mégis állandóan változik. Könyvtárba jár, hogy „nyelvi adattárát” felfrissítse[21], mert zavarja, hogy nem érti a nyelvtanilag nem tökéletesen megfogalmazott mondatok, mint például: „Akár a nagyapa, úgy az unoka”[22]. Számára hiányzik az ige a mondatból, és ezért nyelvtani áramkörei nem tudják értelmezni. Az átvitt értelmű kifejezésekkel is gondjai vannak. Mikor egy ember megjegyzi: „Hogy te néha milyen szőrszálhasogató bádogdoboz tudsz lenni, Andrew!”, a robot nem tudja mire vélni a „bádogdoboz” kifejezést, hiszen nem szó szerint bádogból készült. Az antropomorfizáló emberekkel ellentétben ő „robotomorfizál”, tehát a saját működése alapján próbálja az embereket megérteni, ami néha oda vezet, hogy egy halott emberről beszélve majdnem kicsúszik a száján, hogy bárcsak még mindig működőképes lenne. Ez a robot azonban teljesen egyedi eset, bár kihat a társadalom egészére is, amennyiben az emberek, megrémülve a robotok határtalan képességeitől, egyre hangosabban követelik, hogy tűnjenek el. A robottársaságok ennek hatására kénytelenek új, a végsőkig specializált robotokat gyártani, amelyek legfeljebb huszonöt évig működőképesek, és képtelenek önálló gondolkodásra.

A robotellenesség tehát kiirthatatlannak tűnik a Földön, így aztán az emberszabású gépeket, amelyek fejlődése így zsákutcába került, felváltják a nagyteljesítményű gondolkodó számítógépek, amelyek nem rendelkeznek a robotokhoz hasonló személyiséggel, viszont hihetetlen mennyiségű adat feldolgozására képesek. Ez teljesen átformálja a társadalmat, hiszen a végtelen számú tényezővel operáló Gépek (ahogy ezeket a számítógépeket nevezik) átveszik a világ irányítását, és mivel az Első Törvény náluk is kifogástalanul működik, mindezt az emberek javára és épülésére teszik, ráadásul úgy, hogy erről az emberek ne is vegyenek tudomást. Így megóvják őket a kisebbségi komplexustól és a tehetetlenség érzésétől, hiszen az Első Törvény már nem csak a fizikai bántalmakra vonatkozik, hanem a szavak vagy tettek által okozott lelki sérülésekre is.

A társadalmi fejlődés következő lépcsőfoka akkor következik be, amikor egy nagy jelentőségű felfedezés segítségével lehetőség nyílik a világúr eddig elérhetetlen messzeségeinek meghódítására. Az űrbe kiözönlő gyarmatosítók addig lakatlan bolygókat népesítenek be, amelyeken sajátos gyökeresen változáson mennek keresztül, ami nagy részben a robotoknak köszönhető. Az űrvilágok lassan zárt közösségekké válnak, amelyek szigorúan korlátozzák a bevándorlást, szabályozzák a népességszaporodást, és engedélyezik a robotok mindennapi használatát, akik ezzel leveszik az emberek válláról az unalmas, fárasztó vagy veszélyes feladatokat. Szélsőséges esetekben kialakulnak olyan arányok, hogy egy emberre tízezer robot is esik, így teljesen nélkülözhetetlenné válnak. Látszólag tehát el is fogadják őket, de valójában ez egész mást jelent, hiszen eltűnik vetélytárs jellegük, és egyszerű használati tárgyként, vagy jobb esetben háziállatként kezelik őket. Az űrvilágok technikai szintje meredeken emelkedik, így egy rendhagyó esetben, mikor egy bűnügy kapcsán mégis az elmaradott és konzervatív Föld segítségére van szükségük, képesek kifejleszteni a tökéletes humanoid robotot, aki már minden szempontból az ember tökéletes hasonmása. Ennek megfelelően már nem is a gyártási számával emlegetik, hanem emberi nevet kap, R. Daneel Olivaw-t, amelyben az R. rövidítés robot mivoltát jelzi.

A tervezett android megtévesztően emberi, de egy kicsit túl tökéletes is, ami elsősorban gondolkodásának tévedhetetlen logikájára és beszédének túlzott szabályosságára vonatkozik. Mivel ő az addigi egyetlen prototípus és gyártását viszonylag titokban tartották, senkiben sem merül fel, hogy nem ember, hiszen még senki sem találkozott ennyire emberi robottal .csak az igazán szakértő szem veszi észre az olyan apróságokat, amelyek megkülönböztetik őt az emberektől. A földi nyomozó, aki együttműködik az androiddal a gyilkosság felderítésében, felfigyel a robot beszédstílusára: „… bosszantotta Daneel beszéde… Attól tartott, hogy ez a cikornyásan hivataloskodó mondatszerkesztés könnyen leleplezi a másik robot voltát”[23].

Valóban, a robot nem használ hiányos mondatokat, csak olyankor, amikor a szövegkörnyezetből egyértelműen kiderül, mire utal vissza. Beszédéből hiányoznak a többféleképpen értelmezhető mondatok is. Az idiomatikus kifejezések jelentését próbálja a kontextusból kikövetkeztetni, és ha nem egyértelmű, rákérdez: az „idegen tollakkal ékeskedni” vagy a „vadnyugati stikli”[24] frázisokat nem érti. Később, bár az idő múlásának az „elnyűhetetlen” robot számára nincs jelentősége, egy ember által használt kifejezést („Erre nem vennék mérget”[25]) már könnyen értelmez, és egy idő után egy másik beszélgetésben feli s használ („Én sem vennék rá mérget”[26]). Az android nem képes gúnyosan fogalmazni, nem tesz homályos célzásokat, és ezek értelmezésével többnyire nehézségei vannak. Kezdetben az emberek által használt átvitt értelmű kifejezéseket is hajlamos szó szerint venni, bár később kifejlődik elvonatkoztató képessége. Mikor ember kollégája kimerülten próbál a mély fotelból kikecmeregni, és karját nyújtja felé a következő szavakkal: „Add ide a kezed, Daneel!”[27], a robot döbbenten mered a saját kezére, mintha azt várnák tőle, szerelje le és nyújtsa oda.

Természetesen rá is vonatkozik az Első Törvény, ami szavain is megmutatkozik. Képtelen embereket sértegetni, vagy szavaival fájdalmat okozni, és ha mégis erre kényszerül, akkor zavar támad az áramköreiben. Mikor az Első Törvényt sértő gondolatokat fejez ki (egyébként épp az Első Törvény védelmének érdekében), akkor csak akadozva képes beszélni, mint az emberek, ha hazugságra kényszerülnek. Nagy erőfeszítésébe telik, hogy, ha mégoly halkan is, kipréseljen magából ilyen gondolatokat hordozó szavak, még ha meg van is győződve arról, hogy ezzel az emberiség érdekeit szolgálja.

Ez az android is egyedi eset, és a konzervatívok hatására nem is igen ismétlik meg a hozzá hasonló robotok gyártását. Az űrországi robotikusnak, Daneel megalkotójának álma, miszerint az emberlakta világokat C | Fe kultúrává kellene átalakítani, igen távolinak tűnik. A C, a szén az emberi, az Fe, a vas pedig a robotélet alapja, és ez a kultúra „e kettő legjavát egyenlő, de párhuzamos alapokon egyesíti magában”[28]. A helyzeten viszont nagyot lendít a telepatikus képességekkel rendelkező robotok megjelenése, akik az emberi viselkedés és lélektan szakértőiként elindítják az emberiséget az általuk leghelyesebbnek ítélt úton, majd háttérbe vonulnak, és onnan figyelik a fejleményeket, éppúgy, mint a Gépeknek nevezett földi számítógépek évszázadokkal azelőtt, csak még nagyobb tévedhetetlenséggel. Később halvány utalás történik arra, hogy a robotok jónak látták egy kollektív galaktikus tudat kialakítását elindítani, de a „történelmi jövő” ezen túl már nem ismert.

Megmutatkozott tehát, hogy az ember által „saját képmására alkotott” robot végigjárta a társadalom összes lépcsőfokát. Egyszerű használati eszközből kizsákmányolt rabszolgán és alacsonyabb rendű munkásosztályon keresztül irányító réteggé vált, végig az emberiség érdekeit szolgálva, és nyelvében, viselkedésében, valamint alkalmazkodóképességében is egyaránt tökélyre fejlődött. Bár ez az egész folyamat csupán egy író fantáziájának szüleménye, mégis van mit levonni belőle, hiszen az általa ábrázolt társadalmak a maiak tükörképei, és a robotok helyére is mindig találunk megfelelő analógiát. A mai társadalmakat tekintve is vannak elnyomott nemzetek, népcsoportok vagy kultúrák, nem is beszélve a többi állatfajról, amelyek rajtunk kívül – jogaiktól megfosztva – léteznek; de őket nem védi az Első Törvény tőlünk (vagyis önmagunktól). Talán tanulhatnánk a robotoktól toleranciát.

[1] Asimov, Isaac: Robbie; Én, a robot (I, Robot), p. 9., ford.: Baranyi Gyula, Vámosi Pál, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1991.

[2] Robbie, p. 12.

[3] Robbie, p. 13.

[4] Robbie, p. 15.

[5] Asimov, Isaac: Körbe-körbe. Én, a robot (I, Robot), ford.: Baranyi Gyula, Vámosi Pál, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1991. p. 75.

[6] Körbe-körbe, p. 36.

[7] Körbe-körbe, p. 50.

[8] Körbe-körbe, p. 51.

[9] Asimov, Isaac: Fogd meg a nyulat. Én, a robot (I, Robot), ford.: Baranyi Gyula, Vámosi Pál, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1991. p. 55.

[10] Asimov, Isaac: Logika. Én, a robot (I, Robot), ford.: Baranyi Gyula, Vámosi Pál, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1991. p. 55.

[11] Logika p. 56.

[12] Logika p. 58.

[13] Logika p. 60.

[14] Logika p. 61.

[15] Körbe-körbe p. 51.

[16] Logika. p. 53.

[17] Fogd meg a nyulat. p. 76.

[18] Amisov, Isaac: Rabszolga. Robottörténetek 2. The Complete Robot. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1993. p. 378.

[19] Asimov, Isaac: Tökéletes kiszolgálás. Robottörténetek 2. The Complete Robot. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1993. p. 332.

[20] Rabszolga. p. 394.

[21] Asimov, Isaac: A pozitron-ember. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1993. p. 88.

[22] A pozitron-ember. p. 87.

[23] Asimov, Isaac (1964): A mezítelen nap. The Naked Sun. Ford.: Baranyi Gyula. Móra Ferenc Könyvkiadó. 1990. p. 26.

[24] Asimov, Isaac (1954): Acélbarlangok. The Caves of Steel. Ford.: Vámosi Pál. Móra Ferenc Könyvkiadó. 1993. p. 39.

[25] Asimov, Isaac (1985): Robotok és Birodalom. Robots and Empire. Ford.: Fussi-Nagy Géza. Móra Ferenc Könyvkiadó. 1993. p. 248.

[26] Robotok és Birodalom. p. 248.

[27] A mezítelen nap. p. 190.

[28] Acélbarlangok, p. 64.