VALYON Tamás, Megfigyelők

Valyon Tamás, Megfigyelők,

Távoli kolóniák, szerk. SZÉLESI Sándor, Bp., Ad Astra, 2016. 63-95.

Egy idegen bolygón, a Terrarumon, kilenc egész hét tized fényévnyire a Földtől játszódik ez a történet, és bizony előfordulhat, hogy ilyen távon valami zavarja az adást, mert egészen nehéz követni az eseményeket.

A Janus kutatólaborból emberek figyelik a szomszédos arboreal civilizációt. Azzal a nappal kezd a novella, mikor két éves küldetésük lejár, és végre hazaindulhatnak.

Egy érkező hajó felrobban, emiatt nem tudják elhagyni a bolygót, mentőexpedíciót indítanak. Később aztán sikerül kibogozni, mi történik, és miért, de a rövidítések és hajók nevei megzavarnak minket. Minden egységnek van legalább két megnevezése, de Valyon Tamás nem köti az orrunkra, hogy ugyanarra az objektumra vonatkoznak. Persze egy idő után rá lehet jönni, mondjuk a novella másodszori olvasásakor.

Sajnos ugyanez köszön vissza a személynevek, becenevek esetében is. Azt se tudjuk, ki kicsoda, egy idő után megsejtjük, hogy Zhalnin, a központi szereplőnk, a kapitány. Aztán rájövünk, hogy a Skip név is őt illeti. A szereplők bemutatásakor jóformán semmilyen információ nem hangzik el a nevükön kívül, amiből csupán a nemzetiségükre lehet következtetni, sokszor még a nemükre sem. (Korenről – akiről kiderül később, hogy a Kavics név is őt illeti – az utolsó előtti megszólalásakor tudjuk meg, hogy nő, és nem sokkal előtte, hogy geológus. Addig csak egy, néha két név volt.) A novella elején egyszerre találkozunk nyolc emberrel egy ebédlőben, és a nevükön, néha hajszínükön kívül semmit nem ismerünk belőlük. Sem tisztségüket, sem nemüket, sem külsőjüket vagy habitusukat. Következőnek az író viszont már egy jellemzőjükkel utal vissza rájuk, amiről az olvasó persze nem tud, mint például „a pilóta” – de honnan tudja bárki is, a felsorolt nyolc emberből melyik lehet a pilóta? Egy ebédlőben azért ez nem olyan evidens, mintha egy űrhajóban ülnének. Így hát teljes a káosz, homályos, ki kihez beszél. Előfordul, hogy egy szereplő előbb szólal meg, mint hogy tudomást szereznénk arról, hogy jelen van. Sőt, olyanra is van példa, hogy egy quad felszáll négy emberrel, majd oldalak múltán egyszerre beszélni kezd Macías, aki egyáltalán nem volt a fedélzeten. Érdekes kérdés: hogy került oda? A szereplők beszédük alapján sem megkülönböztethetők, ugyanabban a stílusban beszél mindenki, és ugyanazon a nyelven, ami megint különös, hiszen internacionális csapat verődik itt össze, van francia, ázsiai, spanyol, magyar, ír, afrikai... ők azonban mind értik egymást, még egy ufóval is kedélyesen elcsevegnek minden további nyelvi nehézség nélkül, viszont az arborealokhoz már fordítóprogram kell.

A nevek Valyon Tamás gyengéi lehetnek, mert a helyiségek nevei is váltakoznak. Ötletes, hogy minden modulnak van fantázianeve, mint Kuckó, Pentaton vagy Olümposz. Érződik a becenevek és a helyiségek neve miatt is, hogy itt emberek élnek. Csakhogy nem tudjuk meg, hogy ezek a hangzatos nevek milyen helyiségeket jelölnek, sőt néha egymással egybeesnek.

Ha éppen nem beszél senki, csak a narrátor, akkor egészen feszültségteli apró jelenetek születnek: ilyen például Ziyi Yang felfedezése, hogy a kutatóállomáson elszabadult egy halálos vírus, és 24 órán belül akármi történik is, meg fognak halni. Ezekben a jelenetekben a szívünk a torkunkba ugrik, egészen a történetéi leszünk.

Egy, az olvasó számára ismeretlen világban jobban kellene ügyelni az egyértelműségre. És sokszor átgondolni, vajon nincs-e logikai bukfenc a szövegben. Ha ez egy regény valamelyik középső fejezete volna, talán nem lennének vele ekkora gondok, feltéve, hogy az ezt megelőző szövegekben Valyon Tamás bemutatott nekünk mindenkit.

A párbeszédektől megfosztva a történet máris nem olyan bonyolult, és sajnos nem is olyan eredeti. A téma – hogy az emberiséget felsőbbrendű lények, ufók megfigyelik, ahogy mi is megfigyelünk még fejletlenebb civilizációkat – már sokszor, sok helyen felbukkant. Valyon Tamás nem visz újítást a témába.

Kneipp Virág