KURUCZ Dénes, A bosszúálló robot

Kurucz Dénes, A bosszúálló robot,

Új Galaxis, 8, Pécs, 2006. 28-31.

A novella gyakran tárgyalt és valószínűleg egyre aktuálisabb problémát állít a középpontba. Vajon képesek-e a robotok érezni? Létrejöhet-e mesterséges intelligencia? Tud-e egy robot tulajdonképpen emberként viselkedni?

A kiszámíthatatlan ember és a programok szerint működő robot szembeállítása adja a novella vázát egy rendőrségi akcióba ágyazva. Ezt a szembeállítást fejezi ki a cím is a maga kicsit gyerekes, de pontos ellentmondásával, amely a cselekményt is körülírja.

Főhőseink nem plasztikus, kidolgozott karakterek, de nem is kell annak lenniük. Jeffries különleges ügynök és Harold Blake robotszakértő nem hősökként jelennek meg, az ő szerepük csupán annyi, hogy a probléma két pólusát képviseljék. Jeffries a robotokat lenéző, az ember felsőbbségét állító véglet, míg Norman a kritikus, figyelmeztető oldalt képviseli, miszerint az emberek túl messzire mentek úgy, hogy nem mérték fel a kockázatot. Norman személyében bontakozik ki az emberi önteltség kritikája, hiszen annyira el vagyunk ragadtatva önmagunktól, hogy fel sem fogjuk alkotásunk veszélyességének mértékét, annyira hiszünk abban, hogy alkotásunkat kontrollálni tudjuk. Mindebben ráadásul komolyabb ismeretek nélkül is teljesen biztosak vagyunk, hiszen nem történhet meg, hogy egy robot okosabb legyen egy embernél. A szereplők nem karakterek tehát, hanem álláspontok, s ez kiütközik a párbeszédükből is. A dialógus így néhol igen erőltetett és életszerűtlen, csak azért beszélgetnek, hogy többet tudhassunk meg a robotokról, megismerhessük a két álláspontot, de valódi, a történetből adódó motivációja nincsen.

A karakterek = álláspontok helyzetből adódóan itt nem szereplőkkel, hanem nézetekkel kell azonosulnunk, ami különösen szerencsés, mikor végső csattanóként a mindaddig szimpatikus Normanból bújik elő a bosszúálló robot.

Nemcsak a szereplők, a cselekmény is az álláspontok kifejtésének van alárendelve. Lassan és eseménytelenül csordogál a történet, miközben megismerjük a fent kifejtett két oldalt, hogy az utolsó pár sorban Kurucz csavarjon rajta egyet, és kiderüljön, hogy a kritikus álláspontot nem is egy ember, hanem maga a robot képviselte. Ezzel megerősíti önkritikánk teljes hiányát. A novella utolsó mondataival összegzi a problémát: ha hangosan nem is mondatja ki Jeffries-zel, de gondolatban beismerteti tévedését, a hős megbánja, hogy alábecsülte a robotokat, és hogy ezt a tudást már nem adhatja tovább a kisfiának. Akár érzelmi húrokat is megpendíthetne evvel, akár sajnálhatnánk is Jeffries-t vagy a kisfiát, aki apa nélkül maradt, de ezek az utolsó mondatok inkább erőltetettnek tűnnek. Az álláspontok így is tisztán és világosan látszanak. Bízni kell az olvasóban, hogy le tudja vonni a megfelelő konzekvenciát.

Vincze Dóra