Varga B. Bánk: Kavics

Új Galaxis 16 (Utópia 2), 2010/1. 20-23.

Varga B. Bánk novellája különös módon kapcsolódik a Új Galaxis 16. antológia témaköréhez.

A mű nagy részében nem lehetünk tisztában vele, hogy a koncentrációs táborra emlékeztető, komor és félelmetes világ valójában hol helyezhető el térben és időben, ám a szerkesztő által adott „argumentum” és a mű egyik sora árulkodó lehet. Ez a nyomasztó világ talán maga a pokol, minden pozitív utópia szöges ellentéte.

A történet főhőse egyes szám első személyben, belső beszédben írja le a „tábor” hátborzongató hétköznapjait, apránként fedve fel a részleteket. Lassan kibontakozik előttünk a tábor lakóinak neve, munkabeosztása, a titokzatos feketék, azaz az őrök viselkedése, amelynek még nyomasztóbb hátteret szolgáltat az állandó hó és hideg, a tél, amely nem akar véget érni. Nem tudni, hősünk hogyan került ebbe a világba, ám néha utal a régi életére, amellyel annak idején nem volt megelégedve, s amelynek szilárd bizonyítéka az újra és újra elolvasott újságlap.

A főszereplő személyiségére elsősorban a nyelvhasználatából következtethetünk. Az egyszerre tartalmazza a hétköznapok emberének durva szófordulatait és valami különleges, majdhogynem költői kifejezésmódot. Ennek a két világnak, a hétköznapi, felszínes ismeretek alapján ítélő és a mély gondolatokon töprengő személynek az összeolvadása figyelhető meg a főhős gondolatvilágában. A kevert nyelvezetet az író mindvégig sikeresen fenntartja, ezzel adva meg a novella különleges, hátborzongató és egyúttal filozofikus hangulatát.

A táborlakók közül néhányat a főhős jellemez, így meglehetősen életszerű képet kapunk Moziról, Húsról, Kenyérről. Mozi furcsa külsejét, sérült nyakát szinte komikusan írja le, többi barátjáról csak cselekedeteik, szavaik adnak képet. A főszereplő naplószerűen, több nap eseményeit átfogva beszél, mégis kötetlenül, természetesen, mintha csak egy mit sem sejtő hallgatónak akarná bemutatni életkörülményeit. Ennek ellenére a novella szerkezete nem bomlik meg, a kezdetektől a végéig jól követhetően és érzékletesen bomlik ki előttünk a szereplők világa.

A főszereplő legközelebbi ismerősei és legjobb barátja, Hús olyan emberekként jelennek meg, akik valahogy megpróbálják átmenteni a nevetést és a normális világ romjait rémálomszerű életükbe, különös módon emlékeztetve ezzel Ottlik Géza Iskola a határon című regényének alakjaira. A többi táborlakó mellettük mintegy díszletként, ellenséges háttérként tűnik fel egyforma, fehér szoborarcokkal, gyűlöletet és talán irigységet mutatva a barátok iránt, akik ily módon lázadnak sorsuk ellen. A mű írója szilárdan tartja magát a főszereplő nézőpontjához, így mi is csupán azokkal a szereplőkkel kerülünk kapcsolatba, akikkel maga a főhős is.

A mű kezdetén az elbeszélő szinte humoros hangvételt üt meg, még annak ellenére is, hogy szinte rögtön megjelennek a tábor őrei és a lakók napjait átszövő rettegés. Az ott élők tudnak még nevetni, de a dőlt betűs mondatok figyelmeztetnek minket, hogy a nevetés ilyen körülmények között „nagy kincs!”. Ebből a korántsem felhőtlen, de nem minden remény nélküli hangulatból fokozatosan halad a történet az egyre dermesztőbb kétségbeesés felé. A feszültség szinte egyáltalán nem növekszik mindaddig, amíg a főhős nem értesül Hús haláláról. A monoton, első személyű elbeszélésmódot egyedül itt töri meg a barátok mondatainak szó szerinti felidézése, kiemelve a drámai eseményt.

Innentől egyre fokozódik a feszültség, a tempó. A főhős – talán éppen barátja halálának hatására – komolyan elkezd gondolkodni a körülötte lévő világ és a titokzatos fekete őrök mibenlétén. Töprengő alkatából ered az a késztetés, hogy megtudja, valójában kik tartják őt és társait rabságban, egy olyan helyen, ami talán nem is tartozik a fizikai világhoz… A mű utolsó sorai a végletekig fokozzák a hangulat feszültségét. A novella azzal a pillanattal fejeződik be, amelyben a főhős valószínűleg választ kap kérdéseire – akár halála által, amellyel bebizonyosodhatna, hogy rémálma mégis valóságos volt, akár valamely más módon. Sosem tudhatjuk meg.

Szalczinger Judit