HERNÁD Péter, A tántika nászajándéka

Hernád Péter, A tántika nászajándéka,

Galaktika, 301 (2015. április). 88-98.

Amikor meghalljuk az ajándék szót, általában valami pozitív dolog jut az eszünkbe. De mi van akkor, ha a szóban forgó ajándék az, hogy megtudhatjuk, kevesebb, mint egy év múlva vége a világnak?

Az eseményeket a férfi főszereplő, Márk szemszögéből követhetjük végig, a többi karaktert az ő gondolatain és érzelmein keresztül ismerhetjük meg. Párjával, Erikával mindketten hiteles karakterek: ők az a szokványos, esküvőre készülő jegyespár, akikhez hasonlóval már mindenki találkozott. Aranka néni, a „tántika” (Erika nagy-nagynénje) első hallásra Márk szavaival élve tipikus „macskás nyanyának” tűnik: a mű elején mindössze annyit tudunk róla, hogy idős, gazdag, és a világtól visszavonultan él a macskáival. A szerző által használt narratív eszköz eléri a kívánt hatást, ugyanis az elbeszélő gyakran hangoztatott előítéletei könnyen átragadnak az olvasóra is. Hiába derül ki később, hogy a néni nem olyan, mint amilyennek Márk eredetileg képzelte, a tárgyi bizonyítékok ellenére is majdnem végig kételkedünk az idős hölgy képtelennek tűnő elméletében a féreglyukakon át időben utazó házi kedvencekről és a közelgő világvégéről. Hőseink első reakciója a néni (és macskái) által lefestett sötét és lehangoló jövőképre teljesen természetesnek hat: tagadás és önámítás. Egyedül Márk, a központi szereplő hajlandó arra, hogy a bizonyítékok alaposabb vizsgálata után „ajándékként” tekintsen az intelmekre, és átértékelje az életét. A történet végén Aranka néni rejtélyes, de várható eltűnésével az olvasó is megbizonyosodik arról, hogy az idős hölgynek valóban igaza volt.

Az említett karaktereken kívül a bemutatott, ismert történelmi személyek is életszerűek, Mátyás király latinul szólal meg, Petőfi Sándorról pedig simán el tudjuk képzelni, hogy a szövegben leírthoz hasonló módon káromkodhatott annak idején. A mű másik erőssége a természetesnek ható nyelvezetben és helyenként kimondottan szellemes párbeszédekben rejlik.

A jövőben bekövetkező katasztrófa, az emberiség teljes kihalása tehát elkerülhetetlen, és nincs rá megoldás. A novellában lefestett kilátástalan helyzet mindenesetre elgondolkodja az olvasót. Mit tennénk mi a szereplők helyében: élnénk tovább az életünket a megszokott módon, mintha mi sem történt volna, kihoznánk a maximumot a hátra lévő időnkből, vagy inkább megpróbálnánk másokat is figyelmeztetni a közelgő veszélyre?

Gönczi Anita