NEMES István: Az Univerzum örökösei

Nemes István [Jeffrey Stone], Az Univerzum örökösei,

Az Univerzum örökösei, szerk. NEMES István, Debrecen, Cherubion, 1997 (Cherubion Science Fiction). 290-394.

Mikor mentheti meg egy erekció a teljes emberiséget a pusztulástól? Egy csőegyenes, gondolkodásra és elkalandozásra időt nem engedő történetnek valahol a vége fele. Nemes István, kisregényeire jellemző módon, éppen elégszer írja le a megoldandó problémát ahhoz, hogy a stílusára jellemző következetlenségeket észre se vehessük, a történet pedig elég pörgős és magával ragadó, hogy egyetlen karakter nevét se lehessen megjegyezni. De erre nincs is szükség, elég annyit a fejünkben tartanunk, hogy a főhős neve indokolatlanul Y-nal kezdődik, a mesteréé G-vel, mindenki másnak pedig elég jelzője van ahhoz, hogy a nevének elolvasását vagy a szövegkörnyezet, vagy pedig egyszerűen az íráskép egy blikkre való felismerése megspórolja nekünk.

Az univerzum örökösei antológia címadó kisregénye holnaputántól számított harmincezer év múlva játszódik. Ez éppen elég idő ahhoz, hogy a homo sapiens is a Naprendszer dicső múltjának lehessen már csak a része, akár csak az őket követő homo tekknik is, a Naprendszert pedig a homo klassik és az őket az evolúcióban követő homo superior uralja. Előbbi számában, utóbbi képességeiben haladja túl jócskán a másikat. A mai emberiség távoli leszármazottainak semmi szükségük bármiféle technológiára. A szellemi kapacitásukkal és mentális erejükkel egyenes arányban nagyobb fejjel rendelkező utódaink akár az űrben, több ezer fokos forróságban vagy mínusz kétszáz fok alatti fagyban sem zavartatják magukat, teleportálni pedig még a homo klassik is képes párszázezer kilométert, a homo superior tagjai pedig a fél Naprendszert képesek áttelpózni (ahogy Nemes a maga szóalkotásával megnevezte a helyváltoztatásnak ezt a módját); illetve a rendszer összes lakójának tudata csatlakozik a Mentális Hálóhoz, ami olyan, mint az internet, csak nem lehet disconnectelni, és jobban lehet kezelni a spamet, no meg megspórolja utódainknak, hogy valaha ki kelljen nyitni a szájukat egy casual beszélgetés keretei között, vagy hogy bármit le kelljen írniuk. Technológia másrészt azért sincs, mert a homo klassik az utolsó alkatrészig elpusztított mindent, amit elődei, a homo tekknikek megépítettek, beleértve a homo tekknikkeket is, akik robotok voltak. Ilyen körülmények között az írónak nem kell olyan fölösleges kérdésekkel foglalkoznia, mint: milyen nyelven beszélnek a szereplők, hogy működik ez vagy az a kütyü, meg mégis mit esznek harmincmilliárdan a Naprendszer mindenféle bolygóin, ha kihalt minden állat. Nem beszélnek, nincsenek kütyük, napfényt. Kézenfekvő. Lehet törődni a megoldandó problémával.

A probléma pedig nem más, mint hogy a homo klassik irigysége a nála sokkal menőbb homo superior irányában túllépte egy háború kirobbantásához szükséges küszöböt, és tényleg kirobbantottak egy háborút, ami Nagy Kataklizma néven vonult be az íratlan történelembe. A győztes a homo superior lett természetesen, a vesztes pedig a Nap, amibe sajnos belecsapódott a Merkúr, ezért most épp felrobbanni készül, amivel elpusztítana minden életet. Az emberiségnek tehát menekülnie kellene, de nem tud, mert valami láthatatlan erőtér van a Naprendszer körül, amin nem eddig senki sehogy nem tudott átjutni, pedig egyre jobban szeretnének. Ezen dolgozik főhősünk és mestere is, a két legnagyobb mentális erővel rendelkező homo superior széles e vidéken. Nemes István, ha úgy tetszik, szintén része a Mentális Hálónak, így külső elbeszélőként belső világát is el tudja mesélni Ykaryosnak, a fiatal, mindenre elszánt superiornak, akinek nem csak nedves álmaiba láthatunk így bele, hanem emberi mércével mérhetetlenül nagy teljesítményű, érzelemmentes, deduktív gondolkodásába, amiből végül bizonyára azért nem kapunk mégsem sokat, mert Nemes szerette volna, ha mi is értenénk a regényt, ezért a homo superiorok kognitív felsőbbrendűségének egyetlen jele, hogy gyakran hivatkoznak olyan számolásokra, amiket egyébként egy átlagos abakuszon felnövő ázsiai kisgyerek is már-már reflexből kiszámolna seperc alatt.

A személyiségek nem túl kiforrottak, de nincs erre különösebb szükség. A történet heves sodrását bőségesen a medrében tartja a fiatal, alig kétszázötven éves főszereplő kíváncsisága és lojalitása, így sosem kérdőjelezi meg azt az utat, amin az író elindítja, így fokról fokra mászhatjuk meg a létrát, az pedig, hogy minek is van nekitámasztva ez a létra, éppenséggel mindegy. Nincs idő gondolkodni ezen, a történet világában évek vannak már csak hátra a pusztulásig, az ilyen körülmények pedig éppen elegendő csavart és izgalmat tartogatnak ahhoz, hogy Ykaryos inkább legyen az események, véletlenek és háttérből irányító szereplők bábja, mint a környezetét és sorsát befolyásolni képes hős. Ő szaporodni képtelen fajának kiválasztottja, az egyetlen, akinek, hogy Nemes szavaival éljek, bizonyos tagja önmagától és akaratlanul győzi le a gravitációt, ráadásul emellett még számos remek kvalitással rendelkezik, például felismer egy szuperszámítógépet, de egy lőfegyvert nem, bár ez mellékes, ha valaki főszereplő. Mindig ott van időben, ahol lennie kell, ott pedig már várják a kulcsfontosságú szereplők, akik átrugdossák a következő jelenetbe. Így a történet aránylag hamar eléri a tetőpontját, kiderül, miért nem tudja elhagyni az emberiség a Naprendszert. A tetőpont után, a létra tetejéről pedig visszatekintünk, és most már a megoldás ismerete mellett vallási, morális és társadalmi szempontok szerint kielemezhetünk minden megtett lépést, amit Ykaryos is fárasztónak érezhetett az eddig főképp tájelírásból és a mentális képességeken való lamentálásból álló regény végén, mert olyan akadékoskodó és nehéz felfogású lett, mint egy lázadó kamasz, akit a tanulás fontosságáról próbálnak éppen meggyőzni, ezért az író a stílusához szorosan hozzátartozó eszközhöz nyúlt, és addig írta le újra és újra a mondanivaló szempontjából fontos dolgokat, ameddig Ykaryos is megértette, mi nemkülönben. Bár lehet, hogy az olvasók közül nem egy egyetértene velem abban, hogy számára a történet tetőpontja ott volt, ahol végre kiderült, hogy hogyan és kivel fogja majd a regényben a zavarba ejtőnél egy picit többször felemlegetett erekció megmenteni az emberiséget a kihalástól egy egyébként szintén lakott részén a galaxisnak, ráadásul a naprendszer harmincmilliárd egyéb megmentett tagjával. Errefelé már csak ilyen az örökösödés.

Imre Dávid András