NEMERE István: Titanic 3012

Nemere István, Titanic 3012,

Galaktika 281 (2013. augusztus). 16-22.

Nemere István novellája egy űrhajó parancsnoki hídjára viszi az olvasót. A tragikus sorsú óceánjáró nevét viselő űrjárművön két és fél személyt találunk. Az emberi pilóták, Lulan13 és Sedol80 mellett a hajó Leo névre hallgató fedélzeti számítógépe a főszereplője ennek a történetnek.

A negyvenháromezet-hatszáztizennégy hibernált utast szállító hajó útját kollíziós pályán keresztezi egy elszabadult kisbolygó. A pilótáknak pedig dönteniük kell: kikerülik, elpusztítják, vagy ütköznek, és névelődjük sorsára jutnak.

A kisbolygó azonban több annál, mint aminek látszik.

Kétségtelen, hogy Nemere ért a történetszövéshez. A hajó felszínén játszódó, dialógusokkal tarkított részeket leíró betétek szakítják meg, amelyeket mindig az a mondat nyit: Világuk elégett. Ebben a négy bolygó népének történelméről ír, akik saját napjuk elől menekülnek. Ám egyik szálban sem mélyed el. Sem Sedol és Lulan világa, sem a másik vonal nincs kiaknázva, a történetben rejlő lehetőségeknek mindössze a felszínét kaparta meg, a felvázolt ötlet ennél lényegesen tartalmasabb kifejtést érdemelt volna.

A fogalmazás és a párbeszédek helyenkénti patetikussága, illetve a szereplők jellemének sablonszerű rajzolata akadályozza a valódi elmélyülést. A felvetett téma és az ebből kibontakozó kérdések ugyan némileg kárpótolnak a hiányosságokért, ez azonban kevés ahhoz, hogy az ember újra és újra (meg újra) el akarja olvasni Nemere István ezen novelláját.

Orosz Gergely