MARKOVITS Botond (Brandon Hackett), Az időutazás napja

Markovics Botond (Brandon Hackett), Az időutazás napja,

Megjelenési hely

A regényeket – drasztikusan leegyszerűsítve – alapvetően kétféleképpen lehet olvasni. Első esetben úgymond kikapcsoljuk az agyunkat, elmerülünk a könyv világában, átadjuk magunkat az eseményeknek, és csak sodródunk. Egy jól megírt szórakoztató regény esetében, ahol nincsenek logikai bakugrások vagy idegesítő tévedések, ez viszonylag könnyen kivitelezhető. A másik lehetőség, hogy nem fogadjuk el a könyv logikai állításait, megkérdőjelezzük ok-okozati összefüggéseit, vagy csak pusztán elgondolkodunk a világ felépítésén, vagy azon, amit egy-egy szereplő tesz.

Az időutazás napjával mindkét eshetőség kivihető. Az első esetben kapunk egy sodró lendületű, szórakoztató regényt, amelyben nincsenek hatalmas logikai bökkenők, bár néhol feltűnően kényelmes megoldásokat használ a szerző. Az „in medias res” kezdés által azonnal az események közepében találjuk magunkat, a feszültség magasra ugrik, és viszonylag stabilan ott is marad. Amint választ kapunk egy kérdésre, felbukkan egy következő; amint valami egyenesbe kerülne, történik valami, ami romba dönti a tervet. Közben egyik főhősünkkel, Ádámmal együtt próbáljuk összerakni ezt a merőben új világot, és megérteni, hogy mi történik. A váltott nézőpontú elbeszélésnek köszönhetően egyszerre ismerkedünk Ádámmal és az időutazós világgal, valamint a Feltalálóval és az időutazás történetével. Miközben mind velük, mind a világgal, a menő új technikai ketyerékkel és szavakkal ismerkedünk, a nemzetközi helyzet kiéleződik, a tét az emberi civilizáció és a világ potenciális összeomlás lesz. A katasztrófaszituáció kiegészül hatalmi harcokkal, két szerelmi szállal és egy apa-fiú konfliktussal is. Unatkozni tehát nincs időnk. A könyv fejezetek, azokon belül pedig a helyszín és az időpont szerint tagolódik, ez sokat segít a tájékozódásban. Felváltva találkozunk Ádámmal és Bálinttal, ezt a szabályosságot csak az utolsó fejezet töri meg, ahol egy új karakter szemszögéből tolmácsolódnak az események, kialakítva egy függő véget, ami következő kötetet ígér. (Hiába, manapság trilógia alatt írásba kezdeni sem érdemes.)

A második esetben az első kérdés az, hogy hogyan tudjuk elképzelni a regény időfelfogását. Az időutazás a 11. lapon kezdetét veszi, de mivel csak apró információkat kapunk, senki sem vezeti le nekünk az idő természetét, csak nagyon lassan tud körvonalazódni egy lehetséges időkép a fejünkben. Milyen időfelfogást is használ az író? A regénybeli idő olyan, mint egy hosszú vonal, amelyen az egész történelem helyet foglal. Ami elmúlt, az sem tűnik el a semmiben, ott van, mintha valami bizarr kozmikus „agy” minden eseményt, rezdülést, mozzanatot tárolna. Sőt, nemcsak a múlt, az egész jövő is ott lapul ebben a furcsa „agyban”. Jövőnk úgy van kőbe vésve, hogy nincs kőbe vésve, hiszen minden meg van előre írva, de minden döntésünk, minden véletlen, minden új találmány felülírja az addig létező jövőt. Ami a legbizarrabb az egészben: az idő úgy működik, mint egy mindent behálózó program, amely rátelepszik az agyunkra, és ha bármilyen változás történik, úgy módosítja az emlékeinket, hogy ne érzékeljük a változást. Ez az a pont, ahol van egy nem túl feltűnő, de létező furcsaság. A történet szerint a mindenkori jelen (hiszen tulajdonképpen a múlt és a jelen csak általunk generált illúzió, az idő egyenesünk minden pontján jelen van, és ezek a jelenek egyszerre léteznek az idő különböző pontjain) azért vált labilissá, mert az időnek állandóan felül kell írnia önmagát. Hiszen az első sikeres időutazás hatására hirtelen nem a múlt kezd hatni a jövőre, hanem a jövő a múltra, s általa hat a múlt a jövőre. És a sok felülírás miatt az idő kibogozhatatlan keszekuszasággá válik, ami összeomlik, és egy fekete lyuk módjára lenyeli önmagát. Igen ám, de a múlt eddig is hatott a jövőre, hacsak nem volt minden tettünk előre rögzítve, tehát döntéseink és a véletlen által eddig is változott a „jövő”. Vagyis az összeomlás mindig is létezett, csak nem tudtunk róla, és valószínűleg jóval messzebb helyezkedett el az időegyenesen, az időutazás csak felgyorsította a folyamatot. Hiszen az első sikeres időutazás drasztikus változás. Amint lehetségessé vált a jövőben, már el is terjedt, és megjelentek az időutazók. Ezáltal időegyenesünk „jövőre” vonatkozó része sokkalta gyorsabban kezdi felülírni magát, és sokkal nagyobb változásokat kell alkalmaznia. Ha pedig minden tettünk előre el van rendelve, és ezért az időutazás előttig az időnek nem kell a „jövőt” folyamatosan módosítania, akkor az időutazás is benne van abban a „jövőben”, el is terjedt már, mégis csak egy megadott pillanatban lepik el az időutazók a Földet, és nem már a kezdetek kezdetén. Vagyis olybá tűnik, hogy az időegyenesen halad egy „jel”, a jelen „jele”, és amikor az a jel eléri az első sikeres időutazást, mintegy aktiválja az eseményt, és engedélyezi az időegyenes „jövő” pontjain elhelyezkedő jeleneknek, hogy használják a technikát.

A történet sarkalatos pontja, hogy nem lehet az időutazás napja elé utazni. Többen is szeretnék megszerezni ezt a tudást, de ez lehetetlennek tűnik, mígnem Bálintnak sikerül. Arra a kérdésre viszont nem kapunk semmilyen magyarázatot, hogy miért nem lehet, vagy miért sikerül.

A folyamatos változás nagyfokú bizonytalanságot okoz e világban, és semmilyen hatalmi szervezet nem képzelhető el ennyire labilis környezetben. Erre a problémára az író egy elfogadható, de roppant kényelmesen kivitelezett megoldást talált, a Joyce-burkot. Ez a burok valami, nem tudjuk meg, mi, de körbevehet embereket, sőt egész mikrouniverzumokat, és ami a Joyce-burokban van, az kikerül az időből. Így a Joyce-burokból megfigyelhető az egész időegyenes, érzékelhetőek a változások, benn nem hat ránk az idő tudatmódosító ereje, se a változások. Ha megölik a szüleinket, mi nem fogunk kitörlődni, mintha nem is léteztünk volna, mert a Joyce-burok megvéd. Ezt az időn kívüliséget ugyanolyan nehéz elképzelni/megérteni, mint a mikrouniverzumokat. És egyikről sem kapunk részletes, mélyreható magyarázatot. Se létrejöttükről, se elhelyezkedésükről, se működésükről. Ha elfogadjuk, hogy vannak, és ilyen szabályok érvényesek rájuk, akkor jó, de ha elkezdünk róluk gondolkodni, rengeteg megválaszolatlan kérdésünk támad. Ugyanez érvényes arra is, hogy mikor kinek milyen gyorsan telik az idő. Elejtett megjegyzések vannak csak, mint például hogy a saját időmben 3 hét telt el, míg másik szereplőnk csak aludt egy keveset. Vagy hogy a Haugen univerzumban tízszeres sebességgel telik az idő. Hogyan? Miért?

Ha azonban eltekintünk az idő körüli kérdésektől (amit megtehetünk, hiszen önellentmondás, logikátlanság igazából nincsen, csak pár megválaszolatlan kérdés, amelyek a történetfolyam szempontjából nem lényegesek), akkor fókuszálhatunk az emberi kapcsolatokra és problémákra. A szereplőket jórészt az érzelmeik motiválják. Ádám a feleségét és a kisfiát szeretné visszakapni, Bálint pedig a feleségét. Az alapvetően a szeretetre épülő motiváció egészül ki a múlt védelmének céljával. A szereplők így emberiek maradnak, nem lényegülnek át megfoghatatlan hősökké, még akkor sem, mikor a végjátékban Bálint inkább feláldozza magát, mint hogy tönkretegye az emberiség múltját.

A fent már említett váltakozó nézőpontok nemcsak az események megértésében segítenek, hanem abban is, hogy Ádám és Bálint apa-fiú kapcsolatát mindkét oldalról megismerjük, így láthatjuk, hogy hol hibázott Ádám, aki nem is tudja, hogy a jövőben hogyan fog hibázni. Látjuk, hogy hogyan vett ugyanúgy rossz irányt Ádám kapcsolata a fiával, ahogyan az övé is rossz volt az apjával. Látjuk, hogy később Bálint is ugyanazokat a hibákat követi el saját fiatalkori énjével, mint amit az apja vele, mintegy igazolva, hogy ha elég sokáig élünk, a saját szüleinkké válunk. Emellett kibontakozik a könyv kritikája is a mi modern társadalmunkról. Mi ugyanúgy tömegesen használunk olyan technikákat, amelyeket nem ismerünk, és minden eddiginél rohamosabban fejlesztjük a technikát. Gondolkodás nélkül támaszkodunk a technikára, a végeredmény pedig „okos minden, buta ember”. Lehet, hogy nem időutazás képében, de mi is könnyen elérhetünk egy végső technikát, amivel saját magunkat semmisítjük meg. Ráadásul gátlástalanak és felelőtlenek vagyunk, csak a saját pillanatnyi sorsunk érdekében cselekszünk. Miután tönkretettük a „jövőt”, a múltat is megszállnánk, és felhasználnánk. Mindennek ellenére a könyv nem tisztán technikaellenes álláspontot képvisel. Nem a technikával van a baj, hanem a felhasználókkal. Megfontoltabban, óvatosabban kellene haladni, és számolni kellene a következményekkel, mert csak ez az egy Földünk és Időnk van, ahol élhetünk.

Összességében olvasva, így vagy úgy, egy kellemes, felhasználóbarát kötetet kapunk, és arról, hogy az időutazás mint téma mellékhatásaként enyhe fejfájás léphet fel, igazán nem a könyv tehet.

Vincze Dóra