Huszár András: 2.3.4.1. IDŐJÁRŐR, SZÖKEVÉNYEK, IDŐHÁBORÚ

2.3.4.1.

IDŐJÁRŐR, SZÖKEVÉNYEK, IDŐHÁBORÚ

Huszár András

Ha az időutazás megvalósul, az emberiség előtt lehetőségek korlátlan tárháza nyílik meg. Megismerhetjük múltunkat, kísérletet tehetünk jelenünk, jövőnk megváltoztatására, beleshetünk az Idő eddig rejtett dimenzióiba. Ám az idő bejárása felelősséggel jár: ha illetéktelen kezekbe kerül a technológia, beláthatatlan pusztításokat végezhetnek el az ismert – és ismeretlen – történelem és idő szövetén. Az időutazás tehát gyakran „kitermel” egy új „felügyeleti” intézményt, melyet a novellákban és regényekben legtöbbször időrendőrnek, időjárőrnek szoktak hívni. Az időjárőrök feladata nem egyszer szökevények kézre kerítése, ám a szökések nem minden esetben károkozás céljából történnek. Néha a jelen – a mi jövőnk? – olyan elviselhetetlen, hogy a mindennapok szenvedései elől csak a múlt nosztalgiája adhat menedéket. És néha, nos, néha a jövő emberei háborújukat az időutazás technológiájának segítségével „semleges terepen”: a múltban vívják meg.

Időháború

A. E. Van Vogt novellájának főhőse, McAllister egy jövőbeli időháború áldozatává, tehetetlen eszközévé válik, amikor kiszakítják megszokott, 1947-es valóságából. A libikóka (Gal. 1993/9. 83-92.) újságíró hőse egy jövőből „visszaugró” fegyverboltba belépve találja magát a messzi jövőben, 4784-ben, amikor is két, Vogt által épp hogy csak körvonalazott csoport, a Fegyverkészítők és egy bizonyos „ő” és rendőrei között zajlik a századokon átnyúló háború. McAllister érkezése a zsarnokság és elnyomás képviselőjének, ő-nek a machinációi következtében utazott az időben: a zsarnok egy új, nehezen értelmezhető fegyver-épületet kíván bevetni a szabadságjogokat védelmező Fegyverkészítőkkel szemben, mely épület hatalmas energiákat sűrít magába. A Fegyverkészítők a háború járulékos áldozatának véve McAllister személyét, őt használják fel az ellenség fegyverének kiiktatására. McAllister időutazása során szintén rengeteg energiát sűrített fel, és egyfajta „ellensúlya” a fegyver-épületnek. „Hétezer évet jött előre az időben. A világegyetem összes energiái közül az idő a leghatalmasabb. Trilliószor trillió időenergia-egységgel van feltöltve”, hangzik az egyik Fegyverkészítő magyarázata (i. m. 86). Amikor tehát McAllistert kilökik a védettség nélkül álló külvilágba, és ő visszacsúszik valahány évet a múltba; mint egy libikóka, a fegyver-épület kileng a jövőbe. Aztán a libikóka fordul egyet, McAllister kerül a jövőbe, az épület pedig a múltba. És ez így megy tovább, egyre nagyobb időintervallumokat ugorva, mígnem McAllister a bolygók születése előtti időkben találja magát. Ekkor ráébred, meg kell halnia, felszabadítani a benne rejlő iszonyatos energiákat – és feltehetően ezzel az aktussal megy végbe a Big Bang.

Szintén időháború vár ránk Ray Bradbury elbeszélésében, A róka és az erdő-ben (Gal. 1992/4. 19-24). A Bradbury által lefestett, 2155-re elérkező jövőkép a legborúsabbak egyike. „[…] olyan volt, mint egy hatalmas, fekete hajó, amely elrugaszkodott a józan ész és a civilizáció partjaitól, fekete kürtjét bőgetve az éjszakában, kétmilliárd embert cipelve magával, akarták-e vagy sem, a halálba, hogy kizuhanjanak a föld és a tenger peremén a radioaktív lángokba és az őrületbe.” (i. m. 19.) Nem csoda hát, hogy a novella házaspár főhőse egy „üdülési lehetőség” keretein túllépve a múltba menekül a mindent felemésztő háború, a terror, a diktatúra, a hidrogénplusz-bomba világából. Mely világ azonban nem engedi őket el olyan könnyen.

A legkiterjedtebb időháborúról Poul Anderson regényében olvashatunk – itt már a mi világunk, történelmünk, múltunk is színterévé válik a jövő hadviselésének. Az idő folyosói-ban (Debrecen, 1991) két csoport vívja egymással soha véget nem érő küzdelmét. Az Őrzők magukat az élet fenntartóinak nevezik, akik a természet és ember egységét próbálják újra felépíteni, megtartani. Velük szemben állnak a Védők, akik a gépek, a technika, az ipari forradalom bűvkörében élve a gépiesítés zászlóvivői, a harc istenei. Az Őrzők vezetője, Storm Darroway felsorolja a szerves fejlődés, a szabadság, a tökéletesség felé vezető út nagy ellenségeit: az illusztris névsor Drakón, Dioklész, Torquemada, Calvin, Locke, Voltaire, Napóleon, Marx, Lenin és Arguellas neveit tartalmazza, betetőzve a gonosz folyamatot Nietzsche és az ipari forradalom megjelenésével. Aki megtalálja ebben az ívben a logikát, az összetartó erőt, feltétlenül értesítsen.

A háborújukat a múltban vívják. Mindkét csoport fenntart – kvázi hadállásként – egy-egy időszakot, periódust a Föld történetéből, s a harci cselekmények többnyire régen elfeledett, kőkorszaki időkben zajlanak. A háború során a két csoport vezetője magát istenségeknek állítja be, s ily módon a primitív kőkori népeket maga alá gyűjtve, őket használja hadseregként. A fegyverhasználat esetében nem sokat törődnek az anakronizmus anomáliájának elkerülésével: bőszen lövöldöznek sörétes puskáikkal. A regény végére – többek közt egy, a háború utáni jövőbe való ugrás során – világossá válik, hogy egyik csoport sem mondható „jónak”, mindkettő csak saját, világhatalmi, istenkomplexusi vágyait akarja kiélni más-más célok és indokok mögé rejtve. (Miután mindez a regény felénél kiderül, enyhén érthetetlen, hogy főhősünk, Malcolm Lockridge miért áll újra és újra Storm Darroway mellé, és miért szervez a kedvéért egy komplett kampánykörutat a kőkori indián-eszkimó-primitív törzsek közé, a „fajok egyesítésének terve” népszerűsítéséért. A magyarázat feltehetően annyi lehet, hogy Malcolm a legritkább esetben a fejével gondolkozik – s a gondolkodás funkcióját nem is a szíve veszi át.) Hogy a világ egyensúlya fennmaradjon, sem az Őrzőknek, sem a Védőknek nem szabad győzniük; döntetlen esetén talán mindkettő jó oldala gyakorolhat hatást. Lockridge a regény végére mintha ezt az állapotot érné el azzal, hogy ténykedése nyomán mindkét csoport magát istennek kiadó vezetője halálát leli, bár az események és a cselekmény egyre zavarosabb és értelmetlenebb csűrése-csavarása közepette bizonytalanná válik a végkifejlet „tanulsága” is.

Időőrség

Mik hát a bevezetőben említett időőrök céljai, feladatai, módszerei? Milyen a felépítése annak a szervnek, amely az efféle háborúskodásokat, erőszakos beavatkozásokat kívánja megakadályozni?

Poul Anderson Időjárőr-novellasorozata (elbeszélésfüzére) a megfelelő kiindulópont a válaszok megadásához. Anderson részletesen beszámol nekünk az időjárőrök szervezetéről, szabályzatáról, és számtalan konkrét „esettanulmánnyal” szemlélteti, hogy is zajlik az időőrök munkája.

„Keresünk – ffi. 21-40, lehetőleg nőtlen, katonai vagy technikusi tapasztalattal, jó fizikummal, magas fizetés, külföldi utazás.” Így hangzik az időőrség felvételi apróhirdetése az Időjárőr első novellája kezdetén (Budapest, 1994. 7.) Az első kötet főhősét, Everardot fel is veszik Idő-őrnek, ám mielőtt a „tettek mezejére léphetne”, még végig kell csinálnia egy Akadémiát. Az Akadémia helyszíne az oligocén kor – félmillió évre létesítve, hogy aztán megsemmisítsék, és nyoma se maradjon. Ismét egy példa az elfeledett, tárgyi emlékek vagy források nélkül maradt korok kihasználásáról. A kiképzett Idő-őrök különböző időkből jönnek, 1850-2000-ig. A kezdő időpont magyarázata, hogy ekkor már létezik akkora technológiai fejlettség, hogy a kor Időjárőr-jelöltje befogadhassa az időutazás koncepcióját (ezzel ellentmond több későbbi Időjárőr-novella, melyekben a messzi múlt lakóit szervezik be időőrnek). Az Időőrség a történelmet miliőkre osztja fel, ezekben 1-1 nagyvárosba egy, húsz évre telepített főhadiszállást létesítenek. Három ilyen nagy központja van az Idő-őröknek (London, Moszkva, Peking), s ezen kívül rengeteg „fiókirodája” a történelem különböző korszakaiban. Ezek közt a kommunikáció zavartalan – a különböző korok időőrei egy mesterséges nyelv, a temporál segítségével értik meg egymást. A kiterjedt szervezet mellett megélnek független, szabadúszó ügynökök is, az Idő-őrséggel kooperálva. A munkába állt időjárőrök közül sokan csupán kutatómunkát végeznek, mások pedig folyamatosan figyelik a történelem megadott, számukra kijelölt „szeletét”, és ha olyasmi történik benne, olyasvalaki bukkan fel, aki nem ismerős az életrajzokból, forrásokból, akkor tudják, hogy baj van, és közbelépnek. Az időőrök, köztük Everard konkrét feladatairól, történeteiről majd az időparadoxonok pont alatt teszek említést.

Az időjárőrök tehát legtöbbször pozitív, az idő és történelem egyensúlyát megtartó, a jelen megváltozását megelőző szerepet játszanak. Néha azonban nem ilyen egyértelmű a szerepük. C. M. Kornbluth Az idő kalandorá-ban (Gal 1976, 20. szám) egy elég kíméletlen, szigorú időrendőrséget jelenít meg, amely a legkisebb vétséget is halállal büntet. A XXV. század őrsége többek között kivégez egyet a saját emberei közül, aki a múltban elkotyogta az Időrendőrség létét. A novella meggazdagodásra aspiráló főhősét, Henryt is ugyanez a sors éri, amiért időrendőrnek adja ki magát. Korántsem egyértelmű az időőrség szerepe Sherwood Springer novellájában, a Loreley hangjá-ban (Gal. 1989/12. 78-83). A hegyvidéken élő kottamásoló és a titokzatos énekestehetség után kutató újságíró párbeszédéből összerakható történetben a rejtélyes, csodálatos hangú énekesnő, aki rövid idő után nyomtalanul eltűnt, nem más, mint a múltba menekülő, időutazó atombomba-gyártó Joel Kurzenknabe elfogására kiküldött ügynök. Az időrendőr profi, jól kiképzett ügynök benyomását keltheti, hiszen csellel fogja el üldözöttjét, ám viselkedése, melankóliája, a főhőssel folytatott baráti-szerelmi kapcsolata arra enged utalni, hogy maga sem végzi könnyű szívvel a munkáját. Tovább árnyalja, bonyolítja az eddig egyszerűnek tűnő képet, hogy a lány karjára egy – a koncentrációs táborok gyakorlatát idéző – azonosítószám van tetoválva, valamint hogy Kurzenknabét csendes, szimpatikus, kedvelhető embernek ismerték meg. Korántsem biztos tehát, hogy a „jó” kapta el a „rosszat”, a szökevényt. Könnyen lehet, hogy csupán – ahogy az újságíró morfondírozik – egy szükségszerű, utólagos történelemkiigazítás ment végbe.

Az időőrök végül néha az elnyomó hatalom szolgálatába is állhatnak. Ez történik A róka és az erdő-ben, ahol az agyafúrt, vadászkopó-kitartású, könyörtelen és korrupt időrendőrök, a Keresők, a pusztító háború elől menekülő, ártatlan, békét kereső szökevényeket üldöznek. Szervezetük éppolyan kiterjedt és megkerülhetetlen, mint Anderson őrző-védő testülete: többszörös „B-tervvel” biztosítják be magukat, és végül elfogják az üldözött szökevényeket. Az időrendőrök tehát ezúttal a zsarnokság erőszakszervezetévé, amolyan titkosrendőrséggé avanzsáltak, s fő céljuk nem a múlt, az idő integritásának megőrzése, hanem a „kötelességük” elől menekülő értékes emberek visszaszerzése, kordában tartása.

Időszökevények

Szorosan összefügg az időrendőrséggel az időszökevények témája. Mondhatnánk, egy érme két oldala. Lássuk tehát az üldözők után az üldözöttek keresztmetszetét.

Kezdjük mindjárt – az illeszkedés végett – Bradbury novellájával. A róka és az erdő hőse egy egyszerű házaspár a XX. század-eleji Mexikóban. Saját korukban, a XXII. században már korántsem ilyen hétköznapiak: az asszony biológiai laborban dolgozik, vegyi fegyverek kialakításán, a férj pedig komoly tudós, a hidrogénplusz-bomba egyik tervezője. Az embertelen háború és embertelen feladatok elől szökik el a házaspár: a terror, a cenzúra, a bombagyártás, a rettegés elől. Erre egy legális lehetőséget használnak ki, az Időutazás Részvénytársaság üdülőútjainak egyikét. Az Rt. a múltba szervez rekreációs utazásokat a háborúban elfáradt embereknek. Felöltöztetik őket, elhelyezik a tömegben, megtanítanak nekik mindent, amire szükségük van. Az utazás azonban rövid időre szól csak, vissza kell térni a sötét jelenbe. Ebből a keretből lép ki a házaspár, amikor nem tér vissza, és félreeső helyeken rejtőzve igyekszik elkerülni az utánuk eredő Keresőket. Életük állandó rettegésben telik, s bár ideig-óráig ringathatják magukat egy szebb jövő (ez esetben szebb múlt/jelen) álmával, jövőjük/jelenük végül utoléri őket.

Már megemlékeztem Sherwood Springer novellájáról. A fegyvergyártó Joel Kurzenknabe csak a szereplők elmesélése révén kel életre, ám az ellentmondásos információkból, véleményekből nem tudunk egyértelmű képet alkotni róla. Gonosz, világuralomra törő szökevény, aki a múltban kívánja kifejleszteni és eladni szörnyű gyártmányait? Vagy csupán egy megfáradt tudós, aki a múltban próbál szerencsét? Hogy mi vezette, arra nem derül fény, csak elfogásának körülményeit ismerjük meg. Mivel Kurzenknabe igazi jazzrajongó, aki minden különlegességre, kuriózumra, feltűnő tehetségre „ráharap”, a jövő rendőrei egy fiatal lányt küldenek vissza, aki Kurzenknabe lakóhelyétől nem messze bárokban kezd énekelni – olyan gyönyörűen, hogy minden hallgatójának felfoghatatlan élményt okoz. A lány hangját mindenki másvalaki hangjához hasonlítja: olyasvalakiéhez, akit a legjobban szeret a világon. A csalit kivetették: a mesésen éneklő lány híre futótűzként terjed el, s eljut Kurzenknabéhez is, aki nem tud ellenállni a csábításnak, hogy saját szemmel lássa, mire képes ez a lány.

C. M. Kornbluth humoros novellájának szökevénye, Harry igazi csínytevő, nagyszabású mókamester. Elhatározza, hogy a XX. századba visszautazva átver egy hiszékeny házaspárt. A szomszédjukba költözik, furcsán viselkedik, és „véletlenül” elölhagy a szobájában egy hírlapot, tudván, hogy a kíváncsi szomszédok úgyis feltúrják majd holmiját. A 2043-ra datált cikkben az említett időrendőr-kivégzésről esik szó. A kíváncsi – és kapzsi – szomszéd kapva kap az alkalmon, és megfenyegeti az időutazót: tudja, hogy ő is időrendőr, és hacsak nem egyeznek meg valami méltányos összegben, beárulja őt az egyik bulvárlapnál, amely cikk minden bizonnyal nem kerüli majd el a jövő rendőrségének figyelmét. A „megriadt” időrendőr felajánlja, hogy különleges tollformájú szerkezetével, a duplexezővel megdupláz bármit, amit a szomszéd elhoz neki – akár még aranyat is. A szomszéd ki is veszi a bankból minden aranytartalékát, ám az időrendőrnek már csak hűlt helyét találja. Utóbb kiderül, a duplexező nem más volt, mint egy közönséges toll, a jövőbeli újságot pedig évtizedekkel korábbi, leselejtezett nyomdagéppel készítették. Az utolsó néhány mondat adja a végső csavart: az Időrendőrség halálra ítélte Harryt a XXV. századból, amiért megszemélyesített egy időrendőrt. Terve nyilván az volt, hogy a hiszékeny szomszéd elhozza neki a megduplázni kívánt aranymennyiséget, amit ő azon nyomban meg is lovasít, így gazdagodva meg. A könnyű haszonszerzésért ácsingózó időszökevénynek végül a halál lett a jussa.

Poul Anderson novellái közül most csak egy esetet emelnék ki, mely talán az időszökevény-időjárőr viszony alapesete lehetne. Az Everard által üldözött „ravasz fickó” nem más, mint egy történész a jövőből. Célja, hogy a múltba visszatérve változtatásaival új irányt szabjon a történelemnek, és ezzel elejét vegye saját, rettentő korának borzasztó háborúit. Egy szép és jó világot kíván megteremteni a gonosz nyugati civilizáció helyett – morális szempontból még akár helyeselhető is szándéka. A történelmen, időn való legkisebb változtatás is azonban beláthatatlan, katasztrofális következményekkel járhat. Everard nem tehet kivételt: megállítja a történészt.

Az időutazás módja

Mielőtt végezetül rátérnék, milyen időparadoxonok, milyen problémák merülnek fel az időjárőrök, időszökevények, időháborúk elbeszéléseiben, kitérésként végigveszem, hogyan is történik az időutazás a tárgyalt történetekben.

Van Vogt novellájában az energiaáramlás következménye az időutazás. Az ellenség létrehozta fegyver eredményezte, hogy a jövő fegyverboltja egyszer csak megjelent 1947. június 16-án, Sally Néni étterme és egy szabóság helyén. A bent lévők semmit nem vettek észre, ám az új fegyverboltba belépő McAllister a jövőbe került át. A bolt nem sokkal McAllister belépése után eltűnt, és minden ment tovább, mint azelőtt. McAllister későbbi libikóka-időutazását is az energiasűrűsödés eredményezi: az erő és alátámasztás elve szerint McAllister lesz az a súly, ami az energia-emelőrúd hosszabbik végén fölemeli a rövidebb végen található nagyobb súlyt (az ellenség fegyverét), így amikor McAllister hátramozog az időben, a fegyver előre. Ezáltal mindketten kikerülnek az idő normális folyásából, vándorokká válnak, akik egyre távolodva a „középponttól” (a Fegyverkészítők idejétől) átszáguldhatnak a teljes történelmen.

Poul Anderson regénye, Az idő folyosói ennél rafináltabb megoldást kínál. Az időutazás csomópontjait ősi dolmenek képezik. A dolment használják kapuként: mint egy „földdugó”, kiemelkedik a földből a dolmen, és az alatta feltáruló alagútba kell lemenni. Odalent egy szobán keresztül egy hosszú folyosóra jutnak: ez a végeláthatatlan folyosó, ahol gravitációs szánon lehet közlekedni, harminc méter széles és több mérföld hosszú. A folyosón számozott kapuk követik egymást, ezek jelölik az egyes éveket. Maga a folyosó „egy energiacső, mely hosszában pörög az idő tengelyén” – bármit is jelentsen ez. A folyosóban telik az idő, de akik bent vannak, azoknak a külső idő megmerevedik. Ha elérik azt a kaput, amelyik évbe vissza/előre akarnak menni, egy „előszobán” keresztül juthatnak el a dolmenig. Ebben a szobában találnak korabeli ruhákat, tárgyakat. A földdugó, a dolmen pedig immár az adott évbe vezeti őket. Anderson másik folyamában, az Időjárőr-ben nem vacakol ennyit: az időutazás egy időfülkében történik, mely egy jelentéktelen fémdoboz. Később tesz egy nyegle kísérletet a folyamat magyarázatára: „nem akarok belemenni az elméletbe, egyszerűen csak kimondom, hogy köze van a 4N dimenzió kontinuumában fennálló végtelen érték-viszonyok koncepciójához, ahol N az univerzumban létező összes részecske száma.” (i. m. 17-18.) Világos, nem? Az időutazás módjához hozzátartozik az is, hogy az idő nem ugyanúgy telik a múltban, ahová a járőr visszautazik, és jelenében, így míg a jelenben csak 2-3 hét telik el, a múltban a járőr leélhet egy egész életet is. Az időutazásnak Andersonnál nem az emberek a feltalálói, hanem egy messzi jövőbeli szuperfaj, a danellik, akik deus ex machinaként avatkoznak be a konfliktusokba.

Időparadoxonok

Ezen az összefoglaló címen mutatom be azokat a témákat, problémákat, eseményeket, amellyel az időjárőrök és időszökevények szembenéznek az alkód történeteiben.

Viszonylag gyakori elem az időutazással foglalkozó elbeszélésekben, hogy a múlt embereit meg kell óvni attól a tudástól, hogy időutazók járnak közöttük. Erre hoz szép példát Ray Bradbury, amikor az időutazók agyába egy pszichikai blokkot telepít. Nem szólhatnak semmit arról, hogy honnan jöttek, milyen is lesz a jövő, bármennyire is szeretnék. Ha megpróbálják, sem sikerül. Meg kell védeni a jövőt a múltba utazók okozta változtatásoktól.

Hasonlóan gyakori az időutazók kondicionálása, a múlt környezetébe történő beolvadásuknak mennyisége és milyensége (egyáltalán működése), s ennek nehézségei, buktatói. Ray Bradbury tragikus sorsú hősei is itt buknak le: az Időutazó Részvénytársaság megtanítja ugyan nekik a kor nyelvét, szokásait, ismereteit, de mindenre nem térhetnek ki: a férj figyelmetlenségből, megszokásból fölhúzza a nadrágszárát, ahogy azt a jövőben tanulta, s ezt az apróságot szúrja ki a Kereső. Aki egyébiránt szintén kirí a tömegből, felismerhető: a múltba utazás újdonságélménye abban fejeződik ki, hogy minden egyes italt kipróbál, amit csak lehet, ezért tucatnyi különböző pohár veszi körül. C. M. Kornbluth Harryje – szándékoltan vagy véletlenül, ezúttal egyre megy – szintén hibát hibára halmoz. Folyamatosan olyan helyeken akar leülni, ahol nincsen szék, emiatt állandóan a fenekére esik. Mint ahogy kiderül a „jövő újságcikkéből”, a XXV. század legújabb divatos találmánya a guruló szék, mely akárhonnan alánk gurul, ha le kívánunk ülni. Harry nyelvi problémákkal is meg kell küzdjön, elavult kifejezéseket, hibás nyelvtani szerkezeteket használ. Amikor ki akarja fizetni a kibérelt házát, azt kérdi, mennyi lesz a hűbér; s mikor átnyújtja a furcsa pénzegységeket, így szól: „Tessék, itt vagyok… akarom mondani, itt van.” (i. m.) A beolvadás nehézségeivel Poul Andersonnál is rendszeresen találkozunk. Az idő folyosói Malcolm Lockridge-e időutazása előtt hosszú ideig tanulmányozza a régi Dánia földrajzát, történelmét, eljár az óskandináv múzeumba, hogy minél inkább megismerje az időszakot, ahová utazik (igaz, ekkor még fogalma sincs, mire vállalkozott). A nyelvi akadályokat könnyen elhárítják: a fülbe helyezhető (nem, nem egy Bábel-hal) diaglossza az adott régió fő nyelveit és szokásait is tartalmazza, egyfajta mesterséges memóriaként. Amire Lockridge nem számít, hogy e könnyebbségnek megvannak a hátulütői is: amikor a XVI. századi Dániában angol kereskedőnek hazudja magát a városi őrség előtt, gyanússá válik, hogy tökéletesen beszél minden nyelvet és nyelvjárást. Az Időjárőr történetekben ugyanezt a szerkezetet temporálnak hívják, ugyanakkor hatása nem terjed ki mindenre: a Nehéz királynak lenni című történetben Everard hipnózis alatt sajátítja el egy óra lefolyásában az i. e. VI. századi perzsa nyelvet. Everardnak már könnyebb a helyzete, mint Lockridge-nek volt: az Elefántcsont, majmok és pávák elbeszélés szerint az elektrohipnózis folyamán megválaszthatja, hogy folyékonyan beszélje az idegen nyelvet vagy törve.

És végül elérkeztünk az időparadoxonokhoz, a problémákhoz, amiket az időjárőröknek meg kell oldania. Ezek tárházát nyújtja Poul Anderson, most csupán néhányat emelek ki közülük. A múlt megváltoztathatóságának kérdésében nem túl következetes Anderson: hol azt emlegeti, hogy megváltoztathatatlan, ha valaki megpróbálja, az események valamiképpen meghiúsítják, hol úgy járnak el szereplői, hogy azzal befolyásolják, megmásítják az eseményeket. Az Időjárőr elején Anderson leszögezi a szabályt, hogy a múlt megváltoztatható, attól hogy a saját szüleink házasságát megakadályozzuk, attól mi még nem szűnünk meg létezni, az idő szövetén lehetnek szakadások – hogy aztán a későbbi történetekben kötéltáncosokat megszégyenítve egyensúlyozzon a múlt megváltoztathatóságának kritériumaival. Egyszer Everard segédkezik barátjának, és megmentik a II. világháború alatti bombázásokban meghalt szerelmét, mert ennyivel még nem borítanak fel annyi mindent az idő egyensúlyában, hogy komoly változásokat gerjesszenek (a kis változások hamar kiegyenlítődnek; hogy valaki meddig élt, milyenek a sikerei, nincs hosszú kihatása, csak ha nagy emberről van szó); másszor arról moralizál, hogy „a múlt megváltoztathatóvá lett, amint gépeinkkel jelenné változtatjuk. És ha egy halandónak ez hatalmában áll, akkor hol a megállj? Azzal kezdjük, hogy megmentünk egy kedves lányt, aztán azzal folytatjuk, hogy megmentjük Lincolnt […] az őrjárat azért van, hogy megvédje a valóságot.” Ehhez kapcsolható az Idő-őrjárat egy paradoxona: az időjárőrök saját rendszerük feljegyzéseiből tudják, hogy a 3. évezredből valaki rosszaságokat követ el, ám a XV. században megtalálja őt két járőr, ám ennek ellenére a két járőrnek vissza is kell mennie a XV. századba, és „beteljesíteni” a leírtakat. Nem cselekedhetnek teljes megnyugvással sem, mert attól, hogy meg van írva, hogy ez fog történni, attól még nem történt meg, megeshet másként is.

Megeshet, hogy bizonyos eseménysorokat (amolyan saját farkába harapó kígyó módjára) akkor is végig kell játszani, amikor annak nem látni sok értelmét. Ilyen helyzetbe kerül Malcolm Lockridge, amikor Lockridge imádott istennő-szerelmét, Storm Darrowayt annak ellenére találja meg nagy ellensége, Brann, hogy azt hitte, elrejtőzött a szemei elől. Kiderül, hogy Brannt a jövőben Lockridge figyelmeztette, ő árulta el Stormot. Lockridge, mikor ezt hallja, természetesen hitetlenkedik, ám fejezetekkel később, Storm kiszabadítása és az Őrzők győzelme után rájön, most már követnie kell a „forgatókönyvet”, és el kell mennie értesíteni Brannt, különben nem zajlik le a folyamat, melynek végén Storm és az Őrzők learatják győzelmüket. A legérdekesebb történet az Időjárőr-ciklusból a Nehéz királynak lenni, ahol Everard Keith nevű időjárőr-kollégájának nyoma vész az i.e. VI. század ősi Iránjában. Mint kiderül, Keith valójában nem tűnt el: különböző véletlenek és cselszövések eredményeként ő lett Kürosz. Míg „odahaza” Keith felesége egy héten át rágta a körmét, addig Keith Küroszként 16 évet élt le uralkodóként, feleségével. Keith Küroszként való fellépése pontosan megfelel a Hérodotosz által leírt mítosznak. A probléma, hogy ezek után Keith már nem mehet haza, akárhogy is akar, hiszen azzal Küroszt „írná ki” a történelemből. Nem, most már végig kell játszania szerepét, melynek vége csatában való halál, ami, valljuk be, nem túl csábító. Everard megoldása végül kimenti Keitht szerepéből: a múltban megakadályozzák, hogy Asztüagész kiadja a csecsemő – valódi – Kürosz meggyilkolására vonatkozó parancsot, ezért nem lesz szükség Keithre, mint ál-Küroszra. S így jönne létre az a kettőség, amivel Hérodotosz műve mítosszá válna a történelmi „tényei” mellett. A problémát csak abban látom, hogy Anderson elképzelése szerint egy teljesen más(ik) ember kis változásokkal, de teljesen ugyanazt a pályát futná be, mint Keith/Kürosz, a két különböző ember tetteiben nem volna különbség. Ám ennek fejtegetése már messzire vinne, a szabad akarat, a történeti determinizmus, az idő fogsága túlmutat az alkód keretein, és csak az időutazások problematikájának komplexitását érzékelendő villantottam fel eme időparadoxonokat.

Megjegyzések:

- A kódszám alá tartozó Asimov regény, A halhatatlanság halála hiányzik a tematikus dolgozatból.

- A kódszám alá besorolt Joan Vinge-Vernor Vinge elbeszélés, A vándorkereskedő és segédje érzésem szerint nem tartozik e kód alá. Az elbeszélés egy fantasy-köntösbe bújtatott sf, emiatt külön nehézséget okoz megfelelő besorolása. A novella a 3.3.5.4. alkód alá is besoroltatott, érdemes egyedül azt meghagyni.