S. Sárdi Margit: A tudományos-fantasztikus irodalom tematikája

Nem létezhet kedvesebb és megtisztelőbb feladat számomra, mint a Galaktika 1994/4. számában közzétett invitálásnak engedve beszámolni arról a kísérletről, amely az ELTE Bölcsészettudományi Karának Magyar Irodalomtörténeti Intézetében, az 1993 januárja óta működő science fiction szemináriumon folyik. Nem mintha oly sok eredményt tudnánk fölmutatni - egyelőre; hanem mert nagy dolgok alapjait próbáljuk megvetni itt.

A szeminárium egy tömegkultúrával foglalkozó stúdiumból nőtt ki, s talán éppen ezért világosan érzékeli, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nem utalható egyszerűen a tömegkultúra jelenségkörébe. Mi egy egységes irodalomfogalmat, ám ezen belül egy többdimenziós esztétikát használunk munkánk során (ahogy Szabó János javasolta éppen a Galaktika lapjain, 1986/9. 56-59.), amely szerint minden irodalomban, így a tudományos fantasztikumban is, megszületik a remekmű, létezik kommersz, és van selejt is. Értelmezésünk szerint a science fiction nem műfaj (poétikai értelemben semmiképpen sem az, de akik ezt a szót használták, talán maguk is csak úgy értették: mű-válfaj), és nem is futurológia; a science fiction sokkal inkább egy témakör, amely szigorúan racionális világképen nyugszik. Ősei között sok műfaj és mű-alfaj szerepel, mint pl. a fantasztikus irodalom, a tézisregény, a kalandregény, a fantasztikus utazások, a politikai és társadalmi utópiák és disztópiák, ám a science fiction az utóbbi száz-százötven évben, mióta a modern ipari forradalom világnézeti hatása alatt megszületett, a maga útját járja. Ez idő óta közösséglélektani szempontból a mese megszűnő funkcióját veszi át: megformál, artikulál, feldolgoz, kárpótol.

Ahogy azt ugyancsak a Galaktika lapjain John Fekete leszögezte (1990/9. 31.), "a magyar SF mai helyzetében szilárd irodalomtörténeti alapokra építhet, de az irodalomtörténet-írás és az irodalomelmélet terén kevés támogatást talál". Hozzá kell tennünk: a főleg filológiai módszereket alkalmazó magyar irodalomtörténet-írás a populáris kultúra többi válfaját is némi bizonytalankodással kezeli. A hazai tudományos-fantasztikus irodalom legnagyobbjainak alkotásait, például Babits, Karinthy, Szathmári Sándor műveit értékeli, de csak az írói életmű részeként, nem egy összefüggő sci-fi irodalom történetébe illesztve. Alkalmazott módszerei miatt a kommersz irodalmat általában is kevésbé tudja kutatni, a kommersz SF-ről pedig nem is tud tudomást venni. Ez a jelenség a hazai tudományos-fantasztikus irodalomnak nemcsak az elismertetését gátolta, ahogy sokan és sokszor panaszolták, hanem a fejlődését is.

Szemináriumunk célja tehát az, hogy a tudomány módszerességével hidat verjen a tudományos-fantasztikus irodalom és az irodalomtörténet-írás között: tegye lehetővé az irodalomtudománynak a science fiction-irodalom kutatását és értékelését, a tudományos-fantasztikus irodalomnak pedig, hogy az irodalomtörténet-írás eredményeire, értékeléseire támaszkodjon.

Ehhez az első lépés: megteremteni azokat a segédeszközöket, amelyekkel a science fiction az irodalomtudomány módszereivel kutathatóvá válik. Mi ezek közül kettőt (meggyőződésünk szerint a legfontosabbakat) állítunk össze és csiszolunk folyamatosan: a bibliográfiát (a magyar nyelven megjelent SF-művek analitikus bibliográfiáját: itt a szaktudomány követelte korrektséget mennyiségi szempontból igyekszünk elérni, jelenleg nem egészen kétezer címszó a földolgozott anyagunk), valamint a tematikus besorolást (ebben a korrektséget minőségi szempontból kell elérnünk).

Ez utóbbit kell megmagyaráznunk.

Az irodalomtörténet-írás minden esetben abból indul ki, hogy a megszületett irodalmi mű a megírás idejének valóságára nézve hordoz üzenetet egy bonyolult előre- és visszautaló rendszer egyetlen kikristályosodott pontjaként. Az irodalomtörténetben ez a valósághoz való viszonyítás általában automatikus, hiszen a valóság ismert. A SF-műnek azonban nem a témája, hanem az üzenete kapcsolódik a jelen valóságához, mivel a science fiction ebben tézis-jellegű: az általa ábrázolt valóság nem létezik, a létező valósághoz való kapcsolat az ábrázolt valóságban kódolva van. Az általunk kidolgozott tematikus besorolás egy megközelítési mód, amely képes kizárni az emlékezés és tematikus asszociáció személyes véletlenét, s így objektívabb összevetést, mérést tesz lehetővé. Alapjait a formállogika szabályai szerint gondoltuk ki, így születtek a tematika nagyobb részei: a hat fő fejezet (tér-játék; idő-játék; jövőképek; tudat-játék; idegen civilizációk; gólem és robot) és ezek alfejezetei. Az irodalmi valóság azonban nem követi a formállogika által diktált hangsúlyokat, és bizonyos témák iránt erősen érdeklődik (finomabb osztályozást tesz lehetővé és szükségessé), másokat figyelmen kívül hagy (kitöltetlen, üres rovatok születnének). A kisebb részegységekben mi az irodalom dominanciáját érvényesítettük a logikával szemben, így a részletesebb bontásban tagadhatatlanul hiányok, aránytalanságok keletkeztek a logika szempontjából: de nem az irodalom szempontjából. (Pl. az Utazás a múltba, Utazás a jövőbe, Utazás a jövőből fejezetcímek mellett a logika megkívánja az Utazás a múltból címet is; míg azonban az első három sok művet magában foglaló, alcsoportokban gazdag fejezetté vált, a negyedik alig néhány művet tartalmazó, tovább nem részletezhető alcímmé redukálódott.) Az így született, decimális osztású tematikába soroljuk be a műveket a bennük érintett domináns problémák szerint, egy-egy bonyolult problematikájú művet természetesen több témakörbe is. De nehogy bárki azt higgye, a bennünk dúló tudományos osztályozási láznak eleget téve megoldottnak tekintjük egy mű értékelését. Ugyan mit mond el egy műről önmagában az, hogy miről szól? Ezzel csupán megteremtjük az objektív értékelés alapját: összemérhetővé tesszük a műveket. \'Így kialakulnak az azonos témakörben íródott csoportok, láthatóvá lesznek az azonos problémára adott válaszok hasonlóságai és eltérései, értékelhetővé a valóságunkhoz való viszony, kirajzolódik a történetiség. Éppen ezért tematikus kódrendszerünket nem tartjuk lezártnak, s lezárhatónak sem. A valóság s következőleg az irodalom mindig fog új és új témákat fölvillantani; kódrendszerünket folyamatosan finomítjuk, gazdagítjuk, hogy követhessük az irodalmat.

Nem mondhatjuk tehát, hogy kísérletünkkel megszületett volna a magyar SF-irodalomtörténetírás de fokozatosan meg fognak születni a módszertani feltételei. A kódrendszerünk alapján kinyerhető és megírható tematikus összevetések fogják lehetővé tenni, hogy egy művet ne csak önmagában, az írói mesterség minősége szerint ítéljünk meg, hanem történetiségében, egy folyamat részeként, a valósággal és a többi művel, írói életművel való bonyolult kölcsönhatásban.

Sajnos azt sem mondhatjuk, hogy e szemináriummal a science fiction oktatásának ügye megoldódott volna, noha magunk is úgy véljük: előbb-utóbb helyet kell kapnia az irodalom oktatásában a tudományos fantasztikumnak, s a leendő magyar szakos tanároknak égető szükségük volna arra, hogy időben megtanulják ismerni és értékelni azt az irodalmat, amelyet tanítványaik oly nagy és növekvő számban olvasnak: kitől mástól várhatnánk, hogy az ifjúság SF-olvasását a felsőbb értékszintek felé tereljék? Egy szeminárium, amely egy-egy évfolyam négyszáznál több magyar szakos hallgatójából ötöt-ötöt tud fogadni, erre természetesen alkalmatlan. De a science fiction addig nem is kaphat helyet a felsőoktatásban, amíg csak egyesek hősi erőfeszítése áll mögötte, s nem egy szélesen megalapozott, adekvát módszereket alkalmazó hazai tudományos bázis - mégis reméljük, hogy bár áttételesen, de szemináriumunk forrása lehet nemcsak a hazai SF-irodalomtörténetírás, de a felsőfokú SF-oktatás megindulásának is.

Munkánkhoz eddig minden eszmei támogatást megkaptunk a hazai science fiction művelőitől, képviselőitől. Bízunk benne, hogy a művészet és a (leendő) tudomány együttműködése a továbbiakban is folyamatos és gyümölcsöző marad.

S. Sárdi Margit