Mi a sci-fi?

Tartalom: A tudományos-fantasztikus irodalom fogalma || Mit nevezhetünk sci-finek? || A tudományos fantasztikum és a valóság || Mi tartozik bele a sci-fi irodalom fogalmába?

A tudományos-fantasztikus irodalom fogalma

[Részlet a Tudományos-fantasztikus irodalom Magyarországon 1989-től napjainkig (Kiadástörténeti áttekintés és könyvészet) című szakdolgozatból (ELTE-BTK, 2002), kissé átdolgozva]

A tudományos-fantasztikus irodalom (divatos angolszász terminológiával science fiction [sci-fi, SF]) fogalmának meghatározása nem könnyű feladat. Ahányan megpróbálkoztak vele (írók, irodalomtudósok, olvasók), annyiféle definíció született. Sőt, több, mivel egyesek több definíciót is alkottak. (" A science fiction összejövetelek egyik legnépszerűbb teremsportja a science fiction definiálása." – írja Frederick Pohl A science fictionről című tanulmányában.)

Lehetetlen pár ezer karakterben számot adni a tudományos-fantasztikus irodalom definíciójának történetéről, ugyanakkor mindenképpen szeretnénk egyértelművé tenni, hogy mi mit tekintünk sci-finek – és mit nem. Különösen fontos a fantasynek a tudományos-fantasztikus irodalomtól való egyértelmű elkülönítése.

Ehhez viszont mindenképpen idéznünk kell néhány olyan, a sci-fi (és a fantasy) meghatározását megkísérlő korábbi definíciót is, amelyek komoly szerepet játszottak terminológiánk kialakulásában.

" A science fiction nem más, mint az értelem tündérmeséje." Alighanem Alain Le Bris fenti meghatározása a legszebb az összes valaha született sci-fi definíció közül, ám használhatósága az egyes művek besorolását illetően igencsak megkérdőjelezhető. Mégis fontos, mert szerepel benne a racionalitásra utaló " értelem" kifejezés, mint a sci-fit az egyszerű tündérmeséktől, fantasztikus utazásoktól, rémtörténetektől és a fantasytől elkülönítő elem.

Sokkal bonyolultabban és sokkal pontosabban fogalmaz Robert Silverberg, aki szerint a science fiction témái " olyan témák, melyek konceptuálisan lehetségesek az általunk megértett tudományos törvények keretei között. (Bár az időgépek és a fénysebességnél gyorsabb utazás kétségtelenül a legvégső határaiig feszíti, sőt, talán azon is túl ezt a keretet.) A fantasy viszont olyan anyagból építkezik, amit általában lehetetlennek vagy nem létezőnek tartunk jelen kultúránkban."

Stanisław Lem Tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia című művének bevezetésében kifejtett véleménye szerint a science fiction legérdekesebb elemei " azok a dolgok/.../, amelyek pillanatnyilag nincsenek, de valamikor a jövőben megszülethetnek, valamint azok, amelyek nincsenek, és minden bizonnyal nem is lesznek, de amelyek » létezhettek volna« , mert létezésük a legcsekélyebb mértékben sem mond ellent a természet törvényeinek."

Munkadefinícióként a fent idézett Lem-féle meghatározás továbbfejlesztett változatát, S. Sárdi Margit alábbi sci-fi definícióját alkalmazzuk (kisebb kiegészítésekkel) a tudományos-fantasztikus irodalom fogalmának meghatározására:

" A tudományos-fantasztikus irodalom az elbeszélő szépprózának az az ága, amely ma még nem létező vagy föl nem ismert problémákkal foglalkozik, s azokra racionális megoldást kínál, vagy fordítva, létező, fölismert problémákkal foglalkozik, s azokra nem létező, de racionális megoldást kínál."

Általában nem tekintjük sci-finek az álomban játszódó műveket (kivéve, ha az álom minden fantasztikus eleme racionális magyarázatot kap, s az álom pusztán az elbeszélés keretéül szolgál), valamint az olyan elbeszéléseket sem, amelyekben a tudományos-fantasztikus elem (pl. magasabb színvonalú technikai környezet) nem képezi a történet elidegeníthetetlen részét, vagy csak a cselekmény előremozdításának eszköze. Ugyancsak nem tekintjük a tudományos-fantasztikus irodalom részének azokat a fantasztikus történeteket sem, amelyek a Földön, vagy egy (a Földről származó) emberi telepesek által réges-rég benépesített bolygón játszódnak, ám ez a tény a történet szempontjából semmiféle jelentőséggel nem bír.

A kísérteteket, vámpírokat, vérfarkasokat és egyéb mitologikus lényeket felvonultató történetek álláspontunk szerint csak akkor tartoznak a tudományos-fantasztikus irodalom körébe, ha a lények létezésére elfogadható tudományos magyarázatot kapunk az elbeszélés keretein belül, vagy ha az adott lények csak az adott mű világának bemutatásának eszközei.

Ugyanígy a mágiát, pszionikát és egyéb hasonló jellegű, jelen valóságunkban nem bizonyítottan létező jelenségeket felvonultató írásokat is csak akkor tekintjük a tudományos-fantasztikus irodalom részének, ha a jelenség működésének minden eleme részletes, világos és egyértelmű, racionális magyarázatot kap az elbeszélés keretein belül.

Nem tekintjük a sci-fi irodalom részének a pusztán társadalmi utópiákat sem, viszont a "modern", technikai-társadalmi utópiákat és antiutópiákat (disztópiákat) igen.

Azoknak pedig, akik további útmutatásra várnak, csak az ELTE-BTK tudományos-fantasztikus irodalmi szemináriumának S. Sárdi Margit által megfogalmazott hivatalos állásfoglalását ajánlhatom:

" A tudományos-fantasztikus irodalom kereteibe tartoznak mindazok a művek, amelyeket mi a tudományos-fantasztikus irodalom kereteibe tartozónak tekintünk."

S ha ez a meghatározás elfogadhatatlanul tekintélyelvűnek tűnik, akkor Kuczka Péter 1977-ben írt soraihoz kell visszatérnünk:

" A legegyszerűbb azt mondanunk, hogy a sci-fi olyan mű, amelyben űrhajók, robotok, marslakók, gülüszemű szörnyek és távoli bolygók szerepelnek. Ez a körülírás kielégítheti azokat, akik nem olvasnak sci-fit. Azoknak viszont, akik ismerik és olvassák[,] nem kell sokat magyaráznunk, ők úgy is tudják, miről van szó. Ezzel a definiálás lidércnyomásától sikeresen megszabadultunk."

Rinyu Zsolt

Irodalom:

- Galaktika 1986./4. (67. szám), 38.p. idézi: Csernai Zoltán (Cs. Z.: Az értelem tündérmeséje: A tudományos-fantasztikus irodalom kialakulása a világirodalomban = Vámpírok és csillagok Bp., a WORLD SF Magyar Tagozata, 1988 342.p.)

- Silverberg, Robert: Utószó (Ford. Békési József) = Legendák 2. Szeged, Szukits, 2001 335.p.

- Lem, Stanisław: Tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia Bp., Gondolat, 1974 19.p. (Ford. Fejér Irén)

- S. Sárdi Margit: A tudományos-fantasztikus irodalomról (kézirat) 3.p. pl. hogy reagál egy robot, ha farkasemberrel találkozik

- S. Sárdi Margit: A tudományos-fantasztikus irodalomról, 4.p.; ez a definíció egyébként nem új keletű; v. ö. Sam J. Lundwall: Holnap történt, 10.p. Kuczka Péter: Vissza a végtelenből = Határvidék Bp., Hét Krajcár, 1998 43.p.

Vissza az oldal tetejére

S. Sárdi Margit

Mit nevezhetünk sci-finek?

Nem tartjuk szerencsés dolognak a tudományos fantasztikum kifejezés megszületését, elkülönítését az irodalom egészétől. Ez olyasfajta tematikus fölosztása volna az irodalomnak, mintha bizony föl lehetne osztani az írásműveket szerelmes, történelmi és háborús regényekre. E kifejezésekkel elmondhatunk valamit egy mű témájáról, de az irodalmat magát így nem lehet fölosztani. A tudományos-fantasztikus irodalom számunkra az irodalom szerves része; amikor mi magunk is az irodalom többi részétől látszólag elkülönítve vizsgáljuk, valójában arra törekszünk, hogy elvégezve az irodalom szokásos vizsgálódásait a tudományos-fantasztikus irodalmat előbb-utóbb visszacsatoljuk az irodalom egészébe, s annak részeként kezelhessük.

Különösen idegen tőlünk az a gondolat, hogy az irodalom fölosztható volna elit irodalomra és science fictionra (vagy a populárisnak nevezett irodalom egyéb fajtáiba tartozó művekre). Elméletünkben és gyakorlatunkban elfogadjuk azt a többdimenziós esztétikát, amelyet Szabó János körvonalazott aCsillagok háborújáról írt kritikájában, [1] s amely nem téma, hanem érték szerint alkalmaz kategóriákat. A tudományos fantasztikum az irodalom része, s mint ilyenben, van benne remekmű, képviselteti magát a kommersz, és születik selejt is. Bibliográfiai földolgozásunkban mi nem alkalmazunk esztétikai ítéletet, az irodalmi földolgozó munkában azonban igen; a pályaképek és tematikus áttekintések írásakor pontosan ugyanúgy járunk el, mint bármelyik szemináriumi dolgozathoz olvasott irodalmi anyag esetén.

Mi tehát az a tudományos-fantasztikus irodalom, amit földolgozásainkba beveszünk? Mit tekintünk tudományos-fantasztikus irodalomnak?

Frederik Pohl A science fictionről c. írásában [2] azt írja: „A science fiction összejövetelek egyik legnépszerűbb teremsportja a science fiction definiálása. Olyan irodalom, amely eddig meg nem történt, de megtörténhető eseményekről szól; olyan irodalom, amely meglevő tényeket vagy irányzatokat extrapolál a logikus végkifejletig; olyan irodalom, amelynek létalapja valamilyen tudományosan megalapozott központi feltevés és így tovább.” Ő maga azért nem vesz részt ebben a „teremsportban”, mint írja, mert ha bármelyik definíciót elfogadná, az általa kedvelt és tudományos-fantasztikusnak tartott művek egy része kiszorulna a science fiction fogalmából. Végül azonban mégis ad egy definíciót, amely alkalmas arra, hogy „feje tetejére állítsa magát a kérdést”: „A science fiction olyan irodalom, amelynek leírt eseményei térben és időben bárhol, bármikor történhetnek, kivéve a saját, valóságos világunkról szóló írásokat, amelyek a science fiction speciális, fantáziában szegényebb fajtáját képezik.” Azaz: nem a tudományos-fantasztikus irodalom képezi a szépirodalom alosztályát, hanem éppen fordítva: az általában ismert szépirodalom a tudományos-fantasztikusét. Ez az osztályozás legalább annyit elér, hogy helyes léptékben szemléli a „gerinces, emlős, szénvázas, kétnemű, levegőt lélegző lény” viszonyát a világegyetemhez.

(Már most jelezzük, hogy azok a meghatározásfélék, amelyeket Alfred Jarrytól és John W. Campbelltől tesz közzé Sam J. Lundwall a science fiction világtörténetéből írt tanulmányai élén,[3] jellemzik ugyan a tudományos-fantasztikus irodalmat, de definiálni nem is törekszenek. Brian W. Aldiss szkepszise már a tehetetlenség beismerése: „Science fiction nem létezik, csak különböző szerzők vannak.” [4] Üde pesszimizmusából annyit elismerünk, amennyit D. H. Lawrence is hangoztatott: „Kezdetben volt az irodalom, aztán jöttek az irodalomtörténészek, kritikusok, az irodalomról alkotott fogalmak.” Mindig az irodalmat tekintjük elsődlegesnek, saját tudományos fogalomalkotásunkat az emberi megismerés korlátaival küzdő, másodlagos jelentőségű módszertani segédeszköznek.)

Szép hazánkban a nyelvtudomány próbálkozott meg az új fogalomként jelentkező tudományos fantasztikum definiálásával. Gaál Edit szerint a tudományos-fantasztikus irodalomnak, pontosabban annak neologizmusokat előállító részének „... cselekménye a jövőben, illetőleg a (vizsgálat idejéhez viszonyított) jelenlegi emberi civilizációnál magasabb fejlődési fokot elért körülmények között játszódik, bárhol és bármikor (tehát akár a múltban is).” [5]

A – mindkét definícióban előforduló – bárhol, bármikor végül is nem határoz meg semmit, így a definícióból nyugodtan elhagyható. Vizsgáljuk meg most közelebbről, releváns tényező-e a történés idejénél magasabb technikai szint.

A szeminárium tagjainak egybehangzó véleménye szerint nem. Nem, mert valójában sok esetben nem igazán tudhatjuk, mai vagy holnapi az ábrázolt technikai szint: közismert, hogy az Androméda-törzs és a Kék villám alkotói maguk figyelmeztettek rá: ha maguk az események légbőlkapottak is, maga a technikai lehetőség megvan fikciójuk valóra váltására. Közismert anekdota az atombombáról szóló novella írójának esete is, akit a novella megjelenésének napján az FBI nyomozói vártak, földúlták a szerkesztőséget, zaklatták a kiadót a nemzetbiztonsági titkok kifecsegése miatt. [6] Az a meghatározás, amelynek alapján egy dosszié nyilvánosságra kerülése megváltoztathatja egy mű besorolását, nyilvánvalóan nem lehet alkalmas irodalmi műfajmeghatározási célra. Azonkívül, ahogy a szeminárium ugyancsak egybehangzóan vélekedett, pompásan el tudunk képzelni olyan, a múltban játszódó SF-művet, amely nincs kapcsolatban időutas cselekvéseivel. Ilyen mű ugyan pillanatnyilag nem jutott eszünkbe, de elképzelni tudunk: ha, teszem azt, a mű arról szólna, hogy egy ötszáz fényévnyire élő civilizáció adását fogjuk, vagy annak történetét olvassuk, az – bár ötszáz éve történt – nem lenne tudományos-fantasztikus irodalom? Avagy nem színtiszta tudományos fantasztikum Lem műve, Az Úr hangja? A jelenleginél magasabb technikai kultúrát tehát a tudományos-fantasztikus irodalom reprezentatív, de nem releváns elemének tartjuk.[7]

Vajon releváns tényező-e a történés ideje? Mint példánk már mutatta, nem. És releváns tényező-e a megírás ideje? Nos, ez valamelyest igen. Valószínűleg nem jöhetett létre a mi értelmezésünk szerinti tudományos-fantasztikus irodalom a 19. századi tudományos-technikai forradalom, illetve az azt előlegező-követő tudományos világkép kialakulása előtt. A Boldogok szigete, Utópia, a Nap-állam, János pap országa, Klimius Miklós utazásai utópiák, társadalmi szatírák, de a tudományos-fantasztikus irodalomnak csak előfutárai. Bizonyos művek esetében még így is bizonytalankodhatunk. Cyrano de Bergerac módszerei, amelyekkel a Holdat elérni kívánta, természetesen (ma már tudjuk) kivihetetlenek. Hiába aggat magára harmattal töltött kristályüvegcséket, azok elpárolgása nem fogja őt fölemelni; hiába emel a feje fölé mágnest, az nem fogja fölemelni őt meg a vasat a lába alatt. De kritérium lehet-e az alkalmazott eljárás mai technikai hitele? Nyilvánvalóan nem. Ma már nevetünk Verne találmányán, aki üreges ágyúgolyóval szándékozott elérni a Holdat. A jövő nyilván ugyanúgy nevetni fog a mi térsűrítő, hiperteres és időugrásos utazásainkon. Egy technikai megoldásról bármikor kiderülhet, hogy csacsiság. De még mindig megmarad a megoldás racionális jellege: hogy nem varázspálcával, ráolvasással stb. szándékozott elérni célját, hanem valamilyen ésszerű (vagy akkor ésszerűnek látszó) módon. Úgy véljük, egyedül ez, a műben tettenérhető szemlélet racionalitása teszi a művet a tudományos-fantasztikus irodalom részévé, illetőleg ennek hiánya zárja ki belőle.

Így aztán a tudományos-fantasztikus irodalom fogalom tartalmának meghatározására a következő háziszabályt alkalmazzuk:

A tudományos-fantasztikus irodalom az elbeszélő szépprózának az az ága, amely ma még nem létező vagy föl nem ismert problémákkal foglalkozik, s azokra racionális megoldást kínál, vagy fordítva, létező, fölismert problémákkal foglalkozik, s azokra nem létező, de racionális megoldást kínál.

Miért használjuk a racionális szót a tudományos helyett?

Majd beszélünk még az SF és a tudomány kapcsolatáról, de a lényeget előre kell bocsátanunk: a tudományos fantasztikumnak nem kelléke a tudományos hitel, noha sokáig (főleg a hatvanas-hetvenes években, amikor a tudományos fantasztikum fügefalevelek mögé rejtőzött, s másodlagos tényezőkkel – tudománynépszerűsítéssel, technikai ismeretek közlésével, az ideális (kommunisztikus) társadalom rajzával – igazolta önmagát) ezt tartották fő feladatának, s a science fiction regények nagykorúságát bizonyította, ha a címlap fonákján ott fityegett: „Csillagászati szempontból ellenőrizte KULIN GÖRGY”. [8] Botond-Bolics György, a korszak SF-ideológusa így állította szembe egymással Wells és Verne munkásságát: szerinte van fantasztikus regény, amelyet Wells neve fémjelez, s van tudományos-fantasztikus regény, amely Verne nevével jellemezhető. A kettő között az a különbség, hogy az első „nem törődött azzal, hogy van-e tudományos alapja annak, ami köré történetet kerekített”, az utóbbit, Vernét igazolta a technika fejlődése; ezzel szemben „Wells egyetlen álma sem valósult meg, és nem is valósulhat meg”. [9] Függetlenül attól, hogy ez nem igaz (nem tudom, miért igazolná a technika fejlődése mondjuk Verne üreges ágyúgolyóját; nem létezőbb veszedelem Wells találmánya, az Istenek eledele?), [10] és függetlenül attól, hogy a fantasztikus regény mint műszó azóta lefoglalódott másra, ez az álláspont túl sok par excellence tudományos fantasztikus művet rekesztene ki a tárgyalásból, így differentia specificának alkalmatlan. Nem a tudományos hitel, hanem a szemlélet racionalistása az, amelyhez mint kritériumhoz ragaszkodnunk kell.

A fogalom terjedelmét azonban (ugyanazon elgondolásból, amely miatt Pohl a definiálástól ódzkodik) a megfelelő generozitással így határozzuk meg:

A tudományos-fantasztikus irodalom kereteibe tartoznak mindazok a művek, amelyeket mi a tudományos-fantasztikus irodalom kereteibe tartozónak tekintünk.

Az SF tehát nem műfaj – semmiképpen sem az, akik műfajnak nevezik, nem gondolják végig, mi a műfaj: poétikai fogalom, kategória. Az SF azonban tárgyválasztás.

Melyek azok a művek, típusok, amelyeknek bevonása vagy kirekesztése meggondolás eredménye volt?

Vitathatatlanul a tudományos-fantasztikus irodalom része a thaumaturgiai kutatásokról szóló elbeszélés. [11] Számunkra elfogadhatatlannak tűnő erőket tételez ugyan föl a világban, ám ezek tudományos módszerekkel kezelhetők, kutathatók, ellenőrizhetők, modellezhetők, számítógépre vihetők, matematikailag leírhatók, kísérletei megismételhetők. Ez tehát a kiinduló gondolat nem természettudományos mivolta ellenére racionális világ, s értelmezésünk szerint a tudományos-fantasztikus irodalomba beletartozik. Ova Hamlet (Richard lupoff) novellája, A Meztelen Egyszarvú istene [12] teljes egészében, tudatosan egy Sherlock Holmes-történetet utánoz cselekményével, nyelvével és hangulatával egyaránt, minden „technikája” egy helikopterre emlékeztető, önetető repülő szerkezet. Ez a novella számunkra nem része a tudományos-fantasztikus irodalomnak. Számos esetben csak egy halvány utalás sejteti, hogy a mű alapjául szolgáló fikció racionálisan vagy nem racionálisan megokolt. Mihail Gresnov „Kerüld el-forrása” [13] hihetetlen dolgokat művel a vele kapcsolatba kerülőkkel. Csupán a főhős tűnődik el rajta, mi okozhatja, s eközben számításba veszi a víz különleges kémiai összetételét, amely közvetíthet az ember s a belehulló állat között. Gáspár András novellája, a Dollársas, ha szárnyra kap [14] párhuzamos világokat tételez föl; a széthulló világvárosból egy telefonszám föltárcsázásával egyetlen szempillantás alatt el lehet jutni a másik világba (igaz, visszafelé alighanem nincsen út; csak remélni lehet, hogy hősünk nem csinál rossz vásárt). Mindegy, hogy a fikció hihetetlen: az elképzelés nem föltételez irracionalitást, tehát része a tudományos-fantasztikus irodalomnak.

Szemináriumunk – a könnyebbség végett – csak az epikus alkotásokkal szándékozott foglalkozni, így a tudományos-fantasztikusnak minősíthető művek egy része kikerül tárgyalásunkból. Nem közismert, de vannak sci-fi versek, drámák, átmeneti műfajú alkotások: ezekkel a módszertani egység miatt egyelőre nem foglalkozunk. Macourek Zurangor bolygója remekművű alkotás, de nem epikus; [15] közreadója „poétikus sci-fi verseknek” nevezi. Még prózai mű is lehet lírai, mint pl. Ursula K. Le Guin hasonlóképpen poétikus írása, A hajótörött idegen első jelentése Derb nagyurának, [16] amely a „költemények prózában” átmeneti műnemében íródott. A névtelenül közzétett Közlemény [17] (az ivóvízellátás zavarairól és az ivóvízjegyek későbbi beváltásáról) bűbájos tréfa, és számunkra nagyon otthonos (szegény jóléti országok talán meg sem értenék a humorát), de nincs cselekménye. Dévényi Tibor igen sokszor öltözteti szatíráját nem epikus formába. A Tájékoztató a Pannónia űrbázison kialakult helyzetről [18] – akárcsak a Közlemény – jelenünk hivatalos iratainak formájában készült. E típust hasonló módon nem vesszük föl bibliográfiánkba. Előfordul az is, hogy az író a science fiction elemeit használja, műve mégis más témakörbe tartozik. Az erdélyi Páll Szilárd kis novellája, bár űrhajó indításáról szól, valójában társadalmi szatíra, s a jelzett űrhajóindításnál több köze a sci-fihez nincs. [19] Sajátos módon a közhit sok írásművet tart science fictionnek látásmódja különlegessége, esetleg a benne fölbukkanó technikai elemek miatt, így pl. Szathmári Sándor Kazohiniát, [20] novelláit. De ha egy mű jelen társadalmunk jelen problémáiról szól, hiába van benne olyan gép, ami ma még nem létezik, az lehet utópia, szatíra vagy más, pusztán ettől nem lesz tudományos fantasztikummá.[21] Ez mutatis mutandis más korokra is igaz: abban a vágyban, hogy a legelső magyar sci-fi születési dátumát minél korábbra tolják, mintegy az ősiség révén szerezni elismerést, kikiáltották az első magyar sci-finek az utópisztikus ízű, népszerű tudományos csevegést, [22] a Földet leíró (és II. Józsefnek gátlástalan módon hízelgő) tankölteményt[23] stb.

Súlyos nehézségeket okoz a szürrealista, álom-jellegű írások „osztályba sorolása”, annak eldöntése, vajon ezek részei-e a mi általunk tételezett tudományos-fantasztikus irodalomnak. A szürrealizmus a maga álomszerű világával, a valóság határait átjárhatóvá tevő, a fantasztikumot súroló fikcióival minden bizonnyal ott van a jelenkori sci-fi ősei között, és bizonyosan a fantázia fölszabadításának erejével hatott rá. Maga a szürrealista alkotás azonban nem lehet része a tudományos fantasztikumnak. A tudományos fantasztikumnak lényege az elhitetés, a realitásigény. Létezőnek tételezi föl a világát; különben nincs értelme. Azok a műfajok, amelyekben a valóság és az irracionális világ határai elmosódnak, aligha lehetnek a tudományos fantasztikum részei: a mese, a csoda, a valóság fölötti világ magát a tudományos fantasztikum lehetőségét szünteti meg azzal, hogy benne minden lehetséges, s a valóság határainak áthágása nem igényel magyarázatot; a tudományos fantasztikumban valószínűleg szintén minden lehetséges, de csak akkor, ha annak tudományos (látszatú) vagy legalább racionális magyarázatát adjuk; míg a magyarázat a mese, a csoda, a szürrealizmus lényegét megölné. (Racionalitásuk amúgy is kétséges.)

Így aztán azok a novellák, amelyekben kiderül, hogy sci-finek látszó epikumuk álomban történt, [24] vagy nem egy bármilyen fantasztikus, de jól körülhatárolt valóságot ábrázolnak, a mi értelmezésünk szerint nem tartoznak bele a tudományos fantasztikumba (nehéz is volna elképzelni, hogy bármilyen megengedő módon a tudományos jelzőt rájuk lehet akasztani). A Galaktikában többször szereplő, sajátos, lebegő világot megalkotó Viktor Kolupajev írásai sokszor nem kerültek be a mi bibliográfiánkba, pl. egymás mellett közölt két novellája, Az én városom és a Milyen nevetséges fák,[25] ugyanígy az ugyanezen számban A jövő pályakezdői avagy a pályakezdők jövője közös cím alatt, D. Németh István tollából közölt apró írások Esterházy Péter, Mándy Iván, Fejes Endre, Hernádi Gyula, Tandori Dezső stílusában. [26] Ugyanezért maradtak ki gyűjtésünkből az abszurd és a groteszk írásművek még akkor is, ha a science fictionben használt technikai elemeket tartalmaznak. [27]

Közbevetőleg emlékezzünk meg egy mű-csoportról, amelyet legtisztábban Stanisław Lem tichológiai írásai képviselnek, tehát azok a novellák, amelyeket Ijon Tichy nevéhez fűzött.[28] Lem egy pillanatig sem tesz úgy, mintha ezeket a novellákat valóságként el kellene fogadnunk. Nem is annyira az epikumba rejtett szatirikus ötletek [29] jelzik ezt, hanem az, hogy a hitelüket maga az író mindvégig kétségbevonja. Az egyik történetet valóban álomban látta, a másiknál esetleg részeg volt, a harmadiknál elvesztette a hitelesítő bizonyítékokat,[30] ahogy az ókor óta történik a kétes hitelű „igaz történetekkel”. Ahogy pedig az író az egész kötetet útjára bocsátja két fiktív előszóval, a szövegkiadói, -kritikai apparátus teljességével, az egy kapitális tréfa, egy fricska a tudományos (?) irodalomnak. [31] Evvel lem idézőjelbe teszi az egész művet, elfödve, hogy az egyébként a legsúlyosabb kérdésekkel foglalkozik, csak olykor mulatságos vagy szatirikus formában (új hittérítés, a földi élet keletkezése, a diktatúrák mechanizmusa stb.). De az így keletkezett mű is sci-fi, akkor is, ha írója maga hitelteleníti. Ezeket a novellákat ezekkel az idézőjelekkel együtt kell elfogadnunk, mint egy űrháryáda, kozmikus nagyotmondás megjelenését, amely azonban tematikáját tekintve tökéletesen beleillik a sci-fi irodalomba.

Minden egyes esetben külön megfontolást igényeltek a különböző mítoszokat, hiedelmeket földolgozó vagy megjelenítő történetek, amelyekhez egyébként a sci-fi szerzők és szerkesztők láthatólag vonzódnak: a közismert mítoszokat, mondákat tudományosan magyarázók, [32] az ördög létezését elfogadók vagy bizonyítók,[33] mitikus lények,[34] palackba zárt szellemek,[35] démonok és trollok,[36] kísértetek és sárkányok, [37] természetfölötti, esetleg emberi képességű állatok[38] stb. Ezek közül csak kevésről mondhatjuk el, hogy tudományos, ill. racionális elképzelés áll a hátterükben. A Galaktika 1993. évi nyári számai mintha szándékosan járnák körül-körül e hiedelmeket. Ezek közül talán a vérfarkas alakja a leggyakoribb. Egyszerűbb, ha a novella más olyan technikai elemet is tartalmaz, amely miatt a tudományos-fantasztikus irodalomba besorolható: Nemere István vámpír-története [39] űrhajón történik (megvalósítva egyben minden krimiszerző álmát, az abszolút bezártságot a bűntény idején), Clarke Ashton Smith boldogtalan farkasembere emberszabású robottal fut össze (vesztére).[40] De Norman E. Hartman Farkasembere[41] a kódszámhoz felkiáltójelet kapott, mivel benne a modern technikai elem az: ha minden kultúrában az akkor legveszélyesebbnek hitt fenevad alakját ölti föl az átváltozó, akkor a mai próbálkozóból – autó lesz. (Az ötlet oly egyedülálló, hogy hapaxnak látszik, de nem az: S. N. Farber egyperces krimije ugyanezt az ötletet használja föl.)[42] Az állattá változásról szóló történetek azonban természetesen csak akkor lehetnek a tudományos-fantasztikus irodalom részei, ha az állattá változásnak természetes, mondhatni ésszerű magyarázatát adják, mint pl. Mercedes Lackey Átváltozó vadásza, ellentétben a mitikus-fantasztikus állattá változásokkal, amilyen pl. Lucius Shepardé vagy Sasha Milleré.[43]

A másik gazdag csoport a fantázia-alkotta lények megjelenése, kitalált események valóra válása. Azok az egyértelmű, mondhatni egzakt történetek, ahol a valóraválásnak a jövőben megvalósuló, természetes oka van, mint Ursula K. LeGuin és Fredric Brown regényeiben, [44] természetszerűleg részei a tudományos-fantasztikus irodalomnak. Akkor nehéz a döntés, ha a valóraválásnak semmi okát nem látjuk, mint pl. Barbara Williamson novellájában, [45] amely végül azért kapott helyet gyűjtésünkben, mert nem volt benne semmi, ami a történés racionalitását cáfolta volna; míg James Powell története a karácsonykor megelevenedő és Sherlock Holmes-esetet átélő babákkal[46] expressis verbis ellentmond a racionalitásnak.

Ingoványos terület a Téves képzetek, őrültségek (4.1.4.) fejezet anyaga. Ezek ugyanis, amennyiben sci-finek tarthatók, valamilyen természettudományos eseménnyel állnak összefüggésben, mint R. A. Montana Diana-szindrómája. [47] Ámde azt, hogy a betegként kezelt Connors az egészséges, s az összes többi ember, orvosok, ápolók a betegek, onnan tudjuk, hogy már magunk is láttuk a Holdat. Ez azonban nyilvánvalóan nem érv; az efféle történeteknek csak némelyikében elegendő a személyes tapasztalásunk az állásfoglaláshoz, és éppen a határterületeken a mi megállapításaink értéke relatív. (Ha nem léphetünk ki a versből, hogyan tudnánk eldönteni, hogy Dzsuang Dszí álmodja a lepkét, vagy a lepke őt? Jusson eszünkbe Abody Béla szellemes írása a nyúlról és a bagolyról. A bagoly – egyébként minden szükségszerűen korlátolt gondolkodású tudós kvintesszenciája – teljes joggal ítél úgy a maga ismeretei alapján, hogy „zsiráf nem lehetséges, ergo nincs”; mi csak azért nevethetjük ki, mert magunk láttunk már zsiráfot.) Szerencsére az írók általában maguk eldöntik, hogy téves képzetnek tekintik-e az ábrázolt jelenséget. [48] Talán Philip K. Dick az egyetlen, akinél nincs fogódzónk arra nézve, melyik világ az igazi. [49] Mutatis mutandis ez olyan témákra is igaz, amelyek nem létező katasztrófákat ábrázolnak, mint Jim Johnston A szökőár visszatér c. novellájában, [50] ahol derékszögben elfordul a világ, meredek falként emelkedik az utca, a háznak csak két egykori oldala vízszintes, és az utcákon alpinistaként kell közlekedni. Ha ez valóban bekövetkezhetne, közönséges katasztrófatörténet lenne; sci-fi jellegét a nem létező katasztrófahelyzet adja.

Mindezek a témák jelzik azokat a pontokat, ahol a legtöbb vitánk lehet a tudományos fantasztikummal foglalkozó más írókkal, szakemberekkel a „sci-fi irodalom” fogalom tartalmának és terjedelmének más értelmezése miatt. Elismerve határterületeink viszonylagosságát, besorolásunk olykor önkényes látszatát, mégis azt kell mondanunk: ragaszkodnunk kell a jelzett határvonalakhoz és értelmezésekhez, még a szubjektivizmus látszatát, sőt veszélyét is vállalva, ez ugyanis mégis lehetővé teszi egy viszonylag egységes, körülírható, körvonalazható „sci-fi irodalom” fogalom alkalmazását, míg a jelzett pontokon az engedékenység e fogalom tartalmát föllazítaná, kezelhetetlenné tágítaná, terjedelmét pedig mérhetetlenül földuzzasztva parttalanná és használhatatlanná tenné.

[1] Halálcsillag – életmítosz , Galaktika, 1986/9. 56-59.

[2] Galaktika, 1986/4. 38.

[3] Alfred Jarry: „A tudományos regény […] azt képzeli el, mi történne, ha bizonyos elemek jelen lennének.” De hát a szépirodalom mint fikciós irodalom nem ugyanezt teszi? John W. Campbell: „A science fiction egy technikai alapra épült társadalom reményeiből, félelmeiből és álmaiból áll (bár egyes álmok inkább rémálmok).” Tartalmilag igaz, de meghatározás céljára alkalmatlan. (Holnap történt, Metagalaktika, 7., Bp., 1984. 12., 14.)

[4] Uo., 15.

[5] A művészi neologizálás = Tanulmányok a mai magyar nyelv szókészlettana és jelentéstana köréből , Bp., 1980. 57.

[6] Cleve Cartmill, Sürgős küldetés, Galaktika, 1985/2. 82-94.

[7] A kifejezés Kosznai Ágnestől, első szakdolgozatírónktól származik.

[8] Pl. Fred Hoyle-Geoffrey Hoyle, Űrhajók a Göncölszekérben, Bp., 1971. Elég gyenge regénynek látszik: alighanem embertörténeti szempontból senki sem ellenőrizte.

[9] Írások a science fictionról , SFT, 1976/17. 28-36.

[10] Istenek eledele , Bp., 1982; 1992.

[11] Geoffrey A. Landis, Elemi erők, Galaktika, 1992/2. 73-93.

[12] Galaktika, 1993/8. 30-51.

[13] Galaktika, 1987/1. 11-16.

[14] Galaktika, 1986/11. 15-20.

[15] Galaktika, 1986/11. 38-39.

[16] Galaktika, 1994/5. 16-21.

[17] Galaktika, 1987/4. 61.

[18] Galaktika, 1987/4. 73.

[19] Az esemény , Galaktika, 1987/5. 26-27.

[20] Bp., 1941 (cenzúrázott); 1946 (bőv. és utószó); 1957 (átdolg.); 1972 (a szerző által jav. kiad.).

[21] Gyakran tapasztalható jelenség a tudományos-fantasztikus irodalom szerelmesei között, hogy kedves irodalmuk iránti elfogultságból igyekeznek kitágítani annak határait, minél több művet belevonni. Ezzel többet rontottak az ügyön, mint amennyit használtak neki. (Ugyan mikor használt Rimay költői értékelésének az, hogy a verseit másokéival keverték össze, akár Balassiéival, akár Madách Gáspáréival történt?) A tudományos elismertetésnek csak egy dolog tud használni: a helyesen fölismert tudományos igazság.

[22] Specimen artis lullisticæ , 1811. L. Bognár András, „Laknak-é a Holdba emberek?”, SFT, 1978/1. 54-71.

[23] Göböl Gáspár, Utazó lélek, Pest, [1775]. L. Krizsán László, A prédikátor, aki „fel-repült a Naphoz”, Élet és Tud, 1991/40. 1268-1269.

[24] Laczkó Géza, Akárki János úr a jégkorszakban, Robur, 11, Bp., 1986. 44-47; Kovács János, A tudós tanár úr álma, Bp., 1923; sajátos eset Herczeg Ferenc Szíriusza (Napnyugati mesék, 1890 (Új Idők, II.), ahol az író nem engedi eldönteni, valóban időutazás történt-e, vagy a hős lázálmot látott.

[25] Galaktika, 1987/4. 35-38, 39-43.

[26] Uo., 54-61.

[27] Michael G. Coney, A madarak, Galaktika, 1987/6. 54-60.

[28] Legteljesebb gyűjteményük magyarul: Csillagnapló, Bp., 1996. 23 novellát tartalmaz.

[29] Például hogy Ijon Tichy vízzel locsolja a túlhevült atommáglyát; az atommáglya tüzénél melegíti föl a téglát, amelyet aztán az ágyába visz; a pipája kiesik az űrhajóból, és eltörik, amikor egy köves bolygó fölött repül át; hogy egy ismerőse leteázza a szkafanderét, s kiakasztja száradni a csapóajtó elé; s amikor a nagy Tarantoga professzor találkozót beszél meg vele, így adja meg a tájékozódási pontokat: „Repüljön egyenesen, a kék napnál foduljon balra, s a következő narancssárgánál jobbra…” (I. m., 14, 194, 195, 220, 227.) Ezek az elemek persze jelentősen hozzájárulnak a novellák vonzerejéhez.

[30] I.m., 39, 24, 209.

[31] „Az utóbbi időben lábra kaptak egyes nézetek, amelyek kétségbe vonják Tichy műveinek szerzőségét […], úgymond, [Tichy] nem is létezik, műveit pedig egy szerkezet hozta létre, az ún. »LEM«. Sőt némely szélsőséges verziók szerint ez a »LEM« egy ember. Mármost bárki, aki csak harangozni is hallott az űrhajózás történetéről, jól tudja, hogy LEM a LUNAR EXCURSION MODULE elnevezés rövidítése. […] Semmiféle egyéb LEM-ről nincs tudomásunk […]. Ideje tehát, hogy a komolytalan híresztelések ne zavarják többé munkájukban a tichológusokat, akiktől még rengeteg erőfeszítést követel Ijon Tichy Összes műveinek hosszú évek óta folyó feldolgozása.” (I. m., 6-7.)

[32] Kir Bulicsov, Párbeszéd az Atlantiszról, Galaktika, 1987/5. 93-94; Robert D. Tschirgi, Az elektrolit-egyensúly felborulásának egyedülálló esete istencsapással kapcsolatban, Galaktika, 1986/8. 92-93.

[33] Mack Reynolds, Az ördög munkát talál, Galaktika, 1986/2. 79-80; Alan E. Nourse, Nagyvizit, Galaktika, 1989/12. 56-62;Isaac Asimov, A pokol tüze, Galaktika, 1993/7. 118-119.

[34] Stephen King, A fűnyírós ember, Galaktika, 1990/4. 81-84; Komacu Szakjó, Védett madarak, Galaktika, 59, Bp., 1985. 30-42.

[35] Marion Zimmer Bradley, Egy tucatot mindenből, Galaktika, 1985/3. 10-11; Kurd Lasswitz, Aladdin csodalámpája, Galaktika, 1986/9. 49-55.

[36] Mel Gilden, Határidő, Galaktika, 1989/1. 94-96; Joan Aiken, Szereti Ön Grieget?, Galaktika, 1994/5. 32-39.

[37] Ray Bradbury, Az Orient-expresszen, úton észak felé, Galaktika, 1994/8. 118-127; Avram Davidson, Klimax, Galaktika, 1985/1. 87.

[38] Pap Viola, Rendhagyó vadászat, Galaktika, 1986/1. 44-47.

[39] A vámpír , Galaktika, 1987/3. 78-80.

[40] Szörnyek jövője , Galaktika, 1986/1. 30-31.

[41] Galaktika, 1993/6. 22-23.

[42] A diákotthon nagy rejtélye , Galaktika, 1993/8. 52.

[43] Lackey, Átváltozó vadász, Galaktika, 1992/12. 15-22; Shepard, A jaguárvadász, Galaktika, 1988/5. 50-60; Miller, Eda fülbevalója, Galaktika, 1993/11. 48-59.

[44] Égi eszterga , Bp., 1992; Marslakók, mars haza, Bp., 1991.

[45] A valami, ami odakint várakozik , Galaktika, 1993/8. 53-57.

[46] Halál karácsony óráján , Galaktika, 1993/8. 58-69.

[47] Galaktika, 1993/6. 8-11.

[48] Pl. J. G. Ballard, Hatalmas térben, Galaktika, 1994/4. 118-126; Eric Brown, Időfogoly, Galaktika, 1994/4. 106-117.

[49] Ubik , Bp., 199.

[50] Galaktika, 1991/5. 87-96.

Vissza a lap tetejére

S. Sárdi Margit

A tudományos fantasztikum és a valóság

Annak ellenére, hogy tematikus rendünkben a jövő-képek külön és jelentős fejezetet alkotnak, nem tartjuk a tudományos-fantasztikus irodalmat futurológiának. A futurológia a jövő tudománya; a tudományos-fantasztikus irodalom azonban művészet, s alig valamivel több köze van a futurológiához, mint a biológiához, biokémiához, planetológiához és csillagászathoz. A tudományos-fantasztikus irodalom nem a jövőről mond valamit, hanem arról, hogy hogyan látjuk (látják az írók) a jövőt; ezzel pedig, akár a többi irodalmi ág, a jelenről közöl valamit. Nem tudja a jövőt megjósolni (semmivel sem jobban, mint egy regényíró a múltat hitelesen ábrázolni: ez is, az is az író tudományos képzettségétől, elképzeléseinek korrektségétől függ), bár tagadhatatlan, annyiban befolyásolja a jövőt, hogy „kitalálmányaival” inspirálhatja a valóságos találmányokat. [1] Még az is lehet, hogy a megszülető tényleges találmányok a tudományos-fantasztikus irodalomban kikísérletezett, elterjedt nevet fogják viselni: ha tényleg elterjed a képtelefon, annak van esélye rá, hogy a sci-fiben közhasználatú videfon, videofon nevet kapja. Egy picit hajlunk is rá, hogy úgy tekintsük a megszülető újat, mint az irodalom valóra válását, s ha kell, be is segítünk neki: a NASA űrsiklója a trekkerek mozgalmának köszönhetően nyerte az Enterprise nevet 1976-ban; a Holdra szálló Apolló űrhajó legénysége az Űrodisszeia 2001 inspirációjára játszotta a filmet jellegzetesen kísérőImígyen szóla Zarathusztrát. [2]

Emellett a tudományos fantasztikum fölépít egy saját, külön valóságot, nemcsak a művek önmagukban, hanem a művek egymás után, egymást követve is; egy jól kitalált, ésszerű fikciós elem ebbe a virtuális valóságba beleépül, s a következő szerzők már mint a valóság elemét fogják használni. A tudományos-fantasztikus művek szerzőinek hősei ugyane szerzők műveit olvassák, gyűjtik, tisztelik, pl. Bulicsov hőse, Andrej Brüsz kapitány, miközben egy távoli bolygón egy idegen élővilág s két idegen civilizáció veszélyeivel küzd, Obrucsev Utazás Plutóniába c. könyvére emlékszik vissza, igen tanulságosan.[3] Ezt a jelenséget kiválóan mutatja a Star Wars sorozat megjelenése, az abban rögzítettek mítosszá válása. Valamennyi szerző, aki új cselekményt fűz a sorozathoz, szabad az anyagával, de a már megjelent kötetekben leírtakat megtörtént valóságként kell kezelnie: ha Hannak és Leiának már három gyermeke van, ennél több még lehet, de nem lehet állítani, hogy Leia mégis az idegen felesége lett. Ugyanilyen jó példa a Mos Eisley-i mesék: a kantinjelenet eseményeit, szavait nem változtathatják meg, de hátterét, értelmezését, hatását igen. E virtuális valóság törvényszerűsége olyannyira erős, hogy ha valaki eltér tőle, az már-már különösnek tűnik: miután a tudományos-fantasztikus irodalomban a képtelefon bevett neve videfon, megütközést kelt, mikor Marton Béla (korábban íródott) „valóságában” ezt parlefotonnak, Csernai Zoltánéban televifonnak nevezik. [4] A robotok működésének három törvénye oly közismert, hogy úgyszólván minden robot ennek alapján működik. Clarke Ashton Smith már említett novellájában az emberszabású robot e logika szerint, sőt e sorrendben dönt így: „Veszélyes. Nem emberi lény. Öld meg!” [5] Asimov alaptörvényeiből s az általa megalkotott helyzetből indul ki az, aki a robotlogikát továbbfejlesztve létező emberi személyiségeket modellál a robotokban, [6] és az, aki e törvényeket tagadja, mint a járványoktól tizedelt, rezervátumokban élő emberek helyére lépő robotok társadalmát fölvázoló Pejin Attila. [7] Az pedig, hogy egy értelmes lény robot vagy ember, nyilvánvalóan e törvények alapján dönthető el, mint Steve Perry regényében.[8] Maga Asimov a Robotváros bevezetőjében azt írja: „Az, hogy megalkottam a Robotika Három Törvényét, valószínűleg a science fiction legfontosabb eredménye. Már nem csupán az irodalomban idézik őket, de nem létezhet olyan, a robotika történetéről írt tanulmány, amelyben ne hivatkoznának rá.” [9]

De bármilyen konstans és összehangzó érvényű a SF-művekben fölépített világ, ez nem a valóság, csak annak égi mása; egy virtuális valóság, amelynek csak művészi hitele van, éppúgy, mint Nakonxipánnak, amely nem is egy művészeti ágban megjelent, s mégis, ki kérné számon rajta a valósághitelt. [10] A tudományos-fantasztikus irodalom alkotásai, akárcsak a többi irodalmi mű, a jelen sajátos tükrözései, s megítélésük is csak így történhet.

Egy szempontból azonban föl kell figyelnünk arra, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom alkotásai nemcsak a mindenkori valósággal, hanem a művek egymásutánjában teremtett virtuális valósággal is összefüggésben állnak. Ez ugyanis azt jelzi, hogy egy író egy-egy művel, a mű gondolataival, megoldásaival mindkét valósággal kapcsolatban állást foglal: nemcsak az ember lehetőségeiről nyilatkozik meg, hanem arról is, mit tart a megoldásként vagy megoldhatatlanságként előtte már fölkínált változatokról. Egy műnek a jelenhez való viszonya sokszor csak ezen az áttételen, a közös virtuális valósághoz való viszonyon keresztül közelíthető és érthető meg. A műveknek ezt a sajátosságát használjuk föl értékelő munkánkhoz, hogy a tudományos-fantasztikus irodalmi alkotásokat, amelyeknek az ábrázolt valósága nem létezik, megítélhetővé tegyük. A sci-fiben fölvetett problémákat e „virtuális valóság” alapján egy tematikus kódrendszerrel rendszereztük. Az így kirajzolódó csoportokban összemérhetővé válnak a művek: láthatóvá lesznek az azonos problémára adott válaszok (írói állásfoglalások) hasonlóságai és eltérései, értékelhetővé a valósághoz való viszony. Így válik lehetővé, hogy egy művet ne csak önmagában, az írói mesterség minősége szerint ítéljünk meg, hanem történetiségében, egy folyamat részeként, a valósággal és a többi művel, írói életművel való bonyolult kölcsönhatásban.

[1] „A technika fejlődés felgyorsulásában szerepet vivő sok további jelenség” közül egy „a mentalitástörténet körébe tartozik. Ez az emberiség növekvő hite a technika és tudomány társadalmi problémákat megoldó képességében. Werner von Siemens, a dinamó elvét gyakorlatba vevő mérnök 1886-ban tartott beszédében abban jelölte meg a természettudományok feladatát, hogy az emberiséget erkölcsi és anyagi tekintetben »létének magasabb fokára emeljék«. Ám a jelenség pregnánsan az utópiák jellegének tökéletes átalakulásában nyert kifejezést. Az utópia valaha egy ideális államformát, társadalmi berendezést vetített az olvasó elé, most, a 19. század utolsó harmadától a műszaki csodák birodalmába vezet; egyidejűleg a múltból vagy távoli tájakról a jövőbe teszi át a színhelyt, amivel a tényleges megvalósulás lehetőségét csillogtatja meg. Az irodalmi műfaj – 1930 körül a film is átvette – népszerűségét növelte, hogy prognózisai sorra beváltak Verne tengeralattjárójától és Hold-utazásától Hans Dominik atomerőművéig és H. G. Wells (1953-ra elképzelt) atombombájáig.” (Technikatörténet. 1760-1960, szerk. Endrei Walter, Jeszenszky Sándor, Bp., 1993. Egyetemi-főiskolai jegyzet, ELTE. Kiemelés az eredetiben.)

[2] A témához l. Hegedűs Noémi, A lehetséges lehetetlen, Népszabadság, 1999. ápr. 16. magazin, 6-7.

[3] Kir Bulicsov, A boszorkányok bolygója, Galaktika, 1989/7. 12.

[4] Marton Béla, Utazás a Vénuszra, 2. kiad., Bp., 1963; Csernai Zoltán, A boldogságcsináló, Bp., 1980.

[5] Szörnyek jövője , Galaktika, 1986/1. 30-31.

[6] „Tanulmányozta a híres Asim cég robotjait; ez a cég akkoriban e téren monopolhelyzetet élvezett a Holdon. Az Asim cég robotjai merev, egyszer s mindenkorra szigorúan megszabott logikai sablon szerint működtek. Viselkedésmodelljük alapjául a robottechnika azon törvényei szolgáltak, amelyeket egy félig vegyész, félig író összegzett (szemmel láthatóan intuitív módon).” (David Konsztantyinovszkij, A szerző tévedése, Metagalaktika, 2. 229.)

[7] „Aki pedig a jó öreg Asimov törvényeivel jön itt nekem, annak, esküszöm, a fejéhez vágom ezt a preparált emberi koponyából készült éjjelilámpát!” ( A meglepetés, Galaktika, 1987/5. 39.)

[8] „Rálőtt az emberekre. Ez azt jelentette, hogy rá nem vonatkozik az Első Törvény. Mivel soha, sehol nem hoztak létre olyan robotot vagy androidot, amiből ez a legfontosabb szabályzó hiányzott, Ripleyben feltámadt a remény, hogy Jones esetleg mégis elnézett valamit.” (Ripley háborúja, Bp., 1993. 274. (Alien 4. 3.k.))

[9] Robotjaim. Robotváros , Bp., 1993. 13-14.

[10] Lyka Károly Gulácsy Lajosról: Na Conxypan festője; Juhász Gyula, Bölöni György, Weöres Sándor: Na ConxyPan; Kormos István, 1970: Nakonxipánban huul a hó; Nagy Gáspár Kormos István nyomán; Petri Csathó Ferenc; ez biztosan nem az összes előfordulása a motívumnak.

Vissza az oldal tetejére

S. SÁRDI MARGIT

Mi tartozik bele a sci-fi irodalom fogalmába?

Amikor a következőkben a sci-fi szót leírom, magamban mindig szi-finek mondom, angolosan. Lehet ejteni magyarosan is (sci-fi), németesen is (szci-fi), olaszosan is (si-fi), románosan is (szcsi-fi), amerikai módon is (száj-fáj), csak olyan élő nyelv nincs, amely a szóban előforduló c betűt k-nak ejtené. Manapság nálunk – sajnos – nagyon elterjedt a k-val való ejtés, de ez valójában „hiperurbanizmus”, oktalan finomkodás: mintha „tudományosabbnak” vagy „műveltebbnek” tűnne a szó k-val ejtve. Ne féljünk sci-finek mondani (műveltségünk képét ez nem ássa alá), vagy alkalmazzuk az angolszász eredetnek megfelelő szi-fi kiejtést; ^[1] avagy ha ezzel a kiejtéssel valaki nem tud megbarátkozni, rövidítse a szót tovább, SF-nek, és ejtse így: es-ef.

Az első, amit a sci-fi mibenlétéről beszélve le kell szögezni, az, hogy a sci-fi nem műfaj. Bárki, aki kicsit is utánagondol, mit is tanult az iskolában a műfajokról, rájöhet, hogy a műfaj egy műtartalom kifejezésének formája, többé-kevésbé kodifikált szabályoknak megfelelően, szabatos meghatározással: azonos formával, művészi törekvéssel vagy technikával jellemezhető alkotások csoportja; más, csak irodalmi alkotásokra vonatkozó diskurzus szóhasználatával azonos (vagy nagyban hasonló) kommunikációs célú szövegfajták csoportja, amelyeket az olvasók azonos (vagy nagyban hasonló) módon olvasnak. (Zárójelben: olykor-olykor tartalmi előírás is csatlakozik a formaiakhoz, pl. az eposz egy nemzet életére nézve sorsdöntő eseményt ábrázol, az anekdota ismert történelmi személyiség életéből vett intimitás; ám a műfajiságot akkor is elsősorban a forma hordozza.) Ilyen értelemben műfaj a regény, a novella, az eposz és az elégia; a sci-fi nem az. A sci-fi: tematika. Van sci-fi film, képzőművészeti alkotás, sőt zene; az irodalmon belül legszámosabb a regény és a novella, bár akad karcolat, lírai vers, színmű, sőt eposz is. Regény, novella, eposz: ezek a sci-fiben is lehetséges műfajok. De sci-fivé nem a műfajuk, hanem a témájuk révén válnak. Hiszen éppen ezért nehéz meghatározni, mit tekintsünk sci-finek, és mit ne. Nagyjából úgy, mintha meg akarnánk határozni, mit tekintsünk szerelmes történetnek. Jókai Sárga rózsája nyilván bele fog kerülni a fogalom körébe, hiszen egy (két) szerelem a tárgya. És az Aranyember is? Ott fordítva áll a helyzet: egy férfi őrlődik két nő között. Hát persze a cselekménynek ez csak az egyik szelete, de tagadhatatlanul fontos szerepe van a műben a kettős szerelemnek. És akkor szerelmes történet lesz a Háború és béke is? Hiszen látjuk Bolkonszkij, Natasa és Nyikolaj szerelmét. És az Egri csillagok? Ugye nem lenne kizáró ok a házastársi szerelem? Bele fog tartozni a házastársi szerelem szép eposza, az Odüsszeia? És a szerelem futó megsejtése, A négyökrös szekér? Ad absurdum vittem a példákat, hogy lássuk: az irodalmat témák szerint nem lehet fölosztani, így meghatározni sem. Le kell mondanunk arról az elképzelésről, hogy valaha olyan szabatos meghatározást adhatunk a sci-finek, mint a matematikai fogalmaknak. Egy témacsoportot sokkal nehezebb meghatározni, érvényességét kijelölni, mint a (kodifikált) műfajéit, és persze az őseit sem kereshetjük egyenes ágon.

A téma kedvelői talán azért nevezik kitartóan műfajnak a sci-fit, mert úgy vélik, azzal növelik az értékét, a tekintélyét, az irodalomtudományba való befogadásának esélyét. Ez azonban nem így van. A műfajfogalmak rendező fogalmak, nincsenek értékszempontjai. (Egy rossz regény nem értékesebb, mint egy jó aforizma!)

Néhány sci-fiben otthonos kollégám ravaszul a zsáner szót alkalmazza a sci-fire. Ez azért ravasz megoldás, mert ugyan a genre [zsáner] szó számos európai nyelvben műfajt jelent, ám a magyar nyelvben ez a szó jóval tágabb értelmű hasonlóságot jelöl, mint a műfaj: nem kíván szabályoknak megfelelő egyezést, inkább azt jelenti: olyannemű, olyanszerű, vagyis valójában elég jó szinonimája a tematika szónak.

Sci-fi rajongók kedvelt teremsportja, hogy szeretett sci-fijük határait igyekeznek a régiségben minél messzebbre kitolni, mintegy az ősiség jogán szerezve neki polgárjogot és elismertséget. kiterjeszteni a határait az időben horizontálisan és vertikálisan egyaránt: kikiáltották sci-finek Az ember tragédiáját a benne előforduló űrjelenet okán; fölmerült az ötlet, hogy sci-finek tekintsük az 1811-ben keletkezett kéziratot, amelyben egy pap, a kurátor és az iskolamester beszélget a legsci-fibb témáról (hogy laknak-é a Holdban emberek? És ha igen, hogy férnek el rajta, ha egyszer olyan kicsi, és miért nem esnek le róla?), ^[2] avagy hogy nevezzük sci-finek Göböl Gáspár művét, az Utazó lélek c. költeményt (benne alcíme szerint is egy lélek „az embereknek társaságát egy kevéssé elhagyván, felrepült a Naphoz, és azzal együtt a világnak bizonyos részét bejárván, utazásáról számot ad”). ^[3] Az időben visszafelé hátrálva sci-fiként kívánták elfogadtatni a 17. századi utópiákat a Hold és a Nap színhelyként való alkalmazása okán: de Cyrano de Bergerac (a nemességet jelző de szócskával ugyan ő maga ajándékozta meg magát, de minekünk igazán nem kerül semmibe megadni neki) vajon sci-fit írt, amikor hősét fölrepültette a Holdba és a Napba, hogy ott egész államokat találjon? ^[4] És akkor sci-finek kell-e tartanunk Lukianosz Igaz történetét, amelynek hőse szintén egy képzeletbeli utazáson vesz részt a Holdba, a Sajt-szigetekre, a Boldogok szigetére és egy cethal bendőjébe is? Akkor pedig már mi tartana vissza, hogy az Iliászt, amelyben Héphaisztosz műhelyében érc-szolgák tevékenykednek, szintén sci-finek tartsuk, a robotok első előfordulása révén?

Látjuk: jobb, ha ezt az abszurdumba vezető gondolatsort már az elején megállítjuk. A kecskeméti kézirat nem sci-fi, sőt, nem is szépirodalom, mert hiányzik belőle a fikció, a szépirodalmi alkotás szükséges eleme: ez tudománynépszerűsítő írás volt a maga kora tudományának színvonalán. És a prédikátor, aki fölrepült a Naphoz? Olvassa el bárki a művet, azonnal látnia kell: ez egy tanköltemény, a maga korában divatos műfaj a 18. század második felében még nem teljesen elkülönült tantárgyak oktatására: alapvetően földrajzra tanít, mintha a földgömböt forgatnánk (innen a cím szóképe), de elmondja egy-egy ország történelmét is nagy vonalakban, és akkor már némi állambölcseletet is belelop, és közben megadja a császárnak, ami a császáré: az egész mű egyetlen leplezetlen hízelgés II. Józsefnek. Cyrano de Bergerac utazásairól meg, ha valóban ismerjük a műveket és a korszak műveit, amelyek közt ezek megszülettek, tudhatjuk: ezek államelméleti utópiák (s a kontraszt révén egyben társadalomszatírák is). A többiről pedig már szó se essék.

A sci-fi megértésében vagy elismertetésében nem segít a fogalom ilyen mértékű kitágítása: csak a jól fölismert igazság tud segíteni.

A sci-fi: science és fiction: fikciós, azaz szépirodalmi mű, amely a neve szerint tudományos alapokon nyugszik (bár a tudományos jelzőt a későbbiekben finomítanunk kell); a fantasztikus irodalom (művészet) egyik ága, amelyet a (hamarosan finomítandó, korlátozandó) tudományos jelleg különít el a csoport többi tagjától (fantasztikus és másvilági utazások, varázsló- és kísértettörténetek, mágikus realizmus, groteszk, abszurd stb.). Magyar elnevezése, a tudományos fantasztikum jó megfelelője volt a szó keletkezésének idején, amikor még nem született meg a fantasy, amelynek neve ma visszasugárzik a „tudományos fantasztikum” kifejezésre, és elhomályosítja az értelmét. A „fantasztikus” a téma elkülönülése, megnevezése idején csak annyit jelentett: nem valóságos, azaz fikciós.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a sci-fi szépirodalom: egy művészeti ág. Nem feladata a tudományos eredmények tükrözése vagy akár a tudományos hitelesség, olyasformán, mint ahogy a történelmi regénynek sem dolga a tudomány állásának megfelelő ábrázolás (remélem, senki nem gondolja, hogy a középkor olyan volt, amilyennek Victor Hugo vagy Walter Scott megírta). Annak ellenére, hogy a jövő-képek a sci-finek jelentős csoportját alkotják, a tudományos fantasztikum nem futurológia. A futurológia a jövő tudománya; a sci-fi irodalom azonban művészet, s aligha van több köze a futurológiához, mint a biológiához, biokémiához, planetológiához és csillagászathoz. A sci-fi irodalom nem a jövőről mond valamit, hanem arról, hogy hogyan látjuk (látják az írók) a jövőt; ezzel pedig, akár a többi irodalmi ág, a jelenről közölnek valamit. Nem tudja a jövőt megjósolni, semmivel sem jobban, mint egy regényíró a múltat hitelesen ábrázolni: ez is, az is az író tudományos képzettségétől, elképzelései korrektségétől függ. Igaz azonban, hogy „kitalálmányaival” inspirálhatja a valóságos találmányokat. Még az is lehet, hogy a megszülető tényleges találmányok a sci-fiben kikísérletezett, elterjedt nevet fogják viselni: ha tényleg elterjed a képtelefon, annak van esélye rá, hogy a sci-fiben közhasználatú videfon, videofon nevet kapja. A robotok működésének három törvénye oly közismert, hogy maga Asimov a Robotváros bevezetőjében – a rá jellemző szerénységgel – ezt írja: „Az, hogy megalkottam a Robotika Három Törvényét, valószínűleg a science fiction legfontosabb eredménye. Már nem csupán az irodalomban idézik őket, de nem létezhet olyan, a robotika történetéről írt tanulmány, amelyben ne hivatkoznának rá.” (Robotjaim = Robotváros, Bp., 1993. 13—14.)

De bármilyen konstans és összehangzó érvényű a sci-fi művekben fölépített világ, ez nem a valóság, csak egy virtuális valóság, amelytől csak művészi hitelt várhatunk. A tudományos fantasztikum alkotásai, akárcsak a többi művészeti alkotás, a jelen sajátos tükrözései, és megítélésük is csak így történhet.

Amikor a témacsoport kezdett dagadni, elkülönült a szépirodalmi témák tömegétől, és a science, a tudományos szót a megnevezésére alkalmazták, talán még elvárták a sci-fi műtől, hogy tudományos hitele legyen. Botond-Bolics György az SF-Tájékoztatóban írott elméleti cikkében még úgy látta, külön létezik a fantasztikus regény, ezt Wells nevéhez kötötte, és külön a tudományos-fantasztikus regény, ezt Verne nevével jellemezte. A kettőt szembeállította egymással, mint írta, Wells „nem törődött azzal, hogy van-e tudományos alapja annak, ami köré történetet kerekített”; Vernét igazolta a technika fejlődése, míg „Wells egyetlen álma sem valósult meg, és nem is valósulhat meg.” [5]

Túl azon, hogy Botond-Bolicsnak a maga kora tudományos felfogása szerint sem volt igaza (miért volna nagyobb tudományos hitele Verne üreges ágyúgolyójának, mint Wells szuperpempőjének?), ma már látjuk, hogy a tudományosság fogalma egyáltalán nem egzakt. Számos, a maga korában fantasztikusnak látszó elképzelésről bizonyosodott be utóbb, hogy kivihető (közismert, hogy igen sokáig lehetetlennek vélték a levegőnél nehezebb szerkezetek repülését). Ez fordítva is igaz: számos, a maga korában tudományosnak tartott elképzelésről derült ki idő jártával, hogy nem az. Amikor Cyrano de Bergerac hat eljárást gyűjtött össze a Holdba való utazás céljára, ha maga nem is hitte, olvasóival el tudta hitetni, hogy ezek tudományosan hitelesek: hogy mágnest tart a feje fölé, s az fölemeli a lába alatt lévő vassal együtt; hogy testére harmattal töltött kristályüvegeket aggat, s ahogy a Nap a harmatot fölszívja, a párolgás őt is fölemeli stb. Ma már tudjuk, hogy nem üreges a Föld, és üreges ágyúgolyóval nem lehet a Holdba jutni. És úgylehet, jól mulat az utókor a mi tachionos, térsűrítéses-térhajlításos, hiperteres utazásainkon. De ha egy eljárásról kiderül is, hogy tudományos értelemben naivság (vagy szamárság), még mindig megmarad a megoldás racionális jellege. Ne ragaszkodjunk hát a tudományos jelző eredeti értelméhez, hanem értsünk alatta tudományos elvek szerint valót, vagyis racionalitást. Mert bár a sci-fi irodalomnak nem feladata a tudományos hitelesség, nem mondhat nyíltan ellent az olvasók által ismert fizikai törvényszerűségeknek, legalábbis külön magyarázat nélkül: a sci-fi szerzők általában minden időben igyekeztek a kor tudományos fogalmai szerint ábrázolni tárgyukat, ez azonban nem jelenti azt, hogy művészi célból ne rugaszkodhatnának el tőlük (pl. Roger Zelazny a közelmúltban is marslakókkal népesítette be a Marsot, hogy egy nagymúltú, túlfinomult kultúrájú, de már terméketlen népesség fejlődésének végső szakaszát ábrázolhassa). ^[6]

Ha ezt elfogadtuk, akármilyen régre hátrálunk vissza az időben, témaősöket találunk, de sci-fit nem, míg csak ki nem alakult a tudományos-technikai világkép, országonként-kultúránként különböző időben, de Európában nagyjából a 19. század közepén, második harmadában. E világkép kialakulását megelőzően is jelen volt a világirodalomban számos olyan tematikus elem, amelyet a sci-fi is használ (némelyik az ókor óta föl-fölbukkant az irodalomban), de sci-firől, tudományos fantasztikumról e világképet megelőzően nem beszélhetünk. Csak ezután születhettek meg azok a művek, amelyek mélyén e világkép racionalitása rejlik, alkalmasint rég ismert epikus motívumokból összeállítva, de más világszemlélet alapján. Magyarországon is ezekben az évtizedekben találjuk az első már sci-finek nevezhető műveket: Ney Ferenc Utazás a Holdba c. kisregényét (1836), Koronka József szatirikus jövőképét (Utazás a régi Európa romjai felett 2836. évben, 1837), Munkácsy János jövőjósló írását (Hogy áll a világ a jövő században?, 1838), majd Jósika Miklós Végnapok c. apokalyptikai novelláját (1847), amely a hazai fantasy irodalomnak is őse.

Annak ellenére, hogy tökéletesen szabatos meghatározást nem tudunk adni, azért körülhatárolhatjuk, hogy mi az a tematika, amely egy művet sci-fivé tesz. Magyarországon a sci-fi meghatározásával először a nyelvtudomány próbálkozott, amikor a művészi neologizmusok kutatásakor találkozott a neologizmusokat nagy számban gyártó tudományos fantasztikummal. E meghatározás szerint a sci-fi „cselekménye a jövőben, illetőleg a (vizsgálat idejéhez viszonyított) jelenlegi emberi civilizációnál magasabb fejlődési fokot elért körülmények között játszódik, bárhol és bármikor (tehát akár a múltban is).” [7] Tekintsük meg egyenként a meghatározás elemeit! A bárhol és bármikor nem határoz meg semmit, tehát a meghatározásból máris elhagyható. Lássuk, szükséges-e, hogy a cselekmény a jövőben játszódjék? Már a futó eszmélkedés is azt mondja, hogy nem: számos sci-fi mű juthat eszünkbe, amely a jelenben játszódik, tehát ezt az elemet is elhagyhatjuk a meghatározásból; de nincs akadálya múltban játszódó sci-finek sem. Akkor hát a történés idejénél magasabb technikai szint a sci-fi kritériuma? Nem, több oknál fogva sem. Az egyik ok az, hogy sok esetben nem tudni, mai vagy holnapi az ábrázolt technikai szint. Néhány mű alkotói maguk figyelmeztettek rá, hogy bár az általuk ábrázolt események fikciók, nem fikció az ábrázolt technika maga (pl. Androméda-törzs, Kék villám). A sci-fi kedves vándoranekdotája, hogy amikor megjelent Cleve Cartmill Sürgős küldetés c. novellája, másnap az FBI nyomozói földúlták a szerkesztőséget, zaklatták a szerzőt és kiadót nemzetbiztonsági titkok kifecsegése miatt. Olyan kritériumot nem lehet meghatározás alapjává tenni, amelynek alapján egy mű besorolását egy dosszié nyilvánosságra kerülése megváltoztatja. A másik ok az, hogy a jelenleginél magasabb technikai szint a sci-finek ugyan látványos, de nem szükséges eleme: léteznek művek, amelyekből ez tökéletesen hiányzik, mégis kétségtelenül sci-finek tekintendők. Lem műve,Az Úr hangja például napjainkban, napjaink technikájával játszódik. Gáspár András novellája, A Győzelem koszorúi) [8] sem tartalmaz semmi olyan technikát, amely a mai fölött állna, mégis jól láthatóan sci-fi. V. Nagy Zsuzsanna Aggteleki emlékében (Robur 11.) véletlenül lehet átesni a múltba, és Szepes Mária Dimenziókapujában (Robur 8.) sem húzódik világos határ a jelen és a múlt között, nemhogy technikát kívánna a két idősík közötti közlekedés. Nemere István lottózó időutasa (Telitalálat, Galaktika, 1992/12.) pedig egyszerű koncentrálással hajtja végre az időugrást. Szó sincs tehát magasabb technikai szintről.

Az ELTE Irodalomtörténeti Intézetében már majdnem másfél évtizede működik egy szakszeminárium, amely a magyar sci-fivel foglalkozik, s amelyből a Magyar Scifitörténeti Társaság is kinőtt. Ez a csoport munkájában olyan meghatározást használ, amely csak a fikcionalitást és a racionalitást igényli a sci-fi művektől:

A tudományos-fantasztikus irodalom ma még nem létező vagy föl nem ismert problémákkal foglalkozik, s azokra racionális megoldást kínál, vagy fordítva, létező, fölismert problémákkal foglalkozik, s azokra nem létező, de racionális megoldást kínál.

Ez a meghatározás az elmúlt majdnem másfél évtizedben megbízhatóan működött, így azt mondhatjuk: a gyakorlatban is kiállta az igazság próbáját.

A sci-fi tematika a műformákat tekintve leggyakrabban a prózában bukkan föl; versként való megjelenése noha nem példátlan, de azért elhanyagolható a prózaterméshez képest. A műnemeket tekintve túlnyomó többségük epikus alkotás, noha ismerünk lírai és drámai műveket is. Nem egyszer találkozunk a „költemények prózában” átmeneti műnemével, amelyet leginkább úgy képzelhetünk el, mint egy prózában megírt lírai verset. Ilyen például Ursula K. LeGuin valóban poétikus írása, A hajótörött idegen első jelentése Derb nagyurának (Galaktika, 1994/5). Az is sűrűn előfordul, hogy a sci-fi mű egy nem fikciós, nem szépirodalmi műfajt utánoz, akár úgy is, hogy nem is epikus, ilyen például Robert D. Tschirgi tudományos értekezést imitáló műve, Az elektrolit--egyensúly felborulásának egyedülálló esete istencsapással kapcsolatban (az elektrolit-egyensúly felborulásának eme egyedülálló esete Lótnéval esett meg).[9] Jelenünk hivatalos iratainak formájában készült Dévényi Tibor írása, a Tájékoztató a Pannónia űrbázison kialakult helyzetről,[10] valamint a névtelenül kiadott Közlemény[11] az ivóvízellátás zavarairól és az ivóvízjegyek későbbi beváltásáról, egy utcai falragasz formájában (amelynek humorát lassan csak az idősebb nemzedék fogja élvezni). Bár magamra hivatkozni elég illetlen (elnézést is kérek érte), magam is szemináriumi dolgozat és a rá adott tanári bírálat formájában játszottam el az emberiség történelmével.[12] A sci-fi legáltalánosabb, legjellegzetesebb műfajai azonban a novella, az elbeszélés és a regény.

Le kell szögeznünk még egy fontos elvet, amely nélkül zavart és vitákat válthat ki egy mű besorolása vagy még inkább kirekesztése a sci-fi művek közül. Mint az irodalomtörténetben máskor is, egy mű besorolása csak az uralkodó témája szerint történhet: tematikus motívumok, szüzséelemek fölbukkanása nem változtatja meg egy mű besorolását. Ahogy a Háború és béke nem vált szerelmes regénnyé a benne ábrázolt szerelemtől, úgy az űr és a falanszter jelenetei nem teszik sci-fi művé Az ember tragédiáját; az űrhajóindítás Páll Szilárd társadalmi szatíráját, [13] a helikopterre emlékeztető, önetető repülő szerkezet Ova Hamlet (Richard lupoff) cselekményével, nyelvével és hangulatával egyaránt egy Sherlock Holmes-történetet utánzó novelláját [14] és így tovább. Különösen sok motívumegyezést találunk a sci-fi és az utópia, valamint a társadalomszatíra között. A sci-fi kétségtelenül sokat örökölt a régebbi korok utópiáiból, Cyrano holdutazásából, Ludvig Holberg Klimius Miklósának üreges Földjéből és fordított világaiból, [15] az ókor óta remélt aranykor társadalmi egyenlőség-rajzából s a többiből, és meg is termékenyítette a 19-20. század társadalomszatíráit, utópiáit és disztópiáit. [16] A téma és az írói üzenet tüzetesebb vizsgálatával azonban szinte mindig eldönthető, hogy egy művet sci-finek tekintsünk-e vagy se. A magyar utópiákból hozva a példát: Herzl Tivadarnak a maga idejében nagysikerű műve, az Altneuland[17] vagy Lengyel Menyhért regénye, A boldog város (Bp., 1930.) nem tartalmaz sem az ábrázolt társadalmi képben, sem a megoldási módban semmi olyasmit, ami a maga korában nem létezett volna (még ha társadalmújító törekvésük a mi számunkra ma kivihetetlennek látszik is), ezek tehát utópiák, de nem sci-fik, ellentétben Drozdy Győző Aurora Borealisával (Bp., 1937.) vagy Káldor Márton A kaolitvárosával (Bp., 1942), amelyben olyan találmányok biztosítják az utópia – Káldornál csak ideiglenes – győzelmét, amelyek racionálisak ugyan, de ma sem léteznek (aligha is létezhetnek), így a művek sci-fi jellege nyilvánvaló.

Maguk az epikus motívumok, szüzséelemek, amelyeket a sci-fi fölhasznál, nagyon régiek is lehetnek: egy témacsoport rokonsága rendkívül bonyolult és szerteágazó. A sci-finek nincs egyenesági őse. Számos korábbi tematikának örököse, utóda, egy összefolyási medence, amelyet fölleltározni kevés ez a hely.^[18]

Az SF Műhelyben (Mi tartozik a sci-fi irodalom fogalmába?, Bp., 2006. 7-20.)

és a Szépirodalmi Figyelőben (Műfaj-e a sci-fi?,2013/1. 28-36.)

megjelent cikkek nyomán

[1] Érdemes meghallgatni néhány autentikus angol és amerikai kiejtőt itt: http://hu.forvo.com/word/science_fiction/

[2] T. Z., Specimen artis Lullisticae, azaz vizsgálódás arról, ha laknak-é a Holdba emberek? Sárospatak, 1811. A kézirat ma a Kecskeméti Református Könyvtár birtokában van, jelzete K. 199. Kiadta BOGNÁR László, SF-Tájékoztató, 1978/1. 54-71.

[3] Pest, 1785. L. KRIZSÁN László, A prédikátor, aki „fel-repült a Naphoz”, Élet és Tudomány, 1991/40. 1268-1269.

[4] Holdbéli utazás, Párizs, 1657; A Nap államai, Párizs, 1662.

[5] Írások a science fictionról, SF-Tájékoztató, 1976/17. 28-36.

[6] A Mars rózsája , Galaktika, 1985/2. 3-21.

[7] GAÁL Edit, A művészi neologizálás = Tanulmányok a mai magyar nyelv szókészlettana és jelentéstana köréből, Bp., 1980. 57.

[8] Galaktika, 1987/10.

[9] Galaktika, 1986/8. 92-93.

[10] Galaktika, 1987/4. 73.

[11] Galaktika, 1987/4. 61.

[12] Vizsga előtt , Galaktika, 1995/3.

[13] Az esemény , Galaktika, 1987/5. 26-27.

[14] A Meztelen Egyszarvú istene , Galaktika, 1993/8. 30-51.

[15] Magyar fordítása: Pozsony, 1783; reprint: Bp., Móra, 1987.

[16] Karinthy Frigyes, Capillaria, Utazás Faremidóba; SZathmári Sándor, Kazohinia stb.

[17] Bécs, 1903; magyarul először Ősi föld – új hon, Bp., 1916, utóbb még számos kiadás Ősújország címmel.

[18] Az ókori, közép- és koraújkori tematikus rokonságról l. S. Sárdi Margit, Amíg az SF megszületett,

Metagalaktika 11, Bp., 2009. 8-13.

Vissza az oldal tetejére