BUGLYÓ Gergely, Üvöltő világ

Buglyó Gergely, Üvöltő világ,

Új Galaxis, 24, 2016. 140-146.

Buglyó Gergely novellája az utolsó fél oldalban megvalósított csattanóra épül fel. Ez ugyan elég ügyes megoldás, de az egészet nem menti meg a semmilyenség izzó billogjától.

Már maga a novella alaphelyzete sem túl egyedi: egy vírus miatt az emberiség nagy része esztelen, üvöltő szörnnyé változott. Két túlélő, Apa és a lánya, Virág magukat egy moziban elbarikádozva próbálják túlélni a világvégét.

A szereplők közti dinamika nem tartogat semmi érdekességet: a lányát féltő apa és az unatkozó, gyötrődő tizenéves lány, aki kissé még a kalandot is látja a helyzetben. A párbeszédek tintaszagúak, az író érezhetően nem tudta megalkotni egyik karakter valódi hangját sem. Hiába használta a „kaja”, „művésznőm” esetleg a „vagy mi” kifejezéseket, nem tűnik életszerűbbnek tőlük a beszélgetés. Hiányzik a mondatszerkesztés, a kifejezések és a ritmus egysége.

Érdekes, hogy ahogy a film központi motívuma a történetnek (moziban bújnak meg a kinti világ elől, folyamatosan filmekkel próbálják lefoglalni magukat, a vírus elterjedéséről és hátteréről is videókból kapunk információkat, Virág folyamatosan felveszi az eseményeket, és végül így kapjuk meg a novella fordulatát is), úgy maga a novella is film-jellegűvé válik. Főleg a beékelt videós leírás miatt – klasszikus hollywoodi filmes fogás, hogy a főszereplő mintegy visszaemlékezik a felvételeken keresztül.

És végül a novella valóban elvitathatatlan bravúrja elbizonytalanít minden korábbi koncepciót.

Mivel az egész történetet az Apa belső szemszögéből ismerjük, ezért a mi megismerésünk is az ő tudására korlátozódik. Ezt kihasználva az író végig játszott velünk. Az orvos által „a társas érintkezés zavaraként” jellemzett tünetek valójában nem azt jelentik, hogy az emberek levetkőzik emberi valójuk, és üvöltő szörnyeteggé válnak, inkább azt, hogy a fertőzött egyén másokat, akik feltehetőleg épp olyan, a vírustól eltekintve egészséges emberek, mint ő maga, szörnyetegnek fog látni. Az egyén önmagába és az általa konceptualizált világba záródik, és nem lehet biztos abban, mi a valóság. Ebbe a csávába az író az olvasót is nagyon szépen belehúzta, ez kétségtelen. Arra készteti, hogy elgondolkozzon a saját valóságának fogalmán is, és kritikusabban gondolkozzon - jó esetben.

Kár, hogy egy ilyen jó és érdekes gondolatot nem tudott valamilyen kidolgozottabb, finomabb formába önteni az író.

Szirt Hetti