DEMJÉN Zsófia, Nincs visszaút

Demjén Zsófia, Nincs visszaút,

Távoli kolóniák, szerk. SZÉLESI Sándor, Bp., Ad Astra, 2016. 21-36.

Csillagainkban a hiba

Egy űrhajó rakterében vagyunk, kezdetben erre is csak következtetünk az elbeszélőként is funkcionáló főszereplőnk feltételezései alapján. Aztán kiderül: a helyszín azonosítása sikeres volt, de az orvosi labor kutatója egyedül van, mint az olvasó hüvelykujja, maximum karbantartó robotokkal futhatna össze. A novella névtelen hősét egy „felderítő melóra”, egy „vakmerően kockázatos küldetésre” vesznek rá a nagy mammutcégnél dolgozó fejesek. Az, hogy egészen konkrétan miből áll a feladata, a novella háromnegyedéig megmarad titoknak, azt viszont már korábban megtudja az olvasó, hogy valami bűzlik az expedíció körül. A férfit huszonnégy órával korábban vették fel a vállalathoz, amely a Naprendszerben folytat bányászati tevékenységet, s amelynek két névadó tulajdonosa igencsak ellenséges viszonyban áll egymással.

Az írónő egy dolgot tartott fontosnak: a lehető legrealisztikusabban megmutatni azt a közeget, amelyben a jövőben élő hősét elhelyezte. Stílusa egyenletes, de nem egyedi, bár néhány érdekes, jópofa fogalmat és kifejezést bedob a sci-fi köztudatba („agytusa”, „világnyilvántartás”, „kimosták a szerencsétlent az űrbe”). Erénye, hogy kevés építőanyagból szépen tesz elénk egy kétes megítélésű jövőt – egy elkövetkezendő kort, amelyben ötvenkét emeletes házak, körzetrészekre és rezervátumokra osztott települések vannak, Világkormány, Világgazdasági Minisztérium, Egyesült Globális Unió. Ugyanakkor az játékos jópofaság, amikor azt mondatja hősével, hogy annak a konténernek a belseje, amelyben a csillagok közé küldték, egykori kamaszszobájára hasonlít, talán ezért érzi magát a kellemetlen körülmények ellenére otthonosan, ezért tölti le az egyik kedvenc játékát, hogy a semmi közepén is élvezetessé tegye a szürke hétköznapokat.

A Nincs visszaút egy-egy égbekiáltó közhely tárhelye, ennél sokkal többre nem tud vállalkozni.

Mészáros Márton