TURCSÁNYI Ervin, A Seol bolygó foglyai

Turcsányi Ervin, A Seol bolygó foglyai,

Bp., Püski, 2015. 296 l.

Turcsányi Ervin kétségkívül átlagon felüli képzelőerővel írta meg jókora terjedelmű fantasztikus regényét, melyben közel ötszáz oldalon keresztül meséli el tíz ember megpróbáltatásait a Seol nevű bolygón.

A szerző saját maga fogalmazza meg a könyv ismertetőjében, mi is e regény: Virtuális térben kibontakozó erkölcsfilozófiai parabola. Tehát a mű egészének helyszíne egy virtuális tér, erről azonban az olvasó teljesen megfeledkezik, mert Turcsányi nem erre fekteti a hangsúlyt, hanem a kalandok valósághű ábrázolására. A regény tulajdonképpen mint példázat fogalmazódik meg, legfőbb feladata, hogy erkölcsfilozófiai szembesítést, tanítást adjon, s ez nemcsak a végkifejletben mutatkozik meg. A szereplők folyamatos diskurzust folytatnak a világ nagy kérdéseiről, a lét értelméről, egy emberi élet jelentőségéről, s ők maguk testesítik meg a reményt, a hitet és a szeretetet, melyek életünk mozgatórugói. Ezen erények birtokában tudták túlélni mindazt a csapást, ami érte őket utazásuk során.

A szerző azt is be akarja mutatni, mit jelent az emberiségnek a Seol fenyegetése, bár ez átültethető lehetne bármely más idegen bolygóra, ahol van élet: magától az új civilizációtól, az ember fejlettségi szintjét meghaladó lényektől akar Turcsányi megóvni bennünket. Sőt, kiderül, hogy a Seol lakta ’növény analógoknak’ nevezett gyilkos hajlamú élőlényekben több együttérzés bújik meg, mint az emberek által generált robotokban, melyet droidnak/alteroidnak nevez az író.

A regény cselekménye 3312. április 8-án veszi kezdetét, s a legnagyobb csavar a műben, hogy ekkor is ér véget, holott az alatt az idő alatt, amíg a szereplők a Seolon tartózkodtak, a Földön száz év telt el. Mindennek oka csupán az utolsó oldalon derül ki, amikor megtudjuk, az egész történet csupán szimuláció volt, a kiépített kapcsolatok, a harcok s a halálesetek sosem történtek meg valójában, minden a játék része volt. Azok, akik meghaltak, valójában csupán feladták a játékot. A történések valódi helyszíne az Álmok Palotája, egy játékterem Geo Cityben. Ekkorra már az egész Föld világállamot alkot, melynek vezetője a Világállam Elnöke. A palotában található ’akarat-emanátor’, vagyis a játék létrehozója Géniusz, ami (vagy aki?) egy mesterségesen létrehozott holdon található vezérkomputer. A regény mégis szinte végig a Seol nevű bolygón játszódik, amit a Bibliából, pontosabban az Ószövetségből már ismerhetünk: ez a Szégyen Sötét Völgye, vagyis a holt lelkek tartózkodási helye. Így a műben is hasonlítják a pokolhoz, az alvilághoz.

A karakterek jól kifejezik, hogy a Föld világállam, bár emiatt kérdések merülhetnek fel. Ugyanis mind a tíz szereplő más nemzetiségű, de nem derül ki, milyen nyelven beszélnek egymással, és az is kérdés, hogy mi a helyzet hovatartozás terén az elnökkel vagy a robotokkal.

Mind a tíz személyiségről részletes külső és belső jellemrajzot kapunk. Ez először az elbeszélő, a magyar származású Barát Péter, 32 éves pszichológus (bár inkább tűnik filozófusnak a levezetett eszmefuttatásai okán) képzeletének szüleménye, majd be is bizonyosodik, hogy például a mongol származású Suren Bator robusztus, középkorú, sötét bőrű ember, hogy Maria Sklodowska, a középkorú lengyel nő kiegyensúlyozott személyiség, hogy a szőke, csontos Ake Björgson meglehetősen heves természetű, és Illa Nesrin, aki feltehetően arab származású, valóban olyan csábító és gyönyörű, mint ahogy azt Péter korábban elképzelte. Később egy-egy jellemzőt megtudhatunk a szereplők között zajló párbeszédekből, a kalandok során tanúsított viselkedésükből, de leginkább Péter véleménye az, ami befolyásolhatja az olvasót. Tehát Barát Péter meséli el a történetet egyes szám első személyben.

Erősen befolyásolja a szereplők beszédét a lelkiállapotuk. Hol heves vitákat olvashatunk, hol nyugtató szavakat, hol zaklatott segélykiáltásokat, hol pedig civakodó, csipkelődő, szarkasztikus, cinikus, kétkedő egy-egy beszélgetés hangneme. Kiemelkedik egy-két (túl) magasztos párbeszéd, elmélkedés a szövegből. Például: „Mert ne felejtsük el: az Alfa Lény köztünk is felüti a fejét, ha szűk a lelkünk egymás nyomorúsága iránt”, vagy „Sajnos jókora távolságra elhurcoltak, így egyáltalán nem voltam biztos, hogy a szívdöglesztően meleg vízben le tudom tempózni az utat”, vagy „Mi egyek és egészek maradtunk, nem vágott szét bennünket az idő pallosa.”

A mű előhangokkal kezdődik, melyben a szerző ad útbaigazítást fogalmakról, ezt segíti az is, hogy egyes neveket, idegen kifejezéseket vastag betűvel ír, a gépek által küldött üzeneteket pedig dőlt betűvel. Hangvétele gyakran (túl) tudományos, Péter személyében használ a szerző olyan szavakat, amiket a laikus olvasó nem biztos, hogy ért. Tudományos értesítéseit azonban gyakran megmagyarázza, még azt is, ami elég egyértelmű, mint például azt, hogy mi a Naprendszer.

A mű a bevezetésen és a végjátékon kívül 31 fejezetből áll. A regény középpontjában a különböző kalandok, próbatételek állnak. Ilyen például a Meganet megismerése, különböző lények felfedezése (bulbarok, kretonok), a velük vívott harc és menekülés, a korábban a bolygóra tévedő emberi lények maradványainak megtalálása, az alvilágnak nevezett természeti táj felfedezése, beleértve rútságát s szépségét is, mindezt alulról/felülről/közelről/távolról szemlélhetik a bolyongó száműzöttek.

A mű egyértelmű tanulsága, hogy a Géniusz valóban bekövetkezhető bajokra hívta fel a figyelmet. Arra, hogy habár most mindez szimuláció volt, a jövőre nézve a droidok veszélyesek lehetnek az emberiség számára, hiszen képesek meghaladni értelmi képességüket, s habár a szimulációban az ő tiszteletükre felállított templom a valóságban még nem létezik, a helye megvan, s bármikor alkalom adódhat a felépítésére.

Pintér Dorina