Utópia és jövőkép a XVIII.-XIX. századi magyar irodalomban

SZAKDOLGOZAT

Készítette: Csordás Attila

Magyar nyelv és irodalom szak

Régi magyar irodalomtörténeti tanszék

Témavezető: S. Sárdi Margit

2005

Az utópia megjelenése a magyar irodalomban

Bevezetés

Az ember örök vágya, hogy megjobbítsa, megjavítsa környezetét, életkörülményeit, mindenkor szeretné rendezni kapcsolatait embertársaival. A különböző paradicsom-elképzelések, illetve a később megjelenő, az előbbiekből származtatható utópiák is ezt a vágyódást tükrözik. A paradicsom-víziók a vallásos, transzcendens elemeket tartalmazó világképhez tartoznak, míg az utópisztikus művek már a világi ember elképzeléseit mutatják be az ideális államfelépítésről, gyakran a távoli jövőbe helyezve a fikciót.

Dolgozatomban először röviden felvázolom az utópiák megjelenéséig vezető utat, majd bemutatom az utópisztikus elképzelések kialakulását, fejlődését a XVIII.-XIX. századi magyar irodalomban. Figyelemmel kísérem a XVIII. században domináns kulináris paradicsomkép átalakulását az utópisztikus elképzelésekbe. Kitérek az utópiákkal gyakran párosuló elképzelt jövőképek megjelenésére az újságírásban. Felhívom a figyelmet egy igen érdekes kísérletre, amelyet eddig a témakörben kevésbé vizsgáltak, Farkas Gyula ”regényes époszára”. Ezt követően a XIX. század néhány jellemző, az utópiák főbb típusait reprezentáló elbeszélését és regényét vizsgálom meg. Az elemzés főbb szempontjai az államfelépítés, a nevelés, a vallás, a személyközi kapcsolatok, illetve a jövőkép vizsgálata. Mivel az utópiák témakörében már több munka született, igyekszem az eddig háttérbe szorult, kevésbé tárgyalt műveket bemutatni, illetve kijelölni az utat a további lehetséges kutatások felé.

A kulináris paradicsomkép megjelenése a világirodalomban

A boldogságra, tökéletességre való vágyakozás jelenik meg az emberi képzeletben oly régóta létező paradicsomképzetekben. Az érzéki és érzékfeletti paradicsomkép megfelelői sokáig a tündérvölgyek. A mennyei-metafizikai tündérvölgy az istenek, félistenek és üdvözültek lakhelye, a földi élet időtlen, örrökévaló, tökéletes folytatása, melyet a halandó csak a hosszú földi zarándoklása végén, vagy az istenek kegyéből, esetleg az elragadtatás, önkívület misztikus állapotában – a lélek szemével látva – érhet el. Ezekben a paradicsomképekben, pl. a zsidó apokaliptikában, vagy Mohamed látomásában gyakran kiemelt szerephez jutnak az érzékek örömei, vagyis a lélek békéje mellett a test boldogsága is megfér.

A földet tejjel, mézzel öntöző folyók, a manna- és kenyéreső a spiritualizálódás évszázadai alatt fokozatosan kiszorulnak a paradicsomképzetekből, hogy azután felerősödve ismét visszatérjenek a földi paradicsomok már csak kizárólagosan az érzékiséget, a testi örömöket hangsúlyozó látomásában.

A mennyei tündérvölgyek fejlődése a teljes spiritualizálódás felé vezet, aminek egyenes következménye a földi attribútumok háttérbe szorulása, majd teljes elhagyása.[1] Az íny, a gyomor és a test örömei, amelyek a korai paradicsomképben a lélek, a szellem békéje mellett szintén megjelentek, meghatározzák egy másfajta paradicsomkép kialakulását, fejlődésének irányát, majd kizárólagos meghatározó elemeivé váltak.

Az európai paradicsomkép kialakulásában alapvető szerepe van az antik mesés földrajzoknak, illetve néprajzoknak. A távolság igézetében született, a tengereken túli feltételezett csodás világ létezését igazoló útleírások (Szkülax, Ktésziasz, Megasztenész) hosszú időre hitet, bizonyosságot adtak az elvágyódók számára,[2] sőt később szinte állandó elemévé vált az utópiáknak a földrajzi elszigeteltség, a mesés távolság.

Meg kell még említeni azt az európai India-mítoszt, amelynek gyökerei a szanszkrit irodalmi hagyományban lelhetőek fel, és amely felismerhetően meghatározza az európai paradicsomképzetek irányát. Az európai képzettörténetbe átkerülve, a mesés távolság, valamint különös képeinek varázsával hatva az uttarakuk országa a későbbiekben összeolvadt a mesés földrajzokban a főként Nagy Sándor kalandjaihoz kapcsolódó földi paradicsommal. Ez a mesés hely a Himalájától délre fekszik, folyóinak medre színarany, kavicsai drágakövek és gyöngyök, a fák gyümölcsöt, finom szöveteket és asszonyt egyaránt teremnek. Istenek és kortalan emberek lakják, akik számára a félelem és betegség ismeretlen fogalmak. Életük boldog semmittevés, nem kell dolgozniuk, csak játszanak, nevetnek.

Az antik görög irodalomban pompázó tündérvölgyek egyik legszebbike az Odüsszeia phaiák-idillje, Alkinoosz palotája. További utalások találhatóak a kulináris paradicsomképzetre az attikai vígjátéktöredékekben, illetve Arisztophanésznál is. Az érzékek meseországa általában az alvilág, az Elysium profanizált ábrázolása.

Lukiánosz Igaz történetek című művében már szatirikusan ír a földi paradicsomról, célja kora filozófiájának, mítoszainak, fabuláinak, meseföldrajz és tündérvölgy-irodalmának leleplezése, nevetségessé tétele. A paradicsomképzet leplezettebben, lakomaleírás formájában megjelenik Petronius Satyriconjában is.[3]

János pap országa, mint az utópia előképe

A földi paradicsomképzetek, valamint ezáltal közvetve az utópiák történetének alakulását is alapvetően meghatározza az a XII. századi levél, melyet titokzatos szerzője, János ázsiai fejedelem eljutatott a bizánci császárhoz, Barbarossa Frigyeshez, III. Alexander pápához, és még számos európai uralkodóhoz. A mítosz alapja valószínűleg az lehetett, hogy 1141-ben Európába szivárgott az a hír, hogy a kínai Yeliutese véres győzelmet aratott a perzsa sereg fölött, és ami 1144-re, Freisingi Ottóhoz már többszörös módosulás után úgy jut el, hogy egy bizonyos Johannes nevű nesztoriánus király és pap pár évvel korábban legyőzte a perzsákat. Innentől kezdve a titokzatos Johannes személye gyors metamorfózison megy át a köztudatban, és elsősorban Nagy Sándorral, illetve a hozzá kapcsolható mondai történésekkel azonosul. A fiktív János pap levele a mítosznak ebben a fázisában íródott, és hihetetlen népszerűségre tett szert egész Európában.

A levél írója beszámol az uralma alatt álló csodálatos birodalomról, melynek lakói között találhatóak egyszarvú és egyszemű emberek, faunok, kentaurok, szatírok, pigmeusok, óriások, amazonok és emberevők. A folyókban víz helyett drágakövek vannak, gyógyító, fiatalító források szelik át a birodalmát, amely maga India, hetvenkét tartományával. Palotája aranyból és drágakövekből épült, ágya pedig zafírból van. Naponta harmincezer ember lakik jól az asztalánál, birodalmában nincs szegénység, éhség, sőt bűn sem.

Bár mindmáig nem derült fény a levél írójának személyére, műveltségére azonban következtethetünk, hiszen tökéletes ötvözetét adta a meseföldrajzok, a kedvelt fiktív útleírások tanúságainak, legfőképpen pedig a Nagy Sándorhoz köthető mesés India-leírásnak.

A középkor enciklopédiáiban János pap történeti, országa pedig földrajzi valóságként jelenik meg. Miközben a levél európai elterjedése a köztudat számára a mesés paradicsomokat valósággá varázsolta, az irodalom paradicsomképzeteiben is gyökeret vert, főként utópiaként.[4] A tündérvölgyek történetét a János pap mítosz megjelenésétől számítva nem lehet attól elkülönítve értelmezni, János pap feltételezett keresztény birodalma lehetőséget adott az európai egyházi visszásságok ábrázolásának szimbolikus módjára is.

A szerelmet, a test és a gyomor örömeit megéneklő vágáns költészet gyakran az egyházi személyek, templomok, kolostorok kíméletlen paródiájával ostorozza, kritizálja az egyházat. Egy XII. század környékén keletkezett francia fablelben már a kulináris örömökkel eggyé váló földi paradicsommal találkozhatunk, ahol a lustákat megjutalmazzák, minden nap vasárnap, az utcán sült liba jár.

A francia fablel angol rokona a Poem of Cokaygene, amelyben a szatíra az egyház ellen irányul. Meseország ezúttal egy tejfolyó két partján álló két csodás kolostorba és közvetlen környékükre kerül. Az egyik kolostort barátok, a másikat apácák lakják. A levegőben sült galamb röpköd. Dolgoznia itt sem kell senkinek, sőt a leglustábbat apáttá választják.[5]

Ugyanez a folyamat - a komoly leírások szatírává, illetve a kemény egyház- és államkritika eszközévé válása - a későbbiekben is, az utópia történetének alakulása során is megfigyelhető. Példaként elég, ha Frankenburg Adolf Magyarország nem volt, hanem lesz című szatirikus elbeszélését említem, amelyet a későbbiekben még elemezni fogok.

És itt érkeztünk el a toposz átértelmezésének, jelentésváltozásának a dolgozat szempontjából legfontosabb állomáshoz, a Thomas More (1478-1535) nevéhez fűződő angol meseparadicsom (Lubberland) átértelmezéshez. 1516-ban jelent meg Libellus de optimio reipublicae statu, deque nova insula Utopia című műve, amely kora Angliájának kritikáját adja a toposz felhasználásával. Utópiát, azaz Seholországot egy titokzatos portugál hajós, Csupatűz Rafael elbeszéléséből ismerhetjük meg. A János pap országáról szóló levél hatása bár közvetlenül nem mutatható ki, ám Sehonna megformálása sokban emlékeztet a távoli, csodás birodalomra, valamint annak felépítésére. Az elképzelt sziget lakói szabad, boldog emberek, kommunisztikus társadalmuk szervező elvei a munka és a szellemi gyarapodás. A világtól elzártan, bőségesen termő földjeiken élnek, életük csupa vidámság, szabadok, viszont folyamatosan dolgoznak.

A kulináris paradicsom a XVIII. századi magyar irodalomban

A magyar irodalom is befogadta, a sajátjaként tovább díszítette a tündérvölgyek, a kulináris paradicsom képzetét.

Ennek egyik jellemző előfordulása a cigányok temploma, az ehető ház motívuma, amelynek alapja kenyérből van, padlódeszkái, gerendái szalonnából, díszítményei faragott kő helyett hurkából, kolbászból állnak. Ajtaja két nagy szalonna, oltára kalács, a harang egy nagy sajt, a kötele kolbászból van. A magyar közköltészet XVIII. századi emlékei között ennek a motívumnak is felbukkan egy variánsa, amely a XVI.-XVII. századi első előfordulásokon alapszik.[6]

János pap országa magyar nyelven először Valkai András históriás énekében, a Cronica, mellyben meg irattatic Prister Johannis, Az az, A János Pap Czászárnak igen nagy Czászári birodalma, ki Indiában bír igen nagy böw földen-ben jelenik meg. A további előfordulások a magyar irodalomban főként hivatkozásként, átértelmezve jelenítették meg János pap országát.[7]

Így, utalásként találkozhatunk János pap országával Mikes Kelemen Törökországi levelei-ben[8](mint János pap ítélőszékével, melyre eligazíthatatlan ügyeket bíznak), Csokonai Vitéz Mihály Tempefői-jében[9](itt meglepő módon a pokol szinonimájaként), illetve a Karnyóné-ban (eredeti, meseparadicsom jelentésben).[10]

A János pap országa ismertségére való - későbbi, például Abonyi Lajosnál előforduló - számos utalás alapján azonban feltételezhető, hogy a kevés számú írásos előfordulás ellenére a motívum a szóbeliségben inkább elterjedt lehetett.

Csenkeszfalvi Poóts András: Lakodalmi játék

Csenkeszfalvi Poóts András volt az egyetlen, aki szinte teljes valójában – kora irodalmi kritikájának kereszttüzében – felélesztette János pap országának hagyományát. 1791-es Lakodalmi játékában, ugyan egy álom keretein belül rejti el a csodát, de újra előttünk áll János pap országa minden ízével, illatával, pompájával. Poóts valószínűleg ismerte a kép mesei hagyományait, a kifordult világképet, az antik aranykor-képzetet. Ez a vers reprezentálja a XVIII.-XIX. században talán a legszebben János pap országának képzetét.[11]

Mikor a’ Fellegek Diétára gyűlnek,

Hót, záport, villámlást, ’s mennyköveket szülnek

Ha Bakhus tejétől az erek hevűlnek;

Akkor ’a sánták is, tántzra kerekülnek.

Ha a nyársra font lúd forog a’ tűz körül,

Akkor az éh gyomor, jó hírt várván örűl;

Ha a’ vérengző Márs szablyát köszörűl;

Tép, ront, vág, öl, pusztít; senkin nem könyörűl

Nints olly dolog, melly ok nélkül meg-eshessen;

És bizonyos tzélra ’s végre ne siessen,

Az álom-is, gyakran, hogy valót tehessen:

Igaz az: Tsak okos meg-fejtőt nyerhessen

Én-is, hogy egy estve, le-hajtám fejemet

Ámbár sok féle gond futtatta eszemet;

De, mihelyt Morfeus be-fogta szememet;

Illy’ álom követé képzelődésemet:

Vóltam, egy nagy sűrű erdőn tévelygésbe,

Egész’ ki-fáradtam, az út keresésbe;

Láttam a vadakat menni legelésbe

’S vóltam-is, miattok, ne-kis rémülésbe.

De, minthogy az útat egyszer elvesztettem;

Most ide, most oda gyors lábbal siettem;

Fáradtságom, a’ félsz-miatt felejtettem,

De, még-is járt útra sohol nem érhettem.

Most, a’ Faunusokat hívám segítségre;

A’ Hamarides Nimfákat mentségre,

Kérém; kezeimet terjesztvén az égre,

Nincs haszna; ’s fel-hágok egy nagy fára végre.

Fel-mászván; tetején állok egyenesen,

Most ide, most oda vígyázván szemesen;

’S mikor úgy állanék egyedűl, tsendesen;

Muzsika szót hallanék zengeni rendesen.

Azt hallván szívembe ugyan meg-újjulék,

Mert, a’ tévelygésből mintegy szabadulék;

Azért, nagy örömmel az útnak indulék,

’S a honnét jött a’ hang, a’ felé fordulék.

Hát! Tsudálva látok egy dombon, vígságot;

Tudja Merkurius! Hogy a’ hazugságot

Nem szoktam; Poéta hittel, igazságot

Mondok: Még nem láttam illyen mulatságot!

Hát kövér sűlt ludak, hegedűt rontanak,

Két töltött kappanok, nékik kontráltanak,

A’ teli kulatsok, ’s kantsók, tust fújtanak;

Minuetet, a’ szép sűlt katsák jártanak.

Két pirúlt malatzok vóltak trombitások,

A’ pulykák, ki sűlve, ki főve, hárfások;

Vígan örvendettek minden Muzsikások,

Amott Kozák-Tántzra kerekedtek mások.

Tántzolt a’ kövér-szegy, a’ Riskásás lével,

Ugrott a Disznó fő tormázott szemével,

Bárány hús lejtőt járt túrós derellyével,

Ödöngött a’ gömbötz, hízott bödönjével.

A’ mikor bámulva tsudálnám ezeket;

’S irígyleném nékik vidám életeket,

Egy sűlt kappan, rám vét mosolygó szemeket;

’S mondja: hogy újjítsam én is víg kedveket.

És mivel a’ vígság nállam se’ kelletlen;

Közöttök, magam-is nem vóltam kedvetlen

De, a’ mint forgatnám őket kimélletlen:

Nagy szerencsétlenség történe véletlen.

Mert egy sűlt Malattzal, a’ mint nyalakodtam,

Végre, öszve vesztem vele, ’s marakodtam;

Kergettek; ’s el-estem: hogy árkot ugrottam

Így érzék – fel! Be kár, hogy ezt tsak álmodtam!

Más nap – is az álmot tsak nem felejthettem;

Álom essős iső olykor ki – nevettem,

Tsak azért álmodtam; Így - is vélekedtem,

Mert az előtt este sok paszulykát ettem.

De ellenbe néha így – is gondolkodtam,

Bizony bolondjába, illyet nem álmodtam,

Jövendőt mond sokszor az álom, hallottam,

Azért én magamba, így – is okoskodtam,

Tám! Tzéloz Saturnus arany idejére,

Ez álom: Melly elő fog jönni végtére,

’S még a korhelynek – is leszsz könnyebbségére,

Úgy, hogy munka nélkül el – élhet kedvére.

Vagy hogy nem mese a János Pap Országa,

Mellyet még elő hoz Saturnus jósága,

Ha kezéhez kerül a’ fia jószág:

Héj: a’ Czigánynak is leszsz akkor világa!

Mikor sült ökör fog az útszan sétálni,

Boros korsók fognak a’ tsípején állni;

Kolbászt lehet minden sövényen találni,

Jupiter! Be jó leszsz ott tseretsurálni!

Mikor az, eszemet így hánytam vetettem,

Már bosszúságomba róla le - is tettem:

’S hát látom Apollót állani mellettem!

Mérgelődtem, álmom hogy meg nem fejthettem:

A’ ki bús formába látván Poétáját,

Mosolyogva reám fordíta ortzáját,

’S pengetvén szokása szerint tziteráját,

Végre illen szókra nyitja arany száját:

Mit búsulsz? Tedd félre minden bánatodat!

Ne kövesd eddig tett gondolkodásodat!

Nem vélheted ugyan tréfának álmodat,

Figyelmezz! Meg – fejtem módos látomásodat.

Diánának van egy Nimfa seregében;

Pruskowszky Máriát esméred hirében?

A’ kit a szép Júnó’ vévén kegyelmében;

Már most jegyesének ejtette kedvében

Ezt Cybele Isten- Aszszony – is kedvelte,

Ámbár sanyarúan tartotta, s nevelte;

De minthogy másfelől, ez – is kedvét lelte,

Már most a’ szerentse jó poltzra emelte.

’S már lakodalma, hogy elő fordula,

Ámbár még a pártát le nem vették rúla;

De minthogy mindennek szíve meg – újjula;

Czibele – is tsak hogytántzra nem indúla.

Azért hatalmában lévő állatoknak,

Parantsol Csirkének, Lúdnak, ’s Kappanoknak,

Pulykának, Katsáknak, ’s ölő malatzoknak,

Hogy tegyenk frontot ifjú Aszszonoknak!

Így értsd – meg hát ide tzélzott álmodat,

Meg – fejtem éjjeli módon látásodat,

Keres téntát, pennát, vedd papírosodat,

Tedd tiszted; ’s így kezdjed jó kívánásodat:

Hány ember, ’s állat ült Czibele hátára,

Neptunusnak hány tsepp víz foly szigonyára,

Hány tsillag fér a’ szép Olympus bóltjára:

Annyi ezer áldás szálljon Mariskára

Mikor végre lészen földi életének,

Készüljön az Égben Korona fejének,

’S ott zengjen ajakán az a’ ditső ének,

Mellyet énekelnek a’ husszon – négy Vének

Az utópia megjelenése a magyar irodalomban

Thomas More (avagy magyarítva Morus Tamás) Utópiájában már 1516-ban körvonalazta államideálját, de a hazai literatúrában csak több mint két és fél század múlva tűnt fel az első utópia, Orczy Lőrinctől A fehér tatárok országa. Ez a mű azonban sajnálatos módon elveszett, csak annyit tudni róla, hogy meglehetősen ismert volt, és jól megírt műnek tartották. Bessenyei azt írja róla egyik levelében, hogy a munka szép és mély, egy elképzelt ország törvényeiről, szokásairól lehet olvasni benne, valamint a kormányzás módjáról és a társadalom formáiról.[12]

Balázs György hívja fel a figyelmet a hazai utópiák problematikájáról írt tanulmányában egy igen érdekes előzményre. „Prófétzia, mellyet látott álom közben egy Frantzia ez előtt Tizennégy esztendőkkel” címmel jelent meg egy kis írás, voltaképpen pamflet 1782-ben. A hős álmában a világot nem kevesebb, mint hétszáz esztendővel későbbi állapotában látja, amikor az egyház hatalma már lehanyatlott. Kolostorai nincsenek, a római püspök egy szegény kis pap, s az újság magyar hírei szerint a magyar országgyűlés arra kéri az uralkodót, hogy II. József emlékezetére minden leendő uralkodó is a József nevet viselje.[13]

„A nagy lehetőséget magában hordozó keretből tehát vajmi kevés kerül ki: a királyi felvilágosodás 1782-es programjának dicsérete. A névtelen szerző nemcsak szűkös fantáziájáról, de valóságismeretéről is némiképp tanúskodik az a végtelen távolság, amelybe reményei megvalósulását helyezi.” - írja Balázs.[14]

Ezt követi a buzgó jozefinista, de éles nyelvű udvari ügyvivő, Kereszturi József által közreadott utópia, a kereskedő-agrár ideálország leírása, „Eleuteri próféta” színes jövőlátomása, a Második Leopold magyar király, Eleuterinek, egy magyar prófétának látása szerént.[15] Erről a műről később még részletesen írok, előtte azonban kísérletet teszek az utópia fogalmának meghatározására, illetve további adalékokat közlök az utópiák hazai megjelenésének társadalmi, irodalmi hátteréről.

Az utópia fogalmának számtalan meghatározása létezik, ezek közül talán a legelterjedtebb a következő: az utópia olyan átfogó – államelméleti – társadalomelméleti elképzelés, amely az adott korban megvalósíthatatlannak látszó, eszményi társadalmi berendezkedést rögzít. Ennek a meghatározásnak talán a legproblémásabb része a megvalósíthatatlanság feltételezése, hiszen az utópiák szerzői többnyire (ha nem ellenutópiákat, azaz antiutópiákat írnak) szeretnék, ha elképzeléseik megvalósulnának. Enst Bloch az utópiákról írt egyik művében még radikálisabban fogalmaz, szerinte „… az utópikus funkció … fantáziája a merő fantasztaságtól éppen abban különbözik, hogy csak az előbbinek sajátja egy valóban várható még-nem-lét, vagyis nem az üres-lehetségesben játszadozik és tévelyeg, hanem pszichikusan előlegez valami reálisan lehetségest. … És kétségtelen, hogy az elvont utópizálásban csak éretlenül van meg az utópikus funkció, vagy nagyrészt még anélkül, hogy mögötte szilárd szubjektum és a reálisan lehetségesre való vonatkozás állna.”[16]

Bár az utópiát szokás műfajként meghatározni,[17] én mégis inkább Kolozsvári Zsófia álláspontját tartom elfogadhatóbbnak, ami szerint az utópia nem önálló műfajnak, inkább tematikus műformának tekinthető.[18]

A XVIII.-XIX. század közötti váltás éveiből Kereszturi fentebb említett műve mellett még néhány utópiatöredék és kísérlet ismert (köztük a legjelentősebb Bessenyei Györgytől az 1802 és 1804 között írt, de először csak 1930-ban megjelent Tariménes utazása), de az eredeti magyar jövővízió Urbán László szerint csak a reformkor lelkesült optimizmusában nyerhetett ihletet.[19] Ekkora váltak közismertté a fejlett nyugati régiók ipari forradalmának izgalmas eredményei, és ekkor szorulnak háttérbe a pokolvíziók és szakrális látomások. Az Urbán által vulgáris népi utópiáknak nevezett kulináris paradicsomok szatirikus-humoros tablói átadják a helyüket (bár az 1870-es évekig léteznek) a polgári korszak racionális jövővízióinak, melyek a reformkor eszméinek rendszerében a nemzeti haladás és az emberiség fejlődésének sorskérdéseivel ötvöződnek.

Az utópia „tudatosan vállalt magatartásként, önálló kifejezési formaként, s olyan jóslatként, amely a jövőre vonatkozik, csak a polgári társadalomban jelent meg” – írja Szilágyi Ákos Az utópisztikus magatartás lírában és epikában című tanulmányában.[20]

A hagyományosabb szakrális irodalmi megközelítések mellett tehát az 1830-as években megszületik a korai magyar fantasztikus-utópisztikus irodalom, mely a jövőbe, vagy egy idegen égitestre (Ney Ferenc) álmodik szatirikusan eltorzított (Koronka József: Utazás a régi Európa romjai felett 2836-dik évben), vagy éppen radikálisan természetelvű új világot. Az optimista jövőbe tekintés szellemi auráját azonban durván felszámolja a szabadságharc bukását követő tragikus reakció, ez leginkább Madách később tárgyalásra kerülő antiutópiájában érhető tetten.[21]

Kereszturi József: Második Leopold magyar király, Eleuterinek, egy magyar prófétának látomása szerént

1790

A szakirodalom többnyire megegyezik abban, hogy az első magyar nyelven íródott utópia (és itt most eltekintünk a Klimius Miklósnak föld alatt való útja fordítástól), Kereszturi József regénye.[22]

A mű elöljáró beszéde igen érdekes, akár ironikusnak is tekinthető keretbe foglalja a könyvet egy Mózes könyvéből származó bibliai idézettel, amely arra utal, hogy nem kell egészen komolyan venni, amit a könyvben olvasunk:

„A’ mit az Úrnak nevében a’ Próféta meg-jövendöltt, és bé-nem telljesedik, azt az Úr nem be∫zéllette, hanem ---- a’ Próféta gondolta ki.

Mózes V.könyv XVIII. Ré⌠z 22. Vers.”[23]

A meglehetősen hosszú, mintegy hatvan oldalas bevezető után – amely a magyar nép Istentől való elfordulása és erkölcstelensége feletti kesergésből áll - kerül sor a tényleges utópia megjelenésére. Eleuteri próféta, „aki Arpádnak, Almos fiának, Eleud fiának Ugek fianak Nemzett⌠égéből való”,[24] Leopold megkoronázását követően hosszú időutazás részese lesz. Egy különös léghajón teszi meg az utat egy távoli hegyvidékre, ahol húsz esztendő, három hónap és hét napon át aluszik, míg 1810-ben fel nem ébred. Kereszturi így ír a repülő szerkezetről, amely 1200 öl magasan repítette: „… bé-menetem a hajótskába, melly a’ háznak kü⌠zöbje előtt; kender kötelekről, egy levegő égből ké⌠zültt golyóbisról függött, É⌠zak ellen ⌠ebesen vitettni.”[25]

Megérkezése után egy stájerországi szántóvetővel találkozik, aki igencsak meglepődik tájékozatlanságán a világ ügyeit illetően, sőt öltözékét is különösnek találja (Eleuteri hálószobából távozott a messzi útra), meg is kérdezi a prófétától: „…de kérlek honnét jö∫z∫z, és hová mégy? Mert háló ⌠üveget látok a fejeden, és ⌠árga paputsot a lábaidon.”[26] Rövid diskurzus után Eleuteri megtudja, hogy Stájerország és Magyarország határán van, de a határokon már nincsenek vigyázók, szabadon kelhetnek át az emberek.

Kiderül, hogy az új világban nincs rendőrség, a helységekre a bírók vigyáznak, az is elég. Barangolásai során később Pörös Városban azt is megtudja, hogy a bíráknak sincs dolguk, nincsenek perek, mert megjavultak a feslett erkölcsök (Második Leopold király bölcs uralkodásának köszönhetően). Az új törvények (például, hogy végrendeletet ereje teljében kell írnia a rendelkezőnek) megakadályozzák a fölösleges viszálykodásokat. Eleuteri megtudja, hogy 1809-ben például pusztán kilencven embert vittek börtönbe, azok közül is negyvenkilencet elengedtek, mivel kiderült róluk, hogy ártatlanok. A Tekintetes nevezetű bíró ímigyen foglalja össze a prófétának az ország ügyeinek állását: „Íme Eleuthery, úgy áldattunk-meg a’ mi Leopold királyunknak ⌠zvaiban, és tselekedeteiben. Meg-⌠zűnt az egé⌠z Or⌠zágban a’ gono⌠z⌠ág, és a’ káromkodás, és a’ gyilkos⌠ág, és a’ lopás, es a’ ragadmány, és minden ro⌠z.”[27]

Méltó⌠ágos és Tekintetes bíróknak tehát nincsen semmi dolga: „Azért mi henyélünk és ⌠étálgatunk, és e⌠ünk, és i⌠zunk és alu⌠zunk, ⌠emmit ⌠em dolgozván.”[28] Ugyanakkor ezért szerencsétlennek érzik magukat, hiszen tisztában vannak vele, hogy az ember munkára született.

A Két-újj nevű városban a kéken és a vörösen látók vitatkoztak állandóan egymással. A kéken látók mindent kéknek láttak, a vörösen látók mindent vörösnek, ezért aztán mindig pörlekedtek. A király köztük is rendet teremtett, megtanította őket a másik véleményének tiszteletben tartására, azóta tisztelik egymást és békében élnek.

Nincs háború sem, mint azt Eleuterivel közlik. „Királyunk LEOPOLD … mindjárt or⌠áglásának első e⌠ztendejében, minden föld lakosainak vi⌠z⌠zaadta a’ béke⌠éget.[29]” Leopold nemzetközi elismerésnek örvend, a franciák és angolok hatására kibékültek egymással, de a spanyolok, olaszok, svédek, dánok is tisztelik. Az elit lovaskatonák mellett készenléti hadsereg áll a király rendelkezésére, akik békeidőben mezőgazdasági munkákból tartják fenn magukat: „A’ többi közt tsak ez a leg-nagyobb: hogy a’ fegyver viselők ezrének ezerjei, kik azelőtt a’ népnek zsírját emé⌠ztették, már nintsenek, henm egy ide, más amoda aze eke után ballag. … és vége lévén a háborúnak, magajéba vi⌠z⌠zajön, és kezeinek munkájából, és nem a polgártársaink verejtékéből él.”[30]

Az új magyar államban nincs adózás, a király kereskedelmi tevékenységéből, illetve különböző arany-, ezüst-, és ércbányáiból tartja fenn az államháztartást.

Virágzik a kereskedelem is, az urak a jobbágyaiktól vesznek búzát, gabonát, bort, gyapjat, mézet, viaszt, dohányt, sőt az értékesítés során létrejött haszon egy részét is nekik adják.

Folyamatos az infrastruktúra fejlesztése, minden városba, faluról falura tíz öl szélességű utakat építenek. A folyók vizeit folyamatosan tisztítják, hidakat építenek királyi és nemesi pénzből, illetve német, olasz és svájci befektetők tőkéjéből.

A mezőgazdaság szintén fénykorát éli, a szorgalmas gazdákat megjutalmazzák. Minden faluban építettek egy közös raktárt, a „Kenyérnek házát”, amelybe tartalékokat hordtak össze az ínségesebb időkre. Termelnek törökbúzát, rizskását, pamutot, indigót, virginiai dohányt, fejlett az állattenyésztés is. A nagy falvakat felosztották, mindenkinek egy helyre szabták ki a szántóföldjét, a jobb munkateljesítmény elérése érdekében.

A közigazgatás nyelve magyar, a könyvtárakban karmazsinvörös bőrborításba csomagolt könyvek számolnak be az évenként elért fejlődésről, melyeknek címe A Magyar Or⌠ág boldogulásának előmozdítása, 1791, 1792, stb.[31]

Az alapfokú oktatás hat évig tart, a felsőoktatás két éves időtartamú. A szántóvetők utódai írni, olvasni és számolni tanulnak, emellett pedig teológiai és mezőgazdasági képzésben részesülnek.

A polgárok gyerekeinek az előbbiek mellett rajzolniuk is kell, illetve megismerkedhetnek a kereskedés alapjaival.

Az elöljárók (bírók, orvosok, tanítók) gyermekei az írás, olvasás és számolás mellett elsajátítják a latin nyelvet is, illetve történelemoktatásban is részesülnek, különös tekintettel a saját hazájuk múltjára.

Az oktatás hét éves kor után kezdődik, ám előtte egy megszenteltetés nevű vallási szertartáson kell átesniük, amely során nemzeti viseletbe öltözve kell megtanulniuk imádkozni. A lányok még fonást, a fiúk fegyverforgatást is tanulnak. A jó nevelés hatására mindenhol egyformán szépek a gyermekek (a nevelés hatására kialakuló előnyös külső kérdésével még találkozunk később a dolgozatban Tóvölgyi Titusz Az új világ című regényének tárgyalása során). Mindenki rengeteget olvas, igen népszerűek például Péczeli József munkái. A tanárokat és a költőket jól megfizetik, így az utóbbiak nem kénytelenek mecénásokra támaszkodni, arról írnak, amiről akarnak.

Az ország teljes lakossága buzgón vallásos, tisztában vannak Eleuteri próféta jövetelének céljával (ti. hogy beszámoljon a múlt Magyarországának az elkövetkező boldogságról), és ahol tudják, segítik is őt.

Az emberek mindenütt tisztelik, becsülik egymást. A jobbágyok szeretik uraikat, az uraságok pedig szükség esetén akár segítenek fölszántatni jobbágyaik földjét is. A vendéget is mindenütt szívesen fogadják, él még a vendéglátás régi jó magyar szokása: „A’ mit tselek⌠zünk, jó ⌠zívvel tseleke⌠z⌠zük. Vendég vagy, és az a’ Magyarnak elég.”[32] – mondják vendéglátói Eleuterinek.

A mű jövőábrázolása egy idealizált országképet mutat, amely nemzeti jelleget ölt, vallási alapokon. Kereszturi nem alkalmaz regényében technikai találmányokat, inkább a meglévő lehetőségeket próbálta – többé-kevésbé - racionális keretek között felhasználni, kora társadalmának átszervezését tervezte meg művében.

Jövőképek Budapestről a XIX. századi újságírásban

Amint arra a szakirodalom is felhívja a figyelmet, a budapesti jövőképek külön ágát alkotják a hazai utópiáknak.[33] Ez elsősorban az újságírásban, a tárca (rövid, szellemes, általában csattanóval végződő írások) műfajában öltött alakot.

A sort Toldy Ferenc az Aurora 1834. évi kötetében közölt Buda és Pest, 1800, 1833, 1850 című írása nyitja. A szegényes múlt és a bíztatónak tekintett jelen után a jövő a reformnemzedék álmait testesíti meg: Budapest immáron a nemzet méltó fővárosa, ahol egymást érik a közintézmények pompás épületei: országháza, Akadémia, múzeumok, nemzeti bank. Mindenütt magyar szó járja, s a Városligeti-tó közepén, egy mesterséges szigeten, a nemzeti irodalom bajnokának, Kisfaludy Károlynak a szobra áll.[34]

Jelentek meg budapesti utópiák a Regélő Pesti Divatlap-ban, Nagy Károly Daguerrèotyp című kötetében, Ágai Adolf is írt az ezer évvel későbbi Budapestről 1872-ben, a sort az egyébként nem kifejezetten jövőirányult Mikszáth 1873-ban megjelent írása, a Kétszáz év múlva – Gondolatok a váci hajón zárja.

Mikszáth szerint az „ember úgy elandalog a morajló habokon. A gőzgép zakatoló kerekeiben, mikor egy-egy gyár mellett röpítenek el, az új Magyarország tündérarca mosolyog felém. A jövő Magyarországáé. Látom lehunyt szemekkel. Az ősz Duna büszkén viszi a magyar trikolórt hajóin a Fekete-tengerig: mindenütt úr a magyar. A budapesti világkiállításra rajzik az egész földkerekség. Éppen most rendeltek meg egyik könyvtárosunknál 10 ezer magyar nyelvtant külföldre, mivel Budapesten bajos más nyelven eligazodni. Mindenütt jólét, míveltség, szorgalom, gazdagság. A nemzet nem kapkod félszeg bolondságokon, charlatanerián, rüpők magyarságon, hanem versenyre száll ki Európával, tollal, kapával, vésűvel, gyaluval. A kor nagy dolgairól, mikért a mai nemzedék lelkesedik, kacajt fakasztó szatírát ír valamelyik unokám.”[35]

Tarjányi Eszter szerint ritka írás ez Mikszáthnál, neki nem fő műfaja a „jóslatirodalom”. Bár ő is szeret eljátszani az idővel, ezt inkább a múlt és a jelen kapcsolatában teszi (Új Zrínyiász), mint ahogy a kilencvenes években Herczeg Ferenc (Szíriusz) és Tábori Róbert (Az élet folytatásokban) is.[36]

Nagy Károly: Pest

1841

Nagy Károly 1841-es Daguerrèotyp című kötetében szerepel ez a rövid kis utópia. A főszereplő lakásán egy furcsa kis öregúr jelenik meg, aki ímigyen szól: „Nem volna –e kedve önnek, kérdezi tőlem, Pest városát, látni milyen 50 év múlva?”[37], mire hősünk játékosan visszakérdez: „Most látni kérem, vagy akkor?”[38] Az erre válaszként kapott gúnyos kacaj azt sejteti vele, hogy azt a kort már nem fogja megélni. De mielőtt ezen elgondolkozhatna, az öregúr ujjával megérinti a szemét, és felrepülnek a budai vár hegyére, 1891-be.

A hősnek először a Duna sok apró ága tűnik fel, rajta gőzösökkel, hajókkal, csónakokkal, majd megpillant hat gyönyörűséges hidat, amelyekből kettő lánc-, egy vas-, három pedig kőhíd.

Látható, hogy a város roppant építményei bájos kertek között fekszenek. A régi várost egy széles csatorna veszi körül, sok kisebb csatorna által átölelve. „Hol egy kis tér maradt, mindenüvé fát ültettek, sehol a legkisebb por, sem sár.”[39]

Megtudhatjuk, hogy a halandóság évi minden huszonnegyedik elhalálozó személyről évi minden negyvenötödikre csökkent.

A Dunasoron nagykereskedők (épületfa-kereskedők, stb.) lakásai és raktárai váltakoznak, hajók rakodják ki szállítmányaikat. Külön városrésze van a kiskereskedőknek, kézműveseknek, mesterembereknek (Terézváros) és az ércmunkálóknak (Józsefváros). Ferencvárosban a gyári munkások laknak.

A szerző – számomra megdöbbentő módon – buzgón dicséri a gyerekmunkát. A képzelt Budapest gyáraiban hatvanezer gyermek dolgozik, tíztől tizenöt éves korig.

Mindenütt tisztaság, rend, csend van. Az újvárost az óvárostól egy csinosan ültetett erdőcske választja el. Az újváros érdekessége, hogy nincsen egyetlen utcája sem, „és nem egyéb mint térrendszer, vagyis: nagy kiterjedésű térek’ összege, mellyek 4, 5, 6 ’s több szögűek, oválok vagy kerekek, az épületek elrendezése szerént.”[40] A kertekben szobrok találhatóak hazánk nagyjairól, főleg fehérmárványból. Itt épültek a gazdagok palotái a hozzájuk tartozó parkokkal (akár hindu, kínai mintára is).

Az első nagy téren egy templom, egy egyetem, egy múzeum és egy könyvtár található. Ezt követi a Tudomány Tere, ahol a Tudományok Akadémiája, egy hatalmas csillagvizsgáló (Nagy Károly csillagász volt, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja), illetve a Műegyetem épülete áll. „A tér keretében emlékek, szobrok és szökőkutak, mint minden téren.”[41]

A Művészet Terén egy Képtár található, valamint három palota: egy a szobrászaté, egy festésé, egy pedig az építésé. A paloták mellett művészeti tárgyakat árusító boltok vannak, a Színház Tér mellett divatboltok. A Szórakozó Téren kaszinók, társalgási termek, olvasószobák és vendéglők helyezkednek el.

A városon kívül találhatóak a különleges szükségletű emberek által igénybevett helyek: a kórházak, a lelencházak, árvaházak és idősotthonok.

„Ötven széles lépcsőn érni az oszloperdő közt álló Capitolba, mellynek a’ washingtoni csak árnyéka.”[42] Körülötte négy palota áll: Nevelés és oktatás, Törvényhozás, Ipar és Kereskedés, Kincstár.

Kiderül, hogy az országban nincs katonaság, csak nemzetőrség, mert mindenkivel békében állunk. Az országnak kétmillió lakosa van, ebből hatszázezer Pesten él.

Hősünk meglepődve kérdi: „Melly csuda által lehete, hogy a’ szegény magyar olly rövid idő alatt varázsolta mindezt elé?”[43]

Az öregúr válasza egyszerű: „Mert a’ nemzet – akart.” [44]

Ágai Adolf: Budapest ezer év múlva

1872

Ágai Adolf ezen írását Porzó álnéven írta, de több írói álnévvel is rendelkezett. Porzó néven a Hon-ban és a Pesti napló-ban lépett fel tárcaleveleivel. Csicseri Bors a Bolond Miská-ban tűnt fel, de később, 1868-tól a nagy port kavart Borsszem Jankó-t szerkesztette, Forgó Bácsi pedig a Kis Lap című gyermekújságot. Ráadásul Ágai a saját nevén is kiadott egy képes irodalmi hetilapot Magyarország és Nagy Világ címmel.

1877-ben elérkezettnek látta az időt, hogy könyv alakban is kiadja Porzó tárcza-levelei-t. Ebben a kötetben jelent meg a Budapest ezer év múlva című tárcája.[45]

Porzó egy reggel, hajnali öt órakor arra ébred, hogy „minden oldalról harsog föl zene és zaj, mintha száz meg száz katonabanda, távol és közel, indulna ki hadgyakorlatra.”[46]

Hirtelen kiszökken fogadója ajtajába, ahol nem győz felocsúdni meglepetéséből. Odakint egy gyönyörű, tizenkilenc éves lány várja, akitől megtudja, hogy Budapesten minden reggel öttől harangjáték szól óránként, mert a község így rendelte, „nem akarván haszon nélkül hevertetni nagy pénzösszegeit.”[47] A zene a templomokban speciális gőzgépekből, úgynevezett zenésztömbökből szól.

Rövid beszélgetés után Porzó megtudja, hogy a kisasszony városi kalauz. „A város tanács ugyanis, hogy az idegenre nézve lehetőleg kellemessé tegye a székvárosban való időzést: 30,000 esküdt hajadont fogadott, kiknek tiszte az idegeneket ingyen kalauzolni Budapesten.”[48] A lánynak nincs neve, csak száma: 18,702 (ez a motívum majd Madách falanszterében köszön vissza sokkal sötétebb színben), amely ironikus módon a megírás évére, 1872-re utal.

Egy színlapon fedezi fel Porzó a dátumot: 2872, május 12. Nagy megelégedéssel nyugtázza, hogy Katona József Bánk bánja van a műsoron, azonban az már felháborítja, hogy azt kell olvasnia „az ódon magyarságból a maiba átfordította: Bárányfellegi Üvör”[49] (A látnoki képességű Ágai 1916-ban halt meg. Halála után szinte napra hatvan évvel később volt a bemutatója az Illyés Gyula ”átigazította” Bánk Bánnak).

A városban Porzó gyönyörű palotákat, aszfalt-burkolatú utcákat, ismerős tereket és parkokat lát. A közterek szobrai azonban már nem ismerősek számára. Kérdésére kalauza kimerítő felvilágosítást ad: „Ezek a híres Reitter és Tavaszi, kik halhatatlan érdemeket szerezetek a vízvezetékek, ló-vasutak s vágóhidak újjá-szervezése körül. Nekik köszönhetjük a nyolczadik lánczhidat, mely a budai oldallal kapcsolja össze Pestet. Amott látja Móricz Pál szobrát, ki a juhokkal való szántást, a czékla-papirost , s a libabőrnek, melyet nyers elődeink még megettek, vassá való átdolgozását s a cserebogár-lisztet, mely a tiszta búzát fölöslegessé tette, honosítá meg Magyarországon. Hogy a Rákos hatalmas folyóvá szaporodott föl, azt tisztára országgyűlési szónoklatainak köszönhetjük ”[50]

Sorakoznak tehát az abszurd találmányok. Megszűnt a bolti lopás, mert a boltokban felszerelt riasztóberendezés azt, „ki a tulajdonos távollétében lép át a küszöbön, láthatatlan fogókkal ragadja meg úgy, hogy kiabálni kénytelen, mire az egyetlen szolga, ki a 10.000 bolt őrzésére untig elég, gőzcsizmáival két percz alatt ott terem”[51] Gázlámpák helyett mesterséges villanynap világít, a városban mindenféle repülő eszközök közlekednek, az épületekben lift jár.

A vendéglőkben játszó zenész cigányokat Párizsból hozzák, mert a Magyarországon élők vagy diplomáciával, vagy tégla- és kazángyártással foglalkoznak.

A jövő Budapestjéről igen plasztikus képet kapunk: „Az emberek futottak, rohantak, lovagoltak, vágtattak, repültek, mint miriádnyi ázalékféreg a csöpp mocsárvízben. Gőz-omnibuszok, villany-tevék, társas léghajók, sas-paripák lövelltek föl-alá, czikáztak ide s tova a földön s a levegőben. Utczán és levegőben folytonos összekoczódás. … Óriási árboczokon előfizetési felhívásokat és olcsó kabátokat lobogtatott a szél…”[52] Mintha csak a mai óriásplakátokról írna Ágai…

A főváros népességének kétharmada köztisztviselő. A Vác, Hatvan, Pilis és Fehérvár külvárosokkal igazi metropolisszá duzzadt Budapest mintegy tízmillió lakost számol. A temetkezés megszűnt, holttesteket hamvasztják, az ősök urnái a családi szekrényeken sorakoznak.

Az idegeneket azonban régi jó magyar szokás szerint vendégelik, Porzót egy család: apa, anya, két fiú és négy lány, akik a régi kedves „isten hozta nálunk!” üdvözlettel fogadják. Miután elkölti furcsa, sosem látott étkekből álló lakomáját, megdöbbenve értesül róla, hogy a hölgyek „ebéd után kéjvonattal Grönlandba utaznak, megcsodálandók az ottani jáczint-virányt s a legidősb lány vőlegényével, egy fiatal szamojéddal találkozandók, ki a malagai és tokaji szőlő művelését honosítá meg Spitzbergában.”[53]

A lelencházban nevelkedett gyermekeknek államköltségen keresnek apát, Porzót megrázza a jelenet: „2000 szopós mind felém nyújta ki apró karját, irtózatosan sivíták: >>papa, papa!<<”[54]

A menekülő Porzó egy gőzvízhordó szamárba ütközik és – felébred.

Utópia és jövőkép az epikus lírában

Kevésbé vizsgált műfaja az utópiáknak az epikus líra, bár Tarjányi Eszter megemlíti tanulmányában Farkas Gyula „regényes éposz”-át,[55] de részletes elemzésbe nem bocsátkozik. Dolgozatomban Madách falanszter színének elemzése mellett kísérletet teszek a Farkas mű részletesebb bemutatására is.

Az utolsó ütközet 2453-ban, regényes éposz VIII. énekben, írta

Farkas Gyula, énekli a XXV-ik század végén a névtelen dalnok

1888

Ha címének nem is,[56] de „vezéreszméjéül” Farkas Gyula műve is a híres Széchenyi-szállóigét választotta: „Magyarország nem volt, hanem lesz”.

Az eposz alaptétele – merthogy azzal is rendelkezik – egyrészt egy hun monda arról, hogy Atila[57] egy leszármazottja örökké fogja viselni koronáját; másrészt egy bibliai idézet Jézustól, amely előrevetíti, hogy egy akol lesz és egy pásztor.

A nyolc énekből álló eposz érdekessége – természetesen rendhagyó tematikája mellett, hogy a verses részeket végig a XXV. századbéli névtelen dalnok magyarázó prózai lábjegyzetei kísérik. Ezekből tudhatjuk meg többek között, hogy a magyar mellett három úrnép osztotta fel egymás között a világot: a latinok, a germánok és a szlávok. A latinfajú nép birtokolja Afrikát és Európa déli részét az Adriai-tengertől. A germánfajú népé Amerika és Ausztrália, valamint Észak-Európa a Visztulától. A szlávfajú népé pedig Ázsia és Európa keleti része a Visztulától. Ezen területek közé ékelve található Magyarország, határait a „ Kárpátok és Boszporus, a Szeret folyó és a Mura forrásai képezték.”[58]

Kétezer évvel halála után előkerül Atila sírja a Tisza medre alól, XX. Leó, a pápa – akinek székhelye Budapestre, vagyis jövőbeli nevén Etelvárba kerül – pedig megáldja Atila tetemét.

Magyarország királya harmadik Atila, székely anya fia. Az ország 205 megyéjét választott követek képviselik. A királyság fontos tisztségviselői a nádor, az ország bírája, a 4 koronaőr, a 12 bíboros (akikből rendszerint csak kilencen jelennek meg a tanácskozásokon), a külügyi vezető, a fő udvarmester, a pecsétőr, a kincstáros és az alamizsnás. Ez utóbbi funkciót egy hölgy, Béldi Eszter látja el, hiszen „a nők korunkban a férfiakkal … a legmagasabb méltóságok némelyikének viselésében is – egyenjoguak.”[59]

A női egyenjogúság ellenére Farkas a modernnek egyáltalán nem tekinthető rendi társadalom képét keveri a modern polgári társadaloméval.

Érdekes, hogy az emberek átlagéletkora csökkent, ötven év már nagy kornak számít, ugyanis amit szellemiekben nyernek, azt testi erőben elveszítik. Az ország egyébiránt virágzik:

„A tudománynak és a művészetnek

Szakegyetemmel minden ága bír itt,

S míg a magyarra mindezek fényt vetnek,

Erénye is nagy és növeli hírit.

Nemis keresnek élvet drága kincsen;

Műtára ötszáz, s több a köz-könyvtára,

Zene- és szinház mind a nép javára,

Csak a kocsma, börtön az, mi itt egy sincsen.

Mert a hegyeknek gyöngyöző nektára,

Melyet a fürtben déli nap sugára

S a hegybe átvitt villany árja érlel:

Nem bőszít embert, sőt nedűje kérlel.

S bor az országban mind annyi terem,

És tisztabúza, közvagyon egészen;

S ha telve raktár és pincze, verem,

Ki-ki azokból hogyha kell kivészen.

És a magyarság ötvenmillió tagja

Az ős erények oly magas fokán áll,

Hogy sanda birvágy lelkét meg se kapja;

Jobban szereti ép eszét boránál.

De nincs is szükség most a nyers erőre,

Mindent a villany- és delejgép végez,

Ir, számol, épít, mos, farag, szánt rég ez,

S a gépnek most az emberész csak őre.”[60]

Ötvenmillió magyar él tehát az ország területén, és valamennyi állampolgár kötelessége magyarul beszélni és írni, ellenkező esetben nem viselhetnek köztisztségeket (nem lehetnek hivatalnokok, tisztviselők, képviselők), illetve nem kapnak szavazati jogot, és nem bírnak választóképességgel.

Az országban százötven éve béke honolt, de mivel a hitetlen szláv király, aki megkéri a király lányának, Zolnának[61] kezét, kosarat kap, ezért seregeivel megtámadja országunkat. Hiszen:

„Kisebb veszély a harc, a hon kiállja,

Mintsem hitetlen legyen királya”[62]

Miután Kossuth Imrének, a folyékony gyémántba mártott üvegselyemből készített golyóálló mellény feltalálójának köszönhetően visszaverik a szláv seregeket, egyesített szláv, germán, latin támadás indul Magyarország ellen. A mű végére létrejön a világbéke, természetesen magyar felügyelettel. Sőt, az addigra királynak választott Kossuth ötmillió főt számláló seregeinek harcolnia sem kell, mivel az eposzi hagyományoknak megfelelően deus ex machina, isteni beavatkozás történik. Atila szelleme feltámad sírjából és harcképtelenné teszi az ellenséges léghajókat. Az égen pedig Isten mindenhatóságát bizonyítani hívatva egy hatalmas „fehéren izzó, súgáros keresztfa”[63] jelenik meg.

A vallás kérdése központi szerepet játszik a műben, a szakrális és tudományos világkép ütköztetése során egyértelműen az előbbi kerül ki győztesen. „Ma már a gépek és emberész harcolnak.”[64] Az ész eredete pedig isteni, ahogy Farkas írja:

„Isten hitének hadd ragyogjon napja,

Az ember-ész a fényt csak attól kapja ”[65]

A három úrnép (a szlávok, latinok és germánok) uralkodói ember-isteneknek képzelik magukat, számukra a magyarok idegesítően erényesek. A germánok követe így figyelmezteteti a magyar királyt:

„Avult szokását irtsd ki mind a népnek;-

A házasság és a családi élet,

Magánvagyon, min pórjaid henyélnek:

Mind ószerű már s rég botránykővé lett.

A föld s a gyermek az állam sajátja…

Legyen közössé minden nő szerelme,

Társat ki óhajt, bármikor cseréljen.”[66]

A három úrnép álláspontját Istenről a következőképp foglalja össze Farkas:

„Hogy ott az Isten? Ah, ki mondja?!…

A babonás hit, régi bárgyu monda!

Ilyet nem hisz, ki ember-isten nemzett,

Csak a magyar hisz, e maroknyi nemzet.

A három úr-nép azt tanitja, mondja,

>>Az égbe’ nincsen, én vagyok az isten!<<

- S kiüzi papját, templomát lerontja –

>>Pap és templom ne butitson itten<<[67]…

Mert az anyag volt, lenni fog örökre,

El nem enyészhet, átalakul folyton

S gúnyolva kérdi: hol az égbolton

Hol hát az Isten, ki vigyáz a rögre?

És hol az ég, az Isten, ős lakása?

Hol trónol ő, a nagyvilágnak atyja?

Hová bujott el, hogy a szem ne lássa

S a tudomány őt, vajh, miért nem mutatja?[68]

A mű végére természetesen az úrnépek uralkodói is megtérnek az igaz valláshoz, és a következő esküt teszik a Bibliára:

„Gyilkos, ki vért ont, börtön oltsa éltét,

Rabság eméssze azt, ki háborút kezd;

S ki Isten ellen lázadón beszél, vét;

Fölségsértőként érje szent bosszú ezt.

Ember az embert testvérének találja

Egymással éljen örökös békében,

S a nemzeteknek nagy, vitás ügyében

Legyen bíró a magyaroknak királya”[69]

Különös fordulatot vesz ugyanis a vallások története is. „Róma megszűnvén a pápák székhelye lenni, a katolikus vallás is ’római’ helyett a jellemző ’magyar vallás’ elnevezést nyerte.”[70] Magyarország határain kívül ugyanis a mű végéig – amikor minden állam uralkodója megtér – sehol sem létezik keresztény Isten-hit. A vallások világi ügyellátását négy vallásőr, más néven gondnok végzi, akik közül egy nő, három pedig férfi. A főgondnok a király maga. A vallásegységesítés a huszonnegyedik században történt meg.

A mű jövőábrázolásában számtalan különféle találmány szerepel. A fentebb már említett golyóálló mellény mellett a magyar hadsereg villanyágyúval is fel van szerelve és távirányítású robotokkal rendelkezik, amik egy gomb lenyomására tüzelnek. A király lánya Zolna, pedig gépi szárnyakkal közlekedik.

A levegőben léghajók úsznak, a hajók villanygéppel működnek, de használják a „hanggép”[71]-nek nevezett telefont, továbbá „rajzcső”[72] néven egy azonnal nyomtató fényképezőgéppel is rendelkeznek a jövő magyarjai. Sőt, már feltalálták a villanyos képíró- és hanggépet is, ami a mai televíziónak feleltethető meg. Ezt egyébként zenei és színházi előadások közvetítésére használják, de ez csak a „vagyonosabb egyének”[73] kiváltsága.

Feltűnnek a klasszikus eposzi kellékek is, a fentebb már említett isteni beavatkozás mellett található a műben invokáció[74] és enumeráció is. A szláv fejedelem, Nikánor tart seregszemlét a Nureddin vezette perzsa, a Csundragupta vezette indiai, valamint a Teu-fu vezetésével felsorakozó kínai seregeken.

Kétségtelenül igaz Tarjányi[75] állítása, miszerint az eposz verses formája különlegessé teszi ezt az utópiát, és kiemeli a többi hasonszőrű regény és elbeszélés közül. A versforma gyakran Arany balladáit imitálja, pl. a második versszak eleje az V. Lászlót utánozza („Mi nép tolong, s mit jelent e lárma?…Mely zúgva harsog, majd szelíden csendesül”). A verses forma és a tudományos-fantasztikus történet erős disszonanciát okoz, dilettantizmusában is meglepő hatást eredményez.

Madách Imre: Az ember tragédiája – Tizenkettedik szín: Phalanszter

1861

Madách drámai költeményének műfaj-meghatározása - mint arra Szarka Emese[76] is felhívja a figyelmet – meglehetősen problematikus. Nem kizárólag líra, nem is egészen dráma, hiszen egyrészt Madách nem színpadi előadásra szánta művét, másrészt epikus elemek is találhatóak benne – „tulajdonképpen a Tragédia az egész emberiség, az egész európai civilizáció nevében szólal meg”[77].

A műben felvázolt lehetséges jövőképekből a dolgozatom szempontjából legérdekesebbet mutatom be, a Fourier elképzelésein alapuló, azonban azokat negatív utópiává transzformáló falanszterben játszódó színt. A falanszter Fourier szocialista utópista terveiben egy közös termelésen és fogyasztáson alapuló zárt közösség.

Négyezer év múlva a nap kihűl, a földi lét megszűnik, ezért az emberek a természettudományba vetik hitüket. Vihart aratnak. Mindenki U alakú falanszterekben él, az egyik oldalon gőzgépek között munkások dolgoznak, a másikon természettudományi tárgyak, mechanikai eszközök, csillagászati-, kémiai műszerek és egyéb különlegességek múzeuma mellett tudósok laboratóriumai vannak. Minden lakó egyformán van öltözve, valamennyiük fejét leborotválják, az embereknek – akárcsak Ágai Adolf Porzó-tárcájában – nincs neve, számokkal jelölik őket. Nincs haza, nincsenek nemzetek, az emberiség uniformizálódva küzd a túlélésért. A vallás szerepét a tudomány veszi át.

A tudós, akivel Ádám és Lucifer szóba elegyedik az élet lombikban történő előállításán (a klónozáson?) munkálkodik. Az „ősvilág”[78] kihalt állatainak kitömött példányait múzeumokban tárolják, ezeket mutatja be a vegyész Ádámnak és társának. A lóról például az a csudás mese maradt meg, hogy „gőzmozdonyul volt.”[79] , de megtalálhatóak még itt a kutya, az ökör és az oroszlán kitömött példányai is. Az állatok közül csak a disznó és a birka maradt fenn, amiket a „tudomány pótolni nem tudott,”[80] hiszen az előbbi élő zsír, a másik pedig hús- és gyapjútömeg. Az ásványokból azonban csak mutatóba maradt: nincs már szén, sem érc, sem pedig arany. Akárcsak a növényeket, a költeményeket és a festményeket is haszontalannak tartja a kor. Ritkaság gyanánt csak Homérosz Iliászát és Tacitus Agricoláját őrizték meg.

A gyermekeket elkobozzák szüleiktől, későbbi foglalkozásukat koponyaalkatuk alapján döntik el. A dajkák nem mesélnek, hanem „a magasb egyenletekről / A mértanról beszélnek gyermekinknek.”[81]

Az egyenlőség egyenruhák hordásában merül ki, senki sem éhezik, nincs erőszakszervezet és mindenütt béke honol (fegyvereket is csak a múzeumokban látni), ám a szabadság hiányzik. Mindent a legcélszerűbb, legegyszerűbb alakban hoznak létre, „a munkás, ki ma csavart csinál / Végső napjáig amellett marad.”[82] A kiemelkedő embereknek nincs terepük tehetségük kamatoztatására. Michelangelónak például széklábakat kell faragnia, de a legkisebb díszt sem vésheti beléjük. A házasodás úgy történik, hogy kiállítják a páratlan nőket, és aki jelentkezik az - az aggok jóváhagyásával - elveheti valamelyiküket.

Madách jövőképe meglehetősen borúlátó, utópiája negatív, elsősorban a tudomány embertelenségére hívja fel a figyelmet. A tudósok nem törődnek az érzelmekkel és az esztétikummal, egyedüli mérvadónak a célszerűséget tekintik. A racionálisan szerveződő társadalomban kiüresednek, teleologikussá válnak az emberi kapcsolatok, elveszik a hit. A kor jövőképeivel összhangban itt is dominálnak a gőzgépek, a kihűlő föld motívuma is megtalálható több korabeli szerző művében, ilyen pl. Jósika Miklóstól a Végnapok, vagy Madách után Tábori Róberttől Az utolsó napsugár, amely szintén az érzelemdús emberi kapcsolatok fontosságára hívja fel a figyelmet.

Utópia és jövőkép az epikában

Dolgozatom fennmaradó részében a szépprózai utópiákkal foglalkozom. Igyekszem bemutatni egy kisregényen, egy fiktív levélen, egy novellán és két regényen keresztül a kor utópiáinak főbb típusait.

Ney Ferenc holdutazása az idegen égitestekre megálmodott utópiák típusát képviseli, külön érdekességét pedig az adja, hogy a vizsgált utópiák közül az ebben felvázolt világ áll legközelebb a dolgozatomban kiindulási alapnak tekintett kulináris paradicsom képzetéhez. Koronka József fiktív levelét elsősorban a műfaji különlegessége miatt vettem fel a tárgyalt művek közé. Frankenburg Adolf novellája szatirikus hangneme miatt érdemel figyelmet, illetve a korban igen gyakran használt - a már tárgyalt művek közül pl. Madáchnál, vagy Ágai Adolfnál szereplő - álomkerettel él. Tóvölgyi Titusz Új világa a szocialista utópiák harcos elhivatottságát reprezentálja. Jókai regényének, az Ahol a pénz nem istennek pedig az a különlegessége, hogy olyan társadalmat mutat be, amelyben nem használnak pénzt, másrészt pedig ennek a társadalomnak mindössze tíz tagja van, a kulináris paradicsom képzetét is felidéző utópia tehát egy rendkívül zárt közösségben születik.

Ney Ferenc: Utazás a holdba

Agyrém

1836

A XIX. század harmincas éveiben, a folyóiratokban és a könyvkiadásban megszaporodtak a különböző tudományos ismeretterjesztő művek, a Holdutazásokról és a technika legújabb eredményeiről szóló írások, nyomukban pedig a fantasztikus utópiák.[83]

Ney Ferenc kisregénye, amely eredetileg a Munkácsy János szerkesztette[84] Rajzolatok a társas élet és Divatvilágából című irodalmi divatlapban jelent meg, szatirikus hangnemben mutat be egy fantasztikus holdutazást. Már a két főszereplő, Kalandi és Regényi beszélő nevei is komolytalanságot sejtetnek. Az ő kalandjaikon keresztül egy ironikus parabolát kapunk a semmittevő, álmodozó magyarok típusáról „mindazok hasznára, kik hazájokat nem szeretve külországok boldogságáról álmodoznak, vagy éppen a Holdba röptetik elérhetetlen országok után fohászikat.”[85]

A két kalandor egy szárnyas léghajó segítségével utazik el a Holdra, repülő szerkezetüket egy bőrcső köti össze a földdel, ezen keresztül jutnak levegőhöz. Olyan világba érkeznek, amely a dolgozatban szereplő utópiák elképzelései közül a leginkább hasonlatos János pap országához. A források medrében drágakövek vannak, a kutakból málnanedv bugyog fel, régi pompájában ragyog fel ismét a „tündérvilág”.[86] „A lakosok mindnyájan magosb, izmosb termetűek, mint a földéi, s ezen erő a legnemesebb alakkal párosul, melyet valaha a görögök ideáljuknak választhattak.”[87] Akárcsak János pap országában, itt sincs szegénység, éhség, sőt bűn sem. Mindenki bővében van a legfinomabb étkeknek, az ellátásért pedig nem kell fizetniük a vendégeknek. A kiszolgálás sem hagy maga után kívánnivalót, hőseink választhatnak, hogy „rostélyost, vagy kávét, sert vagy teát, kolbászt vagy nektárnedvet, kalácsot vagy ambróziafagylaltot, sonkát vagy mézcsemegét parancsolnak -e”.[88] A holdbéli birodalom működését biztosító fejedelem gyönyörű kastélyban él, amely mellett pompás mulatságokat rendeznek.

A holdemberek csodálatos városokban laknak, ahol az épületeken hatalmas szobrok találhatóak, jelképezendő funkciójukat. A közügy házán például izmos férfiak szoborcsoportja tartja vállán fáradhatatlan erővel az oszlopokat, amin a közboldogság temploma áll, az épület közepén a fejedelem szobra van, aki a templom lángjait táplálja. Épült még a városban könyvtár és műremektár (ahonnan kilépte után minden látogatónak készítenie kell két műremeket, „egyet a műtár számára, másikat eladatásra, melybőli jövedelem a műtanító intézet tőkéjét növeli”[89]), van természettárgyi gyűjtemény, külön képtár, tudományok intézete (ahol a nevelés folyik), fegyvertár, sőt színház is.

A földről azonban mindez nem látható, mert a leleményes holdlakók sötét felhőkkel takarják el a földi emberek méltatlan tekintete elől városaikat, fejlett civilizációjukat.

Mivel a Hold nem forog, a túloldalán mindig sötét lenne, ezért mesterséges világítást alkalmaznak, hatalmas csöveken át vezetik a napfényt az átfúrt holdkérgen keresztül. A csöveknek vájt csatornákban mellesleg liftek is működnek, meggyorsítva a holdbéli közlekedést.

Minden racionálisan működik, még a divat is csak minden negyedévben változik, „és senki sem merné a szabott idő alatt a bevett rendet zavarni”.[90]

A tudományok intézetében nevelik az ifjú holdlakókat. Az intézetnek két osztálya van, az egyikben azok tanulnak, akik a felsőbb tudományokra vannak szánva, a másikban azok, akik a polgári élet egyéb foglalatosságait végzik majd. Az utóbbiak éppen csak annyit kötelesek tudni, amennyit alárendelt állapotuk megkíván. A gyermekek mindig a szüleikkel laknak, kivéve az árvákat, akiket az intézet nemcsak tudományos, hanem minden egyéb tekintetben is gyámolít.

A holdlakók vallásáról meglehetősen keveset tudni, mindössze annyit, hogy a földi ember számára ez a misztérium nem elérhető. Kiderül még, hogy a nagy formátumú földlakók szellemei százévente gyűlést tartanak a Holdon, hogy megsegítsék egy-egy éppen kiválasztott nemzet fiait, ezt nevezik a szellemek ünnepének.

A holdlakók ’emberi’ kapcsolatai rendkívül harmonikusak. „A holdiak bánásmódjuk őszintesége s egymáshozi bizalmas viszonyuk mindjárt szemükbe tűnt barátinknak, de ezt nagyon természetesnek láták ugyanazon egy társaság tagjai közt; ám mint tátották szájokat megértvén , hogy ezen baráti összeköttetés itt mindenütt uralkodik, s ez egész csillag lakóit egy családdá forrasztja, hogy kik soha egymást nem láták, mint szeretett testvérökkel bánnak egymással, hogy civódásnak híre sincsen; mint bámultak ezen, holott a Föld fiai csak egy kártyajátékot is ritkán végezhetnek pörlekedés nélkül.”[91]

Hőseink ugyanakkor megjárják, amikor udvarolni próbálnak a két holdbéli szépségnek Zuldinárának (nevének jelentése „bájszellem”) és Andulzirának (akinek a neve annyit tesz, mint „bűvös csillag”). A hölgyek kinevetik a két udvarló ócska földi praktikáit, de – a földi lányokkal ellentétben - nem dicsekszenek el azzal, hogy rászedték a két nőcsábászt.

A mű jövőképe bővelkedik a különböző gőz, elektromosság és mágnesesség alapú találmányokban, a holdlakók számára még a csillagközi utazás is lehetséges.

Ney Ferenc „agyréme” remekül reprezentálja az idegen égitestre álmodott utópiák típusát.

Koronka József: Utazás a régi Európa romjai felett 2836-dik évben

Egy névtelennek irományai között találtatott levelei szerént

1837

Koronka József fiktív levelei a Nemzetközi Társalkodóban jelentek meg. Az írás négy levélből áll, amelyből az első hármat Bullból (ez London új neve), a régi Anglia egyik falujából ír György barátjának az ismeretlen utazó, az utolsót pedig Új-Philadelphiából (a régi Párizs). Repülőpostával utazik – amely 3 óra alatt képes százötven mérföldnyi távolságot megtenni – és felülről látja az évszázadok alatt végbement pusztulások nyomait.

Anglia, azaz újabb nevén Kalmárkország éghajlata most is ködös, mint ezelőtt ezer évvel, de ez a sziget viszonyaiból adódik. A főszereplő falábak segítségével menetel a szárazföldön, de rendelkezik speciális patentszárnyakkal is, ha falábai beleragadnak a mocsárba, ezek segítségével a levegőbe emelkedhet.

Bull környéke lapos és mocsaras, jobbára ölfűvel van benőve, lakói legnagyobbrészt különböző rágcsálók. Az emberpopuláció „éppen olyan bátor-vitéz, mint fortélyos csaló nép”[92] Elsősorban kereskedelemmel foglalkoznak és nagyon öntudatosak. A házassági szokásaik is igen különösek, a párok nem láthatják a ceremónia előtt egymást, „az egész dolog, mint valamilyen vásárkerítői munkálat, egy harmadik által megyen végbe.”[93] A harmadik beavatott megérdeklődi a mátkától, hogy hány töltött gabonazsákkal rendelkezik, ha több mint élete éveinek száma, akkor megkötik a házassági szerződést; a vőlegénynek pedig csak egy zsákkal kell hozzájárulnia a közös vagyonhoz. A társadalom tehát némileg hímsoviniszta jelleget ölt. Ha azonban a férj el akar válni, az asszony zsákjainak kétszeresét kell megfizetnie.

A gyermekeket öt éves korukban elkobozzák szüleiktől, belföldi tengeri rabló hajókon nevelkednek, húsz éves korukig haza sem térhetnek.

Az uralkodó vallás a bálványimádás: gyapjúzsákoknak és gőzerőműveknek hódolnak, hogy a kedvükben járjanak mindenféle háziállatokat áldoznak fel. Midőn hősünk ellátogat a régi Westminster palotához, eltűnődik milyen funkciója lehetett az épületnek. A régi krónikák nem biztosak benne, hogy népgyűlésekre volt –e építve, avagy a huszonötödik században elenyészett ókeresztény vallásnak temploma lett volna, „melyben a papok gyapjúzsákokon ülve beszédet tartottak a néphez arról, hogy mi módon kereskedjenek, azaz: pénzt (bizonyos kerek érclapocskákat) mi módon szerezzenek.”[94] Látható tehát, hogy Koronka nem volt jó véleménnyel a keresztény vallásról.

A fejlődés odáig jutott, hogy napenergiával fűtenek, a XXI. század óta a levegő szennyeződéseit mesterségesen teljesen kitisztították. Bár Kalmárkországban már nincsenek orvosok, de hajdanán, a XXII. században az orvostudomány megvalósította az állati organizmusokkal való szervátültetést. Például ha valakinek letört az orra egy szerencsétlen balesetben, akkor azt vizslaorral pótolták, az agykárosodást szenvedett emberek ökörvelőt kaptak fejükbe, a vérátömlesztés pedig nyúlvérrel történt.

Az ismeretlen utazó Új-Philadelphiába „gőzgyorsszekérrel”[95] utazik, ami ugyan sokkal lassabb a repülő postánál, de tulajdonképpen egy repülő luxushotel, annak minden kényelmi szolgáltatásával (az éttermében például eredeti görög ízeket élvezhet az utazó). A régi Párizs azonban már szinte semmit sem őrzött meg hajdanvolt pompájából, minden sivatagszerű, amerikai telepesek kezén van. Kiderül, hogy a XX. század kezdetén, a régi Franciaország, ahogyan egész Németország is „az akkor határtalan hatalomra jutott régi orosz nemzet árjától elboríttatott, s tökéletesen meghódítatott”.[96]

Koronka jövőképe – bár elbeszélése néhol szatirikus hangnemmel vegyül – meglehetősen sötét. A nagy nemzetek múlandóságáról, a környezeti kataklizmák veszélyeiről és az új találmányok meghatározó jelentőségéről így ír: „A régi Európa nemzetei Ámérikát látták származni és felemelkedni. Mi mármost az ő romjaikra tesszük lábainkat. S ki tudja milyen nép fog valaha a mi töredékeinken állani? … Mivelt státusok származhatnak ott, ahol olyanokat alig gondolhatunk lehetőknek; mivelt státusok száradnak el, melyeket halhatatlannak hittünk vala. Még az éghajlatok is változhatnak; sokféle okokból lehet egy lakókkal tömött ország lakhatatlan; sok telepítvény lehet anyaországgá, sok anyaország gyarmattá. Csak kevés új találmányok sok régieket eltörölhetnek, minthogy az igen magas feszültségnek vagy tágulni, vagy elpattanni kell; ki nem számíthatna bármi álomlátólag a következményekre?”[97]

Frankenburg Adolf: Magyarország nem volt, hanem lesz

Egy álomlátó naplójából

1880

Frankenburg szatirikus ’álomlátása’ a Fővárosi lapok hasábjain jelent meg. Akárcsak a kor számtalan – ebből a szempontból legalábbis - hasonló írásában, a szerző itt is egy álom keretébe foglalja írását. A főszereplő egy barátja karosszékében elszenderedik, és víziója támad a jövő Magyarországáról, a XIX. század második fele fantasztikus szépprózájában szintén gyakran felbukkanó Széchenyi-szállóige jegyében: „Magyarország nem volt, hanem lesz”.

Hősünk ugyanis álmában egyszer csak 1980-ban találja magát. A paraszt - akivel szóba elegyedik, hogy megtudja hová is került tulajdonképpen – éppen gépi ekével szántja földjét, miközben szimultán Vergilius Georgicáját olvassa. Kiderül, hogy Magyarország a kiegyezés óta osztrák fennhatóság alatt áll, a magyarság politikailag eltunyult.

A beszélgetés közben megjelenik egy mesterséges szárnyakkal repülő osztrák kényúr, aki állati magnetizmussal feltámaszt egy oldalszalonna eltulajdonítása miatt felkötött szegénylegényt. Majd miután jól összeszidta tettéért, nagyobb kaliberű csalásokra - sikkasztásra, közpénzekkel való visszaélésre - bíztatja a feltámasztott szegénylegényt, tudniillik az ilyesmit – ellentétben a szalonnalopással - nem büntetik.

A magyar mezőgazdaság ugyanakkor meglehetősen magas szintre fejlődött. A természeti erőforrásokat energiaforrásként használják, például igen elterjedtek a napelemek, az úgynevezett sugárhárítók, amelyek a kívánt helyre fókuszálják a napfényt. Mesterségesen befolyásolják az éghajlatot is, „félig a Kárpátok, félig az olasz és spanyol éghajlat alatt élünk”[98]. A magasabb helyeken melegebb van, a tökéletes hőszabályozás végett a fákon hőmérők csüngenek. A magasban mediterrán növényeket és gyümölcsöket termesztenek.

Fehérrépa helyett burgonyacukrot használnak. Primitív vallási rítus, hogy a burgonya meghonosítójának minden év végén sertést áldoznak.

A földművesek falun kiváló ízléssel épült palotaszerű házakban laknak. Az iskolákban „hatvan év óta a német nyelvet tótul, a magyar történelmet csehül, a szerb kátét oláhul tanítják.”[99] A tehetségeseknek külön énekiskolát is fenntartanak a faluban, ahol a kultúragép segítségével tanítanak. „Ezt a gépet szintén gőz hajtja, s úgy van szervezve, hogy abba a falu népe mint egy járomba fogva, a háta végével egy bizonyos eredeti mechanizmus által érintkezésbe hozott ostornyélforma eszköz segítségével, mely egyszersmind a karnagyi pálcát pótolja, a zene- és énekmesterségre taníttatik.”[100] A már említett parasztgazda lánya regényeket, pályaszínműveket és operaszövegeket ír, mellesleg Eötvös Karthauziját olvassa, s a házi könyvtár egyharmada az ifjú hölgy műveiből áll.

A városban Themisz[101] templomában megbüntetik hősünket, mert hagyta, hogy ellopják az óráját. A büntető törvénykönyv 1374-dik paragrafusa szerint ugyanis „a lopás nem tartozik a vétkek közé, hanem úgy tekintik, mint következményét mások vigyázatlanságának, s ezért nem a tolvajt büntetik meg, hanem azt, aki nem vigyázott, s a bűnre alkalmat adott.”[102] Hősünk ezekután – elkerülendő a további bonyodalmakat – felkeresi a „Tudakozódó intézet”[103]-et, erről azonban kiderül, hogy házasságközvetítő iroda. Itt huszonnégy órás próbaházasságok köttetnek, amelyek utána akár hónapokra, évekre is meghosszabbíthatóak. A pultos hölgy azonban biztosítja róla a főszereplőt: „Tudnék igen sok tisztességes urat nevezni, kik egy év alatt tizenkétszer is megházasodtak.”[104] A gazdátlan magzatoknak gyermekintézetek tartanak fenn - melyekből (ti. az intézetekből) városonként mintegy százhúsz van - és a községek költségén nevelik a szülő nélkül maradt gyermekeket. A megfigyelések szerint érdekes módon a poligámiából származó gyerekek tehetségesebbek, „mint amazok, kik az amolyan kétigás házasságokban születtek.”[105] Az egyik nagyobb piacon színház is található, ahol A nyers erő uralma című szatírát játsszák a XIX. századról, benne a moralitásjátékokhoz hasonló „allegóriai személyekkel.”[106] A vallás és egyház szerepét a városokban a színház tölti be. A Magyarországot szimbolizáló szereplőt paraziták cincálják szét. A színdarab után ötven új házasság köttetik – a helyiek szerint a színház javítja az erkölcsöket.

A Tudományok házában előadások hallgathatóak művészetekről, egy filológus a macskák nyelvéről beszél, de fizikai témájú értekezések is elhangzanak.

A sok különös élmény befejezéseképpen hősünk felriad álmából, és megnyugodva tapasztalja, hogy környezetében tulajdonképpen semmi nem változott, furcsa álma ellenére minden maradt a régiben.

Frankenburg novellájának belső világa tökéletesen inkonzisztens, hiszen míg például a mű elején még halálbüntetéssel sújtják a lopás bűnét, néhány oldallal később már a meglopottat büntetik és a tolvajt büntetlenül hagyják. Ennek ellenére az írás sziporkázó ötletessége és ironikus hangneme miatt mégis érdekes és szórakoztató olvasmány, a szatirikus utópia típusának reprezentatív képviselője.

Tóvölgyi Titusz : Az új világ – Regény a szoczializmus és kommunizmus társadalmából - 1888

Tóvölgyi Titusz regénye előszavában a következő alapelveket szögezi le, amelyek alapul szolgálnak utópiája felépítéséhez: (1.) Az emberiség egy család, az államoknak tehát nem nemzeti alapon kell szerveződniük. (2.) Nincs elszigetelt család, mindenki egyenrangú, egyformán értékes. (3.) Nincs örökség és nem lesz magánvagyon, így lehet elkerülni a vagyoni különbségek szülte társadalmi egyenetlenségeket. (4.) Nincs örök házasság, a nemek egyenrangúak és (5.) nincs rang.

A regény egészét rendkívül logikus felépítés jellemzi. A cselekmény és az elméleti részek kifejtése pontos ritmusban váltják egymást, Tóvölgyi azonban inkább az utóbbira fekteti a hangsúlyt. A társadalom szerkezetét tárgyaló passzusok tételei többnyire két részre, egy pozitív valamint egy negatív megközelítésre oszthatóak. Elsőként általában a problémák megoldásával ismerkedhetünk meg a cselekményen keresztül. A szerző által felvetett problémák többnyire a XIX. század jellemző konfliktusain alapulnak. A leírásokban pozitív pólusként az ideális megoldásokkal, ezek ellentétpárjaként pedig a XIX. századi helytelen problémakezelés mikéntjeivel is alaposan megismerkedhetünk. Ezt többnyire a jövő állama és társadalma felépítését ismertető és indokló, részletekbe menő eszmefuttatások követik.

Az új világ 2300-ban játszódik, de a regény első mondatából azonnal kiderül, hogy az „európai államok szövetsége”[107] már 2200-ban létrejött. Bár ez nem egyértelmű, de úgy tűnik, hogy a szövetségbe tartozik a világ valamennyi állama, amelyek valószínűleg önként léptek be. Az államok ugyanakkor nem nemzeti alapon szerveződnek, hiszen – mint az kiderül az előszóból – az emberiség egyetlen család. Az egyes államoknak külön parlamentje van, de minden évben egyszer ülésezik az Európa parlament, amelyben az összes állam képviselteti magát. Az állami parlamentekbe minden szakma két-két embert delegál. Valamennyi szakmának külön minisztériuma van, és az egyes minisztériumok nyújthatják be a törvényjavaslatokat.

Mivel nem létezik magántulajdon, minden állami kézben van. A béreket is az állam biztosítja, a fizetésül kapott pénzt azonban – a vagyoni különbségek kialakulásának elkerülése érdekében – mindenkinek azonnal el kell költenie. A különleges képességekkel rendelkező dolgozók külön juttatásokban részesülhetnek, de ennek minden esetben rendkívül indokoltnak kell lennie. A feltalálók például tíz százalék haszonban részesülnek találmányuk bevételeiből (az államé húsz százalék, a gyárak munkásai kapják a maradék hetven százalékot). Bár az előszó tanúsága szerint az új világban nincsen rang, a gyáraknak például mégis vannak igazgatói (igaz, a tökéletes működési mechanizmus miatt nincs más dolguk, mint a gyárak előcsarnokaiban söprögetni), a parlamentben pedig miniszterek üléseznek. Sőt, a feltalálók, vagy más kiemelkedő teljesítményt produkáló egyének a társaiknál jobb körülmények között is élhetnek, mint társaik, akik ennek ellenére mégsem irigyek rájuk.

A társadalom tagjai tökéletes lelki harmóniában élnek. Mindenki tiszteli, becsüli a másikat, ha pedig valakinek problémája van, az emberek egyként állnak mellé. Ha valamelyikük mégis bűncselekményre vetemedne, hagyományos elképzeléseinktől gyökeresen eltérő börtönbe kerül, ahol pszichológusok kezelik. A tökéletes társadalom tagjai ugyanis tisztában vannak vele, hogy a bűncselekmények is gyógyítható lelki problémákból fakadnak.

A családi élet is igen különös formát ölt. A házasságok két hónapos időtartamra köttetnek. Ezidő alatt a feleknek együtt kell élniük, és nem csalhatják meg egymást. Természetesen, aki megtalálta igazi párját, két hónapos hosszabbításokkal akár egész életét vele töltheti. A szerző szerint így elkerülhető a rossz házasság örök rabigája, az emberek boldogan élhetnek, büntetlenül élvezve az újabb és újabb kapcsolatok izgalmát (úgy tűnik Tóvölgyi házassága kevésbé sikerült).

A ”páratlan” hölgyek a nők csarnokában gyülekeznek, amelyből életkorokra leosztva (20-tól 30 évig, 30-40 évig, 40-től 50 évig, 50-től a halálig) számtalan található az egyes városokban. Itt ismerkedhetnek meg leendő párjaikkal, gyönyörű, művészeti alkotásokkal teli, ízléses környezetben. Sőt, a párok rögtön helyben házasságot is köthetnek a helyszínen található házasságkötő termekben (a tét nem nagy, hiszen az elhamarkodott döntések is csak két hónapos kötöttséggel járnak). Érdekes probléma, hogy egy gyermek kihordása jóval több időt vesz igénybe, mint a házasságok kötelező időtartama. Erről nem esik szó.

A gyermekeket közvetlenül születésük után elveszik a szülőktől, és állami intézményekben nevelik. A szülők csak vasárnaponként vihetik el néhány órára gyermekeiket, hogy kapcsolatuk ne szakadjon meg teljesen.

A nevelés alapja egy nyolc osztályos előkészítő képzés, amely alapvetően a gyermekek pszichológiai és empatikus érzékét hivatott kialakítani, illetve fejleszteni, olyan tantárgyak segítségével, mint pl. Türelemtan, Önismerettan, Mérséklettan, Emberismerettan, Egészségtan, Erkölcstan, vagy Szeretettan. Eközben a gyerekek folyamatosan járják a különböző szakmákhoz kapcsolódó termeket, hogy kipróbálják, mi az, ami tetszik nekik, mihez van érzékük. A tanárok gyakorlatilag folyamatosan tehetségkutatatást végeznek, figyelik melyik szakmában kamatoztathatják majd leginkább tehetségüket növendékeik. A nyolc osztályos képzést a szaktanulmányok követik, amelyek addig tartanak, amíg az oktatók érettnek nem ítélik a fiatalokat a munkára. Mindenki csakis szakmája maradéktalan elsajátítása után léphet ki a nevelőintézmény kapuján, hogy önálló életet kezdjen. Csak ezután kezdhetnek házasodni, dolgozni. Munkanélküliség tehát értelemszerűen nem létezik. A növendékek – akár a fizikai munkások is – ugyanakkor nagyfokú általános műveltséget is elsajátítanak az oktatási folyamat során, úgy, hogy ráadásul elsősorban azt tanulják, ami érdekli őket.

A szerző mindemellett élesen bírálja kora oktatáspolitikáját, melynek jelmondatául a következőt aposztrofálja: „Tanulni minél többet és tudni minél kevesebbet.”[108]

A vallással kapcsolatban a következők olvashatóak az előszóban: „Tisztán társadalmi reformunk, a mennyire a történelem vissza tud emlékezni, még nem is volt, minden megindúlt ily mozgalmat magáévá tévén a vallás, vagy a politika, csinálván az óriás kérdésekből törpe megoldásokat, az emberiség mélyébe ható műtétek helyett, hajszálhasogatásokat.”[109] Akárcsak a szerző korának oktatáspolitikája, a vallás is mint a társadalmi reformok akadálya jelenik meg a könyv előszavában. Igen különös a mű valláshoz fűződő viszonya, hiszen – mint az a fenti idézetből is látható – egyrészt szembeszegül a vele, másrészt viszont egyfajta kvázi-keresztény vallásosság mégiscsak átszövi. Ezt támasztja alá az is, hogy a regényben igen gyakran találhatók utalások arra, hogy a szereplők hisznek és bíznak Istenükben. Többször szerepel a szövegben, hogy az új világ vallása szertartásainak egy része – pl. a házasságkötés - a keresztény szertartások átvétele, azonban az is kiderül, hogy a kereszténység már régen megszűnt vallás a könyv fiktív jelenében.

Az új világ társadalma, mivel a család és a gyereknevelés nem emészti fel az emberek energiáit, tökéletesen empatikus, az emberek - a neveléssel beoltott, mindenkire jellemző általános műveltség következtében – előzékenyek egymással, felmerülő problémák esetén mindig segítőkészek. Az irigység is eltűnt, mivel nincs magántulajdon és öröklés, mindenki mindent az államtól bérel.

A szerző úgy gondolja, hogy, a társadalmi rend megreformálása eltűnteti a rosszindulatot és a temperamentumbeli különbségeket. Úgy véli, a tökéletes társadalomban az egyetlen megmaradt konfliktusforrás a csúnyák és a szépek fizikai különbözősége. Ennek megfelelően a regény cselekménye is e köré a konfliktus köré szerveződik.

Két álláspont harcol egymással. A csúnyák képviselője, a főszereplőnő Árkosi Ilona azt szeretné, ha teljesen elkülönítenék a csúnyákat a szépektől, hogy külön társadalmat hozhassanak létre. Ezzel száll vitába Egedi Lajos „lélektan és arczisme tanár”,[110] a szépek képviselője, aki azon az állásponton van, hogy a csúnyák arcvonásai, illetve testi fogyatékosságai az elfojtott szenvedélyek testi megjelenései, kitüremkedései. Szerinte a helyes gyermekkori neveléssel, a lélek felszabadításával eltüntethetőek a csúnya vonások, testi rendellenességek. Az ő tanaival ért egyet Kőszáli Elemér festő is, aki egy idealizált, az arc csúnya vonásait széppé varázsoló Árkosi Ilona portré elkészítésével bizonyítja sikeresen az Európa parlament előtt az elképzelés vitán felüli igazságát.

Tóvölgyi itt talán a festészetet a művészet szimbólumaként alkalmazza, burkoltan igazolva ezzel a művészet hatásmechanizmusának sikerességét, gyakorlati alkalmazhatóságát a világ megváltoztatására, jobbá tételére, mintegy indokolva regénye megírásának miértjét. Végül Árkosi Ilona Kőszálival kötött frigyében oldódik fel a csúnyák és szépek konfliktusa.

Bár a regényben számos technikai találmány szerepel - mint például az elektromos autó, a leginkább motorként azonosítható villámfutó, az elektromos árammal gyilkoló villám töltény, vagy a különös repülőszerkezet, a légveloczipéd - Tóvölgyi mégsem fektet ezek részletes ismertetésére különösebb hangsúlyt. „Ezen újvilági találmányok leírását azonban más kollegáinknak engedjük át, csupán azokra szorítkozván, melyek regényünknek szükséges butorait képezik”.[111]

Akárcsak a korszak oly sok írásában, itt is a gyermekek szülőktől elszakított neveléséről olvashatunk. Szintén találkozhatunk például Koronka József fiktív leveleiben, az Utazás a régi Európa romjai felett 2836-dik évben a kereszténység, mint vallás elavulttá válásával. Ugyanakkor a kor igen divatos elképzeléseivel szemben Tóvölgyi utópiája nem egy, a világtól elzárt szigeten jön létre, mint pl. Jókai Mór Ahol a pénz nem isten című regényében, hanem az egész világra kiterjedően. A megvalósult ideális társadalom és államszerkezet, a tökéletes eszmék mindenütt hibátlanul működnek, nincs hát szükség elszigetelődésre.

Érdemes megemlíteni, hogy a regény egyik epizódjában, a szépek felvonulásakor, az Egyenlőség teréről a szépek a Jókai úton vonulnak tovább, be Budapestre, ami mintegy gesztusként értelmezhető a kor leghíresebb hazai utópiáit író szerző felé.

Mindenképp szót érdemel továbbá, hogy több ízben felbukkannak a regényben a kulináris paradicsomra történő közvetett utalások, ami dolgozatom bevezető gondolatait látszik igazolni, miszerint az utópiák a kulináris paradicsom képzetének továbbfejlődéseként értelmezhetőek. A szerző például a csúnyák felvonulását farsanghoz hasonlítja,[112] ami a húshagyó kedd utáni böjt megelőző ellentétpárjaként kapcsolódik a földi paradicsom képzetéhez. Szó esik még a csúnyák paradicsomáról,[113] továbbá a nők csarnokát a szerző a húrik paradicsomához hasonlítja,[114] szintén – ezúttal iszlám – paradicsomképzetre utalva.

Könyvéért Tóvölgyit börtönbe zárták, szabadulása után sokáig hallgatott, majd a szellemidézés és misztikum felé fordult és spiritiszta folyóiratok, könyvek szerkesztőjeként tért vissza az irodalmi életbe.[115] Munkája, Az új világ különleges helyet foglal el az utópiák sorában, hiszen az általa ábrázolt világ lakói felnőtt, felelős, gondolkodó emberek, akik saját erejükből, közmegegyezéssel hozták létre azt az utópisztikus világot, amiben élnek.

A társadalom kultúrája kifinomult (még a gyárak is tele vannak értékes szobrokkal, műalkotásokkal), a közös értékrend munkára, kiegyensúlyozottságra ösztönöz. A szereplők egyenrangúak, becsülik egymást, valódi partnerek. Az utópia csupa pozitív vonása ellenére hiteles és működőképes marad, a sematizmus sikeres elkerülése mellett. Kosznai Ágnes szakdolgozatában még a mű szélesebb körű ismertségének hiányára panaszkodik,[116] mára azonban javított a hozzáférhetőségen (és ezáltal remélhetőleg az ismertségen is) a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának Kötelező Ritkaságok sorozatában megjelent 2002-es kiadása.

Jókai Mór: Ahol a pénz nem isten

1904

Jókai regénye – amint arra Kosznai[117] Ágnes is felhívja a figyelmet - különleges helyet foglal el a magyarországi utópiák történetében. Egyrészt, mert az ideális közösség, amelyről olvashatunk pusztán tíz főből áll. Így az államberendezkedés tárgyalása helyett a hangsúly a személyközi viszonyokra kerül. Másrészt Ney Ferenc szatirikus holdkalandja mellett ennél a műnél kerülünk legközelebb a dolgozat kiinduló pontjához, János pap országához. Jókai regényében azonban -Ney „agyrémével” ellentétben - komoly hangvételben foglalkozik a földi édenkert megvalósíthatóságának lehetőségével. Ehhez azonban – amint erre a mű címe is utal – meg kell szabadulnunk a modern civilizáció egyik legfontosabb értékmérőjétől, a pénztől.

Ehhez biztosít kiindulópontot a történet helyszíne, a sziget. Ez olyan alapvető toposz, amely a nem utópikus jellegű művekben is ugyanazt a funkciót tölti be: a világtól való elzárkózást.

Az itt hajótörést szenvedett négy ember, később született gyermekeikkel és a szigeten végbement vulkánkitörést túlélő két bennszülöttel együttműködve tudatosan alkotta meg életük rendjét, az idealisztikus önfenntartó gazdaságot. Az élet szabályait a természet rendjéhez igazították, a közösség tagjainak jogait és kötelességeit szükségleteik határozzák meg, erkölcsi szabályaikat pedig a szeretet és egyenlőség határozza meg. A közösség tagjai jól ismerik egymást, mindenki a képességeinek és hajlamainak megfelelő feladatokat látja el. A vitás helyzeteket kompromisszumokkal oldják fel. Érzelmeik szabadsága azonban nem tökéletesen érvényesül, a rendszer lehetőségei ugyanis korlátozottak. A jövőbeli házasságok már előre eldöntettek, a gyermekeknek ebbe nincs beleszólási joguk. A sziget társadalmát a Capitano tekintélye tartja össze. Az ő személye a szigeti közösség fennmaradásának és fejlődőképességének garanciája.

A Capitano már a kis csoport hajótörését megelőzően is tudatosan készült a társadalomtól való elszakadásra. Már jó előre biztosította azokat az eszközöket, amelyek lehetővé teszik az önálló létfenntartást, sőt megvoltak a határozott elképzelései arról is, hogyan szeretne élni a világtól elszigetelve. Jókai János Salvatore[118] fejedelemről mintázta a Capitano alakját, a szereplőnek azonban önálló jelleme van.

A Capitano a civilizáció általa elítélt formái elől menekül, amelyeket a pénz, rang és hatalom szentháromsága határoz meg. A szigeten csaknem maradéktalanul érvényesülhet értékrendszere, itt tudja megvalósítani életelveit. Ennek ellenére azonban egyáltalán nem beszélhetünk egyszemélyes diktatúráról, mindenki kibontakoztathatja saját értékeit, képességeit.

A gyermekek nevelése az így kialakult értékrendszerrel összhangban történik, a civilizáció káros hatásai elől elzárva őket. Így például soha nem kell megismerniük az erőszakhoz vezető fegyverek működését, helyette inkább mezőgazdasági jellegű és egyéb praktikus ismereteket sajátítanak el.

A szereplők eredetileg nem viselnek keresztnevet, az általuk használt nevek a szigeten betöltött funkciójukra utal. Ez a commedia dell’ arte névadási módszerét és funkcióját idézi fel.[119] A jellemek személyiségtípusok, adottságaik determinálják a környezeti ingerekre adott válaszreakcióikat.

Jókai regényében a pénz személyiségtorzító hatása mellett meglehetősen erős kritikát gyakorol az emberek vallásosságával kapcsolatban is. Az előszóban pénz és vallás viszonyáról a következőket olvashatjuk:

„A bálványhoz, a láthatatlan istenhez csak azért imádkoznak, hogy segítsen nekik ehhez a másik istenhez, az igazihoz kegybe jutni. Délelőtt prédikál nekik valaki a mennybéli istenről, azon elalusznak: délután prédikál nekik másvalaki a földi istenről, arra fölébrednek.

Jehova kiadja nekik a tízparancsolatot azt nem fogadják meg: a pénzisten az ellenkezőjét hirdeti, azt megfogadják: >> De lopj, de ölj, add el, vedd meg a szerelmet, hamisíts, kívánd a másét, óhajtsd apád és anyád halálát, hogy örökséghez juthass e földön!<<

Hogy az emberek Jehovát, Krisztust káromolják, az úton-útfélen hallható, de hogy azt a >>Krisztus<<-t, aki alatt a pénzt értik, szidta volna valaha ember, ez nem történt meg soha.”[120]

A műben többször előkerülnek biblikus motívumok. A lávában fönnakadt hajó Noé bárkájának szimbóluma. A közösség létrehozza saját tízparancsolatát, melyben a ne lopj parancs például így módosul: „Ne tagadd meg s ne sajnáld a szűkölködőtől azt, amiből neked bőséged van, nehogy a lopáshoz folyamodjék, de ételt és italt tégy ki az ablakodba, hogy a vándorló rátaláljon.”[121]

A paradicsom motívum összesen tizenhatszor szerepel a szövegben, de az édenkert megnevezés is felbukkan három alkalommal. Ezen kívül kétszer megtalálható a boldog sziget, és egyszer-egyszer az áldott új világ és tündérkert kifejezések. Újra megjelenik tehát a mindenféle egzotikus földi javat önmaga számára megtermelő, boldogságban élő ideális közösség képében János pap országa.

Összefoglalás

A magyar utópiák megjelenésében meghatározó szerepet játszik a kulináris paradicsom képzete, János pap országa. A földi paradicsom toposza eszközzé válik; a valóság ellentmondásai a tökéletesség ábrázolása által lesznek nyilvánvalóvá, ez az ábrázolásmód teremti meg az utópiát. Kereszturi József mindenféle földi jóban bővelkedő ideális Magyarországától, Jókai világtól elzárt közösségéig a hazai utópiák sorában – ha néha közvetett módon is, de szinte mindig kimutatható a kulináris paradicsom képzetének hatása.

Ugyanakkor a XIX. század magyar utópiáiban már kiemelt szerephez jutnak egyrészt a technikai találmányok, másrészt a polgári társadalom kialakulása során felmerült problémák megoldása iránti igény.

A jövőábrázolásokban megfigyelhető a bizalom és félelem kettőssége, a gőz, az elektromosság és a mágnesesség triászával szemben, amik a XIX. század technikai fejlődésének legfontosabb szereplői voltak, akárcsak korunkban a génsebészet, a számítástechnika és a nanotechnológia.

A másik oldalról szembetűnő, hogy sok írónak megrendült a bizalma a házasság intézményében, a vallásban és a hagyományos nevelésben. Az első probléma hátterében minden bizonnyal személyes tapasztalatok állhattak, a vallások és az egyház kritikájának oka pedig valószínűleg az, hogy a transzcendens világkép felcserélődő félben volt a tudományos világképpel. Különös ugyanakkor, hogy több műben megjelenik a gyermekek szülőktől elszigetelve történő nevelésének igénye.

Dolgozatomban megpróbáltam bemutatni a XVIII.-XIX. századi magyar irodalomban született utópiák főbb típusait. Az egy típusba tartozó művek összehasonlító vizsgálata, illetve a dolgozatomban esetlegesen nem szereplő típusok elemzése kijelölheti a további kutatás irányát.

Érdekes kutatási terület lehet még, hogy a korban megjelent ilyen jellegű külföldi művek fordításai - mint például Ludvig Holbergtől a Klimius Miklósnak föld alatt való utja, Cyrano de Bergerac-tól a Holbéli utazás, vagy Eusebius Magnus-tól az 1876-ban megjelent A Föld utolsó napjai - milyen hatással voltak a magyar utópiairodalomra.

Irodalom

ÁGAI Adolf (2004) Budapest ezer év múlva. In: Budapesti Negyed, XII. évf., 2004/3.

BALÁZS György (1975): A magyar utópia nem-létének ürügyén. In: Világosság, 1975/8-9.

BEZERÉDY Ágnes – CSISZÁR Jolán (1979): Tudományos-fantasztikus, utópisztikus, fantasztikus művek bibliográfiája, Miskolc.

BOZÓKI Anita (2001): János pap országa, a földi paradicsom motívumának története, szakdolgozat.

ELIADE, Mircea (1998): Vallási hiedelmek és eszmék története, Osiris kiadó, Budapest.

ERNST Bloch (1975): Az utópikus funkció. In: Világosság, 1975/8-9.

FARKAS Gyula (1888): Az utolsó ütközet 2453-ban, Szerző tulajdona, Debreczen.

FRANKENBURG Adolf (1989): Magyarország nem volt, hanem lesz. In: A fekete sugár, World SF Magyar Tagozata, Nógrád megye.

JÓKAI Mór (1974): Ahol a pénz nem isten. In: JÓKAI Mór: Óceánia, Kozmosz Könyvek, Budapest.

KERESZTURI Jószef (1790): Második Leopold magyar király, Eleuterinek, egy magyar prófétának látomása szerént, Wéber Simon Péter költ⌠égéval ’s betűivel, Pozsony.

KOLOZSVÁRI Zsófia (2001): A sci-fi előzményei a XVIII. században, kézirat.

KORONKA József (1989): Utazás a régi Európa romjai felett 2836-dik évben In: A fekete sugár, World SF Magyar Tagozata, Nógrád megye.

KOSZNAI Ágnes (1994): Az utópia gondolata a magyar irodalomban – Fejezetek a műfaj történetéből, szakdolgozat.

KÓKAY György, BUZINKAY Géza, MURÁNYI Gábor (2001): A magyar sajtó története, Sajtóház Kiadó, Budapest.

LUKÁCSY Sándor (1998): Jókai magyar utópiája. In: LUKÁCSY Sándor: A végtelen jövő, Balassi kiadó, Budapest.

MADÁCH Imre (1904): Az ember tragédiája. In: MADÁCH Imre munkái, Franklin-Társulat, Budapest.

MIKSZÁTH Kálmán (1964): Kétszáz év múlva – Gondolatok a váci hajón. In: M.K.Ö.M. 51. k., Cikkek és karcolatok, I, s.a.r. BISZTRAY Gyula, Budapest.

NAGY Károly (1841): Pest. In: Daguerrèotyp, Schmid Antal betűivel, Pozsony.

SZARKA Emese (2001): Utópiák, avagy dédapáink légvárai.

SZILÁGYI Ákos (1975): Utópisztikus magatartás lírában és epikában. In: Világosság, 1975/8-9.

TARJÁNYI Eszter (2002): Utószó, avagy fantasztikum magyar módra. In: XIX. századi magyar fantasztikus regények, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba.

TORDA ISTVÁN (2004) Porzó tárcza-levelei (1887). In: Budapesti Negyed, XII. évf., 2004/3.

TÓVÖLGYI Titusz (2002): Az új világ. In: XIX. századi magyar fantasztikus regények, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba.

URBÁN László (1989 A): Elószó. In: A fekete sugár, World SF Magyar Tagozata, Nógrás megye.

URBÁN László (1989 B): Magyar fantasztikumtörténet – dióhéjban. In: A rádiumkirály, World SF Magyar Tagozata, Nógrás megye.

[1] BOZÓKI, 2001, 3-4.

[2] BOZÓKI, 2001, 5.

[3] BOZÓKI, 2001, 6-7.

[4] BOZÓKI, 2001, 9-10.

[5] BOZÓKI, 2001, 12.

[6] RMKT, 2000, 252-253.

[7] BOZÓKI, 2001, 43.

[8] MIKES Kelemen (1966), Összes művei. I. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 175-176.

[9] CSOKONAI Vitéz Mihály munkái (1987), Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 127.

[10]CSOKONAI Vitéz Mihály munkái (1987), Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 250.

[11] BOZÓKI, 2001, 45-47. közlése alapján

[12] KOSZNAI, 1994, 3.

[13] BALÁZS, 1975, 554.

[14] uo.

[15] URBÁN, 1989 B, 7.

[16] BLOCH, 1975, 526.

[17] pl. KOSZNAI, 1994, 1., vagy SZILÁGYI, 1975, 537.

[18] KOLOZSVÁRI, 2001, 1.

[19] URBÁN, 1989 B, 7.

[20] SZILÁGYI, 1975, 537.

[21] URBÁN, 1989 B, 7.

[22] vö. URBÁN, 1989 B, 7., vagy LUKÁCSY, 1998, 202.

[23] KERESZTURI, 1790, 3.

[24] KERESZTURI, 1790, 26.

[25] KERESZTURI, 1790, 56.

[26] KERESZTURI, 1790, 58.

[27] KERESZTURI, 1790, 128-129.

[28] KERESZTURI, 1790, 120-121.

[29] KERESZTURI, 1790, 74.

[30] KERESZTURI, 1790, 83-85.

[31] KERESZTURI, 1790, 185.

[32] KERESZTURI, 1790, 66.

[33] vö. LUKÁCSY, 1998, 202., vagy PANNON ENCIKLOPÉDIA, 1997, 398.

[34] LUKÁCSY, 1998, 202.

[35] MIKSZÁTH, 1964, 55-56.

[36] TARJÁNYI, 2002, 442.

[37] NAGY, 1841, 22-23.

[38] NAGY, 1841, 23.

[39] NAGY, 1841, 24.

[40] NAGY, 1841, 28.

[41] NAGY, 1841, 32.

[42] NAGY, 1841, 35.

[43] NAGY, 1841, 37.

[44] uo.

[45] TORDA, 2004, 76-77.

[46] ÁGAI, 2004, 79.

[47] ÁGAI, 2004, 80.

[48] uo.

[49] uo.

[50] ÁGAI, 2004, 82.

[51] ÁGAI, 2004, 83.

[52] ÁGAI, 2004, 85.

[53] ÁGAI, 2004, 84.

[54] ÁGAI, 2004, 85.

[55] TARJÁNYI, 2002, 442-443.

[56] Mint oly sok korabeli mű, pl. Frankenburg Adolf későbbiekben még elemzésre kerülő novellája, vagy Privigyei Pál regénye.

[57] Farkas megjegyzi: Atila = „Etele, és nem ó, mint külföldi írók írják: Attila”; FARKAS, 1888, 15.

[58] FARKAS, 1888, 12.

[59] FARKAS, 1888, 90.

[60] FARKAS, 1888, 30-32.

[61] Aki egyébként szabadidejében Aranyt olvas. FARKAS, 1888, 36.

[62] FARKAS, 1888, 44.

[63] FARKAS, 1888, 142.

[64] FARKAS, 1888, 101.

[65] FARKAS, 1888, 165.

[66] FARKAS, 1888, 45.

[67] FARKAS, 1888, 11.

[68] FARKAS, 1888, 94.

[69] FARKAS, 1888, 174.

[70] FARKAS, 1888, 91.

[71] FARKAS, 1888, 15.

[72] FARKAS, 1888, 59.

[73] FARKAS, 1888, 103.

[74] „Arany-Homérnak lelke jőj segédül

Most jaj nekem, jaj, gyönge krónikásnak

Mit lelkem élvez s melytől álmom szépül,

Hogy átadhassam azt a képet másnak”

FARKAS, 1888, 109.

[75] TARJÁNYI, 2002, 443.

[76] SZARKA, 2001, 13.

[77] SZARKA, 2001, 14.

[78] MADÁCH, 1904, 149.

[79] MADÁCH, 1904, 150.

[80] MADÁCH, 1904, 150.

[81] MADÁCH, 1904, 152.

[82] MADÁCH, 1904, 153.

[83] SZARKA, 2001, 1.

[84] KÓKAY, 2001, 82.

[85] NEY, 1989, 53.

[86] NEY, 1989, 18.

[87] NEY, 1989, 19.

[88] NEY, 1989, 20.

[89] NEY, 1989, 27.

[90] NEY, 1989, 25.

[91] NEY, 1989, 21.

[92] KORONKA, 1989, 60.

[93] KORONKA, 1989, 60.

[94] KORONKA, 1989, 60.

[95] KORONKA, 1989, 67.

[96] KORONKA, 1989, 69.

[97] KORONKA, 1989, 57.

[98] FRANKENBURG, 1989, 125.

[99] FRANKENBURG, 1989, 121.

[100] FRANKENBURG, 1989, 126.

[101] Themisz a törvényszerűség és a jog istennője a görög mitológiában, Zeusz felesége volt, Prométheusz édesanyja, ELIADE, 1998, 218.

[102] FRANKENBURG, 1989, 129.

[103] FRANKENBURG, 1989, 129.

[104] FRANKENBURG, 1989, 130.

[105] FRANKENBURG, 1989, 130.

[106] FRANKENBURG, 1989, 131.

[107] TÓVÖLGYI, 2002, 284.

[108] TÓVÖLGYI, 2002, 378.

[109] TÓVÖLGYI, 2002, 280.

[110] TÓVÖLGYI, 2002, 302.

[111] TÓVÖLGYI, 2002, 335.

[112] TÓVÖLGYI, 2002, 329.

[113] TÓVÖLGYI, 2002, 352.

[114] TÓVÖLGYI, 2002, 429.

[115] SZARKA, 2001, 3.

[116] KOSZNAI, 1994, 22.

[117] KOSZNAI, 1994, 7.

[118] KOSZNAI, 1994, 8.

[119] KOSZNAI, 1994, 8.

[120] JÓKAI, 1974, 7.

[121] JÓKAI, 1974, 85.