S. Sárdi Margit: VILÁGVÉGE-KONCEPCIÓK

A világvége (az emberiség pusztulása) a jövőképek gyakori témája. Sok kritikus, értelmező úgy véli, ebben pesszimizmus nyilatkozik meg. Valójában ez inkább veszélytudat, mintsem pesszimizmus, s nem mondható egészen alaptalannak. A témákban az emberiség nagy közös fóbiái nyilvánulnak meg, s a szerzők csak extrapolálják a meglevőket/megvoltakat. Emellett a megírás maga pozitív tett. Közismert, hogy a legborúlátóbb mű is legyőzi önnön pesszimizmusát pusztán a megírás objektiváló hatásával, a megformálással. A tudományos-fantasztikus művek világvége-koncepcióiban végtére is az a hit fejeződik ki, hogy ez a jövő kikerülhető, ha figyelmeztetnek az esélyére; ez pedig, mint az írás hatalmába, az ember felelősségébe, a jövő választhatóságába vetett hit, nem pesszimizmus.

Kisebb-nagyobb pusztulás, az emberiség sorvadása, kihalása más kódszámok alatt is előfordul, pl. a totális háború (3.3.4.) vagy az éghajlatváltozás (3.5.2.), elsivatagosodás vagy eljegesedés következtében, sőt kivételesen olyan kódszámok alatt is, amelyek a címükben nem hordoznak katasztrófát, mint pl. az új faj születése (3.1.3.) - pl. Clarke A gyermekkor vége (Bp. 1990.) c. regényében az új szuperfaj megszületése a jelenlegi világ és emberiség elpusztulásával jár együtt - vagy az állatvilág olyan fejlődése, amely egyúttal a stafétabot átvételét is jelenti (3.5.1., 3.5.3.). A témául választott 3.4. kódszámú világvége-koncepciókban azonban nem a bekövetkezés módja (háború vagy éghajlatváltozás) a téma, hanem a pusztulásnak kitett emberiség maga; a föltett kérdés az, hogy e pusztulás milyen hatással van ránk, és hogyan küzdünk meg vele, nem technikai értelemben (azok a művek inkább a kalandregény, katasztrófaregény címszavak alatt szerepelnek), hanem társadalmi, tömegpszichológiai értelemben. E kódszám hőse tehát maga az emberi társadalom.

Az első három kódszám mintegy aszerint oszlik meg, hogy a pusztulásnak melyik időszaka a főtéma: a bekövetkezés folyamata (3.4.1. Természeti kataklizmák), a pusztulás folyamata (3.4.2. Az emberiség pusztulása) vagy a kivezető utak (3.4.3. Az emberiség átmentése, újrakezdett fejlődés). Én azonban ezúttal csak a világvége-koncepciókkal foglalkozom, így e harmadik csoportból csak azokat a műveket vontam bele elemzésembe, amelyek érintik azt a pusztulást, amelyekből a kivezető utakat keresi a mű. A tárgyalt műcsoportba mintegy 45-50 mű tartozik jelenlegi nyilvántartásunk szerint. Mint a földolgozás során kiderült, ez a mennyiség igen sok, alig áttekinthető és rendszerezhető. Maga a problematika azonban meglehetősen homogén, így a nehézségek ellenére aligha bontható kisebb részekre.

3.4.1. Természeti kataklizmák

3.4.1.1. Pusztulás élettelen tényezőktől

Sok és változatos módon leselkedik ránk a romlás élettelen tényezők miatt. Ezek egyike a víz, a vízözön modern, történelem utáni változatai. Elég kísérteties világot ábrázolnak ezek, kultúránk romjait, amelyeket víz borít, s csak az addig nem is észlelt magasabb tornyok meredeznek ki belőle; utcák helyett új logikájú víziutakon és összeérő tetőkön történik a közlekedés; a társadalom pedig szükségszerűen összeomlik. Ilyen világokat rajzol föl Ballard Vízbe fúlt világa (Bp. 1990.) és Pangborn A babiloni maestroja (Szívélyes Fahrenheit. Bp. 1990. 260-295.). Blish elbeszélésében, A Hatodik Pecsétben (Gal 1988/1. 77-92.) nem ez okozza New York és a Föld végpusztulását, de ez előzi meg; New York utcáin már vízitaxikkal kell közlekedni. A másik lehetőség a jég, a visszatérő jégkorszak, amely hasonlóképp eltörli és letarolja a kultúrát, mint Clarke Az elfelejtett ellenségében (Gal 1986/1. 20-23.) és Laczkó Géza Akárki János úr a jégkorszakban c. novellájában (Robur 11. Bp. 1986. 44-47.), amelyet azonban nem tartunk science fictionnek, minthogy kiderül benne: Akárki János úr csupán azért álmodott a jégkorszakról, mert felesége lehúzta róla a dunyhát.

A harmadik lehetőség, a földrengés mint világpusztító erő jellemző módon azokon a tájakon látszik leginkább lehetségesnek, amelyeket valóban pusztító földrengések fenyegetnek: Komacu Szakjo A sárkány halála (Bp. 1985.) c. regényének Japán, Ben Bova ritka jó humorú novellájának, a Kis számítási hibának (Gal 1993/1. 81-87.) Kalifornia a színhelye. Blish már említett A Hatodik pecsét c. elbeszélésében a környezetrombolással előidézett, ill. súlyosbított tektonikus rengés az egész Földet sújtja, exodusra kényszerítve a keveseket.

Számos esetben tételeznek föl a szerzők csillagászati eredetű katasztrófát. Talán a legkorábbi ilyen sci-fi elképzelés Conan Doyle Méregövezete (Robur 8. Bp. 1985. 2-42.), amely a Halley-üstökös 1910-ben bekövetkezett, szokatlan közelségének hatása alatt keletkezett: a Föld áthaladt az üstökös csóváján. A föltételezés szerint az üstökös csóvája mérgező gázokat tartalmaz, amelyek hatására az emberiség - a Föld odafordulásának időrendjében - elpusztul; az író annyit enyhít a rémlátomáson, hogy a gáz mégsem halálos, néhány napi alvás után az utcákon heverő emberek fölébrednek. Az üstökös csóvájának mérgező-altató hatása másokat is megihletett. Conan Doyle még nem szentelt különösebb figyelmet annak, hogy az emberek elalvása milyen másodlagos tragédiákat okoz (az ő társadalmában nyilván kevesebb volt még az elszabadulásában pusztító erő, gázvezeték, villamosság, erőművek, éppen közlekedő járművek stb.); Larry Sterning számára ez a legfontosabb kérdés (Morfeusz vesztegzára. = Gal 1990/12. 89-94.). Neki már szüksége van egy magányos hősre, aki rátalál arra a sugárzásra, amely fölébreszti az embereket - igaz, elaltatja őt. Richard Wilson A Carson-effektusban (Gal 1986/1. 2-9.) egyenesen tréfásra veszi a témát. Az emberek ugyan pánikhangulatban készülnek az üstökös mérgező csóvájával való találkozásra, akárcsak 1910-ben, ám az elmúlt évtizedekben az ember úgy megmérgezte a saját légkörét, hogy ahhoz hozzászokva az üstököscsóva méregtartalma nekünk már meg sem kottyan. Idegen, külső eredetű kisbolygó közelsége okoz pusztulást - szerencsére nem végromlást - Nemere István Játszma tízmilliárdért (Bp. 1986.) és Fritz Leiber A Vándor c. regényében (Bp. 1991.). Ez Leibernél idegen értelmes lények meggondolatlan lépése miatt következik be, Nemere nem tisztázza a kisbolygó eredetét, noha természetellenes viselkedéséről: óriási sebességéről ő is beszél, ez azonban a regény saját idejének szükségszerűsége, hiszen a regény cselekménye nem tarthat hónapokig, ameddig egy égitest az észlelés pereméről a Föld közelébe jut. D. Németh István némileg szürrealista ízű Világnemzésében (Gal 1986/1. 10-16.) sem kap magyarázatot az alapötlet: a Nap és a beléhulló üstökös a női és hímivarsejt módjára egyesül, a Napból zigóta lesz, s amikor mint tojásból, kikel belőle az új élet, fölrobban a világ. Nincs - nyilván nem is lehet - magyarázata Jim Johnston A szökőár visszatér (Gal 1991/5. 87-96.) c. novellájának, amelyben derékszögben elfordul a világ: a talaj függőleges, a sövény, a ház két fala vízszintes, és alpinista módra lehet közlekedni a városban. Különleges planetológiai helyzetet s belőle fakadó, tömegpszichózis eredményezte pusztulást ábrázol Asimov-Silverberg Leszáll az éj (Bp. 1993.) c. regénye: egy olyan bolygót tételez, amelynek öt napja van, így lakói nem ismerik az éjszakát; ez az állapot csak kétezer év alatt egyszer következik be, s az minden esetben el is pusztítja a közben kifejlődött kultúrát. (Na mondjuk ez a helyzet csillagászatilag elképzelhetetlen, hiszen ha a bolygó kering öt nap körül, okvetlenül kell lennie rajta éjszakának, amikor tehát a bolygó egyik oldalát egyik nap fénye sem éri; olyan helyzet, hogy öt nap kering egy bolygó körül, csillagászatilag abszurd.) A Nap nóvává változásának biztosan, de szerencsére nem egyhamar bekövetkező tragédiája adott ötletet C. Willis Daisy a napon (Gal 1990/5. 81-89.) és Randall Garrett Időbomba c. novelláinak (Gal 1987/10. 58-59.), ez utóbbiban azonban az ember is közrejátszik ellenőrizetlenül útra bocsátott első csillagközi űrhajójával.

Rendkívül érdekes és összetett okcsoport az, amelyben földi eredetű a pusztulás, de természeti (vagy annak látszó) erők következménye. Ilyen például Rónaszegi Miklós Fényoszlopa (Gal 1986/9. 75-79.), amely fokozatosan szélesedve el akarja nyelni a világot, és John Wyndham zöld meteorzápora A triffidek napjából (Bp. 1990.), amely megvakította az emberiség túlnyomó többségét, s így civilizációnk pusztulását okozta. (Nem pusztító szándékkal, de emberek nemesítették ki a triffideket, ezeket az ösztönös cselekvésekre, helyváltoztatásra képes gyilkos növényeket is, amelyek a megvakult emberiséget kipusztítással fenyegetik.) Rónaszegi engedi tudni, Wyndham csak sejteni, hogy a természeti tüneményt végül is emberek okozták, tehát emberi felelőtlenség (felelőtlen kutatás, bosszúvágy, harci düh) áll mögötte: "Hogy pontosan mi történt, senki sem tudhatja. De egy dologban teljesen biztos vagyok: mi hoztuk magunkra ezt a csapást." (Wyndham: I. m. 211.). A természeti törvények mögött természetfölötti erők állnak Weinbrenner Rudolf Siva éjsötét torka (Gal 1986/1. 56-61.) és Clarke Isten kilencmilliárd neve c., játékos-misztikus novellájában (Gyilkos idő. Bp. 1988. 145-152.), ahol a keleti misztikában tételezett semmi, a nirvána emészti el a világot: Weinbrenner Rudolfnál a romboló Siva hatalmának érvényesüléséért, Clarke-nél azért, mert számítógéppel megszerkesztve az összes lehetséges betűkombinációt az ember megtalálta Isten valódi nevét, így az emberi faj betöltötte hivatását. Jobb híján ide soroltatik Daniel F. Galaouye Ma éjjel szertefoszlik a világ (Gal 1991/10. 14-40.) c. elbeszélése, amely az abszolút szolipszizmust testesíti meg: a világ a főhős tudatának mélyrétegeiben lakozó, alvó valami képzeletének terméke, s ahogy az ébredezve képzelődik, tűnik el a teremtett világ. Hasonló, de nem ilyen jellegű szolipszista képzetek más művekben is előfordulnak, mint pl. Ursula K. LeGuin Égi eszterga (Bp. 1992.) c. regényében; a számítógéppel szimulált, mesterséges valóságok többsége is szolipszista ízű.

Általában, úgy tűnik, az írókat elsősorban az vonzza, amit nem lehet jól kiszámítani: a csillagászati tényezők, a semmi, az emberi felelőtlenség okozta pusztulás lehetősége. Valójában azonban, mint látni fogjuk, ezekben sem a pusztulás oka, hanem a módja a megírandó téma számukra.

3.4.1.2. Pusztulás biológiai tényezőktől

Már az élettelen tényezők okozta pusztulás némelyikében sem volt az ember maga ártatlan; a biológiai tényezők által okozott pusztulás pedig kivétel nélkül az ember műve, csak a benne játszott szerepe nem egyazon mértékű. John Christopher kiváló s a későbbiekben még sok vonatkozásban érintendő műve, az Egyetlen fűszál se... (Gal 1987/9. 2-28.; 10. 2-27.; 11. 2-27.) olyan válságról szól, amelynek megjelenésében nem, de az elmélyülésében erősen vétkes az ember. A vírus, amely a Földről gyors ütemben pusztítja ki a fűféléket (a rokon gabonaneműekkel együtt), még megfékezhető lett volna: az ember, pontosabban a vezetés bűne a részvétlenség, az összefogás és előrelátás hiánya, amely a válságot végveszéllyé fokozta. Leggyakrabban azonban az emberi szervezetet megtámadó járvány formájában képzelik az írók a biológiai pusztulást. Ez olykor a felelőtlen tudósi magatartás, a kísérletezés következménye, mint Greg Bear kétszer megírt ötletében (Vérzene. = Gal 1987/11. 34-46.; A vér zenéje. Bp. 1991.) olykor a cinikus hatalomvágyé, amelyet Edgar Pangborn Hamis tükörképében (Bp. 1994.) is csak részben ment, hogy felelőssége megoszlik a földi és a marsi származású lény között. A szatirikus fantáziájú Wágner B. György Nosztalgia-viadalában (Gal 1988/4. 53-55.) a hencegő újgazdagok vetélkedését hibáztatja a járványért, amelyet azok a Darwin Club "Hogyan nosztalgiázott a leg-előember?" elnevezésű afrikai szex-szafáriján összeszedett AIDS-vírussal okoztak; még szerencse, fűzi hozzá az író rosszmájúan, hogy ugyanők az Afrikában hátrahagyott félmajom-csemetékkel az emberiség újrakeletkezését is lehetővé tették. (Ámde, kérdezi ugyancsak rosszmájúan, ki segített be őseinknek a legelső félmajmoknál?)

3.4.2. Az emberiség pusztulása

3.4.2.1. Tömeghalál; pusztulás emberi döntés miatt

E műcsoport fő kérdése tehát az, hogyan fogadjuk az elpusztulást magát. Föltéve persze, hogy egyáltalán tudatában vagyunk, hiszen a művek egy részében a pusztulás olyan gyors, hogy nem lehet hozzá viszonyunk (Dévényi Tibor: Az utolsó téves kapcsolás, hibás számítógép-működés következtében; Leszek Kraskowski: A Jordan-rendszer, a bombát szállító repülőgép meghibásodása miatt; V. Nagy Zsuzsanna: AZ után, a történet csupán a "nagy villanás" pillanatától kezdődik - Gal 1988/3. 66-69.; Gal 1989/1. 88-93.; Gal 1986/1. 16-17.), vagy megfosztanak bennünket attól, hogy tudjunk a bekövetkezőkről (Jean-Pierre Andrevon: Az utolsó film - Gal 1988/7. 93-95.).

Ott azonban, ahol a történőkre fölkészülni van idő az írásmű szerint, utolsó napjaiban általában a mentés szervezettsége és valamelyes méltóság jellemzi az emberiséget. Nevil Shute A parton (Részlete: Galaktika 37. Bp. 1979. 95-110.) c. regénye a másutt vívott háború utóhatását ábrázolja Ausztráliában: itt az elkerülhetetlen sugárbetegség elkerülhetetlen kínokkal teli vége helyett az önkéntes halált választják az emberek, magukkal vive kisgyermeküket és kiskutyájukat. Ez a kollektív öngyilkosság valóban pesszimistának tűnik, de még mindig választás: az emberhez méltó halál a lassú haldoklás kiszolgáltatottsága helyett. Az önkéntes halált látja megoldásnak Vjacseszlav Ribakov is Tél (Gal 1989/1. 39-43.) c. novellájában, csak nem a nemzet emelt fejű közegében, nem a szerelem és az összetartozás érzései között, hanem a magára maradt kisember magányos szenvedésének végeként, egy holtakkal teli város kísérteties közegében, a rég halott feleség és a "papa" szót végre, de utolsóként kimondó csecsemő oldalán. Valamennyi közül a legharmonikusabb képet Bradbury adja A világ utolsó éjszakája c. novellájában (A tetovált ember. Bp. 1992. 144-148.(. A kérdésre, hogy hogyan fogadja az emberiség a véget, azt a választ adja: sehogy. A világ utolsó éjszakája egy közönséges, hétköznapi este, a szülők lefektetik gyermekeiket, s maguk is (végső) pihenőre térnek. Igaz ugyan, az itt ábrázolt vég nem erőszakos: sorozatos, mindenki által látott álmok közlik az emberiséggel, hogy nincs tovább, s ebbe az emberiség tolsztoji békével nyugszik bele, így vége "csak annyi, mondjuk, mint mikor egy könyv becsukódik."

A nukleáris háború végén kiüresedő Föld számos műnek szolgáltatott témát, noha sokuk e kódszám más alpontjai alá került. Magát a pusztulás folyamatát ábrázolja Frederik Pohl (Fermi és a fagy. Gal 1988/3. 52-59.) és Mordecai Roshwald (A hetedik szint. Bp. 1988.), de alapvetően eltérő írói és világszemlélettel, ami az ábrázolt közeg megválasztásában is megnyilatkozik. Pohl az atomháborúban a nagyvárosokból menekülő, véletlen kapcsolatokból új összetartozásokat, új közösségeket kovácsoló lakosságot látja, ill. láttatja; Roshwald a föld alá vezényelt, a háború utánra tartalékolt, kényszerűen összezárt s a háború megvívásának terhét viselni kénytelen katonaságot. Így hangjuk s az elképzelt vég sem egyforma.

Roshwald műve egyúttal katonai falanszter, a totális irányítás mikrovilága is. Sokrétű feszültséggel szabdalt, leplezett nyugtalansággal teli társadalom ez. A feszültségek egyik forrása az egyén és a totális irányítás viszonya: a beilleszkedés zavarai s az ezekre adott egyéni reakciók. Ezek legélesebben a gombnyomó tisztek (X-107, X-117 s az én-regény hőse, X-127) viselkedésének különbségében mutatkoznak meg. A legsúlyosabb probléma a bezártság: e közegben minden problémát meg kellene oldani, hiszen nincs mód a munkahely, a környezet, a társak megváltoztatására, ám a problémákat leplezni, s nem megoldani törekszenek; a katonai irányítástól csak erre kapnak motivációt. Helyette kidolgozzák azt az ideológiát, amelyet nekik s a megszületendő nemzedékeknek követniük kell majd: "És ha idelent nincs elég hely, akkor szűk a tér a végtelenség eszméje számára is. Jobb, ha elfelejtjük." (i. m. 44. L. még a leendő gyermekeknek írt mesék ideológiai alapjait: "A magas rossz, a mély jó. A nyitott tér ártalmas, a zárt tér jótékony. A nagy távolságok a beteg vagy perverz képzelet termékei. A 7. szint térbeli korlátozottsága normális és csodálatra méltó. A változatosság keresése jellemhiba, a beletörődés - a szórakozás nélküli élet - hazafias erény." i. m. 77.). Roshwald gondos részletességgel ábrázolja a szociális mikroklímát, amely maga is feszültségek forrása. Az egyén védekezési lehetőségei szerények: szolgálhat erre a munka, a tervszerűen űzött szórakoztatás (a tizenkét napos, végtelenített zenei magnószalag), néhány felületes kapcsolat (valódi barátságra, szerelemre nem képesek ezek a gondosan megszűrt, emberi kötődés nélküli katonák), valamint a föld alatt kialakuló új mitológia. Ez az írói ábrázolás egyik leghatékonyabb eszköze: a leendő gyermekeknek írt mesék, amelyekben a lent élők eltorzult képzelete, ideológiája megmutatkozik: a mese a felszínen uralkodó gonosz királyról, Stroncium 90-ről, akinek még gonoszabb kis ördögfiókái, Alfa és Gamma elpusztítják a felszínre kívánkozó kisgyermeket; az óriási gombáról, amelynek dögletes szaga elől a föld alá húzódnak az emberek. (i. m. 68-69., 70-72.). Hasonlóan jók a világpusztulás után az ellenség bunkerjével folytatott társalgásban közzétett jelszavak: "Világ barlanglakói, egyesüljetek!" "Végre egyesült a világ!" stb. (i. m. 155-156.).

A föld alól vívott háborúról végül is kiderül, hogy véletlenül indult el, s automatikus szerkezet, az atomphone parancsaira vívták meg, válaszoltak tizenkét elszabadult bombára kétezer irányított bombával, majd egyre többel, a teljes pusztulásig; az emberi tényező nem volt elegendő sem a téves indítás igazolására, sem a válaszcsapás leállítására, sem a bevetett nukleáris erő korlátozására. A Föld teljesen elpusztul, beleértve minden élőt és minden mesterséges tárgyat. A föld alá zártak reagálása mind egyénként, mint közösségként korlátozott. A mindig is érzékeny, labilis lelkű, az utolsó gombok lenyomását megtagadó X-117 öngyilkos lesz, de a főhős és X-107, a tökéletes katona csak saját haláluk küszöbén ismerik föl tettük súlyát, felelősségét. A kormányelitet magába záró 5-ös szinten lázadás tör ki, s kivégzik a felelősöket, ám tragikomikus módon ez a társadalmi fölismerés éppúgy elkésett, mint az egyéni, már csak akkor történik meg, amikor a föld alatt is bekövetkezett a tömeghalál. A felszíntől való távolság sorrendjében valamennyi szintet megtámadja és elpusztítja a sugárbetegség. A Noé galambjaiként a felszínre kilépő házaspár csak a teljes pusztulásról számolhat be saját halála előtt, s még az ellenség bunkerjével való kapcsolatfölvétel is elkésett, már csak néhány jelszó kitalálására elegendő az együttműködés ("Megosztva élünk, egyesülve halunk meg"), s arra, hogy a főhőst békét hirdető allegorikus mese írására ihlesse (i. m. 156-157.).

Roshwald még egy picike túlélési esélyt sem ad az emberiségnek. Nála a kormányok felelőtlenek, a katonák bigottak, az egyének híján vannak az individuális képességeknek és érzelmeknek, a tömegből hiányzik a fegyelem és szolidaritás. (Itt a tömeg százezerszámra pusztítja el egymást a bunkerek bejáratánál.) Pohl világa ugyanaz a (kubaiak által) megtámadott Egyesült Államok, amelyben azonban az elnök megindítja a kiürítést, s a mentés a helyzethez képest szervezett. Az ügyeletesek önfeláldozó munkát folytatnak, s a repülőtereken az anyák azért tülekednek, hogy gyermekeiket föllökdöshessék a még induló repülőgépekre; utána maguk nyugodtabban merülnek vissza a tömegbe. Pohl is mondja ugyan, hogy "szerte a világon sok helyen volt" pánik, de ábrázolni a SETI-kutató Malibertet ábrázolja, aki a titokban neki megsúgott repülőhelyre a vadidegen, lázas, pisis nadrágú kisfiút akarja fölrakni. A nukleáris tél végül elpusztítja a Földet, csak a geotermikus energia fölhasználásához hozzászokott Izlandon maradt életben az odavetődött csoport - egy darabig? Pohl megoldása ugyanis kettős, az önmaga által föltett kérdésre, Fermi paradoxonára (elérve a technikai fejlettség egy bizonyos szintjére az ember harci eszközeivel szükségszerűen elpusztítja önmagát) {\it két} választ ad: "A történet egyik befejezése szerint amikor újra kisütött a nap, már túl késő volt... De van másfajta befejezés is. Eszerint a nap időben sütött ki. Talán épp az utolsó pillanatban..." (i. m. 59.). Az általa ábrázolt föltételek semmiben sem különböznek a Roshwald által ábrázoltaktól, de másnak látja az Embert, s ez megváltoztatja a világ végét. Nagyobb hitének, optimizmusának nem más tényanyag, hanem más írói látás a forrása, magyar klasszikust idézve: "nála a hivésnek oka az egy akarat". Az utolsó bekezdésben éppen ez az írói hit fejeződik ki: "Talán ez a történet igazi befejezése... Ebben a befejezésben az emberi lények életben maradtak... és örömmel fogadták a csillagokból érkező látogatókat. Hiszen tulajdonképpen így történt! Legalábbis szeretné remélni az ember." Másik magyar klasszikussal illusztrálva a lényeget: "nem a hit tartja meg az embert, hanem az ember a hitet."

Az írók általában is ritkán olyan konzekvensek, mint Roshwald. Többnyire hagynak némi reményt az embernek, mint V. Nagy Zsuzsanna, aki a "nagy villanás" pillanatától kétszáz számolásnyi haladékot ad az embereknek, hogy lélek(?)-formában megtalálják szeretteiket, s velük együtt egy alkalmas növényt kiválasztva más típusú életként kapjanak esélyt az újrakezdésre. Mások kétségessé teszik önnön befejezésüket, mint Dévényi, aki műve végére azt írja: "(Ez nem lehet a) Vége". Némi reményt a más kódszámok alá tartozó, de elpusztult Földet ábrázoló művek is fölvillantanak. Bradbury A másik oldalban (Gal 1986/9. 60-66. és A tetovált ember. Bp. 1992. 46-62.), Kasztovszky a Musztafában (Kétszemélyes világ. Bp. 1982. 80-102.) lehetőséget nyújt arra, hogy más bolygó kolóniáján tovább éljen az emberiség. Nemere István A remekműben (Gal 1986/1. 26-30.) nem árulja el határozottan, a Föld vagy másolata pusztult el. Mind közül legbájosabb Clark Darlton Világvége c. novellája (Gal 1987/8. 66-74.), amelyben végül a pusztulás valamennyi jele, a Nap megváltozott színe, a döglött halak serege, az éjszakai fényfelvillanások, a rádióadás megszűnése megkapja köznapi magyarázatát, s a vikendházában rettegő házaspár rájön, hogy oktalanul aggódott a világ sorsáért. Még a teljes pusztulást ábrázoló, oly keserű Ribakov is ad némi biztatást: "Nem sikerült először, nem sikerült másodszorra... valamikor majd csak sikerül. Csak ne add fel a reményt." (i. m. 43.). Roshwald végletes pesszimizmusa tehát kivételnek tekinthető.

3.4.2.2. Ember nélküli föld

A téma klasszikus megvalósulása, az eszményi (már ha szabad itt ezt a szót alkalmazni) embermentesség Bradbury novellája, a 2026. augusztus. Langy esők jönnek. (Marsbéli krónikák. Galaktika 37. Bp. 1979. 116-119.). A novella világában még negatív értelemben sincs jelen az ember, nincsen szó benne villanásról, halottakról, csupán egy automata házról, amely önmagát tartja fönn értelmetlenül az ember nélküli világban, s nélküle is pusztul el előbb-utóbb. Többnyire azonban megmutatják a szerzők az elpusztult Földet, s legtöbbször globális méretekben, kívülről. Így ábrázolja Nemere István A remekműben egy űrhajóról a Föld II-t, amelyet a Történelmi Oktatási és Nevelési Központ céljai szerint bombáznak tönkre, hogy a végén kiderüljön: az igazi Földdel megszakadt a kapcsolat, lehet, hogy globális nukleáris katasztrófa érte, de azt valódi. Így mutatja meg a fegyverkereskedő Herbert W. Franke novellájában (A fegyverkereskedő. = Gal 1994/2. 123-126.) a Holdról, ahová új üzletet kötni, új piacokat keresni érkezik, mint cége reklámját - szerencsére az idegen civilizáció képviselőjében működik az erkölcsi igazságszolgáltatás vágya, s a fegyverkereskedőn próbálja ki a pisztoly hatását. Így látjuk Kasztovszky Béla elbeszélésében is a Holdról. Bár nem az olvasó szemével, hanem a belülről nem ábrázolt űrhajó képernyőinek információival, de így láttatja Bradbury is A másik oldalban, ahogy a Marsra űzött néger telepeseknek beszámol a Föld sorsáról az idemenekülő maradék fehér népesség, az önkéntes új rabszolgajelöltek.

Sajátos nézőpontot választott Fritz Leiber A nagy menetelésben (Gal 1993/7. 83-85.): nem a bolygó külső képét, és nem a megmaradt embereket, hanem a galaktikus civilizáció képviselőit, akik egyetlen végtelen hosszú, tarka menetben vonulnak el a Földön, hogy elbúcsúzzanak tőle. Közülük csak egy a beszámolót elmondó hős, egy ember: "Tudtam, azért jöttem velük, hogy még egyszer utoljára megnézzük a Földet - ami megsemmisítette önmagát -, meg az embereket, akik ott maradtak, és nem menekültek el, mint én." (i. m. 85.). (Ezek az emberek ekkor már csak szőrös, négylábú vadállatok.) Magát a pusztulást a főhős jótékony amnéziája fedi.

Mindebből világos, hogy - Bradbury egyetlen titokzatos elalvását kivéve - a szerzők az embert hibáztatják az emberiség pusztulásáért. Nincs az a természeti katasztrófa, ami a teljes emberiséget kiirtaná, csak maga az ember: felelőtlen kísérleteivel vagy háborúival, bombáival. Még inkább így van ez, ha a kódszám egyéb alpontjait (3.4.3., 3.4.4., 3 4 5.) is vizsgáljuk a pusztulásig (ezek a továbbvivő út szerint vannak külön kiemelve). Talán valamennyi ember-okozta véget ábrázol (pl. Poul Anderson: Majd ha az Orion fölszáll. Bp. 1990.; Karl Michael Armer: Immár vége mindennek, Baby Blue. = Gal 1991/1. 87-94.; Marek Baraniecki: Kasszandra feje. = Gal 1990/8. 2-23., 9. 2-24.; Czakó Gábor: A Sárkánymocsár ura. Bp. 1988.; Philip K. Dick: A sors kereke. Galaktika 52. Bp. 1983. 3-15.; Kasztovszky Béla: Musztafa; Walter M. Miller Jr.: Hozsánna néked, Leibowitz! Bp. 1988.; James Tiptree: A férfi, aki hazaindult. = Gal 1990/7. 34-41.; Kurt Vonnegut: Második édenkert. Bp. 1993.)!

Az ajánlott megoldások, ha egyáltalán vannak, kissé naivak. E tekintetben szintén igen erős a sci-fi tézisregény-jellege: minthogy egy virtuális valóságot ábrázol, a megoldásul fölkínált utak is vérszegények. Valamilyen szinten minden író a felelősségre hivatkozik: Roshwald a lelkiismeret tiltakozására (pl. a gombnyomók lelki különbségei, a halál előtti fölismerések, a kormánytagok kivégzése), bár nála, akinél az emberiség számára nincs menekvés, a vég is elkerülhetetlennek látszik, s az ember befolyása rá nagyon csekély. Shute szerint "az újságok révén lehetett volna tenni valamit." (i. m. 105.) - ködös és általános javaslat. A John Christopher nyújtotta kép sokkal összetettebb, értékelései, az ábrázolt utak bonyolultabbak. Ő erősen hangsúlyozza a kormányzatok felelősségét: "Biztos, hogy semmit se tehetünk értük? - Mit? - kérdezett vissza John. - Küldünk élelmet, de az csepp a tengerben." (i. m. 9. 7.), de jól látja azt is, hogy a kormányzatok politikájában a lakosság álláspontja fejeződik ki, s az egyes embert sem menti föl: "Idejövet a vonatban - mesélte John - egy ember látható élvezettel azt magyarázta, úgy kell a ferdeszeműeknek, megérdemlik, amiért kommunisták lettek. Ott voltak a gyerekek is, már csak őmiattuk is be kellett volna olvasnom neki." "Kemény sorsuk van a kínaiaknak, de lehetne rosszabb is. - Igen - szólt Ann -, mi is lehetnénk a helyükben. Így érted, ugye?" (i. m. 9. 7., 8.). A kormányzatot felelősség terheli nemzetközi értelemben is, hisz amíg csak a kínaiak, indiaiak problémája volt az éhínség, nem tettek erőfeszítéseket a megoldására, de felelősség terheli a nemzeten belül is, hiszen felelőtlenségük odáig ment, hogy a válság bekövetkeztekor először csak önmaguk mentésére gondoltak, fölkészületlenségük pedig odáig, hogy végül elrendelték a nagyvárosok lebombázását, hogy a maradék lakosságnak legyen esélye az életre. Ez a kormányzat így méltán hullik szét, a mentés, a túlélés szervezésében nincs szerepe.

A vezetők felelőssége másutt is kulcskérdéssé válik a világvégéről szóló művekben. A velük kapcsolatos álláspont két végletét képviseli az Asimov-Silverberg koncepció (Leszáll az éj) és Nemere István regénye, a Játszma tízmilliárdért. A kormányzat mindenkori fő kérdése a nyíltan vagy titokban?; az a döntés, osszák-e meg a veszélyre vonatkozó információkat a lakossággal, vagy ne. Az átmenet, a fölkészülés legnagyobb veszélye a pánik, hisztéria, anarchia; a vezetést az uralmi struktúra hitelvesztésének réme fenyegeti. (Ha önmagukat mentik, nem bíznak bennük, de sosem hiszik el, hogy nem mentik önmagukat.) Ebben nyilvánvalóan a tömeg érettsége a döntő tényező; irodalmi művekről lévén szó a döntő tényező a szerző tömegszemlélete, az emberi tömeg minőségéről vallott meggyőződése.

Nemere határozottan és jellemzően nagyobb érettséget tételez föl a tömegről, mint Asimov. Nála a vezetés a tervezés, fölkészülés időszakában titkolódzik, utána azonban nyíltan beszél, s ez a módszer hatékonynak bizonyul. (Még így is előfordul, hogy a világkormány megbízottját meglincselik - igaz, az áldozat ehhez hozzá is járult érzéketlenségével.) De itt egy érett világkormányról is van szó, nagyszerű elnökkel, akik pontos katasztrófaelhárító, mentő intézkedések szabályos rendszerét alkotják meg, hajtják végre áldozatosan, s első határozataik egyike az: ők maguk nem kerülhetnek be a túlélésre kiszemelt közösségekbe.

Az Asimov-Silverberg regényben a tömeg éretlen, pusztulásra ítélt, heccelhető. Tudatlanságban tartották, így nem is lehet képes fölkészülni a rá váró katasztrófára. A vezetők meg sem kísérlik ezt. A tömeg minőségének nehézségei ideológiai jellegűekkel kereszteződnek: az emberi tudás kettéoszlott egy állami (világi, egyetemi-obszervatóriumi) és egy egyházi részre. Az egyház világvégét hirdet, s nincs szándékában a tömeget fölkészíteni; a tudósok talán megtehetnék, de nincs kapcsolatuk a tömegekkel, s a tetejében az egyetlen, aki közvetíthetne a kettő között, a riporter nevetségessé teszi őket, elvéve tőlük még az eshetőséget is. Itt tehát a fölkészülés titokban történik, mindkét közösség, az egyházi és a világi vezetők egyaránt csak önmagukat mentik, társaikat, híveiket gyűjtik össze: ez a szám az egyháziak oldalán természetesen jóval nagyobb. A főpap azonban tevőlegesen is beleszól a tudomány túlélésébe: ellopja a kultúrák rétegzettségét bizonyító dokumentumokat, elvéve az utolsó esélyt is a világi tudomány hitelétől, esetleges mentőakciójától, sőt alighanem az ő intenciója szerint hergelik a tömeget a pusztulás éjszakáján az obszervatórium ellen. (Jókora következetlenség lelhető föl a műben az egyház szerepének megítélésében: eleinte ez a szerep jóval negatívabb, mint a végén, s a végszerep pozitív jellege nincs bizonyítva, motiválva, így nem is hihető. Ebben minden bizonnyal a szerzők különböző fölfogása mutatkozik meg. Minthogy azonban a negatív megítélés van beleépítve a mű epikumába, azt kell hinnünk, ez Asimov eredeti elgondolása. A vég logikátlan és nyugtalanító jellegéről a következőkben még lesz szó.)

A művekben alkalmazott epikus technikák, szemszögek persze különböznek. Ezek ábrázolhatják

- egy ember küzdelmét a természeti erőkkel, ez főleg a természeti kataklizmákról (3.4.1.) szóló történetekben gyakori, pl. Clarke: Az elfelejtett ellenség, Pangborn: A babiloni maestro, Laczkó: Akárki János úr...; vagy a géppel, ugyan e kódszám alatt ez ritka, inkább az űrhajótörés (1.2.5.) és a robot (6.4.) témáira jellemző, de ilyen például Ben Bova Kis számítási hibája (ebben a balkezes tudós kideríti ugyan, hogy Amerika a Szent András-törésvonal mellett szét fog szakadni, s az egyik része a hullámsírba zuhan, de a sokadik tizedesjegy eltérését a kiürült intézetben a géppel magányosan küzdő tudósnak csak akkor sikerül értelmeznie, amikor már késő: nem a törésvonaltól nyugatra eső földdarab tűnik el az üres intézettel együtt, hanem a keletre eső); vagy a családdal, mint pl. Ward Moore később még részletesebben tárgyalandó elbeszélésében, a Lótban (Gal 1987/1. 73-87. és Gyilkos idő. 1988. 114-144.), vagy a lassan visszatérő emlékekkel, mint pl. Leiber A nagy menetelésben;

- egy emberpár küzdelmét az új társadalommal, a körülményekkel, mint a Leszáll az éj tudós párja; a természettel, az elfajzott emberekkel, mint D. Németh István Világnemzésében - ez egyúttal groteszk egymásra találás is, ahogy a kocsmárosné és a vándor tetováló fölfedezik egymás szeretetében az egyetlen időt álló értéket; ez a téma rokon a Deukalion-Pürrha témával (3.4.4.), a különbség az, hogy vagy mások is életben maradnak a szóban forgó páron kívül, vagy ezek is elhalnak végül;

- de választhatnak egyéb, különleges megközelítést is, mint Bear A vér zenéjében, itt párhuzamosan ábrázolja az egyes emberek és az emberiség sorsát; vagy Clarke az Isten kilencmilliárd nevében, ahol két barát szemével látjuk a történteket; vagy Leiber A Vándorban, ahol a - következőkben tárgyalt - csoportábrázolás mellett magányos szereplőket is figyelemmel kísér halálukig vagy sorsuk megoldódásáig.

- A legtermékenyebb, rendkívül erőteljes és értékes technika a kis csoport küzdelmeinek ábrázolása a természettel, a társadalom romjaival: ez amellett, hogy egyesíti az egyes ember és a társadalom kérdésköreit, a csoportképzés módjainak ábrázolásával új problémák és feszültségek megszólaltatására ad lehetőséget.

Korábban a csoportábrázolásnak nem volt belső feszültsége, pl. Doyle Méregövezete a négytagú csoport együttlétében idillt rajzol meg. Ez azonban megelőzte az új társadalomfilozófiák létrejöttét, s megírásakor az irodalom is erősebben eszményítő célzatú volt. Ma is előfordul, hogy feszültség nélkül festik a témát, ha az írói cél nem a lehetőséghez képest hű ábrázolás, hanem valami más hatás keltése, pl. Wilsonnál A Carson-effektusban, ahol a cél a csattanó előkészítése, hogy t.i. a világvége elmarad. Általában azonban az írói cél: ábrázolni a társadalom fölbomlását, az új értékrend fájdalmas kialakulását. Ebben a problematikában pontosan tükröződik az író társadalomtudományi, társadalomlélektani, antropológiai ismerete is, eszerint lesz a kép vázlatosabb vagy árnyaltabb. Jellegzetessége, hogy alig valaki bízik az államban mint mentésre képes szervező erőben (Nemere ritka kivétel), a csoportok küzdelmét magára hagyottság, széttöredezettség jellemzi.

A társadalom- és értékátrendeződés jellegzetes (és hatásos) külső tüneteként ábrázolják az írók bizonyos tárgyak, civilizációs szokások, viselkedések, szabályok, tulajdonságok elértéktelenedését, mások fölértékelődését. Másról sem szól Moore Lót c. elbeszélése: voltaképp annak története, az összeomlás elől menekülő városi tömeg közepette hogyan hagyja maga mögött a főhős, Mr. Jimmon a civilizáció sallangjait: némelyiket tervszerűen, mint a konzerveket, ruhákat, hálózsákot, lisztet, kávét ("Szántszándékkal nem terhelte meg a furgont múlandó javakkal: nem hozott sátrat, konzerveket, hálózsákokat, viharlámpát, gyertyát, mindazt a vicik-vacakot, amivel kempingezni szokás valahol félúton a városi és a nomád életmód között. Helyettük - a fegyverek, a horgászfelszerelés és a szerszámok mellett - ott volt kicsiben mindaz, ami az élethez kellene egy lakatlan szigeten: golyós és sörétes lőszer, csalik, horgok, hálók, horgászzsinór, nehezékek, acél és kova, magok, csapdák, tű és cérna, ismeretterjesztő füzetkék a nyers bőr tartósításáról és kikészítéséről, az ehető növények, gombák felismeréséről, reszelők, szögek, gondosan megválogatott készlet a fontosabb gyógyszerekből. Távcső, hogy időben észre lehessen venni a betolakodókat. Kávét, cukrot, lisztet nem hozott; rögtön elkezdenek majd úgy élni, ahogy mindenképpen élniük kell majd pár héten belül..." i. m. 137-138.), de még az öreg spánielt is, amely szintén luxus volt; másokat útközben ismerve föl, mint a fölöslegessé vált úthasználati szabályokat, míg végül, az út során, megérlelődik benne a fölismerés: maga a család is civilizációs tehertétel, hamis összetartozás, hazugságok szövevénye - s hátrahagyva feleségét és két fiát magával viszi a túlélő fajtát: a lányát, Erikát ("Erika fennmarad majd - és nem is vademberként." i. m. 144.).

Hozzá kell tennünk: a művek egy részében az a gondolat is megpendül, hogy adott helyzetben le kell mondanunk a szolidaritás és caritas erényeiről is, mint amelyek nem biológiai létünk természetes velejárói, hanem a közösség teherbíró-képességének függvényei, bizonyos értelemben a társadalom lelki luxusai. (Magunk is csak ritkán nézünk vele szembe, hogy így van: a kenguru, ha kergetik, kidobja az erszényéből a kicsinyét, s a sivatagban vándorló busmanok csak az utód létrehozására képes életkorú felnőtteket vitték magukkal: az öregeket, de kényszerhelyzetben a gyermekeket is, hátrahagyták, egyetlen csupor vizet adva nekik búcsúajándékul.) Nem tartozik jelen témánkhoz, csak jelzem: a Deukalion-Pürrha témában akad olyan novella, amely szembenéz vele: a neutronbomba robbanása után magára maradt férfi végül is nem foghat hozzá, hogy szabadon eressze az állatkerti állatokat s a lakásokban rekedt házikedvenceket. Megmérkőzik azonban a gondolattal Wyndham A triffidek napjában. A túlélő közösség vezetői leszögezik: "Bármit teszünk is, arra kell gondolnunk közben: 'Vajon segíti-e ez a fajomat a túlélésben, vagy akadályoz minket?' És ha segít, meg kell tennünk, még akkor is, ha ellentétes az eszmékkel, amelyek szerint fölneveltek minket. Ha nem, kerülnünk kell az ilyesmit még akkor is, ha a mulasztás ellentétben áll a kötelességről alkotott korábbi nézeteinkkel vagy akár a korábbi igazságosságfogalmunkkal." (i. m. 101.).

A fajfenntartás ilyen gyors abszolút prioritássá válása persze igencsak megterheli az emberi pszichét, és az emberek többségénél erős ellenzéssel találkozik. Az első ellenállást a monogámia feladásának gondolata váltja ki, noha milyen kicsiny engedménynek tűnik ez a regény végétől visszatekintve! A faj gyors szaporítása, a közösségek fönntartása megköveteli, hogy a látó házaspárok mellett egy-két nem látó nő is éljen, aki látó gyermekek világra hozására képes. Már ez megosztja a túlélő közösségeket, noha a továbbiakban bebizonyosodik az elképzelés helyessége. Keservesebb tanulság, hogy szakítani kell a megszokott férfi- és női szerepekkel is ("- Nem az én hibám, hogy nem értek az ilyen dolgokhoz... A férfiak megértik a gépeket és az elektromosságot. Az ilyesmi a nőket általában nem érdekli... - Többé nem mondhatod: 'Jaj nekem, én ezt nem értem', nem kívánhatod, hogy más csinálja meg helyetted. Senki nem lehet ma már olyan nehézfejű, hogy összetévessze a tudatlanságot az ártatlansággal - a kérdés ennél sokkal fontosabb. És a tudatlanság nem lesz többé sem hercig, sem mulatságos. Hanem veszélyes, nagyon veszélyes." i. m. 149.); de a legkeservesebb, hogy a megvakult tömegeket sorsukra kell hagyniuk, mert a megmentésükre fordított energia a látók túlélési esélyeit veszi el. Wyndham minden ilyen karitatív jellegű próbálkozást elvet, mind Coker kísérletét (a látó embereket erőszakkal tartani két tucat vak mellett), mind a Tynsham majorbeli közösséget, ahol fél tucat látó ember szolgál ki ötven-hatvan hasznosan nem dolgozó, gyermekeket nem szülő vakot ("... elmondta neki, hogy amennyiben a vak nők nem vesznek le némi terhet a látókról, tíz napon belül minden összeomlik; s azt is megjegyezte, hogy ha a lelkész könyörgése, hogy az Úr további vakokat vezéreljen a majorba, teljesülne, nyomban leállna minden." i. m. 154.). Az, hogy Coker kísérletének bukását bemutatja Wyndham, Florence Durrant közösségéét nem (csak a hanyatlását, s aztán a járványtól megtámadott, kiürült telepet), nem jelenti, hogy róla mondott ítélete ne lenne ugyanolyan éles ("Egy csoportot már láttam széthullani, és erre is ez vár, csak ez a folyamat még lassabb és talán még ocsmányabb. Hát nem fura? Mostanában nincs veszélyesebb a tisztességes szándéknál." i. m. 155.). Cokernek legalább megadja a lehetőséget, hogy maga lássa be tévedését ("Azt hiszem, a te bandádnak volt helyes elképzelése kezdettől fogva - csak nem látszott helyesnek egy héttel ezelőtt." i. m. 134.), Florence Durrant azonban bigott makacsságában inkább föláldozza közösségét, semhogy belássa: az erkölcs nem örök érvényű törvény.

Az ilyen technikára épülő regények állandó és szükségszerű cselekményvonala az új csoporthierarchia kialakulása és a vezető kiválasztódása, most már nem a korábbi társadalmi gyakorlat alapján: itt most csak az lehet vezető, aki a vezetésre képes és a felelősség vállalására alkalmas. A csoportképződés folyamán valamennyi esetben ugyanazon magatartástípusokat ábrázolják, amelyeket a szaktudomány is leír: a vezető mellett az aktíva, az egészséges passzíva, a lazítók, a bomlasztók és az individualisták. (Az efféle csoportképződés ábrázolása természetesen nemcsak a 3.4.1. kódszámon számontartott regények sajátja, pl. a katasztrófaregények (1.1.1.4.) is szívesen alkalmazzák, pl. Stephen King: A köd. = Gal 1990/5. 2-18.; 6. 2-23.; 7. 2-20.). A civilizációs máz lehulltával, az új értékrend kialakulása közben általában kiderül, hogy a szereplők addigi képe csak álca volt: a hűvösség mögött önzés, a görcsösség mögött esetleg filantrópia húzódott. Még egy csavarral többet helyez el művében Nemere (Játszma tízmilliárdért), akinél az emberiség megmentésére induló űrhajó legénysége elítélt bűnözőkből áll; itt a csoportképződés másutt is szokásos nehézségeit lázadások és megátalkodottságok, megtérések, bűnbánatok és vezeklő önfeláldozások tarkítják.

E tekintetben is nagyon árnyalt képet ad Christopher regénye, az Egyetlen fűszál se..., amely nagyrészt éppen erről szól, gazdag, fokozó epikumban: mit tűr el, mit vállal föl egy véletlen összetételű közösség, míg eljut a bombatámadás előestéjére jutott Londonból a jól védhető vidéki farmra? Át kell értelmezniük a caritas fogalmát: John maga fogadja be fiának iskolatársát, Spookst ("... ez a hely pár héten belül alighanem pusztasággá változik. Nem szívesen hagynám itt Spookst, ha elmegyünk. - Akkor miért nem visszük az egész iskolát? - kérdezte fölpaprikázódva Ann... - Ha minden összeomlik - mondta John -, az itteni fiúk közül biztosan lesz, aki túléli, fiatalok még. De a Spooks-félék nem. Ha itthagyjuk, nagyon valószínű, hogy halál vár rá. - Hány fiút hagytunk hátra a halálnak Londonban? - kérdezte Ann. - Egymilliót?... El kell jutnunk a völgybe, és el kell vinnünk oda a gyerekeinket. Különutasokra nem futja, még erre a gyerekre se." i. m. 10. 3-4.), de már csak vonakodva, barátja ultimátumára fogadja be a lelőtt házaspár leányát, s az útközben talált csoportokat szigorúan megítéli: befogadásukkal nem kockáztatja-e a saját esélyeiket (i. m. 10. 21., 23. - "Ne utasítson vissza! - kérte az anya. - Gondoljon a gyerekekre. Csak nem utasít vissza gyerekestül? - A saját gyerekeimre gondolok - mondta John. - Ha másokra is képes lennék gondolni, embermilliókra gondolhatnék... A szánalom mindig is fényűzés volt." i. m. 11. 7.). Az állampolgári engedelmet is meg kell tanulniuk átértékelni: a kiegyensúlyozott középosztálybeli hősök előbb-utóbb eljutnak odáig, hogy lőnek: előbb, az első úttorlasznál még csak a közülük legkeményebb, a fegyverkereskedő; amikor három gyilkos elrabolja és megerőszakolja Annt és lányát, Maryt, Ann már maga is lelő egyet, de John még visszariad ("Szerintem magáé a kivégzés joga. - ... John elfordult. - Végezzetek velük ti." i. m. 10. 11., ekkor még John el is akarja temetni a kivégzett három gonosztevőt: Pirrie és Roger beszéli le róla, hiszen túl sok időt veszítettek.); ám amikor egy kisvárosi úttorlasztól gyalog, szinte üres kézzel kell tovább menniük, már habozás nélkül lő le egy tanyán egy házaspárt, hogy fegyverhez és élelemhez jussanak (i. m. 10. 18.), végül pedig szabályosan megostromolja Vakvölgyet, hogy bevigye a rábízottakat. Néhány nap alatt, fokozatosan jutnak el addig a gondolatig is, hogy a törvény elvesztette értelmét, most az erőé a hatalom, s maguk kell hogy megvédjék magukat. Amikor a feleségét, lányát elrabló három gyilkos nyomába erednek, Johnnak még eszébe jut: "Épp most haladtunk el egy telefonfülke mellett. Egyikünk se gondolt rá, hogy hívja a rendőrséget." (i. m. 10. 11.). Ám hamarosan kitörlődik a fejéből a jog szokásos értelmezésének még e nyoma is: "Mondja csak, Custance: ugye egyetértünk abban, hogy a jog nem érvényesül már ebben az országban? - Ha érvényesülne, mind lógnánk már. - Így igaz. Mármost: ha az állami jog kiiktatódik, mi marad? - John óvatosan így szólt: - A csoportunk törvénye; az önmagunk védelméé. - És a családé? - A csoporton belül. Az első a csoport szükséglete... - A férfi a saját családi csoportjának a feje; eddig egyetértünk?" S John a csoport egészének védelmében elismeri, hogy a fegyverkereskedőnek joga van megölni folyton hűtlenkedő feleségét: "Éljen a jogaival - mondta John." Ezúttal már nincs lelkifurdalása: "Talán hibáztam, gondolta. Meg lehetett volna talán menteni Millicent életét. Meglepte, hogy ez a gondolat csöppet se zavarja." (i. m. 10. 26-27.). S mindössze annyi "penitenciát" rendel el, hogy a fegyverkereskedő lássa el megölt felesége helyett is az őrséget.

Mindeközben a szereplők jelleme gyorsan változik, fejlődik annak függvényében, hogyan tudnak alkalmazkodni az új értékrendhez. Ann, a feleség keményebb lesz és teherbíróbb, bár jól látható, ő lesz az, aki a régi világ erkölcseit legtovább számonkéri férjén. A gyermekek gyorsan elvesztik ártatlanságukat, s felnőtté lesznek. A kövérkés, puha Olivia olykor meglepő elszántságot árul el. Mindezzel párhuzamosan változik a csoportban elfoglalt helyük is, legerősebben Johné, aki elfogadja a vezető szerepét, és fölnő hozzá. Ő, aki eleinte "nem szívesen erőltette rá a döntést a többiekre", most képes kimondani: "Egyre megy, mi a véleménye. Megmondtam, mit csinálunk... ha Pirrie-nek kedve van rá, átveheti a parádé vezénylését. De addig én hozom a döntéseket... - Szóval a demokrácia véget ért - állapította meg Roger. - Észre kellett volna vennem." (i. m. 10. 17.). Eközben maga is megtanul gyorsan észlelni és határozottan dönteni: "Fürdőpapucsban hozták az útra ezt a kisfiút... már nem olyan időket élünk, hogy megfeledkezhessünk ilyesmiről, hogy ne vegyük észre. Ha maga nem vette észre ennek a gyereknek a lábát, akkor semmi más fontosat se fog észrevenni. És a figyelmetlensége miatt bármelyikünk elpusztulhatna." (i. m. 11. 7.). Képes elfogadni a fegyverkereskedő, Pirrie minden amoralitását, mert Pirrie a csoport számára nélkülözhetetlen. Képes elfogadni a kialakuló hűbérúri szerepet is, felesége minden támadása ellenére, még akkor is, ha ezzel elveszíti barátját ("Már beszéd közben észrevette magát: hangja túlságosan is nyájas, annak az embernek az otrombasága szól belőle, aki alattvalóit akarja bátorítani. De nem tudott változtatni rajta. Rogerrel való viszonya megváltozott mindkettejük részéről, és már képtelenek voltak visszatérni a régi közös alapokhoz." i. m. 11. 13.), elveszíti gyermekei bizalmas közvetlenségét, még a szereppel járó formaságokat is elfogadja (a befogadás kialakuló szertartását: "Szertartás alakult ki itt. Lehet, eljön majd az ideje a térdek meghajtásának is, ám ez az ünnepélyes kézfogás épp ilyen világosan mutatta: letétetett a hűségeskü." i. m. 11. 10., az egyedül neki kijáró mister megszólítást - i. m. 11. 11., stb.); ugyanakkor elfogadja a szereppel járó felelősséget is: "John észrevette, hogy az ő számára ez új szerepet jelent, megnövekedett hatalmat. Saját kis csapatának a vezetése, amelybe kezdetben oly véletlenül csöppent, s amelyhez azóta felnőtt: egészen más nagyságrendű volt, mint hogy most egy másik ember követőinek lojalitását fogadta el. Hűbér körvonalai voltak kialakulóban..." (i. m. 11. 10.). Tegyük hozzá: a hűbéri hatalommal együttjárható kedvezményeket elutasítja: nem fogadja el Millicent fölajánlkozását, nem fogadja el, hogy Vakvölgybe csak őt és családját engedjék be: fölrémlik benne a kéjsóvár és az alattvalóit eláruló vezér képe. (i. m. 10. 18.; 11. 23.).

John vezető szerepe úgy válik egyre egyértelműbbé, ahogy a vele indulók méltatlansága ugyanerre egyre nyilvánvalóbb. Roger cinizmusa csak eleinte volt segítség, ő nem igazi vezető egyéniség, mert belőle hiányzik a közösségért érzett felelősség minden egyebet maga alá gyűrő érzése: az ő keménysége mögött nincs erkölcsi tartalom ("Én nem tudtam volna megbirkózni a helyzettel, nem lett volna gyomrom hozzá." i. m. 11. 14.). Többször tesz olyan engedményt az érzelmeknek, amelyeket John már nem tenne családja vagy csapata védelmében: ő jelenti ki, hogy ha nem viheti magával a lelőtt házaspár lányát, feleségével együtt ottmarad vele; ő ajánlja föl Johnnak, mikor Vakvölgybe érve csak John családját szándékoznak beereszteni, hogy fogadja el az ajánlatot, s hagyja magára csapatát. Nem válhat vezetővé Pirrie, a fegyverkereskedő sem, noha a csoport számára az úton nélkülözhetetlen: tisztánlátása, ravaszsága, biztos és tétovázás nélküli fegyverhasználata a túlélés biztosítéka volt. John maga is potenciális vezetőnek tekinti őt. Pirrie azonban individualista: mindig szigorúan őrzi szabadságát a cselekvésre. Képességeit hajlandó a csoport érdekében használni, de csak a maga meggyőződéséből: "Nem táplálok különösebb ambíciókat a vezérkedésre." (i. m. 10. 17.). Az ő amoralitása súlyos tehertétele volna Vakvölgy békéjének, újonnan szerveződő társadalmának. Az író óvakodik ezt az időzített bombát Vakvölgy jövőjébe vetni: Pirrie az ostrom során elesik.

3.4.3. Az emberiség átmentése, újrakezdett fejlődés

Hasonlóan az írók társadalomtudományi, történelmi, pszichológiai képzettsége tükröződik az átmenet uralmi struktúráiban is. (Az e kódszám alatt fölvett művekből csak magának az átmenetnek a problémáit emelem ki ehelyütt.)

Valamennyi szerző szerint a közvetlen, legnagyobb veszély a pánik és az anarchia, ami ellen minden eszköz, szerveződés megengedhető. Ellene nem segít a hősiesség vagy az elbújás, csak a csoportösszefogás: e témában magányos hős nincs. Ám az, hogy minden jobb, mint az anarchia, nem jelenti azt, hogy minden egyformán jó lenne. Az írók különböző új hierarchiákat, uralmi struktúrákat próbálnak ki és jellemeznek; ezeket azonban nem értékelik mindet jónak.

Despotikus hierarchiát mutat be Ballard a Vízbe fúlt világban, amelyet erőszak tart fönn. Vele egy magányos hőst állít szembe, ám ő is csak addig hős, ameddig a despotikus uralom ellen harcol; amikor dél felé fordul magányosan, voltaképpen értelmetlenül megy a halálba.

Számos szerző ábrázol katonai uralmakat és rablókirályságokat: ilyenek Asimov Leszáll az éjében a városszéli csoportok, a tűzőr-csoport vagy Wyndham regényében Torrence londoni szervezete, amely fegyverrel tartja fönn uralmát, s a járványmegelőzést pisztolygolyóval végzi. Ez az uralmi forma nem hosszú életű, mert fölél, és nem gazdálkodik; a javak fogytával törvényszerűen omlik össze. Katonai jellegű szervezettséget és fegyelmet mutatnak Ballard regényében a sarki települések kiküldöttei. Magát a települést, tehát az uralmi formát Ballard nem jellemzi, de az egyetlen túlélési lehetőségként mutatja föl. Meglehet, valami katonai demokráciaként gondolta el.

Teokráciaként jellemezhetjük az Asimov-Silverberg műben bemutatott túlélő államalakulatot: minden hatalom az egyház kezében van, amely az élet minden területét befolyásolja is, tudománytól az ízlésig. Éppen ebben rejlik a vég nyugtalanító hatása: ez a szerep ugyanis a fejlődés ciklikusságát jósolja, az egyház a következőkben is aligha fogja híveit a "világvége"-sötétségre fölkészíteni, s a fejlődést megint szinte a nulláról kell elkezdeni. Egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy a tudós főhősök oly magától értődő szükségként fogadják el, hogy így legyen ("Minden ösztönöm azt súgja, ne bízzak Folimunban meg a fanatikusaiban. Mert kétség nem fér hozzá, hogy hataloméhes szélhámos, szívtelen és ezért igen veszedelmes. De mi más lehetőségünk maradt? Altinol? A sztrádán kakaskodó kiskirályok?... A Mondior-féle karizmatikus próféta - bármennyire viszolygok is a gondolattól - az egyetlen megoldás ebben a helyzetben... Természetesen fanatizmussal és misztikával kereskedik. Viszont van önfegyelme... Mi pedig - belülről - az általa okozott sebeket gyógyítgatjuk majd." i. m. 407-408.). Siferra, a régész igen komoly ellenérveket sorol föl: "Létrehozva a maga teokratikus önkényuralmát, amely azzal kezdi majd működését, hogy kivégzi a Beenayhez, Sheerinhez meg hozzám hasonló elvetemült istentagadókat, cinikus materialistákat, egyetemi embereket... (Igencsak árulkodó, hogy erre a kifakadásra vitapartnere, a Folimun-Mondior által már meggyőzőtt Theremon csak annyit válaszol: "Sheerin sajnos már nem él." i. m. 405.). Játsszuk hát a vallási fanatizmus kezére a világot?" Szerelme, Theremon ellenérvei nem túl meggyőzőek: "Eddig is kilábalt már hasonlóból, nem igaz?... Előbb rendbe kell hoznunk a világot. Azután reménykedhetünk, hogy utódaink belefáradnak majd a misztikába meg a csuhás maskarádéba." (i. m. 405., 409.). Ez az érv már csak azért sem lehet helytálló, mert éppen Siferra fedezte föl ásatásai során a leletek rétegzettségét: minden eddigi civilizációjuk egyformán pusztult el minden kétezredik évben. Az egyház, amely tudott a ciklikus világvégékről, eddig soha nem mentette meg a lakosságot a következőtől. Sem Theremon, sem az író (lett légyen az Asimov vagy Silverberg) nem tud meggyőző érvet találni, s mindkettő egyszerűen visszaél Siferra szerelmével, mikor az önmegőrzésnek, a tiltakozásnak csak egy apró, lényegtelen külső mozzanatát engedi meg neki: "Jól van, Theremon. Legyen hát. Folimun őkegyelmessége mostantól fogva urunk és parancsolónk: életem és vérem az övé. Egy feltétellel... Nem veszem magamra a csuhájukat, ha addig élek is!" (i. m. 410.).

Számos esetben látják az írók a lehetséges megoldást a hűbéri függésben. Ilyen a Christopher által ábrázolt csoportalakulat, ilyenek Asimov sztrádamenti társadalmai vagy Wyndham regényében Torrence klánjai. E példák is mutatják, hogy e megoldás egyaránt lehet jó vagy rossz aszerint, megmaradnak-e a hűbériség "tarkabarka fátylai": ha a személyi függés, az érzelmek kölcsönösek, a forma jó, mint John Custance vezetése, amelyben a hűséget felelősség egyensúlyozza ki; John nem fogad el maga és családja számára jogtalan kedvezményeket. Ha ez nincs meg, az uralmi forma is rossz: Torrence klánjaiban nem a függés a baj, hanem az embertelenség és a fennmaradását biztosító erőszak ("De hiszen az állatoknak való takarmány! - De tápláló, és tele van fontos vitaminokkal. Én úgy tudom. És a koldusok, kivált a vak koldusok ne válogassanak!... A fegyveres erőket a dézsmából fogjuk felállítani, amelyet a - hogy is mondta? - hűbérbirtokosoktól szedünk. Cserében a Tanácshoz fordulhatnak, ha külső támadás vagy belső engedetlenség esete forog fenn." i. m. 228.).

Nagyon kevesen ábrázolják megoldásként a demokráciát, noha a periférián, fölvillanva nem egyszer előfordul, mint pl. Asimovnál a tudósok kicsiny társadalmában, ahová törekszik, de soha el nem ér a tudós-szerelmes pár, s amelyet Folimun szerintük el fog söpörni. Nem látjuk a megvalósulását Wyndhamnél sem, de a helikopterpilóta beszámolója szerint az egyetemen eredetileg gyülekezett csoport, Michael Beadley csapata a Wight-szigeten efféle társadalmat hozott létre ("Az újoncok hat hónapot töltenek velünk, aztán következik a meghallgatás a Tanács előtt. Ha nekik nem tetszenek a mi szokásaink, megmondják; ha nem bízunk benne, hogy be tudnak illeszkedni, mi is megmondjuk. Ha beilleszkednek, maradnak; ha nem, gondoskodunk róla, hogy átjussanak a Csatorna-szigetekre, vagy ha éppen ez a különös vágyuk van, a szárazföldre." i. m. 220.). Jobbára azonban akkor fordul elő a teljes demokrácia föltételezése, ha az író nem tartja lényegesnek írói célkitűzése szempontjából az átmenet társadalmi formáját. Így rajzolja meg a tizenévesek tökéletes demokráciáját Kasztovszky a Musztafában, ahol azonban a fő téma a bűn-bűntudat-bűnhődés; és így ábrázol egy nemzetségi nagycsalád felé hanyatló demokratikus közösséget Marek Baraniecki (Kasszandra feje. = Gal 1990/8. 2-23., 9. 2-24.), akinek azonban főtémája a magányos hős küzdelme a hátramaradt bombák hatástalanításáért. Általában tehát a demokrácia nem látszik igazán jó túlélő-létformának.

Mindent összevetve valószínűleg az dönti el az átmenet társadalmi formájának minőségét, mennyi demokratikus elemet tud megőrizni a másféle forma. Az egyén mozgástere mindenképpen leszűkül a közösségért való munkálkodásra, a fajfenntartásra, s az individuális szükségletek hosszú időre illuzórikussá válnak.

***

Összegezve a világvége-koncepciókat elmondhatjuk, hogy ezek szoros kapcsolatban vannak a jelennel: társadalomábrázolásuk nem a jövőre vonatkozik. Értékét is többnyire ez, a jelen emberi lehetőségeinek ábrázolása biztosítja, s ebben igazán figyelemreméltó művek, ábrázolások, gondolatok születtek. E téma önmagában nem hordoz pesszimizmust (vagy ha igen, nem a jövővel, hanem a jelennel szemben), ha átlátjuk és elfogadjuk, hogy az írók nem azt tartják a végnek, ha az emberiség, a civilizáció részben, akár túlnyomó részben is, elpusztul: számukra az a vég, ha nincs mód újrakezdeni. Emiatt jól körülhatárolódik a valóban pesszimista mű, amely erre nem lát esélyt.

Az írók többnyire nem bíznak az államban, s szerintük a spontán csoportok dolga, jórészt önkéntes áldozatvállalás lesz a mentés. Látják a jelenben, az esetleges összeomlásban az ember felelősségét, de látják képességét az önfeláldozásra is: bűnét éppúgy, mint erényét. Az ember pusztíthatja el a világot, s az ember mentheti is meg, nem csoda által, hanem azért, mert olyan, amilyen. Magunktól félünk, de magunkban reménykedünk is.

Fakri, fakhiri, mondja az arab. Szegénységem, büszkeségem.

Kapcsolódó írások:

Hargitai Henrik 2008: Csillagászati ismeretek és téveszmék óvodáskortól időskorig

Hargitai Henrik: Gaia halála 1-2