Nemere István: Halhatatlanok

Galaktika 269-270 (2012. aug.-szept.).

Nemere István neve senkinek sem ismeretlen. A hazai sci-fi irodalom veteránja ő, több, mint 500 megjelent könyvvel büszkélkedhet különbözó műfajokban. Zsoldos Péter- és Eurocon-díjas szerző.

Ha a cím alapján arra számítunk, hogy a manapság divatos vámpír-téma, esetleg görög/skandináv/egyéb istenek fognak visszaköszönni, nagyot kell csalódnunk. Eredeti ötlettel van dolgunk, ahogy azt az ember el is várja egy évtizedek óta a szakmában levő írótól.

Ha térben nem is tudjuk elhelyezni a cselekményt, az idő a lehető legpontosabban meg van határozva az első bekezdésben. A nem is olyan távoli jövőben járunk, 2029-et írnak. Az expozíció tökéletes, és tagadhatatlan tény, hogy a nagykönyvben megírtak szerint vezeti a cselekményt is.

A történet két szálon fut. Az egyik a többezer éves Adamus története, akitől első kézből ismerjük meg az emberiség történetét. A másik pedig Lonáé, aki rendőr, és társaival halhatalanok után nyomoz. Ez a két vonal párhuzamosan halad, aztán egy ponton összeér.

A szereplők jellemzése leírások és tetteik által történik. Sok mindent megtudunk róluk, mégis titokzatosak maradnak. Ami pedig a mellékszereplőket illeti, ők sem csak afféle árnyékok, Nemere nekik is adott személyiséget.

A történet végig bizonytalanságban tartja az olvasót, de egyáltalán nem negatív értelemben: gondolkodásra késztet. Tulajdonképpen még az utolsó sor befejezésekor sem lehetünk biztosak benne, jól értelmeztük-e a történteket, még a végkifejlet ismeretében sem. De nem csak gondolkoznunk kell, hanem ahogy Adamus mesél, az ember a kíváncsiságától hajtva kénytelen utánanézni a történelemnek. Így könnyen találhatjuk magunkat a kisregény olvasása közepén Rembrand Éjszakai őrjárat című képét elemezve, vagy a latin kifejezések között ellenőrizve az ’ora et laborá’-t.

A feszültség egyre fokozódik, részben Adamus történetének köszönhetően, ahogy egyre gyűlnek a bizonyítékok; de Lona érzéseinek változása is közrejátszik. Végül egy váratlan felfedezésben csúcsosodik ki, amire már egészen a kezdetek óta voltak utalások, mégsem számítunk rá.

Adamus történelemleírása viszi előre a történetet, ugyanakkor mivel nincs konkrét eleje, ami a születésével kezdődik, sem pedig vége, hiszen ugyanúgy folytatódik az élete, ahogy eddig, az egész kisregény is időtlenné válik. Van eleje, van vége, tudjuk, mikor történik, mégis lehetne akármikor.

Nemere tényleg mindenre ügyelt. Még a névválasztás is tudatos. Adamus neve az Ádámra vezethető vissza, aminek a jelentése ember, Lona pedig talán az angol ’lone’ magányos lehet, hiszen magányos hős, bár emberek között van, mégis egyedül.

Ha hibát kellene keresni benne, az egyetlen, amit föl lehet hozni, az, hogy túl rövid. Az ember még szívesen olvasná legalább néhány oldalon keresztül. Olvasmányos történet, mégis megmozgatja az olvasót, és az ember még napokkal a befejezése után is azon gondolkozik, hogy akkor végül is mi volt a tényállás.

Riesz Mariann