A Zsoldos-díj pályázatának bírálata. 2005

Regénypályázat

A Zsoldos-díj regénypályázatára 2005-ben 5 pályamű érkezett be. Színvonaluk a novellákéhoz hasonlóan heterogén. Közülük kettőről szeretnék részletesebben beszélni, mert e kettő két különböző regényalkotási módot testesít meg.

SZÉLESI Sándor, Sötétség előtt

A regény a klasszikus realista regény szerkesztési módszerével készült: szélesen hömpölygő cselekmény, gondosan kidolgozott főszereplő-jellemek, összeütközéseik, belső fejlődésük viszi tovább az epikumot, a véletlen cselekménybonyolító szerepe csekély. A jelenetezés, párbeszédezés módja szintén e regénytípushoz illik.

Kiemelkedően jó a három sérült ember (skizofrén -- paranoiás -- mániás depressziós) jelleme s a belőle eredő tragikum. A mellékalakok némelyike plasztikus (Nathan; az orvos), némelyike egysíkú marad (María Dominguez). Igazán igényes feladatot jelent Jean-Marc megalkotása, mert ő valódi Pál-fordulást hajt végre, ez a változás azonban nem kap igazán jó motiválást, így e hős inkább a mű dramaturgiai szükségleteinek, mint saját jelleme törvényszerűségeinek engedelmeskedik.

A környező világ rajza adott, hiszen egy meglevő fikcióba kell beleilleszkednie, de a téli Varsó képe így is szuggesztív.

A párbeszédek előrevivők és jellemzők, különösen a Gillian-családra vonatkozóan.

A nagypolitika bizánci módra agyafúrt praktikáinak érzékeltetése -- a regény szingularitásában -- halványabb, mint a Gillian-tömb.

Az epikum mindvégig feszült marad, sikerül jó láttató pontokat találnia hozzá. A befejezés nyugtalanító kettőssége új feszültséget alapoz meg (és persze folytatást sugall).

Nyelve tárgyilagos, tömör és kimért, jól illeszkedik a regénytípushoz.

BÁN János, Csillagárnyék

E mű regényalkotási módja úgy áll kapcsolatban a Sötétség előtt típusával, mint mondjuk Dosztojevszkijé Tolsztojéval. Itt a világ még fenyegetőbb, a hős nem oka­/alakítója, hanem elszenvedője az eseményeknek. Ez két archetípus, és az archetípusokat -- mint a műfajokat sem -- nem szabad rangsorolni; nem is a típust, hanem a típusnak való jó megfelelést értékeljük.

Az ábrázolás aszimmetrikus (én-regény, így nézőpontja kötött), de nem a klasszikus én-regény, hanem a modern tudat-regény formájában.

A regényben ábrázolt világ rendkívül sötét és Bosch látomásaihoz méltó módon alvilági. (Tagoltságára van előkép a sci-fiben.) Az aszimmetrikus ábrázolás ennek érzékeltetésére jobb, mint a klasszikus (tolsztoji) mindentudó elbeszélői szerep, hiszen e világról legtöbbet az általa megnyomorított emberi lélek belülről mondja el. Éppen ezért némi zökkenőt okoz, hogy ez a tudatfolyam-előadásmód egy idő után váltakozik a mindentudó elbeszélői attitüddel, márpedig ez a kettő úgy nem keveredik egymással, mint a víz és az olaj, ráadásul megsérti a szerzőnek az olvasóval kötött paktumát. A regény ugyanis -- a maga fikciója szerint -- a főhős levele a jövőnek, márpedig abba általa nem látott, át nem élt részek (legalábbis külön narrációs trükkök nélkül) nem férnek bele.

Így a jellemzés kettős: egyrészt a hős szemszögéből, másrészt az elbeszélő szemszögéből történik. Egyébként a szerző egyikre sem fordít különösebben nagy gondot, a jellemek jelzettek maradnak. Ez egy ízben okoz erős hiányérzetet, a főhős új szerelme esetében, amelynél hiányzik az alaposabb motiváció.

Ami a regényt olyan szuggesztívvé és magával sodróvá teszi, az a külvilág (ez esetben, egy hatalmas belső térről lévén szó, belvilág) rajza. Sok pesszimista jövéképet láttunk már, de nem tudom, mikor olvastam utoljára ilyen eredeti, magával ragadóan nyomasztó világot. Ez a nagyon rétegzett, nagyon megszervezett világ azonban egy nagy látószögű, mindent előre látó-kiszámító, a vezetettjeinél mindenesetre bonyolultabb gondolkodású vezetőt feltételez. Ez azonban nem így van, a vezető a cselekmény egy pontján meglepően naivnak bizonyul. Visszamenőleg nem is kap minden cselekményelem jó magyarázatot, ez krimitechnikánál nem szerencsés. Az epikum egyszerűen elfordul a krimitechnika után a fantasztikum és az exodus irányában, és retrospektíven, az emberi faj túlélése szempontjából lényegtelenné válik minden igazság és igazságszolgáltatás utáni vágy.

A nyelv a mű hangulatát szolgáló, expresszív nyelv, tele jó ötletekkel. Jól sikerült az álom- és valóságirányítás nyelvi érzékeltetése az ismétlések-módosítások rendszerével.

BÖSZÖRMÉNYI Gyula, Ütközet a Meridim felett

A mű valójában nem regény: egy (a midway-i csatáról szóló) II. világháborús dokumentumregényt követ aprólékosan. Az eredetinek is nehézsége, hogy a valóságot akarja leírni, tehát nincs szabályosan dramatizálva, megszerkesztve. Ezt a hátrányt ott ellensúlyozza az ember kíváncsisága a megtörtént dolgok, önmagunk történelme iránt. Ugyanez a távoljövőben játszódó regénynél nem működik. Itt a szerkesztettség, a jellemrendszer hiányát nem pótolja az események részletessége: ezek a jövőbeli személyek nem hitelesítenek számunkra semmit, a sok egyéniség nélküli, fölvillanó szereplő érdektelen, nem kelt együttérzést. A kíméletlen részletességgel elmesélt történet szintén érdektelen, hiszen számunkra nincs jelentősége -- példázva a sarkigazságot, hogy sci-fiben is de nos fabula narratur: rólunk szól a mese, s érdektelen a mások történelme, ha semmilyen vonatkozást a mi jelenünkre nem tartalmaz. A saját találmányként beépített időjáték nem hordozza el a szerkezet terhét, s meglehetősen szervetlenül áll a cselekményben.

A jövendő harcoló felek története jellegtelen, a színhely sivár, a leírások a csatákra korlátozódnak. Még talán egy színes, érzékletes írói narráció visszamenthetne valamit az olvasói élményből, de a közelmúlt történelem elmondásához illeszkedő hűvös, szakszerű hang ezt nem adja meg, ráadásul akad benne épp elég következetlenség.

MONDOVICS Péter, A ti uratok Isten volt vagy terrorista?

A könyv előszava szerint nem akarta sérteni a keresztény vallást, s ezt akár még el is hiszem a szerzőnek, mégis azt mondom: a szépirodalomban minden elfogultság, elkötelezettség megbosszulja magát, mert eltorzítja az ábrázolást, legjobb hát, ha „hit és politika dolgárul itt nem disputáltatik”.

De a mű baja nem ez. A téma lerágott csont (a vallásalapító: idegen civilizációból érkezett kultúrhérosz), amit csak eredeti ötlet tehetett volna kívánatossá. Itt azonban a kivitel kicsit plessaelekesre sikerült. Még regénynek is csak nagyon megengedő értelemben nevezhetjük, cselekménye szinte nincs, csak az idegenek végiglátogatják a nagy vallások centrumait, és fölöttébb didaktikus beszélgetéseket folytatnak a bennszülöttekkel hit- és erkölcstanból. Ha legalább tudnánk, mitől lett a zsidó-keresztény vallásalapító idegenből agresszív, hatalommániás őrült! De erre nincs több ok, mint a szerző akarata. Egy pszichológus talán kedves gyakorlóterepnek használhatná annak vizsgálatára, miért látja a szerző a kereszténység istenképét az autoriter, szigorú, büntető apa-képpel azonosnak, olvasónak és kritikusnak azonban nincs és ne legyen dolga vele.

Novellapályázat

A Zsoldos-Díj novellapályázatára 2005-ben 39 érvényes nevezés érkezett. Két benevezett novella nem vehetett részt a pályázatban (JUHÁSZ Viktor, A rendszerek ellensége, nevezés visszavonva; SZALAI-KOCSIS Tamás, Utolsó megkísértés, nem sci-fi), őszinte sajnálatunkra, mert mindkettő igen jól sikerült novella.

Üzenete szempontjából egyik sem volt sértő vagy bántó, és egy sem volt olyan gyönge, hogy ne lett volna érdemes elolvasni, és ne lenne érdemes bírálatot mondani róla, így adva esélyt az írói művészet tökéletesítésére.

Mindazáltal a pályaművek színvonala igen heterogén, ez indokolja, hogy bírálatunk részletes és legalább a novellák címével konkrét legyen.

A műfaj

A pályaművek nagyrészt a közismert, klasszikus novellaműfajban íródtak, sokan azonban a novellából származott rövidebb, a karcolathoz közelítő, csak ötletre+csattanóra épülő epikus prózaműfajt használták. Ebben nincs jellemzés, leírás, esetleg párbeszéd sem. A műfajok természetesen nem rangsorolhatók (a nagyregény nem jobb, mint az epigramma), de az egyik tagadhatatlanul több írói kvalitást enged megcsillantani. Ezt számos pályaműnél figyelhetjük meg: ilyen műfajú a Mindennapi kenyerünket, A mentőakció, Evakuáció, Az aldoniai tudat, Energiaválság, A villám szárnyán.

Az alapötlet

Az alapötlet sokszor jó és eredeti, néha még időszerű is (A fizető utas, Bolondok, A mártírok alkonya, Szerencsejáték, Analógia, Szirénének, Mérgesgomba, Mindenből csak egy, Holdkár, Valami élő, Májusember, Istár pokoljárása, Nagy Szellem). Alighanem mindvégig tisztázatlan maradt a Zuhanó világ alaptémája, emiatt nem hegyesedik ki egy (vagy akár két) problémára.

Ha a cél a jövőképek fölvillantása volt, azt Wells jobban csinálta. Fizikai világképe lehetetlen (a kataklizmában a Föld megmarad, a Mars nem? A Hold közeledése sem történhetne katasztrófák nélkül; mi lesz az új Nap pályája?). Belső következetlenség: el kellene dönteni, végül is öregszenek az anyagok vagy nem (124-125); 4 milliárd év alatt a kis közösség nem változott semmit, ugyanúgy van pap, kántor, hintó. Bosszantó apróság: miért sáros az út a száraz, kopár rengetegben?

Sokszor az ötletet többen-kevesebben már földolgozták. Ilyen esetben a megvalósításnak kell eredetinek lennie: más környezet, találóbb jellemek, jó szerkezet, élvezetes nyelv. Ez sikerül A hagyaték c. novellának: nem új, hogy az éhbérért fércműveket író szerző egy külső esemény hatására visszatalál önmagához és az igazi művészethez, de impresszív a kiinduló helyzet (munka, munkáltató, lakás, feleség). Sajnos kissé vértelen a túlsó végpont, a holdi valóság, amely oly ellenállhatatlanul hat a hősre, hogy hatására szakít addigi életformájával, és beáll holdbányásznak.

A pszichés fordulat eredményének jelzése jó, még némi csattanóként is fölfogható az elégtétel.

Nem sikerül viszont jól megújítania az ötletet az Embervadászatnak,

Itt különösen zavaró, hogy a főhős fiút 14 év óta oktatták harcra, s mikor az életéért fut, még a gyakorlatlanoktól elvárhatónál is kevesebb stratégiai, taktikai érzéket mutat. Az epikumot helyettesítő, terv nélküli, állandó verekedés fárasztó és unalmas. Ennél csak a felszabadítók viselkedése rosszabb: teljesen híján az erkölcsi felelősségnek, így a jövendő biztosítékának is. A csattanóul szolgáló fordulat ezért hiteltelen, bizakodást nem kelt.

A Locador-kommandónak,

Az alapötlet: az idegenek köztünk vannak; kicsit az összeesküvés-elmélet is belejátszik. Az epikum hosszadalmas, a feszültséget külsődleges események tartják fönt. A csattanó visszamenőleg nem tudja föléleszteni a művet. Az idegen dimenzióbeli hős nemigen tud magával ragadni, különben is indokolatlan a nagy ellentét: ha egyszer olyan szörnyű a félelem Locadortól, ugyan miért támadják meg úton-útfelen, s miért rázzák át a politikusok?

az Ösvényennek.

Az ötlet (kommunikációképtelenség különböző világok között) kicsit Fred Hoyle-ra emlékeztet. A csudálatos Vándor elég jellegtelen marad. A novellának lényegi eleme volna a jó jellemzés, a jellemek azonban nem kidolgozottak.

A mű belső íve

Minden műnek van egy belső íve, az a várakozás, amelyet az olvasó intellektusa és érzelmei az olvasás alatt bejárnak. A mű elemeinek (szerkezet, jelenetezés, epikum, leírás, párbeszédek ritmusa) úgy kell hatniuk, hogy ezt az ívet növeljék; az interferencia (a feszültségcsökkenés irányában ható elemek) az ívet kioltják. Az ideális ív (ma már) egy aszimmetrikusan lefutó, elnyújtott fél sinushullám. Ha egy mű csattanóra épül, a kifejtésnek különösen igyekeznie kell az ívet erősíteni. Kiváló, jó példák A szerencsejáték,

Az eredeti ötletet kiváló szerkesztés segíti érvényre. A megírás ritka tömör, ez nem mindennapi erény. Az alakok jelképesek, de elevenek.

a Bolondok, az Analógia,

Ügyes a fölépítés, az állandóan fönntartott feszültség. Sikeres az ellenpontozó szerkesztés.

a Szirénének,

A témaválasztás eredeti és időszerű (lehetséges viszonyaink az idegen civilizációval; exportáljuk a globálkapitalizmust). Csak a mongol öregember alakja kidolgozott, az nagyon alapos és hiteles. Az ügynökkel való szóváltásban szinte néma, így valóban ellentét születik, és drámai a szembenállás. Hátránya, hogy nem elég világosan indul, nehezen érthető és követhető, igaz, utóbb célratörőnek és feszültnek bizonyul. A környezetrajz hűvösen szakszerű, kellően elidegenedett.

a Valami élő.

Jól épül föl a csattanóval végződő Nagy Szellem belső íve is, kár, hogy a holdkomp szóval önkéntelenül előre elárulja a csattanót.

Sérül az ív A fizető utas,

A hős ábrázolása nem szolgálja a csattanót. Ha a téma a gazdag ember bűnhődése-megtérése, és az utas viselkedése, beszéde ennek megfelelően arrogáns, akkor nem adekvát a belső beszédben tükröződő tétova keresés. Így a lélekábrázolás belső folytonosság híján lelki tiki-takivá válik.

az Istár pokoljárása,

Érdekes ötlet a mitológia összekapcsolása a sci-fivel. A szövegáthallások jók. A két világban folyó cselekménynek azonban csak akkor van értelme, ha végig egymásra vonatkoznak. Az, hogy a végén a két szál különválik, és konnotatív jel nélkül záródik le, ill. abbanmarad, megtöri a mű egységét. Jócskán sérti a hitelességet, hogy a szupertitkos kommandósakció nem gondoskodott tartalékszemélyzetről, s kezdő külsősöket vont be. Az meg pszichés logikátlanság, hogy a kadétlánytól idegenkedő kapitány a következő lapon minden magyarázat nélkül a lányban bízik meg. Ugyanígy logikátlan, hogy az első tiszt – szemre jó harcostárs – ordít hazamenekülésért. Kompozíciós hiba a kapitányhoz hűséges, életét kockáztató kommandós sorsát „lógva hagyni”. Az, hogy egy másik novellában visszatért rá, rendszeren kívüli ismeret.

a Határőr,

A mű egyetlen monológ, az Istárból ittragadt Keats belső beszéde. Anélkül a novella „lóg”: önmagában nem áll meg. Vele együtt azonban nem alkot egységet, mert annak mítikus-szürreális világát nem folytatja. A novellát két dolognak kell elvinnie: a Merkur rajzának és a belső monológ hitelességének. Ez utóbbi jobb: a magány nyelvi kifejezésére l. Az írói nyelv c. részt.

A dicső lovasbrigád,

Mintha a Tennyson-költeményre íródott volna, csak egyetlen ötletre épül: a váratlan átállásra, árulásra. Ez akkor „ül”, ha személyiségek mérkőzése: ha rokon- és ellenszenvek váltanak benne előjelet. De itt a jellemzés (és az olvasó érzelmi hullámzása) ezt nem szolgálja, az ötlet elfödi a jellemek ütközését, a fő kérdés a tömegek kiáramlása. Továbbá: a dicső lovasbrigád rohama akkor dicső, ha egy rút ellenség ellen irányul, s ahhoz vagy az ellenségnek kell tömegként gonosznak lennie, vagy – és főként – az őt képviselő személy legyen ellenszenves (akár hirtelen). Csak mellesleg a hősiesség értelmezéséhez: ha nincs rokonszenvező közönség, nincs hőstett (ha nem maradt volna életben magyar, nem tudnánk Zrínyi kirohanásáról: török tolmácsolásban másként hangzana!). Különben is kérdés, mi a hősiesség: ha „kiállunk érte, mint a kémény: lássák!” vagy ha „bújunk érte, mint az üldözött”. Mindenkinek ajánlom figyelmébe Sznyegov Istenemberek c. regényének igen érdekes fölvetését a hősiességről („"De hogyha nem térsz vissza, mondd, akkor ki megy előre?”).

a Koncertfelvétel esetében.

A megalkotott szerkezetben nincs feszültség, a csattanónak szánt vég sem tudja pótolni. A titok elővezetése érdektelen.

Személyiségábrázolás

Csak a rossz író szabad az anyagával, jó író csak addig, amíg a szereplők jelleme a fejében van: a megalkotott figura elszakad tőle, és önálló életet él. Kiváló személyiségábrázolással találkozunk a Mindenből csak egy, a Valami élő,

Az ötlet eredeti és élvezetes. A megformált öt házaspár jól kitalált, jól ábrázolt egyéniség, öt különböző házastársi viszony. A környezetrajz otthonosan szakszerű, a megrajzolt világ következetes. Az epikum gyorsan pereg, fönntartja a feszültséget. Párbeszéd és írói narráció kiszámított és célratörő. Talán a valami várható hatása lehetne súlyosabb vagy kifejtettebb, hogy az elvesztése nagyobbat üssön.

a Szirénének, a Holdkár esetében. Viszonylag sokszor fordult azonban elő, hogy a szereplő jelleme nem volt önfolytonos: A fizető utas,

L. A mű belső íve c. részt.

Koncertfelvétel,

A nagyi végül korántsem olyan határozott, mint az elején a szerző állítja. Meghökkentően felnőtten beszél és viselkedik a 12 éves Lili.

Bolondok,

Kiegyensúlyozott a cselekmény, mértéktartó a külső világ rajza. Erénye a szerkezetnek, hogy a szerző abba tudja hagyni a megfelelő helyen, bízva az olvasóban, hogy a válasz benne megszületik. A főhős jelleme azonban következetlen: a pedáns tisztviselő egyben lázadó; a lázadást jelentő, nagy út kellékeit rendetlenül szórja a kocsi padlójára.

A mártírok alkonya,

Az ellenséghez tartozó renegát szemével néz, s benne olyan lelki pálfordulást tételez, amely ennyire indok nélkül nem hihető. Az elején önelégültséget látunk benne, aztán hirtelen tisztánlátást, majd önfeláldozó szabadságharcos indulatot. Ez így lelki bakugrás.

Birodalmi osztag.

A novella nagyon igényes feladatra vállalkozik: három különböző célú, múltú, egyéniségű embert ábrázol – egyikük nő – bezártságban. A jellemek jól vannak kitalálva, később azonban a viselkedésük nem önfolytonos, lélektani változásaik ugrásszerűek, így útjuk a házhoz nem rajzolódik ki világosan.

Nem minden novellagondolat igényli az alapos jellemzést, pl. az ötlet+csattanó típusú általában nem, de ha a mű fölépítése szerint igényli a személyiségek jelenlétét, baj, ha elmarad az egyénítés (A regresszor).

Az ötlet társadalmilag megalapozott: totálisan ellenőrzött társadalom, lázadók-merénylők (orwellisták). Az ellentétet azonban a novella csak jelzi, nem ábrázolja, személyekben az nem testesül meg: mi csak a nyomozó oldalát ismerjük, őt azonban aligha tisztelhetjük, hiszen saját képességei nincsenek, mindene mesterséges (izom, látás, nyomozó eszközök), az agyát pedig nem kell használnia, hiszen csak üldöz. Így hiába látjuk hinni a rendben, nem tudunk azonosulni vele, tehát nem lehet hős. Az ellenfélből még ennyit sem látunk, az csak üres külső: zöldszemű, szép lány, akinek meggyőződése állítás, nem folyamat, ezért szintén híján van a hős-jellegnek.

Előfordult, hogy készült jellemzés, de az olyan sablonos volt, hogy el is maradhatott volna (A Locador-kommandó).

A jellemzés néhány politikusra szűkül, egysíkú és felületes.

Hadd hívjam föl a figyelmet egy hibás sztereotipiára. Az egyik novellában (A villám szárnyán) olvashatjuk: a tudós „nem volt az a mélyhangú, nagytermetű, karizmatikus egyéniség, (...) inkább tartozott a vékony, szemüveges, fehérköpenyes tudósok közé.” Nos, egy tudós ma is lehet vékony, szemüveges, sőt fehérköpenyes is, de felejtsék el azt az ellentétet, amelyet ez a jellemzés sugall, nevezetesen hogy a tudós jellegzetesen életidegen. A tudomány ma már nem békés pepecselés, hanem a többi versenyszakmához hasonlóan kíméletlen harc, amelyben életidegen ember egy napig sem maradhat fenn, és biztosan nem nőhet tudóssá.

Műnemi jellegek

Sok novella épült az ötlet+csattanó sémára, emiatt nem túl sok esetben láttunk jó epikus tehetséget, leíró (lírai) tehetséget pedig talán egyszer sem. Mutatkozott azonban jó drámai érzék a jelenetezésben, párbeszédekben, így pl. a Mindenből egy,

Az alapötlet (a klónozás pszichés hatása) eredeti és időszerű. A kivitel kiegyensúlyozott és arányos. A cselekmény kicsinységében is érzékletesen tükrözi a problémát. Kiemelkedő a párbeszédekbe rejtett drámaiság, a lappangó ellentétek; finom a lélekábrázolás.

a Szirénének c. novellákban.

Párbeszéd

A párbeszéd célja az információközlés és/vagy a jellemzés. Jól pergő párbeszédeket alkalmazott a Mérgesgomba, a Holdkár; A hagyaték pedig jól tudott jellemezni is a párbeszéddel. Sűrűn előfordul azonban, hogy a szereplőnek nincs saját nyelve (nyelvi stílusa), az író nyelvén szól, vagyis a párbeszéd nem jellemez, pl. A fizető utas, a Bolondok esetében, esetleg az információs tartalomnak is híján van, vagyis nem viszi előbbre a cselekményt (Koncertfelvétel, A Locador-kommandó).

Az írói nyelv

Röviden írni nehéz, ez ritka képesség. Tömör, jó írói nyelven szól a Bolondok, a Szerencsejáték; a témához illendően van erő, sőt pátosz A dicső lovasbrigád nyelvében. Kifejezetten szép az Analógia, gyors és célratörő a Mérgesgomba,

Csak zárójelben egy megjegyzés a narrációról. A Nox szóhoz a következő jegyzet járul: „Hja, ismerni kell Szíriusz kapitány viselt dolgait!” Magam részéről ismerem és szeretem, és örülök, hogy a szerző is fontosnak tartja ezt. Az ironikus személyesség azonban megtöri a fikciót, az egységesnek látszó virtuális valóságot. Az SF lényege az elhitetés, a valóság illúziója, s abba jobban illeszkedik a hiteles(ként föltüntetett) belső világ vagy virtuális valóság.

a Holdkár, a Szirénének

Jó írói nyelv, bár az elején a technikai környezet rajzával le akarja rohanni az olvasót: ez hitelt és hangulatot kelt, de pillesztő.

nyelve; annyira célratörő, hogy szinte üres A regresszoré. Személyiségábrázolás híján nyelvi eszközökkel akarja díszíteni az elbeszélést Az aldoniai tudat, de az igyekezetet csak néhány nem éppen költői jelző és határozó – néha ismétlődő – használata jelenti.

Ilyen kicsiny terjedelmű írásnál szembeszökően gyakran alkalmazza a „lázasan” szót, sokszor akaratlan komikumot keltve vele, l. az Így írtok ti c. részt.

Ha az elbeszélés egyes szám első személyű, nem az író nyelvét halljuk, hanem a hős belső beszédét, a szöveg tehát őt jellemzi. A Határőr belső monológja hiteles, a magány nyelvi kifejezése jó (ritmikus ismétlődések, a számolás zavarai). Az Ösvényen belső monológjának nagy lelki mélységet s szinte a novella egész feszültségét hordania kellene (gyászt, bűnbánatot, félelmet, zavart, csalódottságot, az egész hihetetlen élményt), ehhez képest alacsony szintű, ismétlésekkel teli mai köznyelvet használ.

A hős jellemzése persze döntően az epikum szintjén történik, a szavak szintje másodlagos, tehát pl. hiába dicsér a szerző a szavak szintjén agyba-főbe egy szereplőt, ha a hős cselekedetei erre rácáfolnak. Egy hős férfiasságát a döntésre való képessége, cselekvésének határozottsága adja. A Viva Las Vegas nyelvi jellemzése ezért nem célszerű: a durva köznapi nyelvtől a hős nem macsó lesz, hanem ordenáré.

A laponként átlagban egyszer előforduló „fenéktől péniszig orgazmus”, „hassal-fasszal lefelé” típusú kifejezésektől a hős nem lett sem férfiasabb, mint Monte Christo grófja, sem közvetlenebb, mint a Zabhegyező szereplői, sem könnyedebb, mint Fülig Jimmy, mert ezek a jellemvonások nem a szavakban vannak elrejtve. Keresetten durva lett: vajon akarhatta ezt a szerző?

Ha a beszéltetett hősnek jellegzetesen emelkedett szintű nyelvi stílusa van, az írói nyelv nem kínálhat (mélyen) ez alá. Ha egy sumer istennőről van szó (Istár pokoljárása), a – némiképp keresett szavakból álló – „Amint az úrnő meglátta a harcost” félmondat nem folytatódhat így: „szörnyen ideges lett”. Egy sumer istennő haragra gyullad/lobban, felbőszül, fölgerjed, de semmiképpen sem lesz ideges. Hasonlóképpen az indiánok keresett, szép képes beszéde is rosszul vegyül a modern, alacsony szintű beszélt nyelvvel („Mióta bujkál a bölény egy undok varangyos béka elől? – válaszolt neki Hosszú Sas. Aztán látta, hogy a másikat majd szétveti az ideg”, Nagy Szellem).

Szóteremtés, szóhasználat

A sci-fi azon irodalmi területek közé tartozik, amelyek megkívánják a szóteremtést az elhitetés, a környezetrajz vagy a couleur locale kedvéért. Az új technikai környezet jelzése végett a legtöbb szerző rákényszerül a szóteremtésre. Ügyetlen megoldás azonban, ha az új szavak csak lógnak a szövegen, pl. a „kiment a sztríciumajtón” fordulatban, ahol az acélajtó éppúgy megtenné. A technikai környezet vagy teljesen természetes legyen, mint a saját technikai környezetünk, amelyre nem fordítunk gondot és szót, vagy el kell dugni az epikumban, a beszédben (teszem azt: „Ezek az új sztríciumajtók...”).

Ügyetlen a megoldás, ha a keletkezett új szó észrevehetően értelmetlen, mint pl. a paszulybab: ez olyasfajta szóösszetétel, mint a murokrépa vagy a kamillaszékfű, azaz önismétlés.

Ugyanakkor a nyelv megegyezéses rendszer, az író tehát nem szabad a szóalkotással, hiszen célja a kommunikáció: csak olyan szavakat használhat, amelyeket az olvasó megért és dekódol. Az ívtelen szárny, faltalan építmény emiatt ügyetlen szóalkotás; „az ittenitől csak jobb lehet”, az „egy fejjel magasabb tőlem” pedig ma nyelvjárási alak, irodalmi nyelvbe csak akkor való, ha funkciót adunk a nyelvjárásiasságnak.

Ritkább eset, hogy nem egy új technikai-társadalmi környezetben, hanem egy máshonnan ismerős helyszínen kell a szerzőnek megrajzolnia a cselekmény környezetét. Ilyen esetben éppúgy hitelt kell keltenie, mint a technikai környezet rajzában. Az Istár pokoljárása a novella első részében igazán jól utánozza a sumer mítosz eseményeit és fordulatait. A Nagy Szellem indián környezetben játszódik, de nyelvi hitelességét csupán néhány elszórt, az indián regényekből ismert szó adja, amelynél bármely May Károly-regényben többet találunk.

A hibás, mulatságos, hihetetlen vagy elvétett szavakból és kifejezésekből összeállított gyűjteményt l. az Így írtok ti c. részben.

Humor

A humor ritka képessége a szerzőknek, s a sci-fi ritkán ad módot használatára. Ezért nem érdektelen megemlíteni, hogy jó humor csillant meg a Szerencsejátékban, A jövő század novellája c. írásban, amely önmagában parodisztikus jellegű, valamint a Májusemberben, amelyben az etnográfus cikke jó fricska a tudományos (?) gondolkodásnak.

Így írtok ti

Ehelyütt a hibás, mulatságos, hihetetlen vagy elvétett szavakból és kifejezésekből összeállított gyűjteményt közöljük, valamint fölhívjuk a figyelmet néhány helyesírási problémára, ezúttal – kíméletből – cím nélkül. Reméljük, akit illet, így is hasznosítani tudja.

Szent Péter három fillérje? Ezt a sztorit nem ismerem. A szegény özvegy két fillérjét igen, és a Péter-fillér fogalmát is. Ezt azonban nem.

„A száguldás, ami érezhetetlen, de tudott volt” – így idegen anyanyelvűek fogalmaznak.

A Hawaii szót így kell ragozni: Hawaiin. Az a két i azt jelenti, hogy így kell ejtenünk: 'Hawaji', és akkor már a ragozás is ennek felel meg.

„Amiről azt hiszik, az nem más, mint információ” – lehet, hogy csak sajtóhiba, de ennek a mondatnak nincs értelme.

Margerite alakja nincs annak a névnek. Van Marguerite és Margarita.

Hé, a napszél nem kelt örvényeket, mert nem „fúj”, az nem légáramlat!

„Dermedtté tett” – ezt magyarul így mondjuk: megdermesztett.

Néhány nyelvi ügyetlenség egyazon szerzőtől:

„behemót terem” – a behemót eredetileg egy élőlény, így óriás dolgokat megnevezhetünk vele, de óriás űröket nem.

„A kupolás megoldások oszlopai közt” – egy épületnek lehet ugyan kupolás megoldása, de a megoldásnak nem lehet oszlopa.

„Az egész szedett-vedett hangulatot beteljesítette a srác lihegése” – már a hangulat szedett-vedett jellege is értelmetlen, de egy hangulatot hogyan teljesíthet be a lihegés?

„Szenvedésteljesen szorította a nyakát” – legjobb, ha sajtóhibának tekintem szenvedélyesen helyett.

„Részvétet nyilvánítani az ismeretlen halottak felé” – részvétet nyilvánítani valakinek kell, nem valaki felé.

„Különös távoztak” – ugye csak sajtóhiba?

„Valósággal tomboltak a növények” – sci-firől lévén szó ez sem lehetetlen, de itt nyilván csak a vegetáció burjánzásáról van szó.

„A vákuum forrósodik” – no azt megnézem magamnak. A légüres térben nincsen minek forrósodnia!

Ügyetlen szóhasználat: lángra kapó folyosó (a kapó nagyon rosszul hangzik. Mennyivel jobb a lobbanó!), ívtelen szárny, faltalan építmény (minden szóhoz nem fűzhetünk hozzá minden végződést. Ezt így mondjuk: ív nélküli, ívhiányos; fal nélküli), fodrozódó szilfák (?!), látszódott (ezt meg így mondjuk: látszott).

„Megváltozott a szeme is. (...) Néha villog, mint egy macska.” – Jaj, dehogy! A macska nem, csak a macska szeme villog!

Szintén egyazon szerzőtől:

„Az ittenitől csak jobb lehet”, „egy fejjel magasabb tőlem” – ezek ma nyelvjárási alakok, irodalmi nyelvbe csak akkor valók, ha funkciót adunk a nyelvjárásiasságnak.

Artikulátlan hang nincs, mert nincs artikula vagy artikulás, amiből fosztóképzős alakot lehetne csinálni. Van artikulált hang, és ehhez képest van artikulálatlan.

Az se semmi, ha valaki fekvő helyzetből páros lábbal megrúgja a másik állát. Már ha nem törpe az egyik, vagy nem góliát a másik.

„Elmélyülten bámészkodott” – no ez az, ami lehetetlen. Az egyik koncentrált, nagy figyelmet igénylő cselekvés, a másik éppen ezt nélkülözi.

„Ez igencsak felzaklatta a kedélyállapotát” – jaj, dehogy. A kedélyét zaklatta föl.

A tudós mosolyog, miközben lázasan ír a számítógépbe – ez a kettő kizárja egymást.

„Ismeretlen rendeltetésű szerkezetek” – ez stilisztikailag olyan, mint a 0 mint összeadandó: nem mond semmit. Akkor minek?

Megint egy név, ami ilyen alakú nem lehet: a t tárgyraggal ellátott Tomate-t. Mert vagy nem ejtik a szóvégi e-t (a kötőjel ezt mondja), de akkor a kötőhangot nekünk kell pótolnunk, tehát Tomate-ot; vagy ejtik, de akkor így ragozódik: Tomatét. Mondjuk, csak a nyelvi teljesség kedvéért, hogy ejtik, de nem e-nek, hanem (mint a régi francia nyelvben) ö-nek. Akkor viszont így kell írni: Tomatet. Kötőjelet akkor fűzünk egy magánhangzóra végződő idegen szó és a végződés közé, ha az utolsó magánhangzót nem ejtjük.

Guruló egydolláros? Hát a jövőben az is lehet.

Paszulybab – ez olyasfajta képzés, mint a murokrépa vagy a kamillaszékfű: önismétlés.