KOVÁCS Tücsi Mihály [Toochee], Nyugtalanság tengere

Kovács Tücsi Mihály (Toochee), Nyugtalanság tengere,

Galaktika, 256 (2011. július). 20-25.

A Galaktika 256. szám központi tudományos témája a holdra szállás, s a köré fűzött összeesküvéselméleteket szeretné cáfolni. Ezek közül az egyik legelterjedtebb, hogy az Apollo 11 nem is járt a Holdon, a felvételek hamisak. Hasonló probléma áll ezen novella középpontjában is, ahol a holdra szállás helye turistalátványosság, csak az kérdéses, hogy amit mutatnak, az valóban a holdra szállás helyszíne, vagy csak egy ügyes rekonstrukció.

Szereplőink ellátogatnak az Apolló 11 leszállóhelyére, a Nyugalom tengeréhez, amelyre kifordított voltában a cím is utal, iránymutatást adva, hogy merre keressük a problémákat. Nem ez az egyetlen nyom, ami előrevetíti a későbbi konfliktusokat. Csehov óta tudjuk, hogy ha egy puska kerül a színpadra, az előbb-utóbb el fog sülni. Itt a nyomok védelmének hangsúlyozása, az előző rongálási kísérletek felemlegetése, a biztonsági intézkedések kiemelése sugallják, hogy valaki bele fog gázolni a történelmi helyszínbe. Ez az egyik konfliktus. A másik összeütközés az, hogy kiderül: a helyszín, amit turistáink (jellemtelen, random alakok, akik bárkik lehetnének, mert személyiségük nincs, és a történet szempontjából sem relevánsak) megnéznek, nem az igazi, csak egy másolat. Az átverést szokványos módon egy kisfiú veszi észre, aki azonban csak nevében gyerek, mert a viselkedése ezt egyáltalán nem igazolja: úgy beszél, mint egy profi helyszínelő, aki épp sorra veszi a nyomokat.

Két problémával állunk hát szemben, amelyek sajnos nem erősítik egymást. Az, hogy a leszállóhely hamisítvány, hatástalanítja a tönkretételi kísérlet drámai voltát, mert ha ez úgyis csak egy reprodukció, akkor mit számít, ha odakerül még egy lábnyom? Semmit, majd helyreállítják. Ráadásul több olyan szankció, ami nagyban csökkentené az esélyét annak, hogy valaki a könnyű híressé válás reményében tönkretegye a helyszínt – például hogy az esetet névtelenül közlik csak a médiában –, csak akkor derül ki, mikor már az eset megtörtént. Ha ennyire fontos a hely védelme, akkor ezek az intézkedések miért nem nyilvánosak?

Marad hát a másik probléma, hogy ez a helyszín, amit megnéznek a turisták, csak egy másolat. Ez a kérdés azonban elvész útközben. Kisfiúnk egyszer megemlíti, felsorolja az érveit, majd elhallgat, és a túra folytatódik, mintha mi se történt volna. A mű legvégén van egy kurta visszacsatolás, ami azt fejtegeti, hogy miért a gyerekek veszik észre a turpisságokat. „Talán egyszerűen csak látnak, nem csupán néznek” – hangzik a válasz, azt sugallva, hogy mire felnövünk, kihal belőlünk a kritikai gondolkodás, elhisszük, amit mondanak nekünk, és nem nézünk a dolgok mögé. Elgondolkodtató, hogy vajon mennyi központi hazugságot fogadunk el gondolkodás nélkül. De vajon van-e joga bárkinek műemlékeket hamisítani, és azokat eredetinek feltüntetni? A hamisítás nyilván nem etikus, de mi van akkor, ha mindez a műemlék védelmében történik, hogy megóvja a turisták pusztításától? A novellában a cél szentesíti az eszközt gondolkodásmód jelenléte érződik az utolsó pár sorban, mintha jóváhagyná, hogy igen, helyes, hogy Aldrin lábnyoma kíváncsi szemek elől védve, biztonságban létezhet tovább. Ez lehet a mű központi problémája, de mellette még felmerülnek egyéb kérdések is, pl. hogy mit számít, ha egy másolatot láttam, és nem a valódit? Miért más egy tökéletes másolat, mint az eredeti? A novella sem boncolgatni, sem megválaszolni nem kívánja ezeket, ám felveti őket, és ezek legalább olyan érdekesek, mint a központi probléma.

Vincze Dóra