Fedina Lídia: Libera me, Domine!

Fedina Lídia, Libera me, Domine!,

Galaktika 269 (2012. augusztus). 74-79.

Fedina Lídia novellájának címe (amelynek jelentése: Szabadíts meg, Uram!) már jelzi, hogy az írás témája szorosan kapcsolódik a keresztény hitvilághoz. Az író egy meglepő és eredeti ötlettel tudományos-fantasztikus elbeszélés keretében értelmezi újra az embereket kísértő, életüket megnehezítő vagy éppen pokollá változtató erők mibenlétét.

A mű főhőse Carlo atya, az ő nézőpontjából, magányos gondolataiból tárul elénk a történet. A szerzetesként élő főszereplő személyiségét, gonosszal való vívódását tökéletesen jellemzik és egyúttal megrázóan életszerűvé teszik a keresztény egyházi szóhasználatból kölcsönzött kifejezések, latin imádságtöredékek. Olyan emberről van szó, aki bűnös múltja után tiszta szívből azonosulni próbál hitével, ám valami titokzatos erő meg akarja akadályozni ebben. Az atya jelleme annak ellenére is valódinak, egységes egésznek tűnik, hogy a mű vége felé közeledve rájön valódi kilétére: tettei mindvégig gondolkodásmódjából eredtek.

Az elbeszélő mindvégig azonosul az éppen ábrázolt szereplő beszédmódjával. Carlo atya esetében átveszi a pap világlátását és érzéseit („Íme, közelít a bűnös lélek, és ő készen áll arra, hogy előítéletek nélkül meghallgassa, megbocsátóan megértse, és Krisztus nevében feloldozza.”), míg Petro Voldoni avagy Vold gondolatait tolmácsolva átvált egy egészen más hangra. („Ha valakit meggyilkolnak, az gyűlölje meggyilkolóját – ez a legtisztább energialeadás. Ha csak retteg vagy netán szánja azt, aki megöli... hát az nem jó.”) A novella kevés párbeszédet tartalmaz, Carismus atya, Carlo rendjének apátja és Voldoni személyiségét sem ismerjük meg közelebbről, inkább kellékei a cselekménynek. Az események megszokott – a pap szemszögéből való – ábrázolását egyszer szakítja meg egy börtön jegyzőkönyve, amely a mit sem sejtő börtönőrök szemével láttat egy megmagyarázhatatlan eseményt. Az író csak néhány mondatot szentel a környezet bemutatásának, ám ezek tökéletes megválasztása szinte láthatóvá teszi a szereplőket körülvevő világot. („A folyosón úgy csusszantak meztelen léptei, mintha áldozatainak vére hullott volna a kövezetre... A szentek szobrai kárörvendő vigyorral figyelték minden mozdulatát.”)

Szalczinger Judit