S. Sárdi Margit: Sci-fi regényeink utópisztikus társadalomképei, 1870—1914

A tudományos fantasztikum mint tematika a tudományos-technikai világkép kialakulásához kötődik, amely országonként-kultúránként különböző időben, de Európában nagyjából a 19. század közepén, második harmadában jött létre. Hátterében a tudomány és technika hatalmába, tágabban véve a világ megismerhetőségébe vetett hit rejlik, ugyanaz, amely a korszak tudományfilozófiájának, a pozitivizmusnak mélyében lappang; ez a meggyőződés tükröződik a korszak szülöttének, Sherlock Holmesnak módszerében is: a világ megismerhető a megfelelő tudományos eljárással. Ezt a világképet a tudomány és technika, egészében a haladás iránti bizalom jellemzi: a természettudomány és a technika fejlődésétől a társadalmi problémák megoldását várták és remélték, s jövőképük alapvetően optimista volt. [1] Csak ezután születhettek meg azok a művek, amelyek e világkép racionalitásán alapulnak; noha esetleg régóta közismert epikus motívumokból vannak összeállítva, de más világszemlélet alapján. Magyarországon is ezekben az évtizedekben találjuk az első már sci-finek nevezhető műveket: Ney Ferenc Utazás a Holdba c. kisregényét (1836), Koronka József szatirikus jövőképét ( Utazás a régi Európa romjai felett 2836. évben, 1837), Munkácsy János jövőjósló írását (Hogy áll a világ a jövő században?, 1838), majd Jósika Miklós Végnapok c. apokalyptikai novelláját (1847). Ezekben a jövő vagy az idegen társadalom rajza többnyire a reformkorra jellemző társadalombíráló és nemzetmentő célzattal vannak összekötve. A század második felében, a szabadságharc bukása után a tudományos fantasztikum egy ideig nem találta meg a maga hivatását. Jókai Mór jövőképe, A jövő század regénye (1872-1874) után utópisztikus regények egész sora jelent meg. [2] Ezeken láthatóan nyomot hagyott az utópisztikus irodalom, helyenként az utópista szocialisták több gondolata (az állam gazdasági és kulturális funkciói, a termelés és elosztás megtervezettsége, a munka szerinti elosztás, a pedagógiának tulajdonított nagy szerep stb. Saint Simon, ill. Robert Owen közvetett hatását mutatja).

Korai hazai sci-fi irodalmunk érdekes sajátsága, hogy köztük a korábban (és később) oly elterjedt térbeli kalandozásokhoz képest viszonylag sok a jövőábrázolás. Ez bizonyára az utópia kínálta lehetőségek miatt van így: a reformkortól a második világháborúig a társadalomjobbító szándék, sőt a bármely oldali politika szívesen használta az utópiát mint eszközt önkifejezésre (és propagandának). Az utópia műfajának pedig szüksége volt a sci-fi regénytechnikai megoldásaira, hogy jövőképként ábrázolhasson egy utópisztikus társadalmat, amelynek jelen kori megvalósulásában már nem bízott. Az időben (is) távolra helyezett utópiák a 19. században mind sci-fik; csak a 20. században talált az utópia olyan narratívumot, amelyben a jövőt a sci-fi eszköze nélkül is birtokba tudta venni.

Az irodalmi utópia bonyolult történetű fogalom. Több, mint műfaj: tematika, ezért összefüggése az irodalom témaköreivel, műfajaival összetett, számos átfedő területtel, logikus rendszerbe nem állítható csoportokkal. Történetének megrajzolását nehezíti, hogy az emberiség történelmében karöltve jártak az irodalmi utópiák és a valóságos utópisztikus kísérletek: hol egyik szülte a másikat, hol a másik az egyiket.

Az utópia szűkebb eredeti értelmében egy, az adott korban megvalósíthatatlannak látszó társadalom-, ill. államelméleti elképzelést jelent (bár íróik szinte mindig hisznek megvalósíthatóságukban); később elterjedt tágabb értelmében bármely fantasztikus színezetű államelméleti elképzelést értünk alatta, sőt ma már bármilyen légvárnak tűnő ötletet. A szó önmagában is fikciós modellt jelent (u fosztóképző+toposz=”Seholország” ). A fiktív világban az ember számára biztosított életminőség szerint különböztetünk meg eutópiákat és disztópiákat. Olykor előfordul az antiutópia szó is disztópia értelemben, de valójában az antiutópia elromlott világot jelent, azaz egy már létező elképzelés (utópia) hamis, téves, rossz voltát. Mindhárom képes a társadalmi feszültségek jelzésére, csak módszerük más: az eutópia megoldja a társadalmi problémákat, a disztópia és antiutópia a kontraszthatás révén mérsékli őket.

Bár az utópia csak a 16. században vált önálló műtípussá (Morus Tamás 1516-ban alkotta meg a tudósok vezette eszményi társadalom, Utópia képét), írók és gondolkodók már két évezred óta élnek az utópia mint tematika eszközével, hogy reményeiket vagy félelmeiket egy lehetséges szebb és jobb, avagy fenyegető társadalomról artikulálják. Eszközként használták az eredetmítoszok; a mítikus-vallási irodalom (ilyen a legtöbb vízözön-történet); a pásztori költészet; a népi és közösségi irodalom (Eldorádó- és Cuccagna-képzetek, János pap országa stb.); az eszkatologikus (messianisztikus, chiliasztikus) irodalom; a túlvilág- és jóslatirodalom; a középkori fejedelmi tükrök; a lovagi irodalom; a felvilágosodáskori államregények; a fantasztikus útleírások; a társadalomszatírák. Különösen sűrűn bukkant föl a nagy művelődéstörténeti korszakok határán, amikor a gondolkodók az utópia révén gondolati kísérletként vizsgálták vagy modellálták a jövő lehetőségeit. A 17. század művészei, tudósai az utópia eszközével fejezték ki ragaszkodásukat a mítosszá vált reneszánsz eszményekhez, [3] a 18. században szívesen használták az írók a felvilágosodás eszméit terjesztő államregényekben, [4] de fölbukkant a társadalombírálat eszközeként is; [5] a romantika aztán új területet fedezett föl benne: a civilizált világ ellenpontjaként szolgáló, romlatlan, természetes világot. [6]

Igen sokszor kereszteződik az utópiával a sci-fi, amely szintén sokszor villant föl az ábrázolt jövőben vagy idegen társadalomban a valóságban nem létező társadalom- és államformákat, s az európai sci-fi a születése utáni időben sokáig szoros kapcsolatban is maradt az utópiával.

Utópiáink eleinte térben elkülönülve ábrázolták az utópisztikus (ekkor még alighanem mindig eutopikus, ősi, romlatlan) világot. [7] Nincs közöttük sci-fi mű, de erősen hatottak a születő sci-fi irodalomra. Az utópiák azonban nem tudták sokáig fönntartani a hitet, hogy eszményi társadalom (akár szigetként elzárva is) a jelenben megvalósulhat. Cselekményüket egyre többször időben különítették el, mondhatni az utópisztikus irodalomnak szüksége lett a tudományos-fantasztikus irodalom regénytechnikai megoldásaira, hogy jövőképként ábrázolhassa az utópiát (pl. Ney Ferenc, Munkácsy János, Jósika Miklós fent említett művei). A 19. század második felében a hazai jövőábrázoló utópiák mind sci-fik, s ugyanaz a gondolatkör hatja át őket, amely a tudományos fantasztikum megszületésének alapja is volt: a bizalom a tudomány és a technika iránt. A társadalmi problémák megoldását a tudományos és technikai fejlődéstől várták, a társadalom jövendőjét emiatt általában optimistán ítélték meg. A 20. század első harmadában, a nagy ideológiai rendszerek küzdelmei közepette a sci-fi irodalom kísérletezett az utópisztikus tematikával, az ideológiák gondolati kipróbálásával, illetve az ideológia is megpróbálta a sci-fit segítségül híva vonzó jövőként ábrázolni saját eszméit, taszítóként az ellenfelekéit. A sci-fi és nem sci-fi utópiák tematikája meglehetősen hasonló.

A következőkben bemutatunk néhány, mind a sci-fi, mind az utópisztikus irodalomba beletartozó jövőképet az 1870 és 1914 közötti időszakból, s megvizsgáljuk az általuk ábrázolt jövőbeli társadalmat. A kezdőpontot az indokolja, hogy a szabadságharc bukása utáni szellemi csöndben hosszú ideig nem született sci-fi jövőkép; az 1914-es végpontot az, hogy a világháború a tudomány iránti bizalmat tekintve a sci-fi irodalomban nagy és jellegzetes törést okozott: a világháború utáni sci-fi irodalom más arculatot öltött.

Minthogy a tárgyalandó művek közül Jókai regénye (A jövő század regénye, 1872-1874.) az egyetlen, amely ismertnek tekinthető, a többi művet röviden ismertetjük.

BEKSICS Gusztáv, termékeny, nemzeti liberális arculatú publicista[8] Barna Arthur (1880.) c. kétkötetes regénye egy kevéssé eredeti, szerelmi négyszöget ábrázoló cselekmény ürügyén jóval eredetibb módon egy társadalmi küzdelmet, a szocialisztikus társadalom létrejöttének esélyeit latolgatja. A közeli jövőben (talán a 20. század elején?) játszódó első kísérlet kudarca után a második kísérlet eredménye homályban marad.

PRIVIGYEI Pál regénye, a Magyarország nem volt, hanem lesz (1887.) Jókai regényének meglehetősen otromba, royalista, soviniszta utánzata, annak a sci-fi áramlatnak az első darabja, amely a századforduló után virágzott föl, s amelyet „a nagy magyar álom” címmel foglalhatunk össze. A 20. század folyamán, három generáció életén át játszódó, zsúfolt cselekmény Jókaihoz hasonlóan a magyar hadifölényből származó világbékével végződik.

TÓVÖLGYI Titusz ugyancsak ismert publicista, a spiritizmus néven ismert, de inkább félreismert irányzat szószólója. Értelmezésében a spiritizmus az új, egyenlőséget eredményező társadalmi forradalom ideológiája.[9] Az új világ c. kétkötetes regénye (1888.) a 2300-as évekre helyezi eszményi társadalmát, amelyben az egyetlen még létező feszültség a szépek és a csúnyák ellentéte, ám a regény végére ez is megoldódik.

NASZÁDY József Αναρχία (Anarkhia) (1903.) c. regényének hőse ezer év múlva fölébredve találja magát egy tökéletesen egyenlő társadalomban. Az ébredés után a mű minden cselekménye az új társadalommal való ismerkedés.

TÁBORI Róbert több jövőábrázoló sci-fi írása között írt egy klasszikus szerkezetű novellát XVII. Mária Terézia törvénye címmel ( Beszédes Kalára, Bp., 1905). A 3000 körül játszódó humoros történet a nagy egyenjogúság miatt visszaesett szülési kedv orvoslásáról szól.

BOROSS Mihály kétkötetes regénye, A harmadik testamentom (1914.) 1984-ben, a Halley-üstökös visszatérése idején játszódik. Egy tudós egy indiai embercsoportot és bizonyos állatokat ment át Noé módjára az üstökös csóvájában elpusztuló élővilágból, s velük épít új civilizációt.

A geopolitikai helyzet tekintetében meglepően egyezik a szerzők felfogása. A nem túl távoli jövőben (is) játszódó művekben (Jókai, Beksics, Privigyei, Boross) az európai államok elhelyezkedése, jellege nagyjából azonos a 19. századi valósággal (csak Privigyeinél szorítja ki Olaszország a maga területéről a pápai államot; Jókainál Amerika szövetséget köt az orosz nihilista állammal az európai piacok elnyeréséért; Borossnál a roppantul rövidlátó Anglia és Amerika szövetkezik Japánnal és Kínával Európa ellen), ám a történelem ezekben is a globalizáció felé halad: Jókainál a nagy háború után kötött béke egy európai szövetséget (Egyetemes Állam) alakít ki. Tóvölgyinél 2200 óta létezik az európai államok szövetsége, Naszádynál pedig már az államok és népek is megszűntek. (Borossnál csak egy népből való csoport marad fönn.)

Ami az államformát, az irányítás módját illeti, a szerzők egy része elfogadja, hogy Magyarország királyság maradjon, ám az uralkodók erőteljesen magyar nemzeti színezetűek vagy legalábbis magyarpártiak: Jókainál II. (Habsburg) Árpád, Táborinál XVII. Mária Terézia; Privigyeinél Habsburg Rudolf fia Imre, Imre fia István, István fia Árpád és leánya, Valéria, továbbá József nádor leszármazottai seregelnek. Nála (és csak nála) az állam és az irányítás erősen arisztokratikus, minden pozitív cselekedetet arisztokraták hajtanak végre, sőt még a nagyobb szabású negatív hősök is arisztokraták: cár, bíboros. Jókainál az osztrák-magyar monarchia (bár inkább perszonáluniónak látszik, ahol a király inkább magyar, mintsem osztrák) parlamenti képviselettel egészül ki. Beksics csak Németországot ábrázolja, az császárság és rendőrállam. A távolabbi jövő azonban a köztársaságé (kivéve Táborit, de nála is fölöttébb patriarkális a viszony az uralkodónő és a nép között). Jókai eszményi Otthon állama már a 20. században a részvényesek képviseleti demokráciája 30 tagú választott igazgatótanáccsal, 10 évre választott igazgatókkal. A távolabbi jövőben valamennyi szerző közösen irányított közösséget tételez föl (Tóvölgyi, Naszády; szavakban Boross is, de a cselekményben főhőse, a tudós eléggé diktátor módjára intézkedik a túlélők között). [10] Tóvölgyinél a parlamentet a szakmák képviselői képezik. [11] Naszádynál 100 tagú tanács irányítja az önigazgató közösségeket, a települések közti munka- és termékelosztást egy rotációs képviselettel működő, húszezer főből álló település végzi. Őt kivéve minden szerző feltételezi valami államszerveződés fennmaradását, még Boross kicsiny népcsoportja is „igazi, szociális elveken épült államot” (122.) fog alkotni, ahol az egyetlen hatalom a tudás (157). Beksics különös gondot fordít rá, hogy hősei sokoldalúan megtárgyalják, megvitassák az állam fennmaradásának kérdését. Ultraforradalmár hősei szerint „a feudális társadalmat megsemmisítette a demokratikus társadalom. A demokratikus társadalmat meg fogja dönteni a szocialisztikus társadalom” (6), mégpedig Németországban. Ennek érdekében akarnak erőszakos forradalmat kirobbantani, hajtanak végre merényleteket. Arthur, a pozitív hős sokkal inkább fabiánus elveket vall. Szerinte „a szocializmus csak békés diadalt arathat” (I. 163); „a szocializmusnak csak két ellensége van: a magántőke és a pénz. Nem ellensége az állam, mely azonnal szocialisztikus szervezetet nyerend, mihelyt a két ellenség megsemmisül” (II. 49).

A szerzők többsége gondosan rajzolt képet ad a jövő társadalom gazdasági rendszeréről. Privigyeié a legprimitívebb: Attila sírjának és kincseinek megtalálásával, a pénz bőségével megoldottnak tekinti Magyarország jólétét és társadalmi békéjét. Tulajdon és társadalomszerkezet dolgában Jókai sem rugaszkodik el nagyon kora berendezkedésétől, Otthon államban is megmarad a tulajdon és a vagyoni különbség, bár az anyagi javak elosztása a részvényesek között a munkájuk szerint történik. Munkán alapuló részesedést ábrázol Naszády, amely teljes testi jólétet, de semmilyen különbséget nem eredményez. Munkán alapuló értékszabályozásról álmodozik Barna Arthur is: „Mindenkit a közös lát el munkájához arányban élelemmel, kényelmi eszközökkel” (II. 137). Ő ezt „véres politikai forradalom helyett nemzetgazdasági forradalom által”, a pénzgazdálkodás tönkretételével szándékozik elérni. (Afrikában vulkánkitörést idézve elő felszínre hozza a Szahara alatt rejtőző hatalmas aranykincset, s az elértékteleníti a pénzt. A kísérlet azonban nem sikerül: a világgazdaság összeomlik, de a kialakuló cserekereskedelemmel nem jár együtt a szocializmus. Egy másik vulkánkitöréssel kénytelen is eltüntetni az aranyvulkánt, s így a gazdaság helyreállhat.) A pénzt tartja minden rossz forrásának Boross is: hőse a civilizáció újjáépítésének nehéz folyamatában nem rest külön energiát fordítani arra, hogy az elpusztult világ bankjaiból a nemesfémet összegyűjtse, és az óceán mélyére süllyessze. [12] (Még a munkatársai sem mind értenek vele egyet, némelyikük úgy véli, az utódoknak esetleg szükségük lehetett volna a pénzre.) Tábori felvilágosult, patriarkális királyságának gazdasági rendszeréről nem tudunk meg részleteket, de annyi biztos, hogy adó itt is van, s a szülés jutalma az adómentesség. Tóvölgyi gondosan kidolgozott jövendő államában minden közös állami tulajdonnak számít: „Tündérvilág! [...] A tiéd mindez! A tiéd úgy, mint a másé, az összesé és mindenkié: az államé” (I. 19).

Érthető módon a társadalom szerkezetének, jellegének változásáról csak a távolabbi jövőképet alkotó szerzők emlékeznek meg, a közelebbi jövő társadalmát a maguk koráéval azonosnak látják (Jókai, Privigyei, Beksics és Boross), a létbiztonság, a képességekhez méretezett, értelmes munka azonban még itt is jelentős pozitív hatással van a társadalomra, a háború megszűnte pedig fölvirágzást hoz. Tatrangi Dávid ugyan inkább kívánságokat, mintsem terveket fogalmaz meg Otthon állam alapításakor, [13] ám azt látjuk: Otthon állam részvényesei minden téren egyenlőek államukban, s szabadon választanak munkát; az új állam hatására pedig Európában „a munkáskéz és a munkadíj közötti nehéz kérdés veszteni kezdé égető erejét. A munkaadók elég munkaerőt találtak, s a munkatevők elég pénzt, hogy saját vállalkozásukra csoportosulhassanak. Egyik sem volt többé a másik rabja” (II. 28; mindemellett a vagyoni különbségek Otthon államban is megmaradnak). Ám mind a tervezett (Beksics, Boross), mind a megvalósult (Tóvölgyi, Naszády, Tábori) távolabbi jövő az előjogok, kiváltságok nélküli egyenlőségé. (Tóvölgyinél egyetlen rang marad, a becsületrend, amelyet olyan ötvenévesek kapnak, akik ellen senki nem panaszkodik.) Ahogy látszik, a szerzők mind egy szocialisztikus-kommunisztikus társadalom eljöttét tételezik föl, csak ezt a szocialisztikus-kommunisztikus társadalmat nem egyformán képzelik.

A legrészletesebb és „legegyenlőbb” társadalomképet Naszády rajzolta: „Nincs az emberek között különbség, nincs cím, nincs rang, nincs vagyon” (72). Univerzálisan képzett munkásai mindenféle munkát végeznek rotáló rendszerben. Szerző és hőse egyaránt ideálisnak tartja a művészet és szórakozás nélküli, végletesen racionális és érzelmek nélküli világot: „Terveink nem izgatnak, azoknak sikerülte közjó, s nem személyes érdek [...]. Terveink nem sikerülte nem hangolhat le, mert azok meg nem valósítása biztosan a célszerűtlenség következménye, mert az emberek a jót, a hasznosat bizonyára a legjobb szívvel, szeretettel valósították volna meg” (104). „Jogi, történeti, bölcseleti tárgyak értéküket teljesen elvesztették. Az írás megszűnt művészet lenni [...]. Költészet, festészet, szobrászat, zene s minden művészetnek nevezett régi foglalkozás hasznavehetetlenekké váltak” (142). Boross jövendő, „igazi, szociális elveken fölépült államát” ugyanez az uniformizálás fenyegeti. [14]

Ez éppen az az egyöntetűség, amely ellen Barna Arthur oly hevesen tiltakozott elvbarátaival folytatott vitáiban: a párton belüli ellenfelei által akart szocializmus „a legnagyobb zsarnokság. Ez a szocializmus megsemmisíti az egyéniséget, megtöri az akarat szabadságát, minden embert egy gép alkatrészévé tesz. [...] A ti szocializmusotok azonban nivellírozva lelapít, szabályozva letarol. Az egyenlőség súlyával nemcsak a születés, gazdaság, hanem az ész és műveltség okozta emelkedéseket is ledönti. [...] A verseny megszüntetése megszünteti a szorgalmat s a feltalálásokra vezető ösztönt. Útját állja a fejlődésnek, a civilizáció haladásának” (II. 49-50). Afrikai ipartelepén ő olyan közösség megteremtésén fáradozik, ahol „megszűnik az osztályok közti harc, s megszűnnek maguk az osztályok. [...] Boldog középszerűség leend az afrikai társadalom jellege [...], mely fölé csak a lángész fog világító torony gyanánt emelkedni” (II. 138). [15] Tóvölgyinél szintén jól összefér az egyenjogúság a tarkasággal, az újítás, alkotás megbecsülésével. Az ő társadalmában nincs osztálykülönbség, csak „egy általánosan művelt, új emberiség, melynek sokkal több esze volt, mintsem hogy saját magából osztályokat alkosson” (I. 47). Mindenki tehetségének megfelelően választ pályát, ám akár tanár, munkás vagy háztartási segéderő, mindenki egyaránt szak-államhivatalnok. A hírneves üvegépítész elmélkedéséből tudjuk: találmánya hasznának 70 %-a az azt előállító munkásoké, 20 %-a az államé, 10 %-a az övé, ám ez – és semmilyen vagyon – nem ajándékozható el, és nem örökíthető át. „Az új világban abból kapom a jövedelmet, amit az emberiségnek adtam. [...] Odaadom a tőkét a társadalomnak, és a társadalom a tőke kamatainak csak egy részét adja nekem” (I. 33), mondja helyeselve.

A társadalmi egyenlőség a nők egyenrangúságát is magával fogja vonni, ebben valamennyi szerző egyetért. Még Privigyei is, aki a legprovinciálisabb és legarisztokratikusabb jövőképet alkotta meg, a Habsburg-testvérek közül Valériát helyezi uralkodói szerepbe, s elveszett, majd megkerült bátyja a regény végén sem veszi át tőle a jogart. Jókai 20. századában a nők számos hivatást meghódítottak, akad köztük gyorsíró, riporter, orvos, bíró, tanár (csak képviselő nincs több egynél, nehogy hajbakapjanak). Ám a nők alkalmassága nála korlátozott: Rozáli, aki korábban férjének (majdnem) teljes értékű munkatársa volt, gyermeke születése után elfeledkezik hazáról, királyról, háborúról, a rábízott nemzetmentő üzenetről, s voltaképpen cserbenhagyja a harcoló hadsereget. Otthon államban (bár az író szerint „a nő éppúgy választhatott magának hivatást az életpályák bármelyikén, mint a férfi”, II. 18.) a nők a nőiségnek jobban megfelelő munkákat végeznek, „melyhez nem kell fizikai erő és edzett ideg”: óvónők, tanárok, boltosok, hivatalnokok, pénztárosok, könyvvezetők, kertészek. Fontos fölismerés, hogy ez a férfiak számára is pozitív változás: ők ezzel más, nagyobb kihívást jelentő foglalkozásokra szabadulnak föl. Mindkét nem szabadságát teszi lehetővé Tóvölgyinél is az, hogy a nő keresetképes és -köteles, „ez képezvén mindkét félnek egyéni szabadságát” (I. 22). Nála a nők a képviseletben egyenlő arányban vannak jelen: a szakmák két minisztere közül az egyik mindig nő. Tábori jövőjében oly kínosan ügyelnek a számarányos munkavégzésre, hogy még az uralkodást is felváltva végzi férfi és nő. Naszády távoljövőjében az egyenlőség odáig megy, hogy már a testalkat is kiegyenlítődik. [16] Boross demonstráltan egyenlőségpárti társadalmát – nemzeti tekintetben már láttuk – a szerző erős elfogultságai tarkítják; [17] a nemiség tekintetében sincs ez másként. Miközben a nők minden tekintetben egyenlők a férfiakkal, a házassággal és a nemiséggel (a nőkkel) szemben Boross rendkívül bizalmatlan, [18] főhőse, amikor rájön, hogy szereti az új világba magával hozott orosz hercegnőt, meghasonlik önmagával, s öngyilkos lesz. Borossnál, Naszádynál a nők egyenjogúsága azt eredményezi, hogy ők ugyanazt a sivár, munkacentrikus életet élik, mint a férfiak. Csak Tóvölgyinél jelenti az egyenlőség a nők – kissé egyoldalú – kiteljesedését: „A nő hivatása a szerelem és boldogítás” (I. 58).

A női hivatásvállalás átalakítja az életmódot, a család szerkezetét. A nőnek nem kötelessége többé a háztartásvezetés. Jókai Otthon államában csak a földműveseknek, a nagy uraknak és a gazdagoknak van saját konyhájuk, a lakosság nagyobb része közétkezdékben kapja ellátását. [19] „Reggeliző csarnokok” töltik be az étkeztetés szerepét Tóvölgyinél is, de megfelelő háztartási szak-államhivatalnokok segítségével a jómódú feltaláló a saját palotájában ünnepli házassági évfordulóját. Természetesen közös termekben folyik a közétkeztetés Naszádynál és Borossnál. A gyermeknevelés sem kötelességük többé a nőknek; [20] az állam kiveszi azt az ő esetleges minőségű fennhatóságukból. [21] Ez egyúttal magasabb oktatási-nevelési szintet is eredményez, márpedig a nevelés minden szerzőnél a jövő társadalom sikerének kulcsa. A gyermeknevelés gyermekkertekben, állami intézetekben folyik (Jókai, Tóvölgyi, Naszády). [22] Többen tartják a családot is a megelőző társadalom csökevényének, amely a korszerű társadalomban fölöslegessé válik. [23] Ilyen körülmények között a házasság is átalakul. Jókainál a nő szabadsága e téren csupán annyi, hogy a nő, ha férjhezmegy, maga is részvényessé válik, s részvényét válás esetén is megtartja; szingli nő Jókai számára alighanem elképzelhetetlen volt. (Az Otthonban született leányok 16 éves korukban – a fiúk 20 évesen – váltak részvényessé.) Borossnál a férfi és nő viszonya egyszerű partnerkapcsolattá válik. Naszádynál az emberiség éjjel magányos szobákban, nappal munkavégző csoportokban él, társas kapcsolatait alighanem az ún. „társas termekben” intézi, amelyeknek funkciója homályban marad. Tóvölgyi, aki egyedül volt képes a családszerkezeti változásokat vonzónak ábrázolni, két hónapra köthető, de szabadon meghosszabbítható házasságokat tételez föl, amelyek nélkülözik az életfogytig tartó házasság rabságát, de megadják a tartós kötés biztonságát és az összetartozás kifejeződését. Tábori Róbert novellájában a humor éle éppen a családi élet effajta modernsége ellen irányul. Jövőjében, ahol a nők lemondtak a családi életről, a születésszám radikálisan visszaesett, népek haltak ki. „A házasság már nem gyönyörűség, hanem hazafias áldozat” (254), ezért kell XVII. Mária Teréziának elrendelnie a két évre szóló házasságkötelezettséget. Beksics Barna Arthurja ehhez képest konzervatív: jövendő társadalma épp egyenlősége révén megőrzi a családot, az egyéniséget és a civilizációt.

Az új társadalom legértékesebb hozadéka a világbéke, ez minden jövőképben egyaránt bekövetkezik, a közeli jövőben [24] éppúgy, mint a távoliban, ahol az érdekellentétek megszűntével a háború értelmetlen is volna: „Nincsenek városok, nincsenek népek, nincsenek államok” (Naszády, 72). Boross jövőképe e szempontból nyugtalanító. Közeljövőjében a nagyhatalmak az üstökös nélkül is elég jól kipusztítják egymást, ám az átmentett kis csoport is hamarosan meghasonlik; a mindenható tudósnak meg is fordul a fejében, hogy ezt a maradék emberiséget elpusztítsa.

A béke, a létbiztonság, a munka és a nők egyenjogúsága egyúttal az erkölcsöket is megjavítja. [25] Az egyéb tekintetben nem túl merész Jókai különösen sok pozitív változást remél a nők hivatásvállalásától. [26] (Igaz, negatív hőse is nő, a hatalommal visszaélő Sasza, a nihilista Oroszország zsarnoki vezetője.) Az erkölcsök javulását eredményezi az alkohol állami monopóliuma, a szesztilalom: „Az Otthon államának népe elfogadta bevett italul a teát és kávét, s ez illusztrációjául szolgál társadalmi alakulásának. A tea- és kávéivó nép erkölcse keményebb, ridegebb, változatlanabb, mint a szeszivóké” (II. 25). Tóvölgyi hasonlóan látja a nő új társadalmi szerepének hatását: az új házasság becsületes kapcsolatokat eredményez, nincs pletyka, kacérság, nemi kihívás. Beksics ezt az áldott hatást a munkától várja: „A munka, az emberiség e megnemesítője mindenkire gyakorolni fogja hatalmas, bűn- és szenvedélytisztító hatását” (II. 138). Naszády végletesen racionális és egyenlő világában bűn nem is létezhet: „önzés, haszonlesés, érdek szóba sem jöhet, hiszen mindnyájunknak megvan mindenünk, ami létünket széppé teszi, s bennünket boldogíthat” (99). „Lelkünk s kedélyállapotunk folytonos egyensúlyban van. Szenvedélyeink nincsenek, amit ösmerünk, s ami után vágyódunk, azt elérhetjük” (103-104; a káros szenvedélyeket természetesen már rég kiirtották). Mindemellett többen számítanak bűnökre és bűnösökre: Privigyei a bíráskodás nyilvánosságától várja az igazságosságot, Jókai Otthon államában a bűnösöket fülkifúrással (tehát a bűn nyilvánosságra hozatalával), a visszaesőket száműzéssel büntetik. Borossnál, ahol „mindenki testvér”, a büntetés is közösségi jellegű. [27] E tekintetben is Tóvölgyi képe a legderűsebb. Társadalmában a bűnöst betegnek tekintik, itt valóban nem büntetés, hanem gyógyítás folyik a börtönben, s „a felügyelők és felügyelőnők nem durva őrök, hanem gyengéd betegápolók valának” még a gyilkossággal gyanúsított hősnő esetében is (I. 123). A legbűnösebb bűnöst, a gyilkos, gyermekrabló, a hősnőt zsaroló férfit a saját munkatársi közössége végül száműzetésre ítéli. Csupán a szatirikus oldalt láttató Tábori tételezi föl egyúttal értékek elvesztét: „Már csak a filológusok tudták, hogy mit jelent az idealizmus, a szerelem, az önzetlenség, a barátság” (253). Sajátos módon Naszády nem érzékeli jövendő társadalmának antiutópisztikus jellegét, a jövőbe szakadt hős meggyőződéssel vállalja az új társadalmat: „Láttam, s meggyőződtem, hogy e tökéletes rendszer a legteljesebb egyéni szabadságon alapul, mely a nevelés tökéletességében nyeri magyarázatát. – Az elv: megközelítőleg hasonló fokú műveltséggel nevelni fel mindenkit, s ha lehet, a teljesen egészséges testben a legmagasabb fokú tudományos képzettséget fejteni ki” (121-122).

Ebben a bűntelen, racionális jövőben ott is megváltozik a vallás és az egyház szerepe, ahol fennmarad. Még a royalista, soviniszta, nacionalista Privigyeinél is a szörnyű gazságokat elkövető intrikus egy bíboros, és teljesen tehetetlen a Magyarországra menekült pápa. Jókai Magyarországán feloszlatják a szerzetesrendeket; Otthon államában a templom erkölcsnevelő, jogszolgáltatási és ismeretterjesztő funkciót tölt be felekezeti különbözés nélkül. [28] Tóvölgyi Titusz, aki a spiritizmust a kereszténység új reformációjának, az egyenlőségen alapuló társadalom kifejeződésének tekintette, [29] jövőjében nem juttat helyet a vallásnak: „A keresztény vallás is azért fajult el, mert a kommunizmust, amelyre Krisztus alapítani akarta, megelőzte: a magánvagyon körülményeihez lett alkalmazva” (76). Boross sajátos travesztiát alkalmaz: a szerelmes hercegnő Rank doktorban találja meg a harmadik testamentom Messiását. [30] Az író távolságtartását sugallhatná a képzettől az, hogy az azonosítást a Messiással, a még újabb szövetséggel a hercegnő mondja el, ám az, hogy regénye címéül is ezt választotta, lebontja az idézőjelet a kifejezés mellől.

Minden, valamennyire is távolabbra tekintő író a kultúra emelkedését várta a jövőtől. Ennek alapja vagy a béke és a gazdasági felvirágzás (Jókai, Privigyei), vagy az állam (a közösség) tudatos törekvése, az oktatás-nevelés magas szintre emelése (Tóvölgyi, Naszády). Néhány szerző az új kultúra nemzetköziségét is megpróbálja megragadni: Jókainál megszületik a világírás, amely nyelvtől független ideogrammák segítségével teszi lehetővé az írásos kommunikációt (valahogy úgy, ahogy a kínai és a japán olvasó egyaránt a maga nyelvén olvassa ki a szójeleket). Tóvölgyinél ezt a szerepet a 19. század második felének eszperantója, a volapük tölti be. Naszádynál természetesen már csak egy nyelv él, „a nyelvtanok sokasága túlhaladott álláspont” (142). Ezt a némiképp komikus hatású „nyelvi demokráciát” Boross is fölveti: a túlélő közösségben „csupa egy-, legföljebb kéttagú név, semmiféle mássalhangzó-torlódás” (56; mintha bizony a mássalhangzó-torlódás sértené a demokráciát). Mindazáltal gyönyörű, ihletett képeket kapunk a jövő Magyarországáról és Budapestjéről Jókainál, Privigyeinél, [31] Tóvölgyinél. [32]

Az ábrázolt jövőképeken láthatóan nyomot hagyott az utópisztikus irodalom, helyenként az utópista szocialisták több gondolata. Nem tudni azonban, hogy a szerzők honnan ismerték meg az általuk tolmácsolt eszméket. Jókai olvasmányait nagy gonddal térképezte föl az irodalomtudomány, mégsem sikerült kimutatni ismeretei közt az utópisztikus gondolatok pontos forrását. A kapitalizmus egyes vonásainak bírálata, a Föld kozmogóniai változása, a közös ideogrammák ötlete Fourier nézeteivel egyezik; az állam gazdasági és kulturális funkciói, a termelés és elosztás megtervezettsége, a munka szerinti elosztás Saint Simon felfogására emlékeztet. [33] Ám sehol sem sikerült valamely utópista szocialista közvetlen hatását kimutatni. Jókai főleg a korszak publicisztikájából és szépirodalmából, valamint a liberális elmélet összefoglalásából, a többször kiadott Das Staats-Lexikon – Encyklopedie der sämmtlichen Staatswissenschaften für alle Stände (általa is birtokolt) köteteiből gyűjthette ismereteit. A többi szerzőnél az epikumot nem kíséri olyan részletesen kifejtett elmélet, hogy annak eredetét esélyünk volna bizonyítani. Talán Robert Owen hatását tükrözi a pedagógia nagy szerepe Tóvölgyi és Naszády regényeiben; egyébként – főleg a publicisták esetében – a korszak publicisztikájának és utópisztikus irodalmának hatását tarthatjuk valószínűnek.

Ám az eszmetörténeti hatások konkrét kimutatása nélkül is nyilvánvaló, hogy e közel fél évszázad utópisztikus sci-fi irodalma jelentősen hozzájárult a korszak társadalom- és gazdaságelméleti eszmélkedéséhez, a szocialisztikus eszmék megismertetéséhez.

[1] Ez a jelenség „az emberiség növekvő hite a technika és tudomány társadalmi problémákat megoldó képességében. Werner von Siemens, a dinamó elvét gyakorlatba vevő mérnök 1886-ban tartott beszédében abban jelölte meg a természettudományok feladatát, hogy az emberiséget erkölcsi és anyagi tekintetben »létének magasabb fokára emeljék«.” Technikatörténet, szerk. Endrei Walter, Jeszenszky Sándor, Bp., 1993 (ELTE egyetemi-főiskolai jegyzet). 16.

[2] Beksics Gusztáv, Barna Arthur, I-II, Bp., 1880; Privigyei Pál, Magyarország nem volt, hanem lesz, Bp., 1887; Tóvölgyi Titusz, Az új világ, I-II, Bp., 1888; Naszády józsef, Αναρχία (Anarkhia), Bp., 1903; Boross Mihály, A harmadik testamentom, I-II, Bp., 1914.

[3] Tommaso di Campanella, Napváros, 1602; Francis Bacon, Új Atlantisz, 1626; Johannes Comenius, A világ labirintusa és a szív paradicsoma, 1626; Cyrano de Bergerac, Holdbéli utazás, 1657; Uő, A Nap államai, 1662

[4] Pl. François Fénelon, Telemakus bujdosásának történetei, 1699, magyarul 1755, egyiptomi fejezet.

[5] Jonathan Swift, Gulliver utazásai, 1726, teljes magyar fordításai csak a 20. században; Ludvig Holberg, Klimius Miklósnak föld alatt való útja, 1741, magyarul 1783.

[6] Dugonics András, Etelka Karjelben, 1794; Jókai Mór, Az arany ember, 1873; Uő., Ahol a pénz nem isten, 1902, kötetben 1904.

[7] Bessenyei György, Der Amerikaner, 1774, magyarra fordította Kazinczy Ferenc, 1776; Jókai Mór fentebb említett művei.

[8] Tekintélyes életművéből csak néhányat emelünk ki: Az egyéni szabadság Európában és Magyarországon, Bp., 1879;A democratia Magyarországon, Bp., 1881; A magyar nemzet függetlensége az állami és az egyházi kormányzatban, Bp., 1893; A magyar faj terjeszkedése és nemzeti konszolidációnk, különös tekintettel a mezőgazdaságra, birtokviszonyokra és a népesedésre, Bp., 1896; A magyar politika új alapjai, kapcsolatban a magyar faj terjeszkedő képességével és a földbirtokviszonyokkal, Bp., 1899; A szabadelvű párt története (poszthumusz, töredék), Bp., 1907.

[9] L. Egy új reformáció előtt (Bp., 1900.) c. művében: „Az emberiség egyenlőségének eszméje is olyan világosság még, amely Krisztus óta csakis csillog előttünk, [...] világossága azonban még most sem ért el idáig. [...] A spiritizmusban előpostája itt van már! [...] A szocializmus is ide fog kilyukadni!” (133.)

[10] „Akit én barátomnak fogadok, annak csak egy célja kell, hogy legyen: küzdeni az én eszméimért” (II. 48).

[11] „Nem volt párt, csak közérdek! Nem volt benne külügyi, hadügyi, igazságügyi szakma, mert nem volt külföld, nem volt háború, nem volt politika, és nem volt per” (117).

[12] „Ami gonoszság az utolsó ötszáz év alatt történt, annak indító oka ez a pénz, végrehajtója pedig az angol nemzet volt.” (II. 182.)

[13] „Alkossunk államot, melynek alkotmánya a szabadság, társadalmi alapja a munka. [...] Államot, melyben nem lehet senki szegény, nyomorult, elnyomatott; lehet mindenki boldog, gazdag és szabad.” (A jövő század regénye (kritikai kiadás), Bp., 1981. I. 501.)

[14] „Nincs jutalom, nincs hála és köszönet, nincs gond, nincs aggodalom. Az élet minden szükségletéről a közösen fönntartott gazdaság gondoskodik, mindenkire nézve egyforma mértékkel” (II. 122).

[15] Másutt is: „Csak az emelkedhet ki a tömegből, ki nagyobb és értékesebb munkát teljesít” (II. 83). E közösség megvalósulását nem látjuk, így csak remélni tudjuk, hogy a lángész Arthurból nem lesz Rank doktor módjára zsarnok.

[16] „A két nem testalkatában alig lehetett különbséget találni” (85).

[17] Nemcsak az angol nemzet kap éles elítélést a regényben, hanem az orosz is („ezt a fajt nem érdemes fönntartani”, II. 91), sőt a fehérek („csak korcs ága az ősi embertörzsnek”, II. 92.) és a sárgák egészükben.

[18] „Nagy célokat csak akkor lehet elérni, ha a nő nincs az ember útjában” (II. 72). „Az angol nő, lám, nagy tudós volt, kiváló elme volt, de az ő tudását leigázta a férfi utáni vágya. [...] Fölöttünk nincs nő!” (II. 164.)

[19] „A gyárvárosban közkonyha látja el a lakosságot, mely ismét egyes csoportok által nagyban bevásárlás s közös felügyelet mellett kezeltetik; a kereskedelmi városban pedig a nagy bérházak mindegyike úgy van berendezve, hogy a földszintet egy ételadó gazda foglalja el, ki azután a nagy ház minden lakóját, mint egy családot, látja el házi étkezéssel; s a legtöbben meg vannak vele elégedve” (II. 19).

[20] Tóvölgyi ezt is a nő felszabadulásaként ábrázolja: „A régi világ azt követelte az anyától, hogy a gyermeknevelés rabszolgája legyen” (I. 58).

[21] „Minden nő anyának termett, de nevelőnek csak az ezredik” (Tóvölgyi, I. 58).

[22] De csupán Naszády megy el odáig, hogy „minden gyermek közös” (107); nála a gyermekek születésüktől külön csoportokban élnek.

[23] „A család fogalma kizárólag társadalmi institutio, amely a könnyebb megélhetés céljából alakult” (Naszády, 107).

[24] Ennek biztosítéka Jókainál a haditechnika fejlettsége, amely az európai nagyhatalmakat visszatartja egy háború indításától (I. 346); következménye a diplomácia cselszövényeinek megszűnte, az anyagi gyarapodás. Privigyei naiv felfogásában erre elegendő a (Jókaitól szemérmetlenül lopott) kormányozható léghajó (magyar találmány) és rettenetes fegyvere, a seprűként rákötözött fenyőfák. Első kísérletének kudarca után Barna Arthur is világbékéről álmodik: „Az afrikai társadalom, sőt az emberiség egy családdá lesz” (II. 139).

[25] „Döntsétek le a nemzetiségi válaszfalakat, a vámsorompókat: és nem lesz háború. Szüntessétek be az elszigetelt családiságot:és nem lesz nyomor. Törüljétek el a magánvagyont: és nem lesz becstelenség. Módosítsátok az örök-házasságot: és nem lesz erkölcstelenség. Törüljétek el a rangot: és nem lesz zsarnokság!” Tóvölgyi, I. 13 (előszó).

[26] „A nő, ki már ifjú korában önállóságra talált díszes és haszonhajtó pályákon, nem volt kitéve annyi csábnak, nem vesztegette lelkét üres hivalkodásra, nem lett kényszerítve a nyomor, az elhagyatottság által a tévedések útjára; nem volt rászorulva a férfi kegyelemkenyerére; szabadabb lett a szív, de szigorúbb lett az erkölcs; megszűnt az eskü, de megjött a hűség” (II.18).

[27] „Egymást közös elhatározással büntetjük, s hibáinkat közös erővel gyógyítjuk” (56). Nem tudni, hogyan gyógyították volna az intrikus szerepet betöltő angol házaspárt, akiknek angolsága javíthatatlan („Ezt a fajt, ezt a népet nem lehet megjavítani. Testvéreim! A jövő élet, az új világ boldogsága kívánja, hogy ebből mag se maradjon” II. 147), ezt a problémát epikusan oldja meg a szerző, s egy földrengésben az angolok meghalnak.

[28] „A templom a köznépnek tanácsadója, bírája, orvosa. Az Otthon templomain belül nem a szertartásban áll az isteni tisztelet, hanem az erkölcsök emelésében, az ismeretterjesztésben. Az Isten ismeretéhez nem a mesék, hanem a tények vezetnek. [...] s ahogy pietása diktálja, idézi hozzá Jézus vagy Mózes, Mahomed vagy Solon vagy Konfucsé szavait [...]. A pokollal nem ijesztgetnek többé. [...] A népszerű természettudományi előadások, mik a köznépet megismertetik az alkotó mindenség csodáival, lehetetlenné teszik az ortodox mesék érvényben tartását” (II. 20).

[29] „Olvassa az egyház a spiritiszták kiadványait, és azokban fogja fölismerni Krisztus tanát és hangját az ő apostolinak!” ( Egy új reformáció előtt, 195.)

[30] „Hiszek egy nagy hatalomban, hiszek a fölöttem uralkodó erőben, s én az Istent önben képzelem. [Az újjáépítés után] hasonlóságot fognak találni a názáreti próféta élete és az ön személye között, megalakul az új Messiás fogalma, ön lesz az Isten. A harmadik testamentum készül most” (II. 157).

[31] „A Duna elzárható csatornában folyta körül a fővárost, partjait ellepték a világ minden nemzetének hajói, melyek a hajózhatóvá tett Vaskapun át felúsztak Budapestig. Budapest nevezetes volt ezen időben mozgó körutairól és azon kedvező helyzetéről, hogy az egész város melegforrásának vize által fűttetett” stb. (273.)

[32] A Fóttól Szentendréig terjedő Budapest „behintve palotasorokkal és villákkal [...], behálózva gőz- és villanyos vasutakkal, betonírozott és aszfaltírozott, fa- és kőburkolatú járdákkal, csatornákkal” stb. (18.)

[33] L. a kritikai kiadás D. Zöldhelyi Zsuzsa által készített jegyzeteit.