S. Sárdi Margit: NEMERE ISTVÁN SF-REGÉNYEIRŐL

Mindenekelőtt hangsúlyoznunk kell, hogy a most elmondandó néhány gondolat csak vázlat, előtanulmány a majdan elkészítendő elemzéshez. Ez az elemzés Nemere Istvánnak (is) csak a tudományos fantasztikus munkáit fogja felölelni, mert magunk igyekszünk ugyan szemmel tartani az írók egyéb tárgyú munkáit, földolgozó munkánk azonban nem terjed ki másra, csak a tudományos fantasztikus irodalomra. Ezúttal pedig - noha igen sokra becsüljük a novellaíró Nemere Istvánt - csak a regények néhány sajátságáról fogunk szót ejteni.

Akárhányszor megosztjuk egy-egy íróval elemző munkánk forgácsait, mindig beleütközünk abba a véleménybe, amelyet Arany János pompás megfogalmazása nyomán így summázhatunk: "Gondolta a fene". Merthogy az író sok mindent nem gondolt, amit a kritikus és irodalomtörténész állít. Ez tökéletesen igaz, és szubjektív szempontból valóban kötelezi a kritikust és irodalomtörténészt, hogy ne tulajdonítson az írónak olyan szándékot, amely nem volt meg benne. Ám objektív szempontból ez tökéletesen mindegy, s a nagy költő szóhasználatánál maradva fenét sem számít, hogy mit gondolt ő: csak az számít, hogy mit jelent, hogyan hat az, amit írt; mert azzal, hogy közzétette, a munkái köztulajdonná, megítélhetővé lettek, és jelentésük, hatásuk megítélésére nem az író a leghivatottabb: erre szolgál az irodalomkritika és irodalomtörténet.

A következőkben tehát az író iránti lehetséges méltányossággal, de a szakmánk, hivatásunk iránti elkötelezettséggel foglaljuk össze Nemere István regényírói módszereinek néhány tanulságát.

Nemere István témaválasztását eleinte a tiszta sci-fi tematika megjelenése jellemzi. Első regényei az exodus (A Triton-gyilkosságok. Bp. Magvető, 1977.), az új találmányok veszélyei (A kozmosz korbácsa. Bp. Népszava, 1982.), az idegen civilizációval való együttélés, a tolerancia (Elektron-expedíció. Bp. Népszava, 1984.) témakörében mozognak. Erősen vonzódott minden időben az időjátékokhoz. Utóbb bizonyos mértékű időszerűség volt megfigyelhető az inspiráló témákban: bűnözés, terrorizmus, intolerancia, környezetrombolás, pszichés kísérletek. Az utolsó hat-nyolc évben sok írásában dolgozta föl azt a már korábban is megpendített témát (Kísérletek. = Gal 1985/2. 48-52.), hogy a teljes valóság különböző nagyságrendű értelmek tevékenységéből alakul ki (Világok világa. Bp. Szépirodalmi Kiadó, 1990.; A téridő istenei. Bp. 1990.). Ez a más nagyságrendű, nem emberszabású téma azonban ekkora léptékében nem tud vonzó lenni: időtlen, épp ezért érdektelen. (Minden bizonnyal összefügg a szerző más műveiben igen sokszor hangoztatott meggyőződésével, hogy az idegen értelem képviselői itt élnek, ellenőriznek, igazítanak vagy éppen harcolnak közöttünk, s ennek bizonyítékait lépten-nyomon megtalálhatnánk.)

A művekben alkalmazott jellemrendszerek átlátszók, egyetlen csavarjuk a krimi-technikáé: az információ-visszatartás. Ennek következtében kerülhet át az egyik oldalról a másikra a lelepleződő gonosz vagy az álruhás hős. E technikát igen sokszor alkalmazza, és ez sokszor szervesen illeszkedik a regények cselekményéhez (A Triton-gyilkosságok; Lenni vagy élni. Bp., Népszava, 1987.; Vadak között. Bp., Népszava, 1987.; Aranybolygó. Bp. Népszava, 1988.), főleg Trin "álruhái" esetén természetes (Alfa-művelet. Bp. Népszava, 1989.; A Titán-terv. Bp. Népszava, 1989.); sokszor azonban nem szerves része a cselekménynek, csupán technika.

A regények jellemábrázolásának megítéléséhez számításba kell vennünk, hogy a sci-fi alapvetően nem valóságábrázoló; ezért igazán árnyalt, hát még dinamikus, fejlődő jellem ábrázolására alig van mód. A sci-fi hőse nem egy komplex valóságban mozog, hanem egy kitalált, szükségképpen stilizált valóságban: ez nem tud teljes, csak jelzett lenni. Emiatt a hősök kapcsolódásai okvetlenül szűkösebbek: az író nem tudja őket egy gazdag viszonyrendszerben ábrázolni, csak néhány viszonylatban (s ha néhány, akkor már jó, mert többnyire csak egy viszonylatban ábrázoltatnak).

Amikor akarja, Nemere tud - a sci-fi fönt jelzett korlátain belül értelmezve - gazdag, sokoldalú jellemeket alkotni. A következőkben három korábbi (szerintem legjobb) regényének hőseit, három rendőrtisztet fogok bemutatni.

A Triton-gyilkosságok c. regény a benne alkalmazott különleges forma, a rendőri dokumentumok formai-stilisztikai behatároltsága ellenére igen jól kidolgozott jellemeket mutat be. Ami egyedülálló, még a gonoszok sem egyformák (Lissofor; Menandes), sőt, még a Földre került két idegen között is észlelhető különbség. "Donnor idegene" - talán a halál közelsége miatt - visszafogottabb, komor, illúziótlan, de nem kegyetlen. "Gibarté" - talán leszámoló szerepe miatt - kemény, könyörtelen, megbékíthetetlen. A regény főhőse, Bolton felügyelő már beérkezett, sikeres rendőrtiszt. Nem lehetne az, ha nem lenne otthon a világában. Nemcsak foglalkozása, jelleme szerint is alkalmas a hős-szerepre:

- érti a szakmáját;

- tud bánni az emberekkel;

- megfelelően eszes (ez a leendő győztes számára föltétel);

- bírja a tűrődést (összeütközik az elnöki tanáccsal, a közvéleménnyel/sajtóval anélkül, hogy ez elkeserítené vagy megingatná);

- az igazság és törvényesség föltétlen barátja (i.m. 17.: még akkor is, ha ez számára több munkát, lassabb haladást, időnként kudarcot vagy áldozatot jelent (pozitív szerepű rendőrtisztnél ez ma másként nem is lehet);

- képes önmagát is föláldozni (Tilla Lantiért, de ez mindegy).

Sőt, Bolton olyan szilárdan megalapozott egyéniség, hogy képes tökéletlen lenni is: megfeledkezik a mögötte ballagó José Barratosról (i.m. 240-241.).

Mindettől ugyan rokonszenves, ám lehetne még egysíkú alak, de nem az. Egyéni színnel ruházza föl, hogy Bolton teljes természetességgel használja a technikát, a rendőri ügyintézés elemeit, de nem szereti az automatákat, s ez közismert róla: "fickóknak" nevezi őket, kijelenti, hogy utálja, ha automaták szólítják meg stb. (i.m. 11., 19-20., 259., 332.). Ennek ugyan dramaturgiai szerepe van a végkifejlet miatt (be kell csapnia a számkijelző automatát, hogy az őket követő "Gibartot" becsaphassa), ez a dramaturgiai szerep azonban kiválóan van kódolva. Bolton használja az automatákat, tehát nem válik anakronisztikussá, csak nosztalgikussá: "(...) nem jó ennyi ideig a kórházban. Törődnek ugyan az emberrel, de itt is túl sok az automata "fickó". A lázamat, a szívműködésemet, mindent ezek mérnek, figyelnek. Drótok vezetnek a falból a testemre, drótok hozzák elém a hangot és a képet. Az orvosnő arca naponta többször megjelenik a képernyőn, jó reggelt kíván, jó estét, s mosolyog. Mindig mosolyog. Akkor is, ha rosszabbul érzem magam, és tudom, hogy ő is látja ezt. A hangja fátyolos, de legalább emberi hang. A "fickók" kattogásából elegem van." (i.m. 350.). Ez némi tiltakozás az elgépiesedés, az emberi kapcsolatok hiánya ellen. Másrészt szomorkás hangulatot ad neki, hogy elvált; most keresi az új szerelmet Tillában, de míg az ügyet le nem zárja, nem közeledhet hozzá; és noha remélheti, de nem nyeri el a regény végéig őt (ez kibírhatatlanul melodramatikussá tenné a regényt); miközben idősödik, és maga is érzi ezt (i.m. 208.). (Egyébként ugyanez a szomorkás nosztalgia, otthontalanság jellemzi az ikrek apját, Oban Dorgot.)

Az Időtörés (Bp. Népszava, 1984.) témája egy klasszikus időutazás, arra a kérdésre ad egyfajta választ, megváltoztatható-e a múlt (kódrendszerünkben 2.1.3.1.). Mint Sci-fi irodalom Magyarországon c. előadásomban kifejtettem, az irodalom e témában voltaképpen a determináltság és szabad akarat kérdésére ad választ, egyúttal kutatva az egyéniség szerepét a történelemben. Az Időtörés iskolapéldája lehet a témának (és az is, kódrendszerünkben ez a minta-mű). Ez tehát önmagában is sokrétű téma, ráadásul itt hozzájárul a "Gulliver-effektus" (a fejlettebb társadalom képviselője ütközik jelenünk tökéletlenségével; pl. azt hinné, mi az utcákat fűtjük a közvilágítással, oly aránytalan az utcai lámpák energiafölhasználása (i.m. 53.); már nem is beszélve a közép-amerikai diktatúra rendőri brutalitásáról), valamint az ember-logika és a gép-logika ütközése. Ez a sokrétű téma sokrétű főhős szerepeltetésére ad módot. Roy Medina felügyelő birtokolja az ideális rendőrtiszt előbbiekben fölsorolt jellemzőit, ő is az igazság és törvényesség barátja (még a bűnöző életét is óvja, míg lehet, még saját maga kockáztatásával is); ő is képes önmagát föláldozni, ráadásul ő nem is a szeretett nőért, hanem az Igazságért teszi; sőt mi több, üdítően különbözik a szokványos rendőr-eszményektől: képes kockáztatni, van benne némi vagányság, van humora - ez főleg Baraxhoz való viszonyában kap hangot, de lásd pl. a nő megállított autójába való beszállást (i.m. 49-51.), gyors a tempója. No persze neki van egy olyan új viszonya, amely lehetővé teszi mindezen vonásai ábrázolását: a gép-önmagához, Baraxhoz való viszony. Barax amellett, hogy ideális barát, rezonőr, segítőtárs, aki minden tökéletessége ellenére sosem szorítja háttérbe a főhőst, önmaga is csupa humor-lehetőség, ahogy gépi logikájával viszonyul a fű szagához, a szexhez, ahogy Roy titkos kívánságának engedve megjegyzi Flóra autójának rendszámát, ahogy elpusztíthatatlan fizikai valójával a kínvallatók fölébe kerekedik, ahogy váratlanul humorral reagál egy-egy helyzetre (i.m. 22., 123., 51., 80-81., 40.). Roynak megadatik, hogy ne egyszerű akcióhős, hanem történelmi szereplő legyen; ráadásul tragikus felhangot ad neki a beteljesületlen, beteljesülhetetlen szerelem Flóra Badeiros iránt. Mi kezdettől tudhatjuk, hogy szerelmük nem teljesedhet be, s Roy csak ámítja önmagát: az időrendőr, akit egy elsőfokú időtörés megakadályozására küldtek ide, nem fog engedélyt kapni a géntörésre.

Már ebben a műben megvillan olykor világunk vonzó fizikai valósága, a fű illata, a testi erő jóleső érzékelése a túlfinomult jövőhöz képest. A harmadik regényben, a Holtak harcában (Bp. Móra, 1986.) ez az egyik vezérmotívum, a cselekményt mozgató elem. Ebben a túlcivilizált jövőben lesznek elégedetlenek, akik még a pozitív értékű erőt, kalandvágyat sem lévén képesek kiélni a problémamentes, ingerszegény társadalomban, terrorral támadnak az intézményekre: "A ti világotok steril, és gondosan meg van fosztva mindentől, ami kalandos, romantikus vagy veszélyes lehet." (I.m. 89.). A jövő bűnüldözői pedig nem tudják fölvenni velük a harcot, mivel nem tudják átvenni a terroristák stílusát: "Úgy látszik, Thiel a kihallgatások során a formaságokat kedvelte. Vagy szigorú szabályzat késztette az ilyen viselkedésre? Vincent nem ismerte az okot. De számára - aki a huszadik században nőtt fel - a kihallgatás kezdete egy párizsi udvariassági világverseny két első helyezettjének briliáns bemutatójához volt csak fogható. Thiel a kihallgatást úgy kezdte, hogy... bemutatkozott..." (I.m. 150.).

\'Így hát az odaérkező Vincent Maaren, a maga idejében a különleges terroristaellenes alakulat parancsnoka egyszerre több epikus ellentét jobbik oldalának megszemélyesítője lehet: ő lehet a romlatlan erő a kifinomult civilizációban ("Mert mi haszna simább, ha jól megfaragják, Nehezebb eltörni a faragatlan fát"); ő lehet az, aki tiltakozhat azellen, hogy az új civilizáció a magánélet intimitását is megszünteti az adatok teljes körű nyilvánosságával; és természetesen ő lehet a jó oldal, a hős a gonosszal szemben. Ezeket a szerepeket a "Vadember-effektus" színezi: mintha időutazás történt volna, Vincent Maaren szembesül a jövő technikájával, új szokásaival.

Mint rendőrtiszt ő is rendelkezik főhős-társai szakmai erényeivel: ő is érti a szakmáját, ő is tud bánni az emberekkel, ő is megfelelően eszes, sőt, ő képes elsajátítani egy új technikát, megtalálni a bűnüldözés új információs forrásait, cselekvési módját, gyorsabban, mint ugyanabban a korban született kollégái, mi több, képes behozni a hátrányt, hogy őt két évvel később dehibernálták, mint ellenfelét, az új élet megtanulására kevesebb idő állt rendelkezésére. Mint egyéniség azonban Maaren más, mint az előző rendőr-hősök: keményebb és könyörtelenebb. Nagy kérdés, hogy ő is barátja-e a rendőrtisztekre mindig kötelező törvényességnek. Ennek epikusan is ellentmondani látszik, hogy ő megöli ellenfelét, annak ellenére, hogy a Szolgálat parancsnoka kéri, figyelmezteti, hogy kímélje meg az életét (i.m. 170-171.). Ám engedjük meg neki, hogy a múltat s a helyzetet tekintve nem tehetett másként, hiszen amikor nem volt muszáj, Yan Marco és Arno Pillow vallatásakor, noha félrelöki a modern kor "ájtatos módszereit", végül nem bánt; fenyegetődzik ugyan vele, de csak ijeszt, csak a látszatát kelti annak, hogy nem érdekli a törvényesség. Vincent Maaren azonban nem is akarta megkímélni Nahar/Sedym életét; paradox módon éppen az bizonyítja, hogy a rendőrtisztre most is kötelezőnek tekinti az abszolút törvénytiszteletet, hogy maga nem fogadja el a Szolgálatban neki fölajánlott tiszti rangot, míg el nem intézte ügyét Sedymmel. Ő tehát egy, egyetlen személy ügyében elutasítja magától a többi főhős rendőrtiszti szerepét, nem azért, mert azt hibásnak, hanem mert kevésnek tartja: jól érzékeli, hogy Sedym megfékezésére a társadalom finom javító módszerei nem alkalmasak, s egy atavisztikusabb büntető szerepet vállal, kockára téve az új korban való meggyökerezését, leendő hivatását, szerelmét, életét: "Nahar-Sedym tevékenységét önök is szívesen korlátoznák. De a maguk világa ezen a téren gyenge, és nincs elégséges fantáziájuk, hogy előre lássák a lehetséges eseteket." (I.m. 171.).

Vincent Maaren egyéniségét emellett színezi a magányosság, az idegenség az új korban: "(...) az emberek hűvösek voltak, olyan benyomást keltettek, hogy kevesebb most bennük az élet, mint egykor a régiekben volt. Alig betegek, nem szegények, nem emésztheti őket hatalomvágy, nincsenek gondjaik. De nincsenek kalandjaik, elméletileg nincsenek elérhetetlen célok sem. Csoda-e hát, hogy Sedym alig egyetlen év leforgása alatt megcsömörlött ettől a steril, "hivatalból boldog" világtól, és kalandokat keresve, ilyesmit másoknak ígérve keresett-toborzott össze tettestársakat a közös, ködös egykori hatalom újrateremtésére, megszerzésére?" (I.m. 135.), és tragikus mélységet ad neki a múlt: a feleség és a gyermek elvesztése, brutális halála. Ez önmagában jogossá tenné erkölcsileg a bosszút, de a szerző még jogosabbá teszi azzal, hogy a jövőben (a regény jelenében) is Sedym támad elsőként, Vincent csak védekezik. (Egyébként mint ahogy lélektanilag minden mű biztos sikerfogása a gyermek és az állat szerepeltetése, épp így minden szereplő számára az az erkölcsi nihil és a későbbi bukás legbiztosabb jele, ha gyermeket vagy állatot bántalmaz - ők ugyanis biztosan vétlen, teljesen ártatlan áldozatok, akik kiszolgáltatottságuknál fogva nem is tudnak osztozni a felelősségben.) És megint megmenti a melodramatikus végtől a regényt az, hogy a hős nem nyeri el az új szerelmet a szemünk előtt.

Mindebből két írói sajátságra következtethetünk: sajátos módon a jellem mélységét szomorúsággal, rendszerint valamely tragédiával adja meg az író; és a jelek szerint utóbb elvesztette a hitét abban, hogy az eldurvult világ bűnözését az abszolút törvénytisztelő rendőr (illetve a törvény maga) meg tudja fékezni.

Csak kitekintésként: a negyedik rendőrtiszt, Trin Dorg jóval több eseményben, de kevesebb viszonylatban van a szemünk előtt, mint elődei, emiatt egysíkúbb is. Kamasz- és ifjúkora eseményeiben még határozott személyiséggel ruházta föl anyjához és testvéréhez való viszonya, ekkor virgonc, kalandvágyó, úgyszólván brahis. Felnőtt évei regényeiben azonban nincsenek kötődései, tartós kapcsolatai, így egyénisége nem is mérhető. Mint rendőrtiszt csak az ellenféllel és a technikával áll kapcsolatban. Még hihető, hogy jó rendőr, de ez már csak megelőlegezett, nyilvánvaló kiinduló feltétel, nem a műből kiderülő bizonyság. A kráter árnyéka c. regényben (Bp. Libroservo Kft., 1992.) ugyan vadonatúj elemként fölbukkant egy eltitkolt kapcsolat: egy nő és egy gyermek, ez azonban in effigie, Trin távollétében történik, egyelőre nincs magyarázata, s így nem is illeszkedik Trin személyiségéhez.

Az új, emberfölötti dimenziójú regényekben már nem személyiségek állnak szemben egymással, hanem maga a jó és rossz elv, mintha a szerző végképp elvesztette volna a hitét abban, hogy embernyi ember képes még képviselni ezeket, vagy győztesen megharcolni az összeütközést. Ezek azonban elvont, nem emberszabású mozgatók, nincs emberi érvényességük: olyan általánosak, hogy nem lehet azonosulni velük.

(A szkepszis mintha másként is eluralkodott volna Nemere István műveiben. Ő, aki a különböző civilizációk békés együttélésének, a toleranciának szószólója volt, a Világok párbeszédeiben (Gal 1994/3. 54-58.) e kapcsolatok tökéletes értelmetlenségét, a kommunikációképtelenséget ábrázolja. Hol van már az Elektron-expedíció üde optimizmusa?!)

Az epikus történések kifundálását, elrendezését tekintve Nemere verhetetlen, és ez igencsak becsülendő sajátság. Az új prózai stílustörekvések nem kedveztek az epikus erényeknek, sőt, eleve gyanússá tett egy szerzőt a jó epikus véna. ("Pfuj, hiszen ez vulgáris közérthetőség!") Számunkra azonban a populáris jelleg nem értékszempont, hanem tény: nem dehonesztáló, ha egy mű élvezettel olvasható. És Nemere e téren verhetetlen, ha akarja: a cselekmény érdekes, az ötletek jók, a szerkezet arányos, jól fölépített, fokozó jellegű. Ez a kalandregény-szerkesztés kedvező hatása a sci-fi művekre. Alapsémája:

- baj, hiány, szükség: a hős elindul;

- őrző-védő intrikák;

- bonyolító-gonosz intrikák;

- első áldozat/ok: összeütközés az alsóbb régiókban. A gonosz győz, mert gyorsabb, gonoszabb, a hős segítője gyengébb;

- második áldozat/ok: összeütközés a felsőbb régiókban. A hős kivédi;

- végső összecsapás.

Ez, mint látjuk, alapjaiban emlékeztet a varázsmese szerkezetére; s most megismétlem, számunkra ez nem dehonesztáló. Már leírtuk, fehéren feketével (A tudományos-fantasztikus irodalom tematikája és az irodalomtörténet-írás. = Gal 1994/8. 110.), hogy a sci-fi közösséglélektani szempontból a mese megszűnő funkcióját veszi át; a mese megformáló, artikuláló, feldolgozó, kárpótló szerepére a társadalomnak lélektani szempontból ma is (ma még jobban) szüksége van. Az tehát, hogy a sci-fi regény ezt a szerkezetet saját különlegességeihez igazítva, eredeti írói ötletekkel leplezve vagy dúsítva megtartja, előnyére válik. Míg azonban a varázsmesének nincsenek meglepő elemei (abban legföljebb az elemek sorrendje változtatható), s a közönség kezdettől tisztában van a szereplők jellegével, Nemere regényeinek a kalandregény-technika elemeinek alkalmazása miatt fontos kísérője az olvasó tudatlansága, a leleplezés. Trin ezért még mindig jó hős, hiszen erre szerepénél fogva módot ad.

Nemere István írói eszköztárának mindig hatásos darabja volt a párbeszéd, sokszor a leírások, elbeszélés teljes elhagyásával is. A korábbi regények eleven, pergő, némi humorral fűszerezett párbeszédeit azonban az utóbbi időben a valóságos személyiségek hiánya miatt laposabb, mondhatni unalmasabb társalgás váltotta föl. A párbeszéd nem kíséri, előkészíti az epikus történést, hanem helyettesíti: ez nem dialógus abban az értelemben, hogy a beszélők egymás szavaira válaszolnának, hanem szekvenciákba rendezett monológ, a beszélők elbeszélnek egymás mellett, nézeteiket, cselekvésüket a beszélgetés nem befolyásolja. A Terra c. regény (Bp. 1986.) már a szereplők fizikai együttlétét sem igényli a beszédhez: cselekménye abból áll, hogy a pozitív hős beszél a színpadon a közönség és a kamerák előtt, a negatív hős (hős?) pedig szobájában ülve értekezik a tanáccsal, vajon érdemes-e közbeavatkozni. Összeütközés nemhogy az epikum szintjén, de még a beszéd szintjén sem történik; feszültséget nem is kelt mással, mint azzal a sokáig eltitkolt információval, valóban eljutott-e Yarkos az emberiség szülőbolygójára, a Terrára.

Az utolsó hat-nyolc évben Nemere István regényei a tézisregény műfaja felé tolódtak el. Nem valóságos epikumot ábrázolnak - még a sci-fi korlátozott valóságának értelmében sem -, hanem illusztrálják a szerző nézeteit. Nem valóságos személyek hordozzák a mondanivalót, s az nem epikumként, hanem verbálisan fejeződik ki. Noha a sci-fi világa mindig is stilizált, ezek a regények még jelzésként sem bíbelődnek leírással, környezetrajzzal, elbeszéléssel. Ezekben éppen azok az írói kvalitások nem jutnak szóhoz, amelyekben Nemere a legjobb tud lenni. Az utóbbi években ezért a novellák kedvezőbb képet rajzolnak az íróról, mint a regények.

Különleges vonása Nemere Istvánnak és hőseinek a nyelvi tudatosság. Nemere olyan réteget von be vele az ábrázolásba, amelynek jelentősége másutt általában elsikkad: a beszélt és az irodalmi nyelv ellentéte, a nyelvfejlődés és a nyelvi archaizmusok, a szleng a jövőben stb. Számunkra speciális képzettségünknél fogva, mások számára általában a "nyelvi jövő" korrekt ábrázolása épp olyan fontos, mint amennyire a természettudósok joggal kérhetik számon egy írótól a jövőre vonatkozó elképzeléseinek bizonyos mértékű természettudományos helyességét. Nemere szerint - de hozzá kell tennünk, az írók java része szerint is - a jövőben az emberiség egységes nyelvet fog beszélni (kibírhatatlan nehézségeket okozna a regényekben a folytonos tolmácsolgatás vagy a föltételezendő igen széles nyelvismeret), de annak rétegei lesznek. Bolton felügyelőnek szemére vetik, hogy túl irodalmi a beszéde (a rendőrségi dokumentumok mellett az ő személyes beszámolója képviseli a szépirodalmi réteget, s ennek stílushatását indokolni kell), a három űriskolásról szóló regényekben pedig Nemere megteremti a jövő diákzsargonját. Ennek nyelvi szerkezete azonos a miénkkel ("Hogy az a... "), szóanyaga azonban harsányan - talán túl harsányan is - jövőszerű (csak ízelítőül: "Hogy az a nyugalmazott jupiteri metángázos, hernyótalpas, lila lepedékes, vénséges bányarém tekerne benneteket mind a harminchat csápja köré!... Hogy szívná be az egész társaságot az a hét mérföldes marsi homokvihar, amelyik kettőszáz méter per másodperc sebességgel söpri el útjából a szemetet, benne persze titeket is, madárijesztők!" Az idő vándorai. Bp. Móra, 1987. 117.). Ezzel a másik időzónából igazolja azt a nyelvi megfigyelést, hogy az írók a nyelvi archaizálást szinte csak a szóanyaggal (illetve archaizálás esetén nyelvjárási hang-állapottal) jelzik, a szerkezet, szemlélet és fogalmazás másságával nem kísérleteznek. A kifejezéskészlet változását egy vonatkozásban érzékelteti az író: a föltehetően elavuló mai fogalmak és az e fogalmakat tartalmazó szóképek és kifejezések felejtésével. Roy Medina régies (nekünk mai) kifejezéseket gyűjt a főnöke számára; bájos, ahogy a három fiú 2363-ban kitalálóst játszik mai fogalmainkkal (sövény, móló, eresz) (A kozmosz lovagjai. 77.), és szó szerint értelmezi kifejezéseinket (pl. "Bottal ütheti a nyomunkat". Az idő vándorai. 165.). A nyelvi stilizálás vágyában azonban a szerző olyan szavakat, kifejezéseket, fogalmakat is furcsálkodva magyaráztat meg, amelyek művelődéstörténetileg nem vagy ilyen gyorsan nem avulhatnak el (tevék, arabok, egérút) (i.m. 95., 96.), és nem csak fiatalokkal, hanem idősebbekkel is (nyál, köpés) (Időtörés. 30.). Nyilvánvaló, hogy a kifejezések a bennük helyet foglaló egyes szavak jelentésének elevenségétől függetlenül őrzik meg jelentésüket és érthetőségüket; probléma nélkül értjük a "ló másik oldalára esni, pálcát törni valaki fölött, lándzsát törni valaki mellett, pajzsként állni" stb. kifejezéseket, noha lóval, lándzsával, pajzzsal nincs dolgunk mindennapjainkban. Nem kell ahhoz nyelvi iskolázottság, csak logika, hogy átlássuk ezt. Különösen borúlátónak látszik az író, amikor úgy véli, kultúránk egészen alapvető elemei is mihamar kikophatnak a köztudatból: a templom ("Tudtam, hogy a tornyos épületet 'templomnak' nevezik." Időtörés. 24. A történés ideje 3044.), a koporsós temetkezés ("-Mi az, hogy koporsó? - kérdezte a fiú. - Egyszer már olvastam erről valami régi könyvben, de... - határozatlanul rántott a vállán. - Valamikor abba temették a halottakat - válaszoltam." A Triton-gyilkosságok. 257. A történés ideje 2428.). Az meg már némiképp bosszantó, amikor a nyelvi fölfogás ebből a szempontból következetlen: a távoli jövőben, a Földtől rég elszakadt, mesterséges körülmények között élő emberek között játszódó Terra c. regényben, míg az elnök élvezettel gyűjti a régies kifejezéseket, Yarkos hibátlanul példálódzik olyan jelenségekkel, amelyek az emberiség életéből ezer évek óta hiányoznak: jégtáblákon való ugrálással, árvízből menekülő állatokkal. El kell ismernem: az olvasók nagy része nem fogja fölfedezni az ellentmondásokat. De a természettudományos ellentmondásokat sem fogja fölfedezni, s mégis megköveteljük az írótól, hogy a saját rendszerén belül természettudományosan legyen korrekt és következetes. Hát legyen az "bölcsészettudományosan" is...

S. Sárdi Margit