BENEDEK Szabolcs, A szubsztancia képlete

Benedek Szabolcs, A szubsztancia képlete,

Galaktika, 309 (2015. december). 36-42.

A jó tudósnak szerencséje van?

Isten létezik. Pedig nem akartam - eszmél fel Szalay professzor, miután „Istentől nem félő” létére bebizonyította az Úr, vagyis az Egyetlen létezését. Ezáltal azonban nem csak a világot fordította a feje tetejére, a hit eltűnésével ő maga is megszűnt létezni.

Benedek Szabolcs az 1990-es években lépett a köztudatba, ekkor jelent meg első regénye, A nagy degeneráció c. társadalomkritikai írás. Már ekkortájt megismerkedett a fantasztikummal, a Haláldekameron és a Parázsvölgy című regénye mutatják ezt legfőképp, eljut az igazi misztikumig, sőt a horrorig is pályafutása során. Ilyen műve A vérgróf és a trilógiaindító kötet folytatásai.

Szubsztancia. Vagyis a változatlan. Azaz Isten, legalábbis az idealista világfelfogás szerint. Isten a lényeg. Benedek nem először foglalkozik teológiával, mondanivalója mindig egyetemes, filozófiai értékű, legyen szó arról, hogy a végzet és az emberi sors elkerülhetetlen, hogy mit jelent a bűn, vagy hogy hogyan pusztul el egy nemzet. A szubsztancia képlete nem más, mint a bizonyosság arról, hogy Isten létezik. Egy hosszasan levezetett, tudósok által igazolt képlet, és semmi kétség, igaz. Innentől kezdve az Úr szemmel látható, s kézzel fogható, bár az olvasó nem kap semmiféle képet erről, inkább elindít egyfajta gondolkodási folyamatot, hogy is nézhet ki is az a képlet.

A novella keretes szerkezetű. A cselekmény kibontása tulajdonképpen elég hosszasan várat magára, a bevezetőben megismerjük főszereplőnk, Szalay professzor fiatalkorát, „amikor persze még nem volt professzor”. A bevezetőnek azonban van célja, nem is egy, hanem mindjárt kettő: ezt maga az elbeszélő közli, bár nem velünk, laikus olvasókkal, hanem a Tisztelt Tudományos Tanáccsal. A tanácsról azonban semmit nem tudunk meg a későbbiekben sem. A cél, hogy egy sértett és zaklatott egyetemi tanár képében meglássuk, milyen az, ha valakit az érzelmei és indulatai vezérelnek. Az érzelem s az indulat fontos szerepet tölt be a cselekményben. Célja volt a bevezetőnek az is, hogy lássuk, milyen nagy befolyással bír a szerencse, a puszta véletlen, hogy az egyetemista fiú nem adta fel tanulmányait, megszerezte elméleti fizikus diplomáját, s feltalálta a szubsztancia képletét, habár teljesen véletlenül.

Csak úgy, mint Newton, Arkhimédész vagy Alexander Fleming, Szalay professzor is a szerendipitásnak köszönheti hírnevét. Tehát a véletlen felfedezésnek. Ugyanis a professzor valami teljesen mást szeretett volna feltalálni.

A novella központi eleme a találmányért járó rendkívüli fizikai Nobel-díj átadására való felkészülés, maga a ceremónia, valamint a professzor őrlődése, hogyan tudna kibújni a kitüntetés s az oly nagy felelősség alól. A mű utolsó szakaszában végre fény derül arra, mi is a történet valódi mondanivalója. Nem az, hogy milyen negatív hatással bír a változás, s hogy milyen fontos a hit. Sőt, még csak az sem, hogy nem érdemes a megmagyarázhatatlant kutatni. A befejezés környékén elhelyezett csattanóban kiderül, hogy robotok, vagyis „összeszerelt egységek” irányítják a világot, s ebből kiderül: nem számít sem Isten, sem a hit, sem az ember. A földlakók védtelenek lettek a robotokkal szemben, elpusztíthatóak, s érzelmileg és értelmileg egyaránt fejletlenek a fennmaradáshoz.

A narrátor ugyanis robot, s őáltala válik igazán sci-fivé ez a mű. Egy tárgy, hangszórókkal. Nyelve hétköznapi, nincs benne semmi idegenszerű, sőt, mondhatni laza. Ugyanakkor erőteljesen jelen van benne a szarkazmus, az irónia, például amikor a kutatóintézet igazgatójának protekciós rokonairól és szeretőiről beszél, vagy amikor megbotránkozik saját magán: „Milyen szavakat használok... Hit, hála, kegyelet, oltár. Én, egy robot... Uram, irgalmazz!” A professzor félénk, aggályoskodó. Nem tud kiállni az igazáért. Elvesztette eddigi kutatásait, másodjára elírt valamit, s habár észrevette, hogy tévedett, így vitte végig a képletet. Ilyet nemigen engedhet meg magának egy elméleti fizikus. Végül fel is adja a harcot, az egyházak elleni lázadás kezdetekor elmenekül. Talán öngyilkos lesz, talán bujdosásban éli le hátralévő életét, a szerző a különböző opciók közüli választást az olvasóra bízza.

Néha felbukkannak futurisztikus objektumok (légpárnás vasút, agyhullám-letapogató készülék, általános állapotjelző, ami utasítást ad pihenésre, lebegőnek nevezett jármű, a funkcióját vesztett Országház elbontása).

Végül rájön az olvasó, hogy ez nem az a bolygó, amely a szubsztancia felfedezése előtt létezett. Ember-lakói, már akik a nagy vallási harcokat túlélték, rezervátumokban élnek. A világot robotok uralják, akik bőven meghaladták az emberiség értelmét. Az emberiség számára hit nélkül nem létezhet civilizáció, beléjük van kódolva az irracionális iránti vágy. Tulajdonképpen az egész folyamatot egy zsebtablet idézte elő, a professzor csak eszköz volt arra, hogy a képlet megszülessen, tehát ez a kis gép volt az első tárgy, ami meghaladta az emberi civilizáció képességeit. Ennyi kell ahhoz, hogy robotok vegyék át az irányítást az egész civilizáció felett? Úgy látszik.

Pintér Dorina Anna