2008

A Zsoldos-díj pályázatának bírálata. 2008

Regénypályázat

BENYÁK Zoltán (Jonathan CROSS), Kvartett, Tuan K., 2008. 304 l.

A kettévált világ toposza (Mélyváros; Felhőváros) jó lehetőséget kínál. A szerzőt azonban nem a társadalmi feszültségek és mozgások vonzzák, hanem a kaland, így más kalandelemek fűződnek a cselekménybe: gonosz tudós, géptestben élő ember, kiégett írónő találkozása a valósággal; alárendelt epikus szálként anarchista csoport három tagjának ténykedése. Ez rendkívül sok és bonyolult viszonylatot eredményezne, a jellemek fejlődése, összeütközései azonban alárendelődnek a kalandnak. (Legfőbb példa az utolsó harmadban bedobott feszültség, egy csavargóvá lett felhővárosi feltaláló, akinek epikus szerepe elenyésző, bár mindvégig jelen van, s leleplezett származása a világon semmi jelentőséget nem kap. Jacob szerepe és viselkedése ugyanígy ellentmondásos.)

Az epikum gazdag, sőt dús, a kalandok lekötik a figyelmet. Ez azonban nem kárpótol az alakok mélységének hiányáért. A figurák ábrázolása csak egy, uralkodó jellemvonásban történik meg, fejlődésük, pálfordulásaik nem kapnak magyarázatot („Évekig működött is ez a dolog, de az utóbbi hónapokban már nem”; ennyi a jellem gyökeres változásáról? 26), változásaik ötletszerűek, a dramaturgia szükségleteit követik. Semmi hátteret nem kap a társadalom kialakulása (61-62), a teljes múlt; a környezet rajza a Mélyvárosnál is elnagyolt, a Felhővárosnál még jelzésszerűnek sem mondható. A párbeszédek gyorsak, kivéve ha lelki folyamatok tükrözése a cél. Lucia és öccse jelenetei drámai összeütközésnek készültek, de valódi összeütközés nincs bennük, s párbeszédük vontatott; a végső áldozat előkészítésére alkalmatlanok. A megoldás így csak az epikum szintjén működik, a társadalmi feszültségek megoldása és újrakeletkezése éppúgy felszínes, mint a jelen volt.

Néhány idézet: „Egyetlen apróság elég, hogy az ember végleg felnőjön, boruljon az értékrendje, hitvilágát és korábbi önmagát levetkőzni kényszerüljön. Lucia azon töprengett, vajon lehetséges-e egyetlen pontot meghatározni az életben, amikor a test és a lélek sorsfordítójához érkezik.” (26.) A két egymást követő mondatban két ellentétes dolgot tulajdonít a lelki fejlődésnek.

„önkéntelen mozdulatot végzett” (14)? „Lancester hányingere érvényesülése” (90)?? „küszöb alól szivárgó fény” (112)???

FAZEKAS Bea (Kyra POTTER), Amnézia = Amnézia, Cherubion Könyvkiadó, 2008. (Cherubion Science Fiction, 36.) 7-162.

A művet kiemelt figyelemmel olvastam, mert vele egy kisepikai író tett próbát a nagyepikában; megjegyzéseim szolgáljanak támaszul további munkáihoz.

A mű jellegzetesen kisregény műfajú: csak egy szereplő életútját kíséri figyelemmel, csak a vele kapcsolatba kerülők tagjai a szereplőgárdának, s a cselekmény is egyszálú. Minthogy azonban kisregény-kategória nincs, együtt bíráljuk a regényekkel.

A regény három témát egyesít: egy katona/felderítő cselekményt, egy idegen bolygó élővilágának megismerését és egy Bourne-rejtély típusú eseménysorban az amnéziás kettős-, sőt kettő és feles ügynök küzdelmét önazonosságáért. A két utóbbi összefonódik, valamelyes Vadember-effektussal színezve (a főhősnek újra (?!) meg kell tanulnia egy teljes bolygót). Az első némiképp függelékként csatlakozik a főcselekményhez, s meg kell vallani, hitelességben, az ábrázolás mélységében nem is veszi föl a versenyt a többivel. Ezt mintha lelkesedés nélkül írta volna az írója, s ez akkor is így van, ha a cselekmény megoldásának ismeretében ezt a részt szögletes zárójelben kell értelmezni. A hitelességen a cselekmény valószerűségét értem: egy fedett ügynök interplanetáris időkben sem működhet ilyen egyszerűen. Nem kérem viszont számon a tudományos hitelt az amnéziát illető részekben, noha az amnézia nem így működik (ill. nem működik); de ahogy a természettudományos hitelességet nem várjuk el a szépírótól, úgy a pszichológiatudományi hitelességet sem, tudomásul vesszük, hogy ehhez a cselekményhez ilyen amnéziára van szükség.

Annál élvezetesebben bontotta ki az író az idegen bolygó élővilágát, siotát és sprillt, bordot és víziszörnyet. Jól sikerült a mikroszociális csoport, a Kenayan-család rajza; a makroszociális közeg, a társadalom rajza csak jelzésszerű, s ez azért hiányzik, mert a cselekmény szempontjából erősen hagyománytisztelőnek tételezett bolygótársadalom egyetlen más szempontból sem látszik konzervatívnak.

A cselekmény ritmusa erősen változik, a lassulásokat szerencsésen ellensúlyozza a környezetrajz. A jellemrendszer összetett és kiegyensúlyozott, sokféle feszültséget képes hordozni. Legjobban sikerült részei a családon belüli viszonyok, a siotercsoport, valamint a főhős küzdelme a beilleszkedésért. Rajzuk azonban nem konzekvens, az ellentétes érzelmek közt hányódó hősök gyorsan és a jelenetek szükségletei szerint változtatják érzelmeiket, és nem vállalják föl a drámai összeütközéseket – ez a lecke még vár az íróra, hogy az érzelmi feszültségeket drámai szituációkban tudja tükröztetni. Az összeütközéstől, a drámai helyzetektől való menekülés a regény utolsó, epikusan legfeszültebb részeiben a legfeltűnőbb, amikor jellemábrázolási trükkökkel már nem lehet elfödni a hiányát, s itt lapos, jellegtelen megoldásokhoz vezet: az árulóként azonosított, halálos ítéletre, majd kivégzésre váró hős és a család hétköznapi módon tölti el az utolsó napokat. Árulkodó jele ennek a hős megmenekülését drámai késleltetéssel meghozó tiszt és a szerelmes Alex párbeszéde is: „Biztosan maguknak sem volt könnyű az utóbbi néhány nap. [De lapos ez a rettegéshez képest, hogy ma kivégzik a szerelmemet!] – Azért jött, hogy elvigye, nem? – Ne az én fejemet harapja le, kisasszony!” (154.) Ennél bölcsebb megértésre, bátrabb együttérzésre, tisztességesebb bocsánatkérésre van szükség. Vagy a főhős nagy záró fölismerése: „Ebben a helyzetben jutott el Seonhoz igazán, hogy a múlt már nem számít” (162). Mintha maga az író nem merné végigélni az általa fölidézett érzelmeket. A párbeszédekből hiányzik a tömörség és drámaiság, de bizonyos részei (pl. a sioterek baráti beszélgetései) jól sikerültek.

F. TÓTH Benedek, Dimand = Mellékhatás, Bp., Graal Könyvek Kiadó, 2007. 5-135.

Jellegzetesen kisregény műfajú írásmű. A probléma (társadalmi berendezkedés idegen bolygón) mélyebb, mint első pillantásra látszik. Uralmi formák, korrupció, álságos törvényesség és ellenállás körül zajlik a cselekmény; a kiválóan kitalált alakok valóban hordozzák a feszültségeket. A bolygó történetét és jellegét röviden és lényegretörően, de teljességében tudja megalkotni. A cselekmény nagyon gyors és pergő (a kisregénykezdés olyan jó felütés, hogy sokáig emlékezetes marad). A szerkezet azonban megtörik, az epikum úgy ér véget, hogy a szereplők sorsa homályban marad, így a lezárás inkább csonkaság, mint befejezettség érzetét kelti. (Annyira talányos, hogy kitalálhatatlan.) A szereplők cselekedetei igazolják jellemzésüket (a jó diplomata tényleg körmönfontan cselekszik, a jó stratégának jó a stratégiája). A párbeszédek célratörők. A környezet rajza némiképp vázlatos, de itt-ott ihletett.

KASZTOVSZKY Béla, Grin, Bp., Metropolis Media, 2007. (Galaktika Fantasztikus Könyvek) 293 l.

A regény sokféle témát dolgoz egybe: idegen civilizációval való érintkezés, idegen alkalmazkodása az emberekhez, találmányok sorsa, egyén és tömeg, közösségvezetési stílusok, tehetség és szervezet, magánéleti problémák. A többé-kevésbé egyszerre megoldódó feszültségekből egy békeszerető, nagyon humánus világkép bontakozik ki. Az epikum lezárulta azonban nem jelenti a feszültség megoldódását: az, hogy az emberiség megismerheti az extra hosszú élet titkát, az emberi társadalom óriási feszültségeit vetíti előre.

A regény jelenetei nem annyira az epikus feszültség, mint inkább a lélekábrázolás szükségletei szerint haladnak előre, ez némiképp töredezett, epizódikus szerkezetet eredményez: az ábrázolást nem cselekvések, hanem belső történések sokszor állóképszerű megjelenítése vezeti. A töredezettséget erősíti a feszültségkeltés külsődleges módja, az információvisszatartás: a szereplők a regény utolsó tizedéig elhallgatják egymás és az olvasó elől ismereteiket, fölfedezéseiket, ezt egy – végül modorossá váló – nyelvi technika, a félbenhagyott, töredezett mondatok jelzik. Az olvasót majdnem mindvégig az az érzés kísérti, hogy a szereplők olyan ismeretek, következtetések birtokában vannak, vagy olyan nyelven beszélnek olyan témáról, amelyekből őt kihagyták. Az így keltett várakozás hasonlóképpen külsődleges: az olvasó az utolsó cselekményötödig nem a szereplők sorsáért aggódik, hanem a megértésért küzd. A sok elhallgatott mögöttes ismeret miatt a szereplők nem kapnak igazi mélységet. Az ifjú zsenik ábrázolása ritkán összetett, többnyire egy-két uralkodó vonatkozásra szűkül. Teljesebb személyiségeket akkor látunk, amikor a nehéz-ségeket, sorsukat is figyelhetjük, így Sebastiano Borneo és Jonathan Gold esetében.

A jövőbeli világ ábrázolása – a sziget kivételével – jelzésszerű, s az idegen bolygó jellegéről nem tudunk meg semmit. A külső világ rajzának elhanyagolása a párbeszédekre tolja át a hangsúlyt, a párbeszédek azonban információszerzési taktikák, a szereplők beszéde nem egyéni, nem jellemez. A szereplők sorsának alárendelődve, de mindvégig kíséri a művet a szerző mélységes bizalmatlansága az emberi belátás, a társadalomvezetés iránt, amely ellen csak a kevesek „összeesküvése” védelmezi a humánumot.

LÁSZLÓ Zoltán, A keringés, Bp., Metropolis Media, 2007. (Galaktika Fantasztikus Könyvek) 271 l.

A regény érdekesen és egyénien kapcsolja össze az időutazást és a földi ökológiai változásokat. Ez az ötlet itt az összeesküvési dimenziók kiterjesztését szolgálja: maga a cselekmény merényletelőkészítésből és grandiózus üldözésből tevődik össze. A profitéhes, amorális globális vállalkozás intrikái, a bizonyíték eltussolása, tanúk elhallgattatása, személyek föláldozása, a nyilvánosság mint orvoslás túlságosan ismerős epikum, és csak külső feszültséget kelt. Újszerű az emberiség szélsőséges biológiai jövőjéről (firniták) való elképzelés, amely egyben szkeptikus válasz a különböző értelmes fajok kapcsolatfelvételének, kommunikációjának kérdésére.

A három szálon futó cselekmény eleinte nehezen követhető, és lassan kapcsolódik össze, ez a cselekményt inkább szétdarabolja, mintsem növelné a feszültséget. Önmagában azonban mindhárom: jól kidolgozott, erőteljes epikum, a tetőponton nagy feszültségekkel, jól megszerkesztve. Jellemei az üldözéses kalandregények alaptípusai, következetesen ábrázoltak, de nélkülözik a mélységet és összetettséget; némi kivétel a terrorista csoport néhány tagja és Baran, akinek lelki mélységet ad a medresze terén megtapasztalt gyermekhalál, bár ez a megrendülés valójában csak az epikumra hat ki, a jellem alakulására nem.

Nagyon kidolgozottak, ihletettek és nyugtalanítóak a jövőbeli Föld rajzai, akár Új-Budapestről, akár a jövőbeli Kairóról van szó. Gazdag és megragadó a kép az eszmei zsibvásárról, a technika jövőjéről, a színhelyek hangulatáról: ez valószínűleg a regény legmaradandóbb része.

LOVAS Lajos, Jó reggelt délben, ?, I.A.T. Kiadó, 2007. 151 l.

Egy sikeres mű folytatása sokkal nehezebb, mint egy új írása, és egy ironikus-szatirikus műnél ez még inkább így van. Hiszen a humoros jellemek (a jellemkomikum alapja) már ki vannak találva, már csak új alakok kitalálása és a helyzetkomikum szolgálhat humorforrásul. Ez így történt ez esetben is: a Mesterséges Intelligencia, Fritz, Rebeka és Timur Batu Lenk már készen áll; a nagy eltévedés is megtörtént már egyszer, s a kínai titkosszolgálat is ármánykodott már. A szerző inkább új hangsúlyokkal oldotta meg a nehézséget: Vilmos, Hildegard mellett csak Oszi és Trevis Tudor új alak, valamint a delfinek, bár inkább ők mulatnak rajtunk, mintsem mi őrajtuk – ez azonban a cselekmény szempontjából mellékvonal, hacsak nem egy harmadik regény lehetőségét hordozzák magukban.

Az epikum (bár szatirikus műnél alárendelt) tulajdonképpen új (a brit Szent Korona elvesztése, a visszaszerzése körüli küzdelmek), de a cselekményelemek (kínai titkosszolgálat, az MI akciói, Timur Batu Lenk nagyúri kalandjai) ismerősek; végkifejletük tanulsága (még erősebben, mint az első regénynél) leginkább az, hogy Isten görbe bottal is tud egyenes vonalat húzni. A cselekmény sodró, a párbeszédek gyorsak. A szereplők jellemzése – mint minden más is – a humornak van alárendelve. Oszi bácsi egysíkú, de élvezetes alak, Trevis egy kicsit rusztikusabb humorforrás, de Ping-Ponggal és Sir Dzseki Channel kiegészítve jól hat. Az új világ rajza természetesen csak jelzésszerű, de kellőképpen komikus: Vilmos turistaútja Rómában, a krakkói Gödör, a tollaslabda-mérkőzés jól sikerült. Legjobbak a beleszőtt apró ötletek: a lépten-nyomon kibukkanó magyar vonatkozások, a gúny lehetőségei, az Utószó által megkoronázott elidegenítés, a magas irodalom fölötti ironizálás.

MARKOVICS Botond (Brandon HACKETT), A poszthumán döntés, Bp., Delta Vision Kft., 2007. 407 l.

Merész jövőkép a részekre szakadó emberiségről: a technológiai fejlődést preferáló poszthumánok, a való világtól teljesen elszakadó emberi tudatok, a nagy kollektív tudatba beleolvadó telepaták, a rövid ciklusú szaporodásra kényszerült vírusfertőzöttek között elsikkad a maival megegyező, kevéske emberiség. A téma nagyon sok mély filozófiai kérdést vet föl az élet lényege, az emberség, az emberi mivolt, a lét célja, a vezetés és a tömegek kapcsolata területén, többségüket bátran és eredetien. A nézetek kifejtése azonban sokszor felületes, az epikum és a jellemrendszer esetlegességeivel felülírt, a lehetséges álláspontok és következtetések nem világosak.

A téma sok nézőpontú, bonyolult narrációban jelenik meg, több idősíkban. Először is egy keret veszi közre, ami reflexiós pontként is szolgál egy aktív, de addig belülről sosem láttatott szereplő szemszögéből; aztán Nicole és Eliott naplói következnek, de ez mindkettejük esetében egy ponttól elhasadással keletkezett rész-személyiségek élményeit jelenti; ráadásul Eliott naplói is időkeretbe foglalják ezek egy részét; közbül beékelődik Nicole régi naplója. Ez nagyon bonyolult előadást igényel, és némelyik attitüd nem is sikerült tökéletesen, pl. a serdülő Nicole nem serdülő módon ír és gondolkodik; általában is a legalább négy különböző személyiség (Eliott; serdülő Nicole; felnőtt Nicole; újjászületett gyermek Nicole) meglehetősen hasonló módon és stílusban ír és gondolkodik. A naplóattitüd számos esetben megbomlik, és önéletíró narrációba csúszik át: „Nem szívesen emlékszem vissza arra a reggelre, azt hiszem, életem legszörnyűbb napja vette kezdetét. De nem, jöttek utána még rosszabbak is” (150). Alighanem helyesebb lett volna ezeket nem naplónak, hanem (önéletíró) följegyzéseknek nevezni.

A cselekmény aránytalanul oszlik meg. A feszültség nehezen bontakozik ki (csaknem másfélszáz lap kell hozzá; a homályos célozgatások nem tudják a feszültséget fenntartani), majd egy rendkívül sűrű, összecsapásokkal, harcokkal, tragédiákkal és bolygókatasztrófákkal teli rész után az utolsó nyolcvan lapon a legnagyobb összeütközéseket nem epikum, hanem csupán párbeszédek hordozzák, ráadásul virtuális személyiségek virtuális térben folyó párbeszédei, amelyeknek valódi tétjük már nincs, hiszen az emberiség jövőjéről való döntés helyett metafizikai és etikai értékek forognak kockán.

A szerkezet az összeütközéseket a kalandregény szerkezeti sémája szerint emeli egyre magasabb szintekre a személyek közötti, leplezett ellentétektől a bolygóméretű összecsapáson át az intergalaktikus méretű játszmáig. E harcokban azonban túlságosan gyakran él az információvisszatartás eszközével: csak a magasabb szintről visszatekintve tudjuk értelmezni az alsóbb szint szembenállásait, korántsem hiánytalanul. A legmagasabb szinten a feszültség megszűnik: galaxis-méretű entitások küzdelmeivel nem lehet azonosulni. Veszteségként könyvelem el, hogy a maradék „igazi emberiség” (ami se nem poszthumán, se nem telepata, se nem vírusfertőzött) vagy akár a teljes Föld sorsáról nem értesülünk, s a Tau új társadalma csak egy futó villanásban tűnik föl: ez nagy kihagyott esély az összevetésre és az emberléptékű feszültségkeltésre.

A jellemrendszernél szintén a kalandregények megoldása uralkodik: szereplők tömegei sodródnak át váratlanul egyik táborból a másikba meggyőzés, leleplezés, kényszerítés révén. Mivel azonban az információvisszatartás miatt egyik táborról sincsenek jó ismereteink (mindegyik halogatja tervei körvonalazását, vagy töredékismereteket ad), egyik sem válik rokon- vagy ellenszenvessé, az így keltett feszültség emiatt külsődleges marad. A súlyos mondanivaló sok helyütt epikus kényszert szül, a jellemek emiatt nem következetesek. A személyiségek nem hordozzák, hanem elszenvedik az összecsapást, magánéletük rajza sokszor elfödi a lényegi ellentmondásokat ahelyett, hogy kibontakozni segítené. Mindamellett következetlenségében is megragadó a tragédiákkal sújtott emberpár kettőse, amelyhez még az anya, Stephani járul halványabb, de karakterisztikus jellemmel, a többi szereplő jelleme amorf marad. (Csak úgy magunk között: értem én, hogy a cselekmény ezt kívánja, de a házastársunk – vagy bárki más – naplóját elolvasni tapló dolog. Biztosan lehetett volna olyan megoldást találni a kitudódásra, amely Eliott férji/emberi értékeit nem csorbítja!)

Nagyon jól sikerült a Tau bolygó technikai, társadalmi, környezeti rajza, az élővilág, a fák, a városok, a színek, a szél, az építmények, ezek sokáig kísérik az olvasót. Bizonyos problémákat vet föl a Gömbön belüli élet értelmezése, de a regény teljessége szempontjából ezeknek nincs különösebb jelentőségük. A nyelvi megformálás általában korrekt, a környezetrajzban jóval sokszínűbb, mint a belső beszédben vagy a dialógusokban. Néhány kérdéses megfogalmazása azonban akad; és a csillagászati névadás szempontjából helytelen a bolygónévadása: a Tau Ceti, a Delta Pavonis csillagelnevezések a csillagképekhez kötődnek (a Tau Ceti a Cet csillagkép Tau csillagát jelenti, a Delta Pavonis a Páva csillagkép Delta csillagát stb.), így a bolygójukat nem hívhatják Taunak, Pavonisnak meg pláne nem, hiszen az a Pava ’páva’ szó birtokos esete.

„Egy húron pendülünk” (141) – ez pejoratív hangulatú megnevezése a közös meggyőződésnek, az írói szándék nem ez volt. „Mindez nem mentesít bizonyos dolgok nem ismerete alól” (168) – bár nehéz a mondat értelmét kihüvelyezni, ez szó szerint azt jelenti, bizonyos dolgokat – bármi történjék – nem kell ismernünk. „Gaurinak máris van három lánya, két bájos és elbűvölő kislány” (404) – a harmadik meg egy boszorkány?

NEMERE István, Elveszettek, Bp., Metropolis Media, 2008. (Galaktika Fantasztikus Könyvek – Kozmosz Könyvek) 269 l.

A fölvetett probléma újszerű: nem annyira a fekete lyukon átsodródás, mint az öröklét hatása a viselkedésre, pszichére, civilizációra. Ennek fölvetése igen jó, megérte volna a mélyebb kibontást; így inkább csak jelzi a problémát. Az idegen, bennünket figyelő, más nagyságrendű civilizáció visszatérő motívuma Nemere regényeinek, regénytechnikai megoldása, a regény cselekményébe belefűzött, a cselekménytől – nyomdailag is – elkülönülő jelentések más regényeiből ismertek. A megoldás végül is nem a regény problémáira vonatkozik: személyek problémáit oldja meg, az ott vázolt cél – a Föld ökológiájának megőrzése – addig meg sem pendült a regény eszméi között, ezért szervetlenül következik be az utolsó lapokon. Nagy lehetősége a regénynek az átsodródottak civilizációs különbsége, a kialakuló közös civilizáció, ez azonban kihasználatlanul marad.

Az átsodródottak lélekábrázolása csak az új érkezőknél határozott, a többinél jelzésszerű marad. Az újonnan érkezők lélekábrázolása sem túl mély, bár megérint az idősödő házaspár rajza. Legfigyelemreméltóbban a serdülő leány, Sonja alakja van megalkotva, bár azzal, hogy Sonját korához mérten oly tájékozottnak, értelmesnek, érettnek állítja, a fölmerülhető problémák nagy sorát hárítja el. Több lehetőség marad kiaknázatlanul Elisha és Jasper házasságának felbomlásában, az oly problémátlanul születő új szerelemben, Andres és Jasper szembenállásában, Karam, Lucia és Titus háromszögében; legfájóbb, hogy hiányzik Jasper és a közösség összeütközésének ábrázolása, azt csak a végkifejlet, Jasper elűzése képviseli, s minthogy – ha addig nem – a regény végén megtudjuk, hogy a közösség új vezetője az idegen civilizációból való, aki nem kockáztat, és nem képvisel földi értéket, még az elűzés is elveszti jelképező értékét.

A cselekmény érdekesen bonyolódik, a „második Föld” két kontinensének rajza ígéretes, bár szintén kihasználatlan. A cselekmény és a jelentések ritmikus váltogatása idővel mechanikussá válik, és azzal, hogy az emberi sorsokat egy nagyobb dimenzió felől szemlélni kényszerít, el is veszi a feszültség egy részét. Egy kicsit vontatott a KIJÁRAT szó értelmének megtalálása: hát nem kézenfekvő, hogy a „második Földön” lakók szemszögéből ez BEJÁRAT volna, ha csak az új lakók érkeznének rajta?

Mindent összevetve a regény inkább a nagy ígéretek, nagy lehetőségek regénye, mintsem a megvalósulásuké, de jól olvasható, érdekes, humánummal és a Föld iránti aggodalommal teli.

Novellapályázat

ANTAL József, A harmadik fázis, Galaktika, 206. 52-59.

A három(négy)lépcsős biológiai fegyver ötlete még elég friss; de az is nagyon ügyes narrációba van öltöztetve. A nézőpontok sokfélék: egyoldalúan hallott telefon mint keret, a cselekmény jelene, a búcsúlevél közelmúltja, a novella régmúltja. Ezek természetesen folynak egymás után, hiba nélküli előadásban, amelyben monológ, dialógus, elbeszélés váltakozik.

A cselekmény úgyszólván eltörpül a múltról való beszámoló mellett. A szerkezet nem arányos, különösen az első harmad kibontakozása vontatott. A csattanó jó. A lélekábrázolás – annak ellenére, hogy a szöveg nagyobbik része lelkifurdalásról szóló beszámoló – egysíkú, csupán jelzésekre szorítkozik.

ANTAL József, IT és most, Hipergalaktika, 01. 54-64.

Az alapötlet (a kínai technikai fölény trójai falova) ügyes, eredeti és időszerű, újkori félelmeket artikulál. Az ezt tartalmazó epikum – egy világméretű összeesküvés és az áldozatoldali zsarolás körüli titkosügynöki/bűnözői akció – érdekes események interglaciálisa, közjátéka: inkább jelzi, mintsem okozná a feszültséget. A szerkezetet fölgyorsítaná az in medias res kezdés, de minthogy a két fegyveres támadás közötti időben lefolyó, összeütközés nélküli eseményt tartalmaz, nincs elég erős fokozó hatása. A csattanó jól beépített és szellemes; csattanós jellegéből kicsit elvesz az MI (Skynet) túlbeszélt, hosszú monológja. A két ukrán szereplő jól eltalált alak; annak ellenére, hogy a szerepe kurta, Bogdan az élőbb személyiség, Lonya személyisége elnagyoltabb, szétfolyóbb. Kihagyott lehetőségként tartom számon, hogy a jövő Budapestjéről nem kapunk képet, noha a fogalmi jelzések (zsidó negyed, kínai negyed, Ritz, Duna pláza) megvannak; érdekes lett volna a Moszkvához szokott ukrán szemével látni magunkat és jövőnket. A két szereplő beszéde egyénített, de egészében az írói nyelv kissé színtelen. Az orosz szavak képzése nem mindig helyes (Goszudarsztvennij [...] Insztyituti: többes számú főnévhez egyes számú jelző járult; Lonya férfinévként: talán majd a jövőben).

ANTAL József, Végítélet-variációk, Galaktika, 211. 42-44.

Az írásmű csupán ötletek halmaza; ezek jó ötletek, elismerésre méltók. Hozzá a környezet, a két jóbarát (fizikus és író) szintén jó ötletekből, eltalált apróságokból áll.

B. KÓSA Katalin, A végső fázis, Új Galaxis, 11. 66-71.

Érdekes, jó írás az elidegenedésről. Elemeiben nem eredeti, a szemlélő alapállás azonban az. Csak az egyes szám első személyű elbeszélőt jellemzi a szöveg, a későn eszmélő, enyhén konzervatív elbeszélőről elég alapos képet kapunk. Borongós, pesszimista jövőkép meglehetősen jó tolmácsolásban.

BÁN János (Kim LANCEHAGEN), A.K.I. = Amnézia, Cherubion Könyvkiadó, 2008. (Cherubion Science Fiction, 36.) 303-350.

Erőteljes, hátborzongató és korántsem elhessegethető rémkép a médiakráciáról. Az alapötlet maga (a média nemcsak megörökíti, hanem serkenti és fenntartja a feszültséget, a harcot) nem új, de soha ilyen erőteljes epikumban még nem olvastam, és új a szappanopera-környezet is. A cselekmény nagyon feszült, az információadagolás tökéletes, az alakok rendszere kiegyensúlyozott, a személyiségek kiválóan vannak megalkotva (a személyesség és a nyilvánosság tudata!). A párbeszédek jellemző erejűek, célratörőek. A környezetrajz puritán, de eltalált.

BAROK Márk, Az őszinte, Galaktika, 206. 74-83.

Az alapötlet érdekes és eredeti, de ingatag erkölcsi alapokon áll. A kiinduló tétel ugyanis ebben az abszolút végletben nem értelmezhető sem pozitív, sem negatív értékként: sem az állandó igazmondás, sem az állandó hazugság nem olyan érték, amely (így, abszolúttá kiterjesztve) tragikus veszteségnek vagy a társadalmi hanyatlásnak jele volna, sőt, abszolúttá kiterjesztve valószínűleg mindkettő fenntarthatatlanná tenné a társadalom működését.

Az ingatag alapeszme azonban kiváló formában valósul meg. Az epikum, noha önmagában nem hordoz túl nagy feszültséget, szerencsésen egészül ki a tételezett jövő társadalomról adott információkkal, a harmadik szereplő jól megalkotott és ábrázolt személyiségével, bonyolult és érzékletes viszonyaival, valamint a környezet (nem a gazdagságával, hanem az eltaláltságával kiemelkedő) rajzával. A szerkezet arányos, csattanója visszasugárzik a műre, cinikus mellékzöngéje egyben idézőjelbe is teszi az őszinteség mint szolgáltatás üzleti tisztességét.

BIHARI Péter (Peter SANAWAD), Jane, ügyelj Csitára! = Amnézia, Cherubion Könyvkiadó, 2008. (Cherubion Science Fiction, 36.) 239-254.

Bonyolult tudatcsere-kavalkád idegen bolygón a majomszerű őslakosok és az űrhajósok között. Sok jó ötletet használ föl, de ezek nem rendeződnek fokozó sorba, nem erősítik egymás hatását (pl. az álom, a fa). Charles Darwson egy másik mitológiába tartozik, mint Jane és Csita, ide Tarzan kellene. A folyamat végül ésszerűtlen fordulatokkal telítődik; megoldása is megmagyarázatlan. A figurák elkülönítése nehéz, mert nincs határozott kontúrú személyiségük.

CSUPOR Béla, Eric Mon két élete, Új Galaxis, 11. 38-53.

A mű: sci-fibe oltott krimi. A sci-fi szál a klónozás, a krimi ennek fölhasználása bűnös célokra. Ez nem újdonság, még akkor sem, ha minden szereplő bűnös, erkölcsi diadal tehát nem születik, így nem is oldoz föl katarzissal. A jó, gyors felütés után a cselekmény viszonylag lassan bomlik ki. Megértését nehezíti, hogy a klón és az eredeti elkülönítése a nevekkel nem elég egyértelmű. A szereplők nem személyiségek, egyedi jellemük nincs. A helyszínek még jelzés szinten sincsenek fölvázolva. Nyelve korrekt, de színtelen.

CSUPOR Béla (Corpus Laeb HADRYN), Felhőbolygó = Amnézia, Cherubion Könyvkiadó, 2008. (Cherubion Science Fiction, 36.) 267-287.

Tragikus történet két bolygó légkörének szerelméről. A sérült űrhajó elpusztítja az egyiket, a másik az űrhajósokat. Horrorisztikus elemekkel dúsított, kalandos történet. Értéke maga a cselekmény, a figuráknak nincs határozott jellemük. Jelenetezése megfelelő, nyelve tömör.

CSUPOR Béla, Katarzis, Új Galaxis, 11. 160-176.

Jövőkép a médiakráciáról. A probléma élő – megoldás az exodus: valamilyen módon a valóság győzelme a virtualitás fölött. A cselekmény szálai jól adják ki a mintázatot igazgatótól az öregasszonyig. Az epikum némiképp többet jósol, mint megvalósít (bizonyos feszültségek nem oldódnak ki, vagy egyszerűbben fejlődnek ki, mint potenciálisan lehetne). Az alakok jól eltaláltak. A párbeszédeknek van egyéni jellegük.

F. TÓTH Benedek, Mellékhatás = Mellékhatás, Bp., Graal Könyvek Kiadó, 2007. 135-154.

A klasszikus időcsavar ügyesen elgondolt ötlete, kellőképpen vegyül benne a magyarázat és a homály. Ráadásnak az emberiség álma, a fitté tevő sugárzás. Epikuma gyors, a párbeszédek gördülnek; a környezet rajza csak jelzett, bár az élőfa-burkolat tetszetős ötlet.

F. TÓTH Benedek, Pillanatfelvétel, Galaktika, 211. 66-74.

Az alapötlet egyéni és új (az emberiség utolsó perceit megörökítő fotók mint pályaművek), bár csillagászatilag irreális. A cselekmény nem eléggé célirányos: a feszültség kettős irányú, részben az emberiség, részben a főhős és a pályadíj sorsa felé irányul. A két feszültség nem erősíti egymást, hanem negatív interferenciát kelt, oszcillálva a két irány között. A főhős személyisége árnyalt és gazdag; költői a csillagászati felvételeket tolmácsoló nyelv.

F. TÓTH Benedek, Showtime = Mellékhatás, Bp., Graal Könyvek Kiadó, 2007. 179-199.

Az ötlet (a médiafogásnak szánt invázió valódi) nem új. A kivitele jó, az epikum gyors és célratörő, egyetlen fölösleges szó nélkül. Az alakok jól eltaláltak, a párbeszédek peregnek. A megoldás kicsit melodramatikus.

FEDINA Lídia, Hazatérés, Galaktika, 209. 44-46.

Az ötlet (hazatérő űrhajósok megváltozott világot találnak) nem új, és a különböző méretű emberek ellentétét Jókai Mórtól kezdve többen megírták. Maga a feldolgozás eleven, de nem epikus jellegű. A szerkezet arányos, jó a feszültségív, s az utolsó mondatig kitart. A két szereplő életteli, bár beszédük, viselkedésük nem domborítja ki eléggé a tételezett személyiségkülönbséget. A nyelv eleven.

FEHÉR László, Betanított = Erato, Bp., Delta Vision Kft., 2007. 243-268.

A fölvetett probléma (alternatív igények kielégítése, modern munkaszervezési módszerek) létezik, így a téma időszerű és eredeti. A cselekmény csapongva tart a homályos cél felé, a szerkezet egyvonalúsága ellenére zaklatott és szétszórt. A szöveg szükségtelenül homályos; a megoldás nem látszik összhangban lenni a fölvetett problémával.

GAJDÁCS Ádám, Zuhanás, Galaktika, 213. 36-54.

Az alapötlet – az egymásnak ütköző két civilizáció egy-egy űrvadász pilótájának utolsó órája – részleteiben új, bár egészében ismert. Az ezt hordozó cselekmény azonban elhanyagolható: a novella már a tétlenül lefelé hullástól veszi föl a fonalat, és halad a halálukig. Az író inkább a pusztulásig vezető univerzális történelem elmondását tekinthette fő feladatának, némi oldalvágással az óriás multicégek felelőtlensége, a kolonializációs politika irányában. A soványka cselekmény azonban rendkívül bonyolult narrációban ölt testet: makroméretbena hadjárat és a hozzá vezető események földi és n’koray szemszögből; mikroméretben a két űrhajós néhány emlékének és gondolatának leírásával; csattanó gyanánt, de teljesen szervetlenül csatlakozik hozzá a bolygó még preindusztriális szinten élő népessége egyik tagjának zárszava. A bonyolult szemszögváltások nem elég jellegzetesek (nincsenek elkülönítve sem nyelvi, sem nyomdai eszközökkel), különösen a makroszintű események elbeszélésekor néha alig észrevehetők, de mikroszinten is eléggé egysíkúak. Annak ellenére, hogy két különböző civilizáció halálra menő képviselőit ábrázolja, az ábrázolás felületes, a különbségek külsődlegesek, a figurák személyiségekké nem válnak, az olvasó rokonszenvét nem ragadják meg. A technikai leírások mellett nem kapunk képet egyetlen színhelyről sem, még a pusztuló űrvadászhajók belsejéről sem, sőt a hangsúlyos helyzetbe került, zárórésznek szánt „harmadik nézőpont” is csak néhány általános vonással van jelen. A nyelv korrekt, de arra elégtelen, hogy az olvasó figyelmét megtartsa (teljesen hiányzik belőle a képszerűség vagy szellemesség).

HAJDÚ Éva, Iuc1ph3R, Galaktika, 215. 74-75.

A „kis apokrif” a társadalmat irányító MI megszületésének ismert ötlete, egyéni jellegét a bibliai teremtésmondára való állandó utalásai, párhuzamai adják. Az ötlet mellett elenyésző a cselekmény, nincs környezet- és személyiségábrázolás. Az ötlet kifejtése ügyes és arányos; a biblikus és számítógépes nyelv egybejátszása ihletett.

HERR Nándor (Tim MORGAN), Lélekvesztő = Amnézia, Cherubion Könyvkiadó, 2008. (Cherubion Science Fiction, 36.) 215-224.

A klónkészítésről; kicsit mélyebben az emberi lélek lényegéről és a tudós felelőtlenségéről szóló mű. A cselekmény aszimmetrikus, eleinte az elítélt, végén a bíró a hőse, ez zökkenőt okoz. Emellett van a cselekménynek még egy vonulata, az elítélt és a tükörüveg mögöttiek viszonya, bár erre sosem kapunk magyarázatot: talán a humor színező hangja végett került bele, ám az írói/olvasói nézőpontot zavarja. A motiváció ügyes, ez pótolja a személyiségábrázolás (rövidségből fakadó) hiányát, s pótolnia kell a környezetleírást is. Párbeszédei célratörők.

HORVÁTH Éva, Szerezz energiát! = Erato, Bp., Delta Vision Kft., 2007. 291-313.

Szatirikus ötlet idegenek szexuális szokásairól és az űrben elakadt űrhajó energianyeréséről. Eredeti a téma, a cselekmény egyenes vonalú, de mindvégig eleven, a lassabb ritmusú részeken átsegíti a legénység gúnyolódása (egyúttal színező hangulati elem). Az energianyerés leírása egyszerre tölti be a megoldás és az elégtétel funkcióit. A jellemzés ugyan vázlatos, de a vernaiak leírása kárpótol ezért.

JOBBÁGY Tibor (Marco CALDERA), Csússz! = Amnézia, Cherubion Könyvkiadó, 2008. (Cherubion Science Fiction, 36.) 289-302.

Igazán eredeti ötlet a kipróbált epikumhoz: a rabok csigafutamban nyerhetik meg szabadságukat. Az egy ötletre épülő cselekmény célszerűen, a kellő ütemben fut előre, fölösleges kitérők nincsenek. A figuráknak nincs körülhatárolt jellemük, a főhőst, a sportszerű bűnözőt kivéve. Minden elem ügyesen szolgálja a csattanót.

KASZTOVSZKY Béla, Vissza az erdőbe!, Galaktika, 214. 44-52.

Az alapellentét (gépesített város – érintetlen erdő) ismerősnek tűnik, ám a novella második felében már látszik, hogy ez eredeti, vadonatúj felfogása a témának: itt a gépesítés túlterjed a városon, s az érintetlennek hitt erdőt is besugározza. A narráció azonban ezt ravaszul csak az olvasó számára teszi láthatóvá, az elbeszélő hősről a novella folyamán fokról fokra derül ki, hogy álmodozó, viszonya a természethez naiv: voltaképpen nem ismeri a természetet, és minden lázadása ellenére nem tudna élni a civilizáció kényelme nélkül. Ez a narráció nagyon fegyelmezett, gondos és kicentizett előadást kíván, s ebben valósul meg. Így a kettősség a valóság és a főhős hiedelmei között hatalmas érzelmi feszültséget kelt.

A főhős gondosan jellemzett, árnyaltan ábrázolt alak, jó hordozója az alapötletnek. A város és az erdő rajza miniatűr műremek, ráadásul a narrátor egyre érezhetőbb „fénytörésével” ábrázolva.

KENESSEI András, Raondaoh, Galaktika, 209. 78-84.

A mű témaköre három szálból tevődik össze. A „rétegzett világ” ötlete nem új, a „mi nézünk valakit, valaki néz minket” gondolatkör már sokakat megihletett. Az, hogy az egyik réteget itt Isten és szentjei-angyalai képezik, szintén nem egyedülálló. A három szint elkülönítése jó, de végül az egymásra vonatkozásra az olvasó nem kap referenciapontokat. A három szint epikumai önmagukban nem tartalmaznak érdekességet, noha a bennük fölbukkanó alakok jellemzők, érdekesek, és a saját egyedi nyelvükön beszélnek.

KÉPES Gábor, A közös nevező, Galaktika, 208. 46-48.

Az alapötlet (az elektronikus világ összeomlása utáni leletmentés) szellemes, eredeti, talán több is rejlene benne, mint amennyit a jelenlegi cselekmény érvényre juttat. A novella cselekménye csak alibi az ötletek elmondására. Ezek az ötletek nagyszerűek: a sci-finek joga van önmaga (humoros) szemléletére, legendáriuma megalkotására, s ebben a novella nyelvileg nagyszerűt alkot. Az internet-emlékek fölbukkanása az internet utáni világban szintén szórakoztatóan eredeti.

KÉPES Gábor, Megálló, Galaktika, 205. 48-50.

Az alapötlet (bomló civilizáció, túlhajtott fogyasztói társadalom) időszerű, a fölvázolt jövőkép borongós és részleteiben ismerős. A novella hangulata megejtően nyomasztó, ennek nyelvi kifejezése is hatásos. Az alapeszme reflexiókban valósul meg, az epikum elhanyagolható, s nincs összefüggésben az eszmével. A halvány cselekmény a hangulatot hivatott erősíteni, különösen az elszigetelten fölvillanó nőalak, amely erőteljes életszerűségével személyes ihletettséget sugall. Egyéb személyiségek, még a főhősnek tekinthető centrális figura sem kapnak gondos lélekábrázolást.

KOVÁCS T. Mihály (Michael T. CRICKET), A rablás, Galaktika, 216. 36-40.

Sci-fi elemekkel megalkotott krimi. Az ötlet eredeti, a megírás jó mesterségbeli tudással készült. Arányos a szerkezet, jó a csattanó. Krimiként erénye a kiváló logika, ügyes következtetések. A műfaj megengedi, hogy ne bíbelődjék környezet- és személyiségábrázolással. Nyelve célratörő.

KOVÁCS T. Mihály (Michael T. CRICKET), Az Elveszettek Kocsmája, Galaktika, 207. 56-58.

A novellának egyszerűségében, a sci-fi eszközeivel sikerült megragadnia a modern otthontalanság, elidegenedettség problémáját/életérzését. A rövidke cselekményben a párbeszédek dominálnak, azokból bomlik ki az alapeszme, elkerülve a didaktikus kifejtést, inkább az érzékeltetés eszközével. A szerkezet célratörő, a három alak jól eltalált (különösen Vénkutya), beszédük egyénien jellemzett. A színhelyül szolgáló galaktikus krimó hangulata megejtően jó.

KOVÁCS T. Mihály (Michael T. CRICKET), Csak egy lövés, Hipergalaktika, 01. 132-141.

A téma, bár jövőbelinek látszik, nagyon is konkrét és valós; előadása eredeti. (Egyébként igen ősi a téma, középkori változata a Joviniánus-szüzsé, modern változata a Filofax c. film.) Az epikum (az identitás elrablása) pontosan a téma kifejtésére irányul. A cselekmény jól és gyorsan gördül, az érdeklődést mindvégig fentartja és fokozza; ehhez képest a megoldás váratlanul gyorsan következik be, és kicsit ellaposodik. Ebben a változatban nagyon könnyen megússza a hős az identitás elvesztését, csak annyi kár éri, hogy egy szerető hitvesnek kell fuvaroznia és a házba bebocsátania; az olvasó ennél valószínűleg nagyobb nehézségekre számított. Emiatt a szerkezet túlságosan aszimmetrikus.

Nagyon jól sikerült a főszereplő professzor alakja, verbális jellemzés nélkül, a beszédéből, a cselekedeteiből komplex személyiség áll előttünk. Bár az autóban megtartott tanári konferencia az első pillantásra szervetlenül látszik a cselekményhez csatlakozni, a jellemzés szempontjából nagyon fontos szerepe van (humorérzék a főszereplőben, tanári kvalitások, korrektség), és a humor jóleső hangjával színezi a novellát. A feleség alakja a kevésbé alapos jellemzés ellenére életteli. A komputervezérelt otthon és autó által jellemzett jövőbeli modern környezet képe hasonlóan plasztikus.

KUKLIS István (Steve KUKLIS), Egy nem mindennapi lehetőség, Hihetetlen, 2007. máj. 38-39.

Eredeti és szatirikus ötlet: az öt kapcsolási lehetőségű Világok Közötti Telefon, amelyet azonban a birtokos csak egyszer használhat, tehát sosem használja. A nagyszerű ötlet epikuma azonban a hosszú beszerelési műveletre és a rövid csattanóra szűkül, némi elégedetlenséget keltve. Maga a cselekmény gyors, feszült és szellemes, leírásai érzékletesek és képszerűek, néhány képe emlékezetes.

KUKLIS István (Steve KUKLIS), Az utolsó esély, Hihetetlen, 2007. aug. 38-39.

Bájos írás, bár SF-jellege kérdéses: a lélekvándorlás hagyományosan a fantasztikus, de nem a tudományos-fantasztikus irodalom témája. Maga az alapötlet kellemesen eredeti: az ifjú, de jóravaló bankrablónak palotapincsiként kell továbbélnie. A szerkezet arányos, a cselekmény jól gördül (bár van benne logikai gikszer: ha már nyomát vesztették a rendőrök, békén hazamehetne villamossal is, mégis száguldozni kezd a lopott autóval, fölhíva magára a figyelmet; a palotapincsit, ha annyira kutyabarát, a zsebében is elvihetné, de mondjuk nyakon ragadhatná, hogy könnyebben fusson). A csattanó valóban meglepetésként érkezik. Fő erénye a plasztikus leírásokban rejlik, jó láttató erővel képes leírni a bankalkalmazottakat, gazdagék kertjét stb.

KUKLIS István (Steve KUKLIS), Miss Tipit, Hihetetlen, 2007. dec. 38-39.

A novella arra a meglepetésre épül, hogy az öregedő pincérnőről kiderül, amit a környezete tudott, de az olvasó nem: hogy valójában robot. De mivel ez már a novella felénél kiderül, csattanóként nem funkcionál: a novella még hátra lévő fele csak ráadás funkció nélkül: a színes robotdivat ezt már nem tudja éltetni, csattanó szerepet nem tud betölteni. Megkapó a mű első felét átlengő kisvárosi hangulat.

LACZA Gábor, Túlélők, Hipergalaktika, 01. 92-95.

Az alapötlet érdekes, újszerű és elemeiben eredeti (világméretű kihalás az iwiw-hálózatok mentén). A novella voltaképpen múltidéző beszámoló, cselekménye nincs, hacsak a bibliai teremtő aktust nem tekintjük cselekménynek. (A biblikus hivatkozást a Sára név használata kicsit szájbarágóssá teszi.) A diadalmas teremtés azonban nem korrelál az őt megelőző apokaliptikus pusztulással és a nem említett, de nyilvánvalóan bekövetkezett civilizációs összeomlással, a létrehozandó új nemzedék ősemberi életével. Ez a hiteltelenség kiüresíti az egyébként arányosan épített szerkezetet.

Annak ellenére, hogy a végére kiderül: én-történetről van szó, a narrátor személyisége homályban marad. Az író a pusztulás képi ábrázolásáról is lemond. Ez siklatja ki a novella hangsúlyát: hogy képileg csak a magányos emberpár nászát ábrázolja. A képszerűség hiánya a nyelvet színtelenné teszi.

LÁSZLÓ Zoltán, Lyukak az égen, Metagalaktika, 9,5. 170-174.

A méretkülönbségek miatt eltérő civilizációk ismert ötlete ezúttal érdekes, új tárgyalásban kerül elő. A cselekmény az előre érzékelhető ellentét dacára mindvégig megőrzi báját, a szükséges feszültséget. A jövő lakása remekül poentírozott, tudományos háttere ügyesen el van rejtve. A jövő életmódot nagyon jól érzékelteti. A felbukkanó két alak két kiválóan jellemzett személyiség jól kidomborított ellentétben, cselekvéstől beszédig egyaránt. Az apró humorlehetőségek nem maradnak kihasználatlanul („Valami üzemzavar lehet”).

LÁSZLÓ Zoltán, Mélyebb rétegek = Erato, Bp., Delta Vision Kft., 2007. 269-290.

Borongós, nyomasztó kép a távolabbi jövő technika-uralta szexuális szokásairól, életmódjáról. Az ötlet eredeti. A cselekmény nehezen bontakozik ki. A figurák megragadóak. A főhős sokoldalúan, a gondolatok szintjéig hitelesen jellemzett személyiség. A novella legnagyobb értéke a cselekményből, alapos és ihletett környezetrajzból, a főhős gondolataiból áradó egyöntetű hangulat.

LÉVAI István, Neurális mozaik, Hipergalaktika, 01. 164-167.

Az alapötlet (az orvostudomány jövője: sérült agy helyreállítása neuronhálóval) új, egyedi és ötletes. A narráció (a sérült belső érzékelései, párbeszédben a neuronhálóval) ügyes. A hordozó cselekmény jól juttatja kifejezésre a gondolatot, de ha célja a megdöbbentés volt (a gyermek mégis meghalt), akkor nem domborította ki eléggé, hogy a gyermek élete a sérült számára fontos (ennek kulcskérdéssé kell válnia, mert ez mintegy elfogadhatóvá teszi az ő élete áldozatát), így a meglepetésnek nincs elég súlya. Ráadásul az orvos szavai szerint a valódi emlék akkor fog felbukkanni, amikor a sérült elviseli, tehát az összeomlás lehetősége kizárt. A főhős belső, lelki jellemzése sem hangsúlyozza ezt eléggé; máskülönben árnyalt, jó képet ad a hősről. A steril orvosi környezet rajza megfelelő.

NEMERE István, Száz év szerelem, Metagalaktika, 9,5. 104-106.

Az ötlet érdekes – a relatív idő hatása a házasságra és a családi életre -, ebben a feldolgozásban új (elidegenedés a családtól). A megvalósulás célszerű: érzékeltetni kell az évtizedek eseménytelenségét. Ez persze azt eredményezi, hogy az epikum szerény, a feszültség csekély: a tantétel és bizonyítás intellektuális kérdéssé válik. A szereplők csak külsőleg jellemzett, elvont alakok. Minthogy tantételszerű, környezetrajzra egyáltalán nem kerít sort. Így egészében korrekt, de eseménytelen és kicsit színtelen lesz az írásmű.

PIGNICZKY Ágnes, Három variáció, Új Galaxis, 11. 127-129.

Valójában három kis írás (Átlépés, Találkozás, Várnak ránk az almafák). Ezek csak szó-indukálta játékok, egyedül a harmadiknak van értékelhető háttere. Ez igazi novellává is lehetne, ha nincs terjedelmi korlát.

RIPP Gábor (Gabriel WRAITH), Eredményes fogyókúra = Amnézia, Cherubion Könyvkiadó, 2008. (Cherubion Science Fiction, 36.) 255-266.

Jó ötletből készült, jó csattanóval végződő mű: a férj hazatérési feltétele, a 100 kg földi körülmények között értendő. (Kicsi zökkenő, hogy akkor kp volna a helyes: a kg tömeget jelöl, az pedig nem változik súlytalanságban sem.) A szerkezet jól tagolja a csattanóhoz vezető eseményeket, a figurák jól eltaláltak, a veszekedések klasszikusak. A szövegezés sokszor veszi azonban el az illúziót az erőltetett nyelvi humorral: protonvájár, gigantoszték, lanyha Martin, Lancehagen-kolónia – ez némi amatőr színezetet ad az írásnak.

SINKA Miklós (Nick WRAITH), A lázadás = Amnézia, Cherubion Könyvkiadó, 2008. (Cherubion Science Fiction, 36.) 163-186.

A kigondolt alaphelyzet (két régtől fogva háborúzó kupolaváros egyike rájön, hogy életét és harcát kívülről manipulálták) érdekes (bár elemeiben ismert), és számos további lehetőséget vet föl. Itt ezeket az író föláldozza egy csattanónak szánt mondatért, amely epikusan annyira előkészítetlen, hogy csattanó helyett félbevágás érzetét kelti.

A szereplők nem hús-vér figurák, elsősorban kalandtörténetről lévén szó ez nem okozna problémát. A cselekmény pereg, bár feszültsége elég egysíkú: a bevezetés izgalmasabb lehetőségei után csak a kézitusa eseményeire korlátozódik, s bizonyos helyeken az elhihetőség határain kívülre kerül.

Néhány apróság. Az ildomos = illendő. „Nem akarta óhatatlanul kikapcsolni” (169) – az óhatatlanul azt jelenti, kivédhetetlenül. Hát ha ezt akarhatta vagy nem akarhatta, akkor itt értelmetlen a szó. „Zárt kapukat dönget” – ilyen szólásunk nincs, a szólás tárt kapukat emleget, s az értelme ezért más.

SZABÓ Lehel (Chuck PALMER), Náthaláz = Amnézia, Cherubion Könyvkiadó, 2008. (Cherubion Science Fiction, 36.) 187-219.

Valójában orvoskrimit olvasunk járvánnyal, felelőtlen kutatással a biológiai fegyver után, ám végül kiderül, hogy emberi meggondolatlanság okozta a tragédiát. A cselekmény ehhez illően fordulatos, külön bája a beleszőtt narrációs trükk, amely a végén tréfás csattanót tesz lehetővé, becsapva az olvasói várakozást. Személyiségábrázolásról alig beszélhetünk, a megfelelő dramaturgiai pillanatokban mindig fölbukkannak a megfelelő megoldások (orvos, hekker, magnéziumfáklya stb.). A környezetrajz csak a célszerűség mértékében van jelen.

SZÉLESI Sándor, Egy cég telefonnal, A láthatatlan város, 13378.

Nagyszerű és egyedi ötlet az időutazás, a múlt kijavítása témájának ez az igen speciális alkalmazása: a terhességmegszakítás megelőzéssel. Az eredeti ötlet tökéletes ritmusú epikumban valósul meg, jól jellemzett szereplőkkel. A környezetleírás vázlatos, de illeszkedik a cselekményhez.

SZÉLESI Sándor, Guberálók, Galaktika, 209. 78-81.

Az alapötlet, ha részleteiben nem is, de egészében új és eredeti (a guberálók véletlenül beindítanak egy idegen szondát). Az ötletet hordozó cselekmény szellemesen új (a guberálók: mint a lomtalanítások haszonélvezői a jövőben). A szerkezet az érdeklődést mindvégig fenntartja. A végső ellentét a galaxis ökonomikus rendjét tisztelő ember és a guberálók által fölriasztott idegen civilizáció között csattanóként is funkcionál. A novella legjobb alkotórésze a három űrroma, az ő beszédük, cselekedeteik teszik élvezetessé a novellát.

SZÉLESI Sándor, Halálodig, halálomig, A láthatatlan város, 20360.

Az új találmányok veszélyei témakör alkalmazása: gondolatátvitel speciális célra. Az ötlet (a házastárs fejébe belelátni) nem új (az orosz irodalomban már találkozhattunk vele), értéke az elhidegülő házasság rajza, a gyanakvás, a zöldszemű szörny, a vívódás és a rettenetes bizonyosság ábrázolása. Az epikum szerény, de a lélekábrázolás elmélyült, árnyalt: valódi, vívódó egyéniségeket állít elénk. A környezetrajz vázlatos, a párbeszédet belső beszéd helyettesíti.

SZLOBODNIK Gábor, Az idő börtönében = Pirkadatra várva, Bp., Mithol, 2007. 216-234.

Bár a „párhuzamos idősíkok” kifejezés a sci-fibe sorolhatóvá teszi a művet, témája és jellege szerint nem annyira tudományos-fantasztikus, mint fantasztikus novelláról van szó. Az ötlet eredeti szerkesztménye a különböző valóságsíkok találkozásának. Cselekménye nem túl gazdag (a vonattal való találkozásokat séták és nem túl mély elmélkedések tarkítják). A narráció ügyes (rendőri jelentés és mellékletei). Élvezetes a diósgyőri, jól láthatóan bensőségesen ismert helyszín rajza. A főhős jelleme némiképp kialakulatlan, de fiatalemberről lévén szó hihető. A megírásban egy-két helyütt zavaró célszerűtlenségek bukkannak elő.

TÓTH Norbert (Allen NEWMAN), Élet a Marson = Amnézia, Cherubion Könyvkiadó, 2008. (Cherubion Science Fiction, 36.) 225-237.

Játékos tudatcsere-baleset a marsi pilóta és a marsi őslakos (plusz az űrhajókapitány-nő) között. Az ötlet jó, a cselekmény érdekes. A szerkezet pontosan alkalmas a célra. A párbeszédek jobban is kihasználhatnák a humor lehetőségeit.

TÓTHNÉ BARANYAI Judit, Úton hazafelé, Új Galaxis, 11. 135-148.

Nyomasztó, semmi (érzelmi) kárpótlást nem kínáló írás. Az epikum végelemzésben egy fogolyszöktetés története, eredetiségét az adja, hogy a vérengző idegen, valamint ember-felesége és fia egymást szöktetik meg az emberek fogságából, hogy az idegenek inváziója elől biztonságba kerüljenek. A cselekmény egyvonalú, a kezdeti vontatottság után végül nagyobb fordulat és feszültség nélkül lezajlik, csattanót nem tartalmaz. A személyiségábrázolás nagy hiányossága, hogy nem ad magyarázatot a nő árulására: miért állt át a kannibál idegen oldalára, segíti megszökni emberek legyilkolása árán. Epikus hiány, hogy nem látszik a kiszabadulása óta eltelt öt év érzelmi útja, talán az érzelmi kulcs; a várható megoldás – az emberiségből csak a nevelőapjához asszimilálódó embergyermek marad – emiatt nemcsak fenyegető, hanem pesszimista is, és egy magyarázat nélkül maradó értékválságról tanúskodik. Személyiségábrázolása vázlatos, környezetábrázolással nem foglalkozik.

VASTAG Zoltán, Naptánc, Új Galaxis, 11. 149-151.

A történet végeredményben bizonyos rovarok (skorpió, fekete özvegy stb.) utódnemzése idegen civilizációra alkalmazva. Az idegen nász leírása némi idegen környezetrajzzal párosul.