Benedek Marcell

Benedek Marcell (1885. szeptember 22., Budapest – 1969. május 30., Budapest) – író, irodalomtörténész, műfordító. Benedek Elek fia. Budapesten szerzett magyar-német szakos tanári diplomát, itt doktorált (1907). A Thália Társaság egyik alapítója. Gimnáziumi tanár (1908-1918), középiskolai igazgató (1918-1919), az Országos Tanáregyesület főtitkára (1919). 1919 őszétől szellemi szabadfoglalkozású íróként írásból, fordításból, előadásokból tartotta fenn magát. 1939-től az Új Idők Irodalmi Intézet munkatársa, utóbb igazgatója. 1945-től a kolozsvári egyetem tanára, a Magyar Színház dramaturgja és rendezője, a Kamaraszínház vezetője. 1957 és 1962 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára. Az irodalomtudomány doktora (1952). Díjai: Palmes Academiques (1928), Baumgarten-díj (1944), Kossuth-díj (1963). – Mintegy kétszáz művet fordított a francia, angol és német irodalomból, egyebek között H. G. Wells munkáit. Sokoldalú szerző, életművét a humanizmus határozta meg. Hősei a modern társadalomban a humanizmus szellemiségét követő, emiatt magányosságra ítélt személyek, sorsuk többnyire tragikus.– A G-sugarak c. tudományos-fantasztikusnak nevezhető novellája egy párhuzamos dimenzióba kalauzol el bennünket. A főszereplő különös történetét barátja elbeszéléséből ismerjük meg. A mű hőséről csak azt tudjuk, hogy a szanszkrit filológia tanára, aki gyermekkorától fogva látási rendellenességekkel küzdött, s néhány hónapja „teljesen megvakult”. Csak később derül ki, hogy a szeme valami mássá alakult át: a mi világunkat nem látja, ellenben egy másik valóságot, egy idegen világot igen. Ő ennek a dimenziónak a G-világ nevet adta, amely a G-sugarak által érzékelhető. A Budapest helyén létező párhuzamos valóság nem lakatlan: békés, humánus lények népesítik be, akik külsejükre nézve emberszabásúak, ám erkölcseikben túlszárnyalnak minket. Megvetik a testi szerelmet, puszta megjelenésükkel a finomságot, a lelki tisztaságot hirdetik. Ám életük szenvedéssel telt, mióta megjelentek a szörnyetegek. „Ez az uralkodó faj, amely leigázta a G-emberek gyönge, elfinomult népét. Fekete alakok. [...] Nincs emberformájuk. [...] Sokkal többen vannak a G-embereknél, s bár szellemi tekintetben a sarkukig sem érnek, uralkodnak rajtuk, mert fegyverük irtózatos.” Ez a szörnyű fegyver hosszú kar végén két olyan csáp, mint a rák ollója. A szörnyetegek rabszolgaként dolgoztatják a G-embereket, állatok módjára etetik és tenyésztik őket (a G-emberek nemigen szaporák, megvetik a hús gyönyöreit, így az erőszakos tenyésztés a legmegalázóbb dolog számukra). Hősünk érti a G-embereket (telepatikus úton kommunikálnak), ám ő nem tud hozzájuk szólni, s a világ lakói nem is látják őt. A G-emberek tragikus világában van azért egy reménnyel kecsegtető, üde színfolt: egy szerelmespár – Sakuntala és Dusjanta – megszabadult a szörnyetegek uralma alól, s egy erdőben elrejtőzve éli idillikus életét. Hozzájuk – „kedvenceihez” – vezeti el barátját szanszkrit filológusunk. A pár szerelmes beszélgetésébe feledkezve elhagyja az oltalmat adó erdő sűrűjét, s a szörnyetegek karmai (ollói?) közé kerül, akik a megvetett szerelmeskedésre kényszerítik őket, s mindezt a téboly mezsgyéjén álló filológus szeme láttára, aki képtelen közbeavatkozni. A novella kettős tragédiába torkollik: az utolsó szabad pár elbukik, és a főszereplő sorsát is sejteni lehet – bolondnak nyilvánítják.

Bibliográfia: A G-sugarak, Nyugat, 1922/11. 752-759; Uaz. = A rádiumkirály, vál. URBÁN László, szerk. CSERNAI Zoltán, Bp., Word SF Magyar Tagozata, 1989. 204-216.

Irodalom: BENEDEK István, Benedek Marcell, 1977.

Nagy András Ödön