PIERROT – GÁBOR Endre: Az ördög köve

Pierrot - Gábor Endre, Az ördög köve,

Bp., Alexandra Kiadó, 2012. 443 l.

Két szerző egy regénye. Vagy pontosítva: a művet Pierrot forgatókönyve alapján írta Gábor Endre. Nem is az a kérdés, hogy ez mennyire rizikós vállalkozás, hiszen a könyv a Jonathan Hunt Kalandok sorozat második kötete, és az elsőt Pierrot sikeresen, szintén egy társszerzővel ültette át könyvbe. Viszont azt a sci-fi író Szélesi Sándorral. Gábor Endre pedig ezelőtt leginkább kemény krimit írt (Sztárvadászat, Halálnász). A valódi kérdés tehát az: mennyire érte meg ez a váltás? Ebben a kötetben inkább a krimi dominál, mint a sci-fi, de a sorozat szülőatyja, Pierrot pontosan ezt szerette volna. Nehéz dolguk volt az alkotóknak (vagy inkább Pierrot-nak), hiszen egyrészt az íróváltásnak zökkenőmentes folytatást kellett biztosítania, másrészt egy méltó folytatással kellett előrukkolniuk.

A folytatás és az íróváltás nem okoz csalódást, sőt a mű akár önálló alkotásként is megállja a helyét. Az első kötet egri időutazós témáját titokzatos gyilkos kövek, vagyis igazából meteoritok utáni (főleg) debreceni nyomozás és hajsza vette át a múltban és a jelenben. Ismét Magyarországon játszódik a történet, nem véletlenül, hiszen a magyar Indiana Jonesként hirdetett Jonathan Hunt történeteinek egyik nagy érdeme, hogy a magyar történelem misztikus rejtélyeit kutatják, legyen szó mindenki által ismert eseményekről, városokról, személyekről (mint az első kötetben), vagy mint a mostani regényben, a nagyközönség által kevésbé ismert kiemelkedő emberek (Hatvani István, a Magyar Faust), helyek (debreceni Atommagkutató Intézet, Atomki) fiktív és valós történetéről.

A cím azonnal beindítja az ember fantáziáját, hiszen ami az ördögé vagy ördögtől való, az biztosan sok bajt, kárt fog okozni. Továbbá eszünkbe juttathatja a legendás bölcsek kövét (amellyel a műben többen azonosítják a követ), ám semmi köze hozzá. Halálos miazmát rejtenek a kövek, ami kiszabadulva igazi tömegpusztító fegyver. Emellett még gyémánthoz hasonló kristállyal is rendelkeznek, amiért az antagonisták mindent megtesznek, hogy megkaparintsák. A nem hétköznapi, halálos kövek utáni hajsza pedig kiváló folytatása az 1. kötetnek.

A múlt eseményeit végig egy vagy két E/3. személyű elbeszélő szemével látjuk, nem keletkezik zökkenő sehol. A jelen eseményeit főleg Jonathan nézőpontjából követjük, ám néhányszor átvált két másik szereplő, Balázs és Dragonics szemszögére. Ez szükséges, egyrészt a két karakter közös jelenetei, másrészt a történethez új információkat hozzáadó tevékenységeik miatt.

A több idősíkon játszódó történetben a szereplők úgy beszélnek, viselkednek, ahogy a saját koruk megkívánja. Egy kivételével karakterüknek megfelelően nyilatkoznak meg. Leginkább a már említett három férfi szereplő: Jonathan, Balázs és Dragonics alakítja az eseményeket.

A kivétel a fő női szereplő, Vera, akinek ambivalens személyiségével akadnak gondok. Fiatal tudós, aki egyben anyáskodó, túlságosan félti az öccsét, és gyerekesen viselkedik. Hiába kiváló, tehetséges tudós az Atomkinél, nem tudjuk komolyan venni. Nem viselkedik, gondolkodik logikusan. Például: amikor egy ismeretlen rendőrnek adva ki magát felhívja azzal, hogy a nemrég elrabolt, majd előkerült öccséről kell beszélniük, és ezért találkozni akar vele, ő egyáltalán nem kezd el gyanakodni az emberrablóra. Még Jonathannek kell erről meggyőznie a naiv lányt! Pedig az összefüggéseket látnia kellene, vagy legalább elgondolkodnia rajtuk. Nem erős, inkább szenvedő alanya a cselekményeknek. Aktivitása öccse eltűnésében kimerül annyiban, hogy Jonathanhez fordul segítségért, akit igazából akkor még alig ismert, és rábízza a nyomozást. Ez nem túl életszerű!

A történet négy nagy fejezetre oszlik, háromban a felépítés azonos: egy cselekmény a múltban, utána egy a jelenben. A negyedikben már csak a jelenben folynak az események. A történet feszültségívének hibája, hogy az ördög köve utáni nyomozás helyett Balázs elrablása és megkerülése hangsúlyosabbá válik. Ez annyira előtérbe nyomul, hogy amikor a harmadik fejezet vége felé végre előkerül az elrabolt fiú, akkor a történet megakad. A kő utáni hajszára valójában egynél alig több fejezet jut, pedig erről a meteoritról szól az egész könyv mind a múltban, a jelenben és a címben! Másodlagos szerepe ezért nem elfogadható.

Sajnos a szerkesztői figyelmetlenség másutt is szembetűnik. A mű többször időzavarba kerül a jelenben játszódó cselekményben. Az első fejezet első lapján (21.) a dátum 2007. augusztus 12., a könyv és az akkori világ jelenje, ahol nem ugrál előre-hátra a történet. Ezért szúr szemet, hogy a 96. lapon visszaköszön újra augusztus 13., mégpedig úgy, hogy közben a történet rendesen haladt a jelenben. Ha megnézzük, hogy milyen napra esett augusztus 12-e, akkor kiderül, hogy vasárnapra. Tudható a 31. lap augusztus 12-ei cselekményéből, hogy Jonathan Hunt találkozója Paolo Galluzzival (amiért elsősorban Debrecenbe utazott) nem jön össze másnap, ezért átrakják vasárnap délelőttre (!). Mivel a történet nem úgy halad tovább, hogy aznap, vagyis a hibás vasárnapon létrejönne a találkozó, itt már biztos, hogy hibás a dátum. A 96. lapig lejátszódó fejleményekből és párbeszédekből pedig világosan kitűnik, hogy a fejezetet nyitó augusztus 12. igazából augusztus 10., péntek. Ezt még inkább megerősíti Jonathan és Vera hibásan augusztus 14-én, vasárnap játszódó párbeszéde a 88. lapon, akik előzőleg megbeszélték, hogy vasárnap várost néznek:

„- És te mivel töltötted a hétvégét?

- Munkával - legyintett a lány. - Pénteken éjfél is elmúlt, mire befejeztem a mérést. Tegnap reggel a tanulmányomon dolgoztam, este meg fogadáson voltam Balázzsal és az igazgatóval.”

Ilyen baki még előfordul a 304. lapon, az addig augusztus 15-ei nap hirtelen át vált 16-ába, majd ismét 15-ére (308. lap). Nap és dátum tévesztése egyszerre is előfordul. Az augusztus 22-én, szerdán játszódó résznél a 353. lapon, ahol Verát felhívja az ismeretlen, rendőrnek adva ki magát:

„ ...A hajókikötő megfelel önnek? Holnap nem érek rá, de csütörtökön, este hatkor ott tudnék lenni.

- Rendben van - mondta a lány.”

A holnapután pénteken, augusztus 24-én volna. Valószínűleg a párbeszédnél pénteket szándékoztak írni, mivel a mű ezután időügyileg nem kerül ellenmondásba.

Végül az egyéb kiadói munkáról. A könyv több mint 450 lap, keményfedeles, ezért nagyon kellemes kézbe venni. Jó döntés volt, hogy nem fehér papírra, hanem fásabb hatású, vastag papírra nyomtatták, egy múltban és jelenben játszódó kalandtörténethez ez jobban illik. Az illusztrációkat is teljesen eltalálták, a borítón és a védőborítón is ugyanaz a kép szerepel: egy Föld felé tartó meteor, alatta évszámok. A történethez teljesen illik a kép, bár rögtön lehet sejteni, hogy mi ebből az ördög köve. Még megemlítendők Pierrot fejezetnyitó, fekete-fehér fényképei, melyeket az előző kötetnél is alkotott, és itt is megteremtik az alaphangulatot. A hosszan kifejtett időzavaron és pár helyesírási hibán kívül a kiadás kielégítő.

Debreczeni Alexandra