Harangozó Balázs: Az evolvens kalózai

Harangozó Balázs (Kevin H. Twelve), Az evolvens kalózai,

= Az evolvens kalózai, Budapest, Graal Könyvek Kiadó, 2005. 245-324.

E kisregényben a cím az egyetlen, ami a mű folyamán tökéletesen elnyeri értelmét, hiszen az már az első sorokban kiderül, hogy a fókuszba állított szereplőgárda egy kalózcsapat. Viszont az evolvens már nagyobb fejtörést okoz az olvasónak, noha később kiderül, hogy nagyjából a tér és idő hálózatát jelenti, amelyben a kalózok többszörösen is elkalandoznak.

A regény az elejétől fogva, gyakorlatilag szusszanást sem hagyva az olvasónak, borzalmasabbnál borzalmasabb kalandok sorozata. Talán az egyetlen pontja a műnek, mikor az olvasó fellélegezhet, közvetlen a második nagy megmenekülés után jön el. Ezután már végig egyik túlélhetetlennek beharangozott összecsapás követi a másikat a legrettenetesebb ellenfelekkel, amiket csak el lehet képzelni (vagy el se). Mindezt gazdagon és szervesen átszövi a germán-kelta mitológia, amely utalásokat a szerző lábjegyzetel is, hogy a megértést segítse, bár néhány helyen megválik ettől a jó szokásától. A germán-kelta mitológiai utalásokkal szemben a szintén szervesen a regénybe ágyazott mágikus-démonikus utalásrendszer (amelyre az átlag olvasónak feltehetően sokkal kisebb rálátása lehet) már szinte egyáltalán nincs lábjegyzetelve, így sokszor csak találgatni lehet, hogy pontosan mire gondol a szerző.

A jellemábrázolás elnagyolt, alaptalan, ahhoz legközelebbi példa talán csak az lehet, hogy a kormányos Miika, mindvégig egy salmiakkikossu (fekete színű, ammónium-klorid vodka) után sóvárog. Különben a szereplők egymástól nem elkülöníthetőek vagy megjegyezhetőek. Jellemükön kívül a fajuk sem határozható meg. Az olvasó már-már azt hinné, emberek ezek a bizonyos kalózok, de akkor az egyikük sötétlilán (303.) kezd vérezni.

Mivel nincsenek jellemek, a cselekmény sem alapulhat rajtuk. A kalózok tulajdonképpen a véletlen tengerén sodródnak mindvégig. Az egyetlen motiváció, ami előre viszi őket valamennyire, akkor merül fel, mikor a kapitányt, Thort a véletlenek furcsa összjátéka folytán megszállja egy démon, és mikor a csapat egy bravúr segítségével felfedez egy démonidéző űrállomást, a sámánjuk azt mondja nekik, hogy itt megtalálhatják a válaszokat, amelyek segíthetnek a kapitány megmentésében. Ebből kifolyólag az evolvens kalózai támadnak és tarolnak, végül mégsem saját erejüknek vagy eszüknek köszönhetik, hogy a kapitány megmenekül – azt ugyanis nem tudja meg az olvasó, miképpen szabadul meg Thor a démontól.

A cselekmény megértését nehezíti, hogy az időrendbe olykor tisztes vargabetűt kanyarít a szerző: például egy harc kellős közepén, miután egy DNS-gránáttal elpusztítanak egy fajt, visszaugrik egy korábbi harcállapotra, hogy bemutathassa, mekkora veszéllyel néz szembe a harcos, és mennyire semmi esélye nem lenne a túlélésre – hacsak a DNS-gránát hirtelen el nem pusztítaná a rá támadó szörnyet. Ezt az időugrást azonban a szerző semmilyen nyelvi eszközzel nem jelzi az olvasó felé.

Más helyeken légből kapott tudással zavarja meg az olvasót. Például az éppen felbukkanó ellenfelekről már eleve közli, hogy alak- vagy anyagváltók, mielőtt azok ennek bármi jelét mutatták volna. Vagy éppen részletesen leírja a szerző a démonidéző termet, csak éppen azt felejti el közölni, hogy egyébként két áldozat is tartózkodik a szobában oltárokhoz kötözve, nem csak a démonidéző pap. Az áldozatok csak oldalakkal később tűnnek fel.

Egységes nézőpontról beszélni a regény kapcsán nem lehet, még úgy sem, hogy javarészt a kalózok állnak a szerző figyelmének középpontjában, de már igen korán, a regény ötödik lapján elkalandozik a narrátor a – különben teljesen lényegtelen – ellenséges gálya kapitányának tudatába. Azután a regény vége felé többször is kiugrunk egy Lucius Astor nevű figurára, akiről a szerző nyilvánvalóvá teszi, hogy ő építtette valamilyen céllal az űrállomást, a célt azonban csak homályosan sejteti.

A kalózok természetesen megmenekülnek a regény végén, de hogy miként, azt világosan tudni nem lehet, a legkevésbé a már említett Thor kapitányról. Mindenesetre túlélik, a regény cselekménye visszahurkolódik magába, de ez sincs érthetően leírva, és arról sem lehet fogalmunk sem, hogy mi volt a kimenetel. Az egyetlen, erőszakkal levonható tanulság: ne idézz démont – és főleg ne állj az útjába. De ezt, feltehetően, az olvasók többsége magától is tudja.

Párbeszéd nem sok van, de azokról megpróbálja elhitetni az író, hogy helyük van – még ha néha nem is érti az olvasó, hogy miről beszélnek a szereplők pontosan.

A nyelvezet olykor nehézkes, vontatott, és sokszor nem illeszkedik a regény hangulatához. Például az „Ahogy a fenti férfi továbbhordozta tekintetét az alant dübörgő néma forgatagon…” (303.) félmondat egy ádáz csata leírása közben hangzik el.

További említésre méltó, a szerzőtől független, ám zavaró hibája a könyvnek, hogy a kiadó valamilyen megfontolás alapján olyan betűtípust választott, amelynek a karakterkészletében nem található Ő betű, és ezen kívül is több elgépelési, ragozási, számbeli egyeztetési és elválasztási hibát benne hagyott a szövegben. De legalább a kötet keménytáblás, fűzött és védőborítóval ellátott, így végső soron az igényesség látszatával rendelkezik.

Mindazonáltal, ha az olvasóban nem forr a vágy, hogy megértse a történetet, jót mulathat a már említett Miika folytonos sirámain az alkohol után, és ha érdekli éppen a germán-kelta mitológia, élvezheti a színes utalásokat, de ehhez véleményem szerint minden szintű esztétikai igényét háttérbe kell szorítania a lehető legteljesebb mértékben.

Szilágyi Ágnes