Embedded Files
(EUROCON, Temesvár, 1994. május 29.)
Mélyen tisztelt Elnök Úr, tisztelt Közönség, Hölgyeim és Uraim!
Elnökünk már bemutatott engem; köszönöm becsülô szavait.
Engedjék meg most nekem, hogy az alkalmat megragadjam, és
bemutassam csoportunk fiatal munkatársait. Ők a szerzôi annak
a füzetnek, amelyet a konferencia kezdetén átnyújtottunk
Önöknek. Ez a füzet jelentôsen megkönnyíti a feladatomat: a
benne közölt adatokat nem fogom megismételni.
A füzet a SF--irodalmi szeminárium munkája és ajándéka. Ez a
szeminárium másfél évvel ezelôtt alakult meg az Eötvös Loránd
Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetében. Pénzügyi
tôkével nem, de annál nagyobb szellemi tôkével rendelkezik. Van
egy minimális és egy maximális programunk. A minimális program:
összefoglalni a magyar nyelven közreadott SF--művek
bibliográfiáját, rendszerezni ennek az irodalmi témakörnek a
jelenségeit és leírni a magyar SF--szerzôk (ez azt jelenti: a
szerzôk, akik műveiket magyarul írják) életművét. A maximális
program: megírni a magyar SF--irodalom történetét. Lehet, hogy
ez a cél anyagi körülményeinkhez képest némiképp
túlméretezettnek és igényesnek tűnik. De a szeminárium
munkatársai (a hallgatók, jövendô irodalomtörténészek és
kritikusok, valamint csekélységem) el fognak követni minden tôlük
telhetôt, tudatában lévén annak, hogy ez a szeminárium
tudtunkkal a tudományos--fantasztikus irodalom egyetlen
kutatóhelye Magyarországon. És meg kell mondanunk, hogy az írók
és a tudományos--fantasztikus irodalom szakemberei részérôl
eddig minden szellemi támogatást megkaptunk, és remélhetôleg a
jövôben is meg fogunk kapni.
Munkánk során mi a "többdimenziós esztétika" módszerét
alkalmazzuk, tehát nem tagoljuk az irodalmat magas irodalomra és
populáris irodalomra (ide értve a SF--irodalmat), ahol a kisebb
értékű műveket írnánk le; mi egységes irodalomfogalmat
tételezünk föl, amelyben (így a tudományos--fantasztikus
irodalomban is) születnek mesterművek (mint felsô értékszint),
születik kommersz (mint középsô értékszint), és selejt, giccs is
(mint alsó értékszint). Véleményünk szerint a SF--irodalom nem
irodalmi műfaj, hanem a művek egy különleges válfaja, egy
témakör, amely racionális világképre épül. Vannak közelebbi és
távolabbi rokonai, így a fantasztikus irodalom, a tézisregény, a
politikai és társadalmi utópiák és disztópiák, a kalandregény, a
fantasztikus utazások stb.; ezek tiszteletreméltó és fontos
rokonai és ôsei, a SF--irodalom azonban már egy évszázada a
saját útját járja, természetesen bonyolult összefüggésben a
megnevezett és a meg nem nevezett irodalmi műfajokkal, témakörökkel és
stílusirányzatokkal, de teljesen önállóan, saját törvényei által
vezéreltetve.
A magyar tudományos--fantasztikus irodalomnak is megvannak a
maga rokonai és ôsei a fent megnevezett irodalmi körben,
amelyekkel szoros kölcsönhatásban a múlt század második felében
kiformálódott. A magyar SF--irodalomnak ez az elôtörténete jól
föl van tárva, annál is inkább, minthogy ezek
az irodalmi alkotások (pl. Bessenyei György, Ney Ferenc és
Jósika Miklós életműve) az úgynevezett hivatalos
irodalomtudomány szerint is az irodalom szerves részét képezik.
A következô korszak irodalma, a tudományos--fantasztikus
irodalom születése is megközelítôen hasonló helyzetben van: a
legnagyobb írók és műveik közismertek, pl. Jókai Mór, a
legismertebb magyar regényíró; Tóvölgyi/Schaffner Titusz,
korának neves spiritisztája, {Az új világ} c. regény
szerzôje (alcíme szerint ez egy "regény a szocializmus és
communizmus társadalmából"); Makay István, egy "asztronómiai
regény", a {Repülôgéppel a Holdra} írója; sôt mi több, ôk az
európai SF--lexikográfiában is helyet kaptak. De a
tudományos--fantasztikus irodalom megjelenése a népszerű
irodalomban alig ismert: az irodalomtörténet--írás nem vett
tudomást róla, csak az elméleti SF--irodalomban foglalta össze
ezt az anyagot néhány cikk és tanulmány.
A 20. század elsô felében a sci--fi irodalomnak ez a kettôssége
továbbra is megôrzôdött. Sok ismeretlen vagy alig ismert író
nagy tömegben publikált kisebb írásokat a népszerű
kiadványokban, és a legjelentôsebb írók használták a sci--fi
irodalom témáit és epikus kifejezéskincsét, mint pl. Babits
Mihály, Karinthy Frigyes, Szathmári Sándor. Ők egy új,
posztmodern irányzatot hoztak létre a tudományos--fantasztikus
irodalomban; a sci--finek ezt a válfaját, hangját a következôkben
sajnos ritkán alkalmazták, és az irodalomtörténet--írás műveiket
csak önmagában, mint munkásságuk részét és nem mint egy
összetartozó sci--fi irodalom részét értékelte.
A második világháború után az új társadalmi és ideológiai
rendszer születése pusztító hatással volt a fiatal sci--fi
irodalomra. Az új esztétika, a társadalmi problémák
ábrázolásának követelménye, a szocialista realizmus mint stílus
nem engedte meg a tudományos fantasztikum nem valóságos
cselekményét és problematikáját. Természetesen ebben az idôben
is íródtak értékes regények, pl. Fehér Klára és Marton Béla
tollából, de ezek különleges egyedi teljesítmények. Csak a
hatvanas és hetvenes évektôl kezdve, amikor a monolitikus
ideológiai rendszer oldódni kezdett, tudott egy gazdag és
szerves tudományos--fantasztikus irodalom kialakulni, bizonyos
mértékig "a magyar sci--fi atyja", Kuczka Péter szervezô
tevékenységének köszönhetôen. Ez már a "puha diktatúra" ideje.
Ebben az idôszakban indították az elsô sorozatokat, a "Kozmosz
Fantasztikus Könyvek"-et (1969), a "Fantasztikus Sorozat"-ot
(1970), a {SF--Tájékoztató} c. folyóiratot (1971), a {\it
Galaktika} (1972) és a {\it Metagalaktika} (1978) c.
antológiákat, és ebben az idôszakban léptek föl a mai érett
írónemzedék képviselôi, Bogáti Péter, Csernai Zoltán, Szepes
Mária és Zsoldos Péter.
A tudományos--fantasztikus irodalom írói és szakemberei gyakran
panaszkodnak, hogy a hivatalos irodalomtudomány mind a mai napig
nem ismeri el egyenrangúnak az irodalomnak ezt a körét vagy
válfaját. Hála Istennek! Legyenek meggyôzôdve róla: így jobb. A
tudományos--fantasztikus irodalom így az elmúlt évtizedekben a
hivatalos irodalomtudomány támogatása és elismerése nélkül, de
egyúttal a szabályozása, befolyása és ellenôrzése nélkül is
tudott fejlôdni. Így mégis ki tudott alakulni egy sokoldalú,
friss és formagazdag tudományos--fantasztikus irodalom. Az
irodalomtudomány figyelme hiányának köszönhetôen a
tudományos--fantasztikus irodalomnak sohasem volt az az
alapfeladata, hogy ábrázolja a jövô társadalom képét. Az is
meglehetôsen hamis és (a sci--fi irodalom jövendô fejlôdésére
nézve) veszélyes elképzelés volt, hogy a sci--fi irodalom a
tudománynépszerűsítô irodalom mézeskanala kell hogy legyen -- és
ilyen elképzelések még a múlt évtizedben is elhangzottak. (Én
még emlékszem gyermekkoromból efféle regényekre, bár
természetesen nem akarom ôket megnevezni, noha -- be kell
ismernem -- gyermekként élveztem ezeket a regényeket.)
Szerencsére az íróknak általában ennél több eszük és
küldetéstudatuk volt. Kérem, ne értsenek félre. A tudományt
népszerűsíteni, ez nagy és fontos feladat a harmadik évezred
küszöbén. Ez azonban a tudománynépszerűsítô irodalom, és nem a
szépirodalom feladata! A sci--fi irodalom azonban, mint fikció,
a szépirodalom egyik alfaja.
Az irodalomelméletben volt még egy, hasonlóan hamis elképzelés:
hogy a sci--fi irodalomnak a jövendô társadalmat mint a jövô
ideális társadalmát, azaz a megvalósult kommunizmus
osztálynélküli, demokratikus társadalmát kell ábrázolnia.
Szerencsére ez az elképzelés megvalósíthatatlan. Én mint
irodalomtörténész, aki az irodalom utolsó kétezer évének
történetét ismeri, meg kell hogy állapítsam: az irodalom minden
idôben csak a jelent tudja ábrázolni, függetlenül attól, mikor
játszódik. De nos fabula narratur [Rólunk szól a mese]! És a
magyar tudományos--fantasztikus irodalom kutatása ugyanerrôl
gyôz meg.
A hetvenes évek végén lépett föl egy fiatal írónemzedék, amelyet
Tôke Péter, Nemere István, Szentmihályi Szabó Péter, D. Németh
István, Pap Viola neve fémjelez. A nyolcvanas évek elején
ugyanezen nemzedék még egy csoportja csatlakozott hozzájuk, pl.
Dévényi Tibor, Lôrincz L. László, V. Nagy Zsuzsanna, Weinbrenner
Rudolf, Gáspár András, Kasztovszky Béla, Kaszás István, László
Endre és vendéglátónk, Mandics György. Ezekben az években új
sorozatok jelentek meg: a "Fantasztikus Történetek" (1986) és a
"Galaktika Fantasztikus Könyvek" (1988), továbbá egy új
folyóirat, a {Robur} (1984--86). Még a szépirodalom más
válfajainak írói, sôt a tudománynépszerűsítô irodalom írói is
írtak SF--műveket, mint pl. Gyertyán Ervin, Fekete Gyula, Erdei
Grünwald Mihály; a másik oldalról Botond Bolics György, Kulin
György. Ebben az idôszakban több mint hatvan író több mint
háromszáz SF--művet jelentetett meg a folyóiratokban és sorozatokban.
Ezek a művek témájukra, belsô világukra, üzenetükre, hangjukra
és stílusukra nézve gazdag, sokféle, sokszínű csoportot
képeznek. Nem merészkedhetem arra vállalkozni elôadásom hátralévô
tizenöt percében, hogy ezeket kimerítô és részletes vizsgálatnak
vessem alá: a szeminárium és én erre fogjuk szentelni következô
éveinket. Most csak ennek az irodalomnak fôként a témájukkal
kapcsolatos néhány sajátságát tudom megvilágítani.
Az európai sci--fi irodalommal összehasonlítva van néhány téma,
amely jobban, és van, amely kevésbé érdekli a magyar írókat. A
legérdekesebbek egyike ezek közül az idô és az idôutazás. Ebben
a témakörben több jelentôs mű született.
Megállapíthatjuk: a magyar írók egyáltalán nem érdeklôdnek az
idôutazás technikai lehetôsége, megvalósítási módja iránt.
Vannak elbeszélések, amelyekben az idôutazás egyáltalán nem
igényel technikai eszközt, gépet, véletlenül át lehet esni a
múltba, mint pl. V. Nagy Zsuzsanna novellájában, az {\it
Aggteleki emlék}ben (Robur 11. Bp. 1986. 55--60). Szepes Mária
titokzatos világában sem húzódik világos határ a jelen és a múlt
között: {Dimenziókapu} c. novellájában (Robur 8. Bp. 1985.
55--61.) az átlépés egyik idôbôl a másikba a béke jele, híd,
kapocs a különbözô generációk, a gyerekek és az öregek között.
(Újabban Nemere István {Telitalálat} c. novellája ábrázol
ilyen idôutazást: a fôhôs egyszerűen koncentrálással tud mozogni
az idôben a lottónyereményekért (Gal 1992/12. 66--67.).)
De ha van is technikai eszköze az idôutazásnak, az semmilyen
szerepet nem játszik. Lôrincz L. László {Szeméttelep} c.
elbeszélésében (Gal 1987/1. 46--69.) a szemétszállítók a jövôbôl
rendszeresen átjárnak
hozzánk, hogy a jövô fölhalmozódott szemetét nálunk lerakják.
Nekik az idôutazás céljára van egy léghajóra hasonló gépük, és
van "légmotorjuk". Ez azonban a cselekmény szempontjából
mellékes, a központi probléma a felelôsség: a mi felelôsségünk a
jövôért és a jövô felelôssége értünk, az ôsökért: "Lehet, hogy
járni lehet az idôben, de szórakozni nem lehet vele." Gáspár
András {A Gyôzelem koszorúi} (Gal 1987/10. 34--41.) és {\it
"Reményfutam"} (Gal 1988/12. 38--44.) c.
elbeszéléseiben egy csodálatos fát és egy alagutat talál ki,
mint az idôutazás eszközeit. Ezek az idôutazási metódusok
léteznek, és nem igényelnek magyarázatot. Az idôutazás, az
összeköttetés a különbözô idôk között az ô hôsei számára egy
erkölcsi csapda megoldása, lehetôség az általunk vagy mások
által elkövetett bűnök jóvátételére. Ugyanezt a szerepet tölti
be az idôutazás Weinbrenner Rudolf {Párhuzamos életrajzok}
c. elbeszélésében (A kitüntetés. Bp. 1985. 99--168.): megmenteni
a tudós feleségét, aki az ô
mulasztása következtében halt meg. Nála és csak nála esik szó
arról, hogy a tudós idôgépet épít, ennek a mozzanatnak azonban
itt nem technikai, hanem dramaturgiai jelentôsége van, mint a
férj bánata, áldozatkészsége megtestesült jelének.
De sem ezekben, sem más, az idôutazásról szóló elbeszélésekben
egyáltalán nem az idôutazásról van szó. A probléma alapja a
történelem (a jelen vagy a múlt) megváltoztatásának kérdése.
Van-e nekünk (vagy az embernek) befolyásunk a történelemre, a
társadalom fejlôdésére, vagy nincs? Van-e szerepe az egyes
embernek a történelem menetében, vagy nincs? Erre a fô kérdésre
a szerzôk nem egyforma választ adnak. Bogáti Péter {\it
Idôtojás} c. regénye (Robur 13. Bp. 1986. 26--84.; 14. Bp. 1986.
55--96.) különbözô korokból származó fiúkról szól, akik a
jövôbôl ellopott, tojás formájú idôgéppel kísérlik meg, hogy a
különbözô korokban segítsenek nekik rokonszenves ifjú
barátaiknak. Minden tehetségüket, okosságukat, ügyességüket és a
ravaszságukat is használniuk kell, de nekik sikerül befolyásolni
az eseményeket. Lôrincz L. László {Idôutazás} c. ironikus
novellájában (Gal 1986/7. 31--33.) a jelen nem
változtatható meg a múltban. Hiába utazik vissza a múltba a
három alkalmazott, hogy új fônökükkel {\it annak} gyermekkorában
barátságot kössenek, összetévesztik a gyerekeket, és megsértik,
megalázzák jövendô fônöküket.
Ez a cselekmény, a múltba utazni, hogy megváltoztassuk a
jelent, gyakran összefüggésben áll azzal a mellékértelemmel,
hogy jóvátegyük a hibákat, de történelmi méretekben.
Szentmihályi Szabó Péter {\it Látogató a végtelenbôl} c.
regényében (Bp. 1989.) egy mai magyar család egy másik civilizáció
képviselôjének segítségével kísérli meg Mátyás király halálát
megakadályozni: így a magyar történelem is megváltozna. Mátyás
király mégis meghalt, s az is lehet, hogy éppen a látogatás
beavatkozásának következtében.
Ahogy azt Önök már láthatják, ezekben a művekben az ember
részvételérôl van szó a történelmi folyamatban, filozófiai
értelemben a determináció és a szabad akarat kérdésérôl. A
szerzôk nem hisznek abban, hogy az embernek passzívan el kell
viselnie a változásokat; de abban sem, hogy a történelem menetét
aktívan, kedvünk szerint megváltoztathatjuk. A legtöbb, ha a
körülményekhez okosan alkalmazkodni tudunk. A férfinak, aki
hagyta meghalni a feleségét, viselnie kell a felelôsségét. Csak
Gáspár András {\it "Reményfutam"} c. elbeszélésében nyújt a
hôsének reményt, még egy lehetôséget mindent újra kezdeni, és ez
önmagában sokat elárul az ô írói művészetérôl. Az emberiségnek a
történelemben ilyen lehetôsége nincs, történelmünk egyszeri, azt
nem változtathatjuk meg, sôt mi több, meg kell ôriznünk annak
egységét és változatlanságát. Pl. Tôke Péter hangsúlyozza ezt a
gondolatot {\it Veszedelem az ôsvilágból} (Bp. 1986.) és {\it
Veszélyes idôsík} (Bp. 1988.) c. regényeiben. Sôt, Nemere István
{\it Idôtörés} c. regényében (Bp. 1984.) a jövôben idôrendôrség
működik. A regény negatív fôhôse egy történész, aki visszaszökik
a múltjába, a mi jelenünkbe, hogy egy dél--amerikai diktatúrában
a maga technikai segédeszközeivel karriert csináljon; a pozitív
fôhôs, az ellenfele az idôrendôr, aki a történelem
megváltoztatását, az idôtörést megakadályozni igyekszik. Célját
csak a {\it saját} jövôjének (a mi távoli jövônknek)
segítségével sikerül elérnie -- mivel a távoli jövô is ôrködni
fog a történelem zavartalan menetén.
A magyar SF--művek másik gyakran tárgyalt problémája a jövô
társadalma, a hatalom viszonya az emberhez és az emberé a
hatalomhoz. Egyébként ez valószínűleg közös kelet--európai
érdeklôdés. Írók egész sora foglalkozott e probléma különbözô
aspektusaival, pl. Fehér Klára {\it Oxygénia} c. regényében (Bp.
1974.), Czakó Gábor {\it A Sárkánymocsár ura} c. regényében (Bp.
1988.), Krausz Tivadar {\it Amikor a krumpli "hangulatba"
jön...} c. novellájában (Gal 1990/3. 95--96.). Tekintve a helyet
és az alkalmat, engedjék meg nekem, hogy ezúttal csak egyetlen
szerzô műveit emeljem ki: Mandics György Heraklida--trilógiáját.
A trilógia alapötlete: próbára tenni a különbözô mesterséges,
elsô pillantásra eszményinek tűnô társadalmi rendszereket. A
{\it Vasvilágok} c. elsô kötetben (Bukarest 1986.) a társadalom
három ellentétes világ egyensúlyán nyugszik. A második kísérlet
({\it Gubólakók.} Bukarest 1989.) a közép uralma. {\it A
drómosz} c. harmadik kötetben (Bukarest 1992.) a természetes
szelekció módszerét próbálják ki. De a Heraklidák mindhárom
kísérlete megbukik. A mesterséges társadalom, amelyet a
Heraklidák földöntúli hatalmukkal fölépítenek, a gyakorlatban
eltorzul, és embertelen, elidegenítô hatalomnak bizonyul. A
vasvilágok, az egyensúly társadalma statikus, eleve elrendelt,
feszültségektôl gyötört; a Gauss--harang világában a fejlôdés
hanyatlik, tele van bizalmatlansággal, gyanakvással, besúgással;
a harmadik világot a kiválasztottak uralják: ôk embertelen
teljesítménykényszerben élnek, a többség jogfosztottságban. A
második és harmadik kísérletben jelentôs szerepet játszik a
Gigantomat, a komputeróriás, aki segíteni akar az embernek; az ô
gondoskodása személytelen, átláthatatlan felsôbb hatalommá
torzul. Mindhárom társadalmat a másság iránti intolerancia
jellemzi. A hatalom bukását különbözô belsô tényezôk okozzák: az
elsô kísérletben a kevés kiválóak összeesküvése s hozzá a
vasvilágok belsô bomlása; a második kísérletben a tömeg érzelmei
a hatalom fenyegetései miatt: a félelem, az együttérzés, a
szánalom; a harmadik kísérletben a harc a személyi jogokért, az
individuális kapcsolatokért és a demokráciáért. Ezek a művek
nemcsak szórakoztatnak, meggyôznek, de különbözô társadalmi
rendszerek kórképét is adják.
A regények sorában a szerzô nézeteinek fejlôdése is
megfigyelhetô. Az egyes ember szerepe fokozatosan csökken, végül
teljesen eltűnik; a tömegek szerepe nô. Az ember egyre
kiszolgáltatottabb, a hôsiesség lehetetlen, a jókedv egyre
ritkább -- mintha a szerzô fokozatosan egyre kevésbé hinné, hogy
az egyes ember vagy a kiemelkedô kevesek kicsiny csoportja a
társadalom sorsát megváltoztatni, megjavítani tudja. Az egyetlen
érték, amely mindvégig megmarad, sôt megerôsödik, az ember és
ember közti viszony, az egyetlen erô, amely az embertelen
hatalmat szétbomlasztani képes.
A tömeg és az egyes ember szerepérôl a fiatal írónô, Pap Viola
homlokegyenest ellentétes nézeteket vall. Őt különösen
környezetünk problémái nyugtalanítják: a környezetszennyezés, az
esôerdôk kivágása, a kábítószerkereskedelem, a fegyverkezés.
Novelláiban ({\it A víz joga.} = Gal 1987/8. 55--58.; {\it
Szemed fénye.} = Gal 1989/2. 77--83.; {\it Az Admirális.} = Gal
1989/12. 74--77. stb.) a fôszereplôk az emberiség érdekében
lépnek föl, de a saját indítékaiktól vezérelve. Jellemzô példája
ennek {\it Az európai kukac} c. novella (Gal 1989/6. 67--70.).
Ennek fôszereplôje, Mariska asszony egy mesterségesen
elôállított kukac segítségével végrehajtja a teljes leszerelést,
de célja nem a béke, hanem a bosszú: bosszút akar állni
egykori kérôjén, a csodafegyver kitalálóján. Ez azt bizonyítja,
hogy a fiatal írónô nem bízik a tömegek történelmi szerepében:
szereplôi magányos hôsök, tevékenységüket a hatalom tudta és
támogatása nélkül, gyakran a hatalom ellen végzik, mint pl. a
tengeralattjárókat elpusztító polipok admirálisa.
A szerzôk gyakran foglalkoznak a jövô képével, amelyben a
társadalom túlfejlôdik, hanyatlik, az ember elfajul.
Gáspár András a közeljövôt ábrázolja, az embertelen hajszát az
üzletért trükkökkel, bérgyilkosokkal, mutánsokkal, amelyben
(akárcsak Mandics Györgynél) az egyetlen érték az ember és
ember közti viszony, az empátia, s ez egyúttal a megoldás
záloga. (Regényei, az {\it Ezüst félhold blues} (Bp.
1990.) és a {\it Kiálts farkast} (Bp. 1990.) különösen kedvesek
számunkra, mert ezekben a cselekmény színtere Budapest a jövôben
vagy egy alternatív jelenben.) A jövôképek végpontja Czakó Gábor
regénye, {\it A Sárkánymocsár ura}, amelyben a patkányok
társadalma veszi át a hatalmat az emberiségtôl a Földön.
(Egyébként a patkánytársadalom feudális diktatúraként működik.)
Összefoglalva: megállapíthatjuk, hogy a magyar SF--munkák ebben
a periódusban létezô kérdésekre adtak létezô válaszokat.
Válaszaik talán nem az elsô pillanatra érthetôk: a
tudományos--fantasztikus irodalom minden idôben rejtôzködô
irodalom volt. Ám ezek a válaszok az akkori magyar valóságra
vonatkoztak, ezért a magyar tudományos--fantasztikus irodalom a
magyar irodalomnak szerves és elválaszthatatlan része,
függetlenül a cselekmény, az ábrázolás és a stílus irodalmi szépségeitôl.
Ez volt a magyar tudományos--fantasztikus irodalom gyors és
sajnos rövid fölvirágzásának idôszaka. A társadalmi rendszer
változása, az állami támogatás megszűnte az írókat (és a
kiadókat is) kedvezôtlen helyzetbe hozta. A könyvkereskedelemnek
monopolhelyzete van a könyvpiacon, és ôk nem tudják vagy nem
akarják vállalni a magyar szerzôk művei terjesztésének
kockázatát. A publikációs lehetôségek, különösen magyar név
alatt, beszűkültek. (A részletes adatok a komputerünkben vannak,
nem akarom velük Önöket búsítani.) A szerzôk rákényszerülnek
arra, hogy fordítsanak, vagy álnéven írjanak kommersz műveket
vagy giccset, vagy megírt műveket ôrizgessenek az
íróasztalfiókban. Azt mondhatnánk: ez múló jelenség, a
társadalmi rendszerváltozás ára. De vigyázat, az irodalom nem
kísérlet! Elveszett olvasókat meghódítani, kisiklott
életpályákat helyrehozni, meg nem írt műveket megírni
lehetetlen. Éppen a sci--fi művekbôl tudjuk, hogy az elrontott
történelem idôutazással nem helyesbíthetô. A
tudományos--fantasztikus irodalmat ápolni, ez most bátorságot
kíván az íróktól éppúgy, mint a kiadóktól. A mi hivatásunk ebben
a helyzetben összegyűjteni és fölmutatni a sci--fi irodalom
értékeit, fölhívni rájuk az irodalomtudomány figyelmét. De mi
csak megírt, kiadott művekkel tudunk foglalkozni. Ha a
legjobbakat akarom kívánni, sok munkát kívánok magunknak. Ez azt
jelentené, hogy következô találkozásunkkor ismét egy virágzó
magyar tudományos--fantasztikus irodalomról számolhatunk be.
Köszönöm türelmüket.
{S. Sárdi Margit}
Page updated
Google Sites
Report abuse