Pap Viola: A megmaradás törvénye

Pap Viola, A megmaradás törvénye,

Galaktika, 264 (2012 március). 62-64.

Pap Viola egy évtizednyi fordítói munka után kezdett el ismételten sci-fi történeteket alkotni. A megmaradás törvénye címében Newtont idézi, akinek második törvénye szerint az energia nem vész el, csak átalakul. Pap a címbeli törvényt nem az energiára, hanem az emberekre alkalmazza. A főszereplő idős tudós a halhatatlanságot kutatja, hogy megbízói megmaradhassanak örök, fiatal és egészséges alakjukban.

A novella egyes szám harmadik személyben mesél, és a történet feléig sem a főszereplő neve, sem neme nem ismert – utóbbi igencsak zavaró, ha az olvasó egy nőt képzel el (hiszen nincsen olyan jel, mely ezt cáfolná), majd az egész világot át kell rendeznie a fejében, mivel később kiderül, hogy férfiról van szó. A történet világát a tudós gondolatainak leírásából ismerjük meg: az általa látott környezet eszébe juttatja a múltját, az olvasó számára összesen ennyi áll rendelkezésre. Az utolsó bekezdés kivételével nem hangzik el benne hangos szó.

Az örök élet kutatásának és a megoldás közelségének feszültségét meg-megszakítják a tudós elkalandozó gondolatai, így két, egybefűzött szálból áll a történet: az egyik a genom részletezése és a megoldás közelségének folytonos érzékeltetése, a másik az unalmas, nyirkos környezet ábrázolása, valamint a múlt eseményeinek, például a volt feleségek sorának felhánytorgatása, mely keserűséggel tölti el a tudóst. A két szál nincs eléggé összefésülve, emiatt szaggatott, nehezen érthető a történet.

A halhatatlanság kérdése ugyan örökké aktuális, de a novella főhősének, a tudós Ted Harrisnek a motivációi ismeretlenek maradnak az olvasó előtt. Megbízóit hajtja az örök élet utáni epekedés, de a novellából nem világos, hogy Harrist mi motiválja. Motiválatlanságánál már csak a befejezés homályosabb: a tudós már majdnem megfejti az örök élet titkát – mindezt egy padon ülve, ahol megvilágosodásszerűen már-már maga előtt látja a megoldást –, mikor egy általa lenézett idegen kántálása elfeledteti vele a halhatatlanság kulcsát. Az említett idegen a Bibliából, az efézusiaknak írt levél második fejezetéből idéz. A bibliai utalást tovább gondolva felidéződhet az olvasóban Az ember tragédiája, amelyben Isten két fát teremt a paradicsomban, a tudás és a halhatatlanság fáját. Ismert, mi történik a tudás fájával, a halhatatlanság azonban érintetlen gyümölcs marad. Így tehát az idegen – Isten szavaival az ajkán – tekinthető az angyalnak, aki ezt a halhatatlanságot óvja a halandóktól. Ezt a magyarázatot alátámasztja, hogy az idegenről, annak motivációiról és jelleméről semmit nem tudunk meg, kivéve, hogy miből idéz, de ez az egy, a tudós életéhez mérten jelentéktelen idegen elég ahhoz, hogy elűzze a zseniális gondolatot, mely megváltoztatná az emberiség világát.

Ellenségek híján nem születhetnek hősök, s bizony ezen tudósnak nincsen ellensége – nem is lesz belőle hős. Sem egy konkrét személy, sem önmaga nem állja útját, nem kell küzdenie, és a novellából kiderül, hogy ez egész életében így volt. Küzdelmei talán nincsenek is, hiszen ha egyszer minden az ölébe hullott, minek küzdjön? Amit elvesztett (például a párkapcsolatait), azt nem tekinti veszteségnek. Ha elfogadjuk a kántáló idegent mint Isten vagy a végzet küldöttét, akkor jogosnak tűnik, hogy a tudós végül nem jutott el felfedezése csúcsára: küzdelem nélkül nincsen győzelem.

Losonczki Eszter