KEMESE Fanni, A nagy alámerülés

Kemese Fanni, A nagy alámerülés,

Új Galaxis, 24, 2016. 5-15.

Kemese Fanni novellája a népszerű posztapokaliptikus filmek hangulatát idézi, valószínűleg tudatosan, mivel a maguk a szereplők is gyakran hasonlítják a kialakult helyzetet valamelyik jól ismert sorozat alapszituációjához.

A keretes szerkezet illeszkedik a témához, a kezdeti olvasói értetlenség az utolsó bekezdés felé haladva fokozatosan oldódik fel, ahogy lassan megtudjuk, mi a jelentősége az első mondatnak: „(…) arra gondoltam, hogy kopoltyút növesztek, és a víz alá költözöm”.

A történet egyes szám első személyű, női elbeszélőjén keresztül nyerhetünk betekintést abba, hogyan jelent meg, és terjedt el villámsebességgel az a vírusként (esetenként harapással) terjedő kór, amely az egész emberiség pusztulását fogja okozni.

A novella feltehetőleg a jelenben vagy a közeli jövőben játszódik (erre számos, jól működő utalást kapunk), Magyarországon, a fővárosban. Kevés szereplővel, mindössze két főhőssel dolgozik, az ő szemszögükből lehetünk tanúi annak, hogy a felforrósodott bolygón az emberek fokozatosan a vízimádat felé fordulnak, először csak ártalmatlan módon (pl. indokolatlan mennyiségű vízfogyasztással vagy a medencék iránti rajongással), később viszont megkezdődnek a rejtélyes, lépésekben történő átalakulások, egyre többen alakulnak át halemberekké, veszítik el emberi gondolkodásukat, és költöznek a víz alá.

Az elbeszélés rendkívül őszinte, naplószerű, bár a formájára nem kapunk utalást, nem tisztázott, a főszereplő hogyan tudta megőrizni emberi tudatát annyira, hogy elmesélhesse a történetet. Ha ettől eltekintünk, a memoárszerűség jól működik, a dialógusok hitelesek, nem mesterkéltek, nem nagyon találkozunk túlírt mondatokkal, az írónő a hétköznapi beszédet próbálta visszaadni, sikeresen.

A történet talán a globális felmelegedés veszélyeire próbálta felhívni a figyelmet, és a végkifejletet értelmezhetjük fordított evolúcióként, erre utal a cím is, a nagy alámerülés, vagyis az emberiség visszatérése a víz alá, egyfajta visszafejlődésként.

Az utolsó mondat is ezt támasztja alá, ebben a főszereplő a természetes kiválasztódást foglalja össze, kissé kegyetlenül, már empátiáját elveszítve: „a természet kirostálja az alkalmatlanokat”.

Iklódy Janka