S. Sárdi Margit: A Mars a sci-fi irodalomban

Az alábbiakban összefoglalom a jegyzeteket, amelyeket a Tudós Klub 2012. november 14-i, a Marsról szóló kerekasztal-beszélgetésére készítettem.

Mindenekelőtt szögezzük le: valójában a Marson játszódó SF-művek nem képeznek külön csoportot a sci-fi irodalmon belül. A tudományos kutatás természetes módon magára a helyre irányul, a hely, helyszín azonban a sci-fi irodalom számára szinte soha nem releváns. Hogy egy mű a Marson játszódik, általában nem több, mint a mesék elején a „Hol volt, hol nem volt”: azt jelzi, hogy fikció következik.

S van még egy alapvetően fontos megjegyeznivaló. A sci-fi irodalom egy művészeti ág része, s mint ilyennek, nem feladata a tudományos eredmények tükrözése vagy akár a tudományos hitelesség. A sci-fi szerzők általában minden időben igyekeztek a kor tudományos fogalmai szerint ábrázolni a Marsot, ez azonban nem jelenti azt, hogy művészi célból ne rugaszkodhatnának el a tudományos hitelességtől, pl. Roger ZELAZNY a közelmúltban is marslakókkal népesítette be a bolygót, hogy egy nagymúltú, túlfinomult kultúrájú, de már terméketlen népesség fejlődésének végső szakaszát ábrázolhassa (A Mars rózsája, Galaktika (I), 1985/2 (62). 3-21).

Egyébiránt a tudomány nézetei sem voltak változatlanok az elmúlt másfélszáz évben, vagyis az egykori tudományos hitelesség vagy elképzelhetőség mai szemmel akár naivitásnak is tűnhet. Percival Lowell (1855-1916) és Giovanni Virginio Schiaparelli (1835-1910) elképzelései a marsi csatornákról a 19. század utolsó, a 20. század első évtizedeiben komoly hatással voltak a közgondolkodásra, egyben a sci-fi írókra is. Erre a korabeli tudományos háttérre támaszkodott Edgar Rice BURROUGHS tucatnyi kötetből álló Mars-sorozata (1912-1964, az első kötet A Mars hercegnője címmel), bármennyire fantasy-szerűnek tűnik ma, és erre támaszkodott H. G. WELLS is a Világok harca (1898) megírásakor (az ebből Orson Welles által készített rádiójáték váltott ki tömeghisztériát 1938-ban).

A marsbéli csatornák feltételezése alakította ki a sci-fi irodalomban a Marsról az első képet. A csatorna magas technikai tudást, azaz magas kultúrát feltételez, a magas kultúra nagymúltú népet. Attól függően, hogy ezt a kultúrát pozitív vagy negatív irányúnak látták, keletkezett az a polaritás, amely a Wells—Burroughs szembenállásban is megmutatkozik.

Ha pozitívnak látták a marsi kultúrát, kifinomult művészetet, légies teremtményeket, esetleg telepatikus képességeket feltételeztek/feltételeznek, mint a már említett Zelazny, aki szerint a nagymúltú marsi filozófia és művészet a tánc rendkívül kifinomult művelésében érett be. ASIMOV Űrvadásza a sorozat (1952-1958) első kötetében a mély talajrétegekben, már anyagtalanul, tiszta energialényekként élő őslakos marsiaktól kapja azt az űrruhaként és személyes erőpajzsként működő védőruhát, amellyel a következő kötetekben sikereit aratja. Nagy kultúrájú, telepátiára képes lényekként ábrázolja a marsiakat Ray BRADBURY (Marsbéli krónikák, magyarul: Európa, 1982 (Európa Zsebkönyvek)), sőt a kaján hajlandóságú Fredric BROWN is (Kapcsolat, Galaktika 13, 1975. 24-25; itt a telepata és gondolatolvasó marsiak a társadalomtudományok fejlesztésére fordították energiáikat, erkölcsöt, parapszichológiát, empátiát és telekinézist tökéletesítettek; sajnos a leszálló földi űrhajó telibe találja utolsó városukat).

Ha az író negatívként akarja/akarta ábrázolni ezt a kultúrát, magas technikai szintre fejlődött, militarizált, totalitárius rendszerként ábrázolta, mint Wells vagy BARSI Ödön (Az űrhajó, Bp., Forrás, 1944), akinél a marsiak a földi nőkkel kívánják orvosolni terméketlenségüket.

A tudomány előrehaladtával azonban egyre ritkábban fordul elő, hogy sci-fi író különösebb művészi cél nélkül marslakókkal népesítené be a Marsot, hacsak nem alkalmaz valami narratív trükköt hozzá, pl. GALÁNTAI Zoltán (W. Hamilton Green, Mars 1910, Bp., Valhalla, 1997), aki – hogy a tudomány mai állásával összebékítse a marsbéli civilizáció feltételezését – alternatív földi történelembe ágyazza a cselekményt, amelyhez jogosan járulhat egy alternatív Mars-történelem is. (Hősei azonban igen jól tájékozódnak a valóságos Mars-kutatásban a maga választotta időhatár, 1910 előtt: „A helyiség falait tömörfa könyvespolcok borították, rajtuk az aerográfia, a Mars tudományának minden fontosabb műve. Ott volt Giovanni Virgilio Schiaparelli első, Mars-csatornákról szóló beszámolója olaszul és angolul, 1877-ből; Flammarion költői leírásai a vörös bolygó lakóiról; Leo Brenner jegyzőkönyvei a marsi szélviharok időtartamáról és Percival Lowell összes művei” stb., 150.)

A Mars planetológiai föltárása a 20. század harmadik harmadában zavarba hozta a sci-fi írókat, akik korábban már tettek közzé művet a Marsról, és feltételezéseik tévesnek bizonyultak. Így pl. Gardner DOZOIS, Jack DANN és Michael SWANWICK elbeszélésük bonyodalmának elindítójaként ábrázolták a megrendítő eseményt, hogy a Marsról kapott képeiken hegyeket látnak, holott „a Marson nincsenek hegyek” (A Mars istenei, Galaktika (IV). 1988/2 (89). 80-90); emiatt a későbbi kiadásokban mentegetődzni kényszerültek.

A Mars föltárása másként is megváltoztatta a Marsról szóló sci-fi művek jellegét. A Mars elvesztette titokzatosságát, nyílttá és lapossá vált, ellentétben a Holddal, amelynek túlsó, nem látható feléről még egy ideig lehetett meséket költeni, a Vénusszal, amelynek felhőpaplanja alá akármit lehetett képzelni (s képzeltek is, Botond-Bolics György trópusi őserdőt, Asimov az Űrvadász-sorozat megfelelő kötetében vízivilágot, ami miatt neki is mentegetődznie kellett a későbbi kiadásokban), nem is beszélve az óriásbolygók titokzatos világáról. A Mars ehhez képest titoktalan volt: nemigen lehetett róla fölfedező kalandtörténeteket írni, mint a Vénuszról (Lem, Botond-Bolics stb.). Több lehetőséget enged meg az egyelőre ismeretlen marsi élővilág fölfedezése, ebben még nyitott szinte minden lehetőség (BIHARI Péter (Peter Sanawad), A Mars gyöngye, Új Galaxis 3, 2004. 101-106).

Sajátos módon amennyire nem lehet fölfedező kalandokat játszatni a Marson, ugyanilyen arányban vonzza a Mars a társadalmi problematikát.

Az egyik ilyen sokszor tematizált probléma a terraformálás vagy alkalmazkodás dilemmája, vagyis a kérdés: a Marsot formáljuk a magunk számára élhetővé, vagy a telepesek alkalmazkodjanak a Mars adottságaihoz (Robert SILVERBERG, Új kolónia = Új kolónia, Hajja és Fiai, é.n. (Science Fiction & Fantasy, 37). 135-185; Arthur C. CLARKE, A Mars titka, Bp., Metropolis Media, 2011 (Galaktika Fantasztikus Könyvek); Walter M. MILLER Jr., Crucifixus etiam = Gyilkos idő, Bp., Maecenas, 1988. 18-41). Többségük számára valamiféle középutas megoldás látszik rokonszenvesnek. Az amerikai szerzők visszatérő megoldása az alkalmazkodásra a perui munkások betelepítése, akiktől két-három nemzedék múlva a Mars ritka levegőjében megélni képes lakosság várható. (Sajátos, hogy csak a peruiak jutottak eszükbe, holott a nepáli és tibeti népek éppolyan jók lennének erre a célra; Galántai Zoltán alternatív világában a marsiak szintén nemzedékek óta rabolják az indiókat, hogy rabszolgaként dolgoztassák a Marson.) Többük viszont aggódik a Mars lehetséges „amerikanizálódása” miatt, mint pl. Bradbury (a Marsbéli krónikák jelentős részben éppen erről szól, l. a hot dog-árust, aki a marsi épületek kristályoszlopait töri össze, hogy bádogbódéja elé üvegcserepeket hintsen). Nem egy szerző véli úgy, hogy az emberi elme eredendő korlátoltsága miatt a Marsra látogatók képtelenek is lesznek fölismerni a másféle (marsi) alkotást, így Bradbury, ill. Valerij CIGANOV (Marsbeli elbeszélések, Galaktika 40, 1980. 111-119).

Gyakran bukkan föl a sci-fi művekben a társadalmi ellentétek újratermelődése a Marson. Ez jelentheti a szegények és gazdagok ellentétét: Miller imént említett művében a marsi vasút építése, akárcsak a nagy amerikai vasútépítés, talpfánként egy emberéletet követel; Eric VINICOFF novellájában (A nagy marsbéli vasúti verseny, Galaktika (VI), 1990/12 (123). 66-74.) a vasutat kínai munkások építik fillérekért, az érte kapott föld reményében. A szigorú körülmények között újjáéledhetnek a faji ellentétek: A. E. van Vogt novellájában (Az első Mars-lakó, Galaktika (XIII), 2005/III (180). 86-94.) a marsi vonatra perui segédmozdonyvezetőt osztanak be (hiszen az lélegeztető készülék nélkül is megél), s a fehér vasutas sorozatos szabotázsokkal igyekszik őt ellehetetleníteni, utóbb megölni, hogy megakadályozza az indiánok beáramlását, illetve hogy megőrizze a fehér faj elsőbbségét. Kialakulhatnak nemzeti ellentétek is (pl. az Egyesült Államok és a többi országot tömörítő ENSZ között, Philip K. DICK, Időugrás a Marson, Bp, Agave, 2006). A legsúlyosabb és legkevésbé megoldható az ellentét a nyersanyagokban szegényedő, túlnépesedett Föld és az új kolóniák között (ez más bolygókolóniák viszonylatában szintén nem ritkán előbukkan a sci-fi művekben). Egyik oldalról a telepesek kiszolgáltatottnak érzik magukat, szűkölködnek, nagy fegyelmet kénytelenek tartani a szabadnak és gazdagnak tartott Föld lakóival szemben; másik oldalról a Föld úgy érzi, saját nehézségei között kénytelen eltartani az új telepeket gazdasági viszonzás, haszon nélkül (Asimov, Silverberg, Clarke, Miller stb.). Az ellentétet felelőtlen politikai erők a maguk céljaira, bűnbakképzésre is fölhasználhatják, nagyobb összeütközéseket generálva. (Jegyezzük itt meg, Botond-Bolics György Vénusz-trilógiájában éppígy ellentét keletkezik a Vénusz és az anyabolygó között a felelőtlen politikusok működése nyomán.)

És természetesen szólhatnak a Marson játszódó művek erkölcsi problémákról is, bár ezeknél a Mars valóban csak esetleges színhely. Ilyen az ember felelősségét tárgyaló Brown- és Ciganov-novella, az ember hivatását fölvető Bradbury-novella az automatizált vágyteljesítő marsi városról (Eltűnt város a Marson = Kaleidoszkóp, Bp., Móra, 1974. 215-263) vagy akár az emberi hibákat, bűnöket ábrázoló munkák (pl. Dmitrij BILENKIN, Hullámverés a Marson = Hullámverés a Marson, Bp.-Uzsgorod, Móra–Kárpáti Kiadó, 1969 (Kozmosz Fantasztikus Könyvek). 75-87).

S. Sárdi Margit