Erdei Anita: A halott ember üzenete

Erdei Anita, A halott ember üzenete,

Új Galaxis 13 (2008/2). 50-60.

Az emberiség történetében a szövegekbe vetett hit a halhatatlanság vágyán alapul. Az ókori és reneszánsz kultúrák szívesen képzelték el úgy a szöveget, ami az írói ingeniumnak a Földön is halhatatlanságot biztosít. A későbbi korokban ugyan egyre erősebben fölmerült a szöveggel mint súlyos értékek hordozójával szembeni kétely, de ez eddig még nem vezetett ahhoz az elhatározáshoz, hogy az emberek lemondjanak saját literális kultúrájukról, inkább csak ezen (ingeniumőrző) „varázstekercsek” feltörhetetlenségébe való részleges belenyugvást eredményezte. Mindenesetre egy gyakorlott olvasó számára nem meglepő, ha olyan címmel találkozik, mint A halott ember üzenete.

A történet Chayim Saridról, egy rakétapilótáról szól, aki saját megmenekülésének történetét meséli el a halál torkából. Bár sok értékes mozzanatot véltem a történetben felfedezni, akadnak benne gyerekhibák, amiket egy tapasztalt író már könnyedén kiküszöbölhet.

A múltból visszatekintő én-elbeszélő alkalmazása a novella egészén bár narrációs szempontból kényelmesnek tűnhet, sok esetben sántít. Feltűnő hiba, amikor az olvasó úgy érzi, egy öreg pilóta egyszerűen ilyet nem ír le. A sematizált előtörténet jó példa erre. Az elbeszélő olyan sablonmotívumokkal írja le az életét, mint a „gazdag családban nőttem fel”, „egyszerű, középosztálybeli nőt vettem feleségül” stb. Ezek bevett sémák, amivel tipikus élettörténeteket lehet alkotni: csakhogy egy ember számára a saját története sosem tipikus. Mivel e narrátor esetében szó sincs saját maga ironikus ábrázolásáról, hitelesebb lett volna egy rapszodikus, szubjektív kitérőkkel megtűzdelt elbeszélés, ami alapján az olvasó majd képes sematizálni a történetet, és meglátni az életpálya ívét. A karakter beszámolójában a későbbiekben is önellentmondásokba ütközik. Mind a főszereplő karakter, mind előélete igen kidolgozatlan.

Bár elbeszéléstechnikailag hagy maga után kívánnivalót a mű, szüzséjében és szerkezetében igen alapos, érdekes, szépen megalkotott. A történet során az életével félresiklott Chayim belép egy illegális „sportszövetkezetbe”, a Forma R istállóba, ahonnan köztudottan nincs visszaút. A veszélyes sportot, a rakétarepülést addig űzik a pilóták, amíg meg nem halnak egy balesetben: a halál lehetősége teszi a közvetítéseket izgalmassá, bár azt eltitkolják, hogy a verseny nem teljesen tiszta, mivel a megfelelő nézettség eléréséhez a szervezők sokszor mesterségesen járulnak hozzá.

Mindezeknél azonban a struktúra talán még érdekesebb. Az elbeszélés saját fantasztikus világának megteremtésére az író érdekes technikát vezet be: egy feltételezett olvasót, aki ismeri az elbeszélőt és azt gondolja róla, hogy halott: „Bizonyára sokan felismerik az arcképemet. Azok biztosan, akik szeretik az illegális sportközvetítéseket. (…) Ha mégis lennének önök közt olyanok, akik a törvényt többre tartják az élvezetnél, a kedvükért most bemutatkozom. Chayim Sarid vagyok, az Ionware Blaze egykori hivatásos pilótája.”

Ez a különleges „mintha” konstrukció az egyszeri befogadóban hiányérzetet kelt: az olvasó felteheti magában a kérdést: nem csak azért nem ismerem-e ezt a (nagyon is reálisnak tűnő) nevet, mert nem ismerem az extrém sportokat? Ezáltal az olvasó bevonódik az ismeretlen világba, és kíváncsi lesz, mi ez az extrém sport, és némely idegenségkeltő visszásság ellenére a pilótával együtt kísértésbe esik, hogy megtudja, mi az a háta mögött működő bűnszövetkezet, amiről fokozatosan hámlik le a lepel. Ugyanez az eszköz mint szerkezeti elem éppen egy határt húz meg a valós és a fikciós világ között. Az implikált olvasó beáll, mintegy tükröt tartva, a valós olvasó és a kitalált világ közé.

A történetet mint történetet nézve feltűnik, hogy a Chayim Sarid valójából beszélő név, de nem kiabál: A Chayim héberül életet jelent, míg a Sarid bibliai név jelentése túlélő. A női főszereplő dallamos neve – Loraine Lacroix – is értelmezhetővé válik a főszereplő neve függvényében. A „la croix” ugyanis azt jelenti franciául, hogy ’a kereszt’, ami a bibliai történetre, a feltámadáshoz szükséges áldozatra utal. Itt a női főszereplőnek meg kell halnia ahhoz, hogy az elbeszélő ráébredjen az igazságra, és maga megmeneküljön.

Hogy mi mindennek az eredménye? A történet során a „halott ember” egy leleplező számadást ad világának egy, a média manipulálhatóságán alapuló visszáságáról azáltal, hogy egyetlen túlélőként megteheti ezt. Metaforikusan érthetjük ezt a mélyszerkezeti felállást a fantasztikumon alapuló szöveg önigazoló eljárásának. A médium keltette visszásságokat csak egy bevallottan hamis (irodalmi) személy tudja leleplezni, míg a szövegben halottnak vélt, de túlélő emberrel az olvasó csak akkor találkozhat, ha lemond saját valódiságáról.

Takács Emma