Kasztovszky Béla: Glória

Galaktika 265-266 (2012. ápr.-máj.).

Kasztovszky Béla – a sokak által csak Béla bácsinak nevezett alkotó – a magyar sci-fi irodalom egyik veteránja, első elbeszélése A fehér kör címmel még a Galaktika egyik 1977-es számában jelent meg. A magazin az írót – aki 2003-ban Zsoldos Péter díjat nyert Álomutazás – elérhető áron című művével – 70. születésnapja alkalmából Glória című kisregénye közlésével köszöntötte a 2012-es évfolyam áprilisi és májusi számában.

Kasztovszky Béla elbeszéléseiben gyakran foglalkozik idegen civilizációkkal való kapcsolatfelvétellel vagy űrutazással. Műveit közelebbről megvizsgálva azonban rögtön láthatjuk mennyire érdeklik az emberi viselkedés jellegzetességei bizonyos körülmények között és azok változása, valamint az erkölcsös magatartás vagy annak hiányának következményei.

A kisregény a különbözőségnek és annak külső megítélésének témáját tárgyalja. Vajon jogos-e azt az egyént megbélyegezni vagy betegnek tartani, aki kilóg a sorból, vagy minden gondolkodás nélkül követni kell, hiszen ő tud valamit, amit a tömeg nem? Dolmandi Tamással a bolondokházában találkozunk, ahova önként vonult be, mert tudja magáról, hogy más, mint a többiek, és nem akar veszélyt jelenteni a társadalomra. Tamás egy talány, amit az író nem igazán segít megfejteni. Annyit sejtünk, hogy cselekvéseinek kiindulópontja és mozgatórugója a szüleinek halála, amelyről azt képzeli, hogy ő a felelős érte; hogy milyen módon, azt jótékony homály fedi. Hihetnénk, hogy szimplán poszttraumás stressz szindrómában szenved, hiszen a tünetek jellemzőek. Az ilyen betegségben szenvedő személy újra meg újra akaratlanul is végigéli a történteket, mintegy filmszerűen leperegnek előtte a megtörtént események. Ez Tamás esetében a helyszín többszöri meglátogatásának rituáléjában manifesztálódik, a tehetetlenség érzése nem engedi, hogy továbblépjen, s ha már szülei halálát visszafordítani nem tudja, segíteni szeretne, hogy mással ez abban az utcában ne történhessen meg.

A történet az első pár oldal után érdekesnek hat, egy elmebetegnek tartott ember mesél életéről és potenciális gyilkos természetéről. Ez azonban nem az a fajta sztori, ami rögtön megragad, és egy pillanatnyi szusszanást nem enged az olvasónak. Kell egy kis idő, míg az olvasó felveszi a történet visszafogottabb ütemét, és megszokja a hiányos adatközlést. A cselekmény is ennek megfelelően lassan bontakozik ki, a kisregény gerincét a pszichológussal folytatott párbeszédek adják. Ezek többnyire relevánsak, előre viszik a történetet, és néha még a karaktereket is árnyalják. Az íróra jellemző a sok félbenhagyott, esetenként kimondatlan gondolat, ezzel megpróbálja sejtetni az eseményeket, de így a megértést rettenetesen nehézzé teszi. Egy-egy elejtett mondat, úgy tűnik, nagy jelentőséggel bír, azt azonban csak várhatjuk, hogy valódi magyarázatot kapunk a történet folyamán. Pl. Tamás többszörös személyisége esetleg egy bipoláris vagy skizofrén jellemre is utalhat, ám ennek a kérdésnek a megválaszolását ne várjuk, úgysem kapjuk meg.

A kisregény elején elindul egy szép ívű történet, ami – úgy érezzük – tart valamerre, majd a közepén megtörik, és nem abba az irányba halad, amerre számítani lehetne. Ez nem a jó fajta meglepetés, ami az olvasó állának leeséséhez vezet, ez a bosszankodásra okot adó fajta, ami rányomja a bélyegét az ezután következő epizódok megítélésére.

Tamás ugyanis felfedezi a címben szereplő glóriákat, amik képessé teszik bármire az embert, ami lehetséges. Ezután a történet elkanyarodik ennek a jelenségnek mint találmánynak a legitimálása és az állammal való egyezkedés irányába. Itt az emberfeletti hatalom kérdésköre kerül középpontba, és ezzel együtt a „nagyobb hatalom nagyobb felelősséggel” jár örök igazsága jut eszünkbe. Tamás megpróbál beleavatkozni a világ menetébe képességével, és így balesetektől ment meg embereket. A glóriáról annyit tudunk, hogy zöld fény alatt látható, és nem mindenki tudja érzékelni. Ennél azonban jóval szélesebb körű leírásra lenne szükség a magasabb rendű céljának értelmezéséhez, mely az élet filozofikus kérdéseire adhatna választ. Mik pontosan ezek a glóriák? Ki teremtette őket? Mindenki láthatja őket, vagy csak a kiválasztottak? Ezek egy éteri világ jelenlétének bizonyítékai?

Tamás igen sokszor vágja beszélgetőpartnerei fejéhez, hogy „Nem érti!!! Nem érti… De most már mindenképpen meg kell értenie.” Nos, az olvasónak nem is nagyon kell megerőltetnie magát, hogy belehelyezkedjen ebbe a szituációba, hiszen az a kevés információ és annak tálalási módja nem biztosít sok felületet a megértésre. A Glória minden pozitív vonása ellenére nem tud kiemelkedő és maradandó történetté válni, inkább zavaros és helyenként értelmetlen egy türelmetlenebb olvasó számára. A hossza is túl lett méretezve, bőven le lehetett volna csökkenteni néhány lappal, akkor talán a tempó kicsit feszesebb lett volna, s a csinált rejtély kihagyása elősegítette volna a mű gördülékenységét. Gondolkodnivalót ad bőven, és annyi interpretálási lehetőséget kapunk, mint égen a csillag. Az olvasó azonban többet érdemelne, a felvetett problémát ugyanis az epikum nem elégíti ki teljesen: most akkor a különcség kizárja a bolondságot, és minden betegnek szabadlábon a helye? Vagy ez csak egy kivételes eset? Sokkal több a kérdés, mint a válasz…

Laczkó Nóra