MARUZS Éva, Ennyi?

Maruzs Éva, Ennyi?,

Új Galaxis 15 (Utópia 1), 2009/2. 124-125.

Maruzs Éva novellája tulajdonképpen olyan párbeszéd, ahol mi csak az egyik fél hangját halljuk. Mint kiderül: a főszereplő börtönben ül, mert társaival megölt egyet a történetben nixnek nevezett űrlények közül. Éppen egy újságíró készít vele interjút, s mi ezt a párbeszédet, pontosabban csak a főszereplő válaszait hallhatjuk, ebből tudunk következtetni a kérdésekre is. Ettől az elbeszélés kissé monológszerű lesz.

Ügyes megoldás, hogy a narráció során minden közvetett módon derül ki. „Igazán volt mit nézni rajta, és ahhoz is értett, hogy a kirakatba tegye, amit kell” – mondja az elbeszélő Lonkáról, sejtetve, hogy férfi főszereplőről van szó. A beszélő a szituációt is mellékes közbeékelések útján festi meg, például mikor megjegyzi, hogy mit mondott az ügyvéd, vagy hogy az édesanyja azt sem fogta föl, hogy ő börtönben van. Beszélgetőtársa kérdéseit ismétlés vagy utalás formájában halljuk, ami sokszor a komikum forrása lesz. Partnere újságíró volta is akkor derül ki, mikor a főszereplő ráförmed: „Maguk firkászok! Mit tudom én, szexeltek-e! Biztosan, miért ne? Mit számít magának, hány évesek vagyunk?”

Az írónő a beszélő stílusával pozícionálja a főszereplőt: a mű elejétől kezdve egy kevéssé művelt embert képzelünk magunk elé. Nem tudja például kimondani se a genetikai állomány, se a transzcendens szavakat, a vége felé pedig kiderül, hogy csak a kilencedik osztályig jutott el. A gondolkodásmódja is alacsonyabb státuszú emberre vall: se dolgozni, se tanulni nem akar. Persze mindezért mást okol: a kütyüt (amit az idegenek hoztak, és mindent megad) és a robotokat, akik minden munkát elvégeznek. „Hogy mi lesz így belőlem. Hát mi lenne? Nem mindegy? Dolgozni nem kell, a kütyü enni-inni ad, ruhát is, mást is. A robot mindent megcsinál, amire szükség van” – foglalja össze a gondolatait. Korlátoltságában csak odáig lát el, hogy „fő, hogy fű is van, pia is”.

A főszereplőt fajgyűlölőnek mondhatjuk, mert többször utal rá, hogy utálja a nixeket, egy helyen ki is mondja: „a Föld az embereké”. A főszereplő szociokulturális rétegének elmaradottságát a tettei is alátámasztják. Mint kiderül, az űrlény nem ártott semmit nekik, azért ölték meg barátaival, mert az a törzshelyük mellett ült, és beszélgetni akart velük. Sőt, megjegyezte, hogy életcélt akar adni nekik. Úgy ölték meg őt, hogy ebben az időben nem is létezett már fegyver: faágakkal verték halálra.

A novellában szerkezetileg mintha az ókori drámák hármas egysége érvényesülne: egy időben, egy térben egy esemény történik. A feszültség íve jó. A sok gondolati csapongás az élőbeszéd strukturálatlanságát adja vissza, amitől hitelesebb lesz a mű, de nem mindig viszi előre a cselekményt. Ehhez képest a gyilkosság kevés teret kapott, de talán épp ez a csattanója a műnek, ha a cím kapcsán értelmezzük.

Maruzs Éva novellája oly rövidre sikeredett, hogy az embernek hirtelen ránézésre az jut az eszébe, tán a cím is erre utal. Ez persze nem így van. A cím keret funkciót lát el, ugyanis ez a főszereplő utolsó mondata, miután elmeséli a gyilkosságot: „ennyi!” A cím erre akar rákérdezni, amint az írásjelek felcserélése is sejteti.

Így az olvasóban fogalmazódnak meg a műben föl nem tett kérdések: valóban ennyit jelent egy másik kultúra egyedének kioltott élete? Lehet-e félvállról venni az idegenekkel való találkozást és ész nélkül pusztítani?

A mű erőssége nem sci-fi jellegében, hanem inkább egy bizonyos réteg emberének ábrázolásában rejlik. Az ajándék utópia alcím is némi gúnyt sejtet. Hiába kap az ember lehetőséget az ideális társadalom megteremtésére, ha az ostobaság és a faji gyűlölet megmarad, biztos, hogy tönkreteszi azt.

Bacsárszki Ágnes