SZÉLESI Sándor [Anthony Sheenard], Dr. Jackill és Mr. Wyde

Szélesi Sándor [Anthony Sheenard], Dr. Jackill és Mr. Wyde,

Birodalmi osztag, Budapest, Inomi, 2004.

Szélesi Sándor Dr. Jackill és Mr. Wyde című kisregénye zárja a Birodalmi Osztag címmel megjelent antológiát. Főhőse, York Ketchikan visszatérő karakter, és a történet tekinthető folytatásnak is. Ketchikan már az antológiában a Szélesiét megelőző, de nem Szélesi tollából származó műben is címadó szerepet játszik (Mészáros László [Dave Howard], Öld meg York Ketchikant!). A visszautalások bővebb magyarázat nélkül is érthetők, az események tökéletesen követhetők az előzmények ismerete nélkül is.

Címében, mint az a szerzőtől nem szokatlan (lásd még A hercegnő nyakékét), klasszikust idéz: R. L. Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetét, habár a nevek némi változáson estek át. A hasonlóság szándékos, és a történet szereplői utalnak is rá különböző, főleg az átváltozás témája körül forgó ötletekkel, hogy a letűnt kori események elevenedhetnek meg újra. Mr. Wyde, akárcsak Mr. Hyde, csúf és rejtélyes, míg Dr. Jackill okos tudós(nő), aki élete korábbi szakaszában jelentős átalakuláson ment keresztül, habár nem Mr. Wyde lett belőle.

A történet egyes szám első személyben, múlt időben szól; naplójellegű. Híven tartja magát az író az olvasóval kötött paktumhoz, azt az esetet leszámítva, mikor a hajó kapitánya és az Epperson ezredes közti legelső párbeszédet tárja az olvasó elé. Ekkor nem dönthető el, hogy kilép-e Ketchikan naplójellegű szemszögéből, és mindent tudó elbeszélőként folytatja-e a rész leírását, avagy Ketchikannek ennyire jó-e a hallása.

Szélesi az új évezred aktuális problémáival foglalkozik, ráadásul egy ügyes duplacsavarral is él: az űrhajót, amin York Ketchikan is utazik, kétféle vírus támadja meg: egy az utasokat, egy magát a hajót. A nyelvi zsenialitásnak köszönhetően elsőre nem is derül ki, hogy milyen típusú vírusokkal van dolguk, hiszen a számítógépes vírusok a 21. század fenyegetései közé sorolható újdonságok, és az olvasó elméjében talán nem jelennek meg olyan nyilvánvaló fenyegetésként, mint a biológiai vírusok.

A regény problémái nem érnek véget a két vírus támadásával: a biológiai vírus miatt karantén alá került, a számítógépes vírus miatt mozgásképtelenné vált űrhajó fedélzetén valaki vagy valami brutális módon gyilkolni kezdi az utasokat. Ketchikan magától értődően azonnal beáll magánnyomozónak, felveszi a harcot a gyilkossal, és reméli, hogy ezzel megoldja a vírusok által okozott gondokat is. Az epikum valóban a probléma megoldását szolgálja, de az író kihasználja az alkalmat, hogy látványos küzdőjeleneteket és lövöldözéseket tárjon az olvasó szeme elé, ugyanakkor nem lépi át „az akció a cselekmény rovására megy” határt, de nem is engedi elaludni az olvasót.

A környezet külön leírására nem fordít nagy figyelmet, hiszen az tökéletesen kirajzolódik a cselekményből. A jellemek eléggé archetipikusak: Ketchikan maga a megtestesült Indiana Jones, hős kalandor, nem riad vissza a törvényszegéstől sem, míg az az igaz ügyet, tudniillik emberek megmentését szolgálja. A két női főszereplővel már több a baj: hajszínükön és a nevükön kívül szinte semmi különbözteti meg őket, okosak és csinosak, ráadásul mind a kettő orvos is, így sokszor bele lehet gabalyodni, hogy most éppen melyikükről van szó. Jellemük nem kiforrott, és a tipikusan pozitív tulajdonságokon kívül nélkülöz minden egyéniséget, megkülönböztető jegyet. Ketchikan sem könnyíti meg a dolgunkat: mindkettőnek egyformán csapja a szelet. Emiatt sejteni sem lehet, a végén vajon melyikükkel kerül majd szorosabb ismeretségbe, és úgy tűnik, mintha ez az írónak és Ketchikannek is éppoly mindegy lenne, mint az olvasónak.

A mű elejétől végéig feszült tempóban játszódik. A gyilkosságok és a vírusok (melyek közül az emberekre ártalmas betegről betegre mutálódik) önmagukban is folyamatosan ébren tartják a kíváncsiságot, ehhez jön még egy igencsak bajkeverő szellemű főhős, egy törvényeket még kevésbé tisztelő legjobb barát, valamint a klasszikus pártfogó-hajóskapitány ellentéte az antipatikus hadseregvezérrel, és nincs a regényben unalmas pillanat. Ráadásul a regény nem csak hogy a jövőben játszódik, ami önmagában is eléggé izgalmas környezetet biztosít, de ehhez még hozzáadódnak a krimi jellegzetességei a nyomozás fordulataival és a találgatással, hogy vajon az ismert szereplők közül való-e a gyilkos, és új irányt szab a feltételezéseknek, ha ismerjük a Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetet.

Ketchikan stílusa, amivel a problémáit kezeli, valamint az a képessége, hogy mindenből képes viccet csinálni, valószínűleg tetszeni fog mindazoknak, akik erre nyitottak, és nem csak izgulni, hanem még nevetni is jót fognak.

Az epizódok egymásba kapcsolása sajnos néha csak esetleges. Ketchikan néha pusztán „jobb dolga nem lévén” megy el inni, ahol meglátja a kulcsfigurát a rejtélyhez – igaz, ezt senki más nem veszi észre rajta kívül, tehát a véletlen ismétlődő közbenjárásán kívül az ő zsenialitása is kell a probléma felgöngyölítéséhez.

A regény befejezése éppoly nyitott, mint a kezdete. Látható, hogy egy sorozatról van szó, még ha azok történetei csak lazán kapcsolódnak is, de folytatása (melyből talán nem csak a kalandokról, hanem némelyik szereplőről is többet tudhatunk majd meg) mindenképpen várható.

A legnagyobb kritika a szerkesztői munkát érheti: több helyen alulmúlja az elvárható szintet, a szavak elválasztása zavaróan sokszor nem megfelelő, mert egy szót a soron belül, majd a sor végén is elválasztanak. Ez nagyban rontja a regény élvezhetőségét.

Losonczki Eszter