Bán János: A stadion őre

Bán János, A stadion őre,

Új Galaxis 13, 2008/2.72-77.

Bán János novellájának középpontjában az a kérdés áll, mi a sport lényege tulajdonképpen. Válaszában a sport lényege és az ember lényege szinonimává válik.

Minden szempontból kerek, egész, arányos a novella: a Zsoldos Péter-díj méltó nyertese. A történet igen könnyen összefoglalható: egy világ végi bolygón egyetlen gondnok felügyel egy olimpiai városra, és várja, hogy eljöjjön a legközelebbi olimpia ideje, amikor más bolygókról emberek látogatnak a mesterségen kialakított területre, ami különben „nem embernek való vidék”.

Az elbeszélés ennek az egyetlen embernek a szemszögéből történik. A külső és belső fokalizáció szinte észrevétlenül folyik egymásba, mint ahogy az idézett monológ, a függő és a szabad függő beszéd közt is alig látszik különbség. Ezt a szöveg tagolása is elősegíti. A folyó szöveget ugyanis gyakran megakasztják egyetlen tőmondatból álló bekezdések, amelyek sokszor a szereplő gondolatát közvetítik, vagy a leírás látóterének egy élesebb fókuszpontját adják. Kulcsmondatok ezek, bár gyakoriságuk miatt nem túl enigmatikusak. A gondnok figurája az egyszerű ember tipikus figurája: nem tűnik semmiben sem kiválónak. Reakciói a történésekre a legkisebb ellenállás stratégiáját követő ember reakciói. A munkáját úgy írja le, amivel általában az ember körülbelül azonosulni tud: „A gondnokot nem izgatta különösképpen a sport, most azonban jó érzéssel nézte az égen ragyogó számsorokat, mert tudta, hogy a következő olimpián megint sok-sok rekord helyett fénylenek fel újabbak az égburkon.”

Éppen ez az egyszerű jellem, egyszerű forma az, ami megidézi egy mítosz vagy a népmesék szerkezetét. További népmeséből ismert fordulat, hogy a gondnok háromszor várja, hogy érkezzen hír a Földről, kétszer a rakétát várja, harmadjára pedig – már részegen és reménytelenül – az olimpikonok és a közönség megérkeztét. Ilyen háromszori ismétlés után történik meg általában a csodálatos dolog a szereplővel a mesék forgatókönyve szerint. Ez itt sem marad el.

A várakozás során az idő a gondnok számára egyformán, gépiesen telik. Az étel és a kitűzött feladatok ugyanazok, sőt, a gépiességet nem csak a rászabott világ eredményezi, hanem még maga is tovább szabályozza magát. Ebből a monotonitásból csak az zökkenti ki, hogy az emberek nem jelentkeznek az olimpia idején sem. Ekkor kitörli az eddigi sportolók eredményeit, felbontja szokásos rutinjait: az idő megszűnik számára.

Mivel a történetnek olyan kevés szereplője van, talán szereplővé avathatjuk a mű egy hangsúlyozottan fontos motívumát: a posztert is. A poszter egy régebbi olimpiát reklámozó plakát, amin az antik kor maratoni futója látható, és ami csak véletlenül, „szemétként” maradt meg a mesterséges olimpiai város steril világában. A maratoni futó hősiessége abban rejlik, hogy az életét nem szánva megvitte a győzelem hírét. A magára maradt gondnok szintén a halállal szembesül: az, hogy nem érkezett meg a földi delegáció, vagy azt jelenti, hogy róla és a sportról valahogy megfeledkeztek, tehát ő itt halálra van ítélve, vagy pedig kihalt az emberiség, tehát ő halálra van ítélve. Akárhogy is, a gondnok rákényszerül, hogy szembenézzen a halállal, saját haszontalanságával, ám ahelyett, hogy kétségbeesne, igazi hőssé válik: a maratoni futó példájára ő maga kezdi újra azt, amit évezredekig folytattak: sportolni, eredményeket elérni és javítani.

Takács Emma