S. Sárdi Margit: A magyar sci-fi főbb jellegzetességei 1970-1990 között

A második világháború után az új társadalmi és ideológiai rendszer születése bénító hatással volt a fiatal sci-fi irodalomra. Az új esztétika, a társadalmi problémák ábrázolásának követelménye, a szocialista realizmus mint stílus nehezen tolerálta a tudományos fantasztikum nem valóságos cselekményét és problematikáját, hacsak nem szolgálta a természettudományos ismeretterjesztést, vagy nem ábrázolt egy jövendő, kommunisztikus társadalmat. Csak a hatvanas és hetvenes évektől kezdve, amikor a monolitikus ideológiai rendszer oldódni kezdett, a „puha diktatúra” idején tudott egy gazdag és szerves tudományos-fantasztikus irodalom kialakulni, bizonyos mértékig „a magyar sci-fi atyja”, Kuczka Péter szervező tevékenységének köszönhetően.

Ebben az időszakban indították az első sorozatokat, a „Kozmosz Fantasztikus Könyvek”-et (1969), a „Fantasztikus Sorozat”-ot (1970), a SF-Tájékoztató c. folyóiratot (1971), a Galaktika (1972) és a Metagalaktika (1978) c. antológiákat, és ebben az időszakban léptek föl a ma már klasszikussá érett írónemzedék képviselői, Bogáti Péter, Csernai Zoltán, Szepes Mária, Zsoldos Péter.

A tudományos-fantasztikus irodalom a hivatalos irodalomtudomány támogatása és elismerése nélkül, de egyúttal a szabályozása, befolyása és ellenőrzése nélkül is tudott fejlődni. Így mégis ki tudott alakulni egy sokoldalú, friss és formagazdag tudományos-fantasztikus irodalom.

A hetvenes évek végén lépett föl egy fiatal írónemzedék, amelyet Tőke Péter, Nemere István, Szentmihályi Szabó Péter, D. Németh István, Pap Viola neve fémjelez. A nyolcvanas évek elején ugyanezen nemzedék még egy csoportja csatlakozott hozzájuk, pl. Dévényi Tibor, Lőrincz L. László, V. Nagy Zsuzsanna, Weinbrenner Rudolf, Gáspár András, Kasztovszky Béla, Kaszás István, László Endre és Mandics György.

Ezekben az években új sorozatok jelentek meg: a „Fantasztikus Történetek” (1986) és a „Galaktika Fantasztikus Könyvek” (1988), továbbá egy új folyóirat, a gyermekek és fiatalok SF-olvasóvá nevelését célzó Robur (1984-1986). 1985-ben havi folyóirattáalakult az addig antológiaként kiadott Galaktika. Még a szépirodalom más válfajainak írói, sőt a tudománynépszerűsítő irodalom írói is írtak SF-műveket, mint pl. Gyertyán Ervin, Fekete Gyula, Erdei Grünwald Mihály; a másik oldalról Botond Bolics György, Kulin György. Ebben az idôszakban több mint hatvan író több mint háromszáz SF-művet jelentetett meg a folyóiratokban és sorozatokban.

Ezek a művek témájukra, belső világukra, üzenetükre, hangjukra és stílusukra nézve gazdag, sokféle, sokszínű csoportot képeznek. Most csak ennek az irodalomnak főként a témájukkal kapcsolatos néhány sajátságát tudom megvilágítani. Az európai sci-fi irodalommal összehasonlítva van néhány téma, amely jobban, és van, amely kevésbé érdekli a magyar írókat. A legérdekesebbek egyike ezek közül az idő és az időutazás. Ebben a témakörben több jelentős mű született.

A magyar írók egyáltalán nem érdeklődnek az időutazás technikai lehetősége, megvalósítási módja iránt. Vannak elbeszélések, amelyekben az időutazás egyáltalán nem igényel technikai eszközt, gépet, véletlenül át lehet esni a múltba, mint pl. V. Nagy Zsuzsanna novellájában, az Aggteleki emlék ben.[1] Szepes Mária titokzatos világában sem húzódik világos határ a jelen és a múlt között: Dimenziókapu c. novellájában [2] az átlépés egyik időből a másikba a béke jele, híd, kapocs a különböző generációk, a gyerekek és az öregek között. (Utóbb Nemere István Telitalálat c. novellája ábrázol ilyen időutazást: a főhős egyszerűen koncentrálással tud mozogni az időben a lottónyereményekért. [3]

De ha van is technikai eszköze az időutazásnak, az semmilyen szerepet nem játszik. Lőrincz L. László Szeméttelep c. elbeszélésében [4] a szemétszállítók a jövőből rendszeresen átjárnak hozzánk, hogy a jövő fölhalmozódott szemetét nálunk lerakják. Nekik az időutazás céljára van egy léghajóra hasonló gépük, és van „légmotorjuk”. Ez azonban a cselekmény szempontjából mellékes, a központi probléma a felelősség: a mi felelősségünk a jövőért és a jövő felelőssége értünk, az ősökért: „Lehet, hogy járni lehet az időben, de szórakozni nem lehet vele.” Gáspár András A Győzelem koszorúi[5] és „Reményfutam” [6] c. elbeszéléseiben egy csodálatos fát és egy alagutat talál ki, mint az időutazás eszközeit. Ezek az időutazási metódusok léteznek, és nem igényelnek magyarázatot. Az időutazás, az összeköttetés a különböző idők között az ő hősei számára egy erkölcsi csapda megoldása, lehetőség az általunk vagy mások által elkövetett bűnök jóvátételére. Ugyanezt a szerepet tölti be az időutazás Weinbrenner Rudolf Párhuzamos életrajzok c. elbeszélésében: [7] megmenteni a tudós feleségét, aki az ő mulasztása következtében halt meg. Nála és csak nála esik szó arról, hogy a tudós időgépet épít, ennek a mozzanatnak azonban itt nem technikai, hanem dramaturgiai jelentősége van, mint a férj bánata, áldozatkészsége megtestesült jelének.

De sem ezekben, sem más, az időutazásról szóló elbeszélésekben egyáltalán nem az időutazásról van szó. A probléma alapja a történelem (a jelen vagy a múlt) megváltoztatásának kérdése. Van-e nekünk (vagy az embernek) befolyásunk a történelemre, a társadalom fejlôdésére, vagy nincs? Van-e szerepe az egyes embernek a történelem menetében, vagy nincs? Erre a fő kérdésre a szerzők nem egyforma választ adnak. Bogáti Péter Időtojás c. regénye [8] különböző korokból származó fiúkról szól, akik a jövőből ellopott, tojás formájú időgéppel kísérlik meg, hogy a különböző korokban segítsenek nekik rokonszenves ifjú barátaiknak. Minden tehetségüket, okosságukat, ügyességüket és a ravaszságukat is használniuk kell, de nekik sikerül befolyásolni az eseményeket. Lőrincz L. LászlóIdőutazás c. ironikus novellájában [9] a jelen nem változtatható meg a múltban. Hiába utazik vissza a múltba a három alkalmazott, hogy új főnökükkel annak gyermekkorában barátságot kössenek, összetévesztik a gyerekeket, és megsértik, megalázzák jövendő főnöküket.

Ez a cselekmény (a múltba utazni, hogy megváltoztassuk a jelent) gyakran összefüggésben áll azzal a mellékértelemmel, hogy jóvátegyük a hibákat, de történelmi méretekben. Szentmihályi Szabó Péter regényében [10] egy mai magyar család egy másik civilizáció képviselőjének segítségével kísérli meg Mátyás király halálát megakadályozni: így a magyar történelem is megváltozna. Mátyás király mégis meghalt, s az is lehet, hogy éppen a látogatás beavatkozásának következtében.

Ezekben a művekben voltaképpen az ember részvételéről van szó a történelmi folyamatban, filozófiai értelemben a determináció és a szabad akarat kérdéséről. A szerzők nem hisznek abban, hogy az embernek passzívan el kell viselnie a változásokat; de abban sem, hogy a történelem menetét aktívan, kedvünk szerint megváltoztathatjuk. A legtöbb, ha a körülményekhez okosan alkalmazkodni tudunk. A férfinak, aki hagyta meghalni a feleségét, viselnie kell a felelősségét. Csak Gáspár András „Reményfutam” c. elbeszélésében nyújt a hősének reményt, még egy lehetőséget mindent újra kezdeni, és ez önmagában sokat elárul az ő írói fölfogásáról. Az emberiségnek a történelemben ilyen lehetősége nincs, történelmünk egyszeri, azt nem változtathatjuk meg, sőt mi több, meg kell őriznünk annak egységét és változatlanságát. Mások mellett Tőke Péter hangsúlyozza ezt a gondolatot Veszedelem az ősvilágból ésVeszélyes idősík c. regényeiben.[11] Sőt, Nemere IstvánIdőtörés c. regényében [12] a jövőben időrendőrség működik. A regény pozitív főhőse, az időrendőr, aki a történelem megváltoztatását, az időtörést megakadályozni igyekszik, csak a saját jövőjének (a mi távoli jövőnknek) segítségével érheti el célját – mivel a távoli jövő is őrködni fog a történelem zavartalan menetén.

A magyar SF-művek másik gyakran tárgyalt problémája a jövő társadalma, a hatalom viszonya az emberhez és az emberé a hatalomhoz. Egyébként ez valószínűleg közös kelet-európai érdeklődés. Írók egész sora foglalkozott e probléma különböző aspektusaival, pl. Fehér KláraOxygénia c. regényében,[13] Czakó GáborA Sárkánymocsár ura c. regényében,[14] Krausz TivadarAmikor a krumpli „hangulatba” jön... c. novellájában. [15] Ezúttal csak egyetlen szerző műveit emelem ki: Mandics György Heraklida-trilógiáját.

A trilógia alapötlete: próbára tenni a különböző mesterséges, első pillantásra eszményinek tűnő társadalmi rendszereket. A Vasvilágok c. első kötetben[16] a társadalom három ellentétes világ egyensúlyán nyugszik. A második kísérlet[17] a közép uralma.A drómosz c. harmadik kötetben [18] a természetes szelekció módszerét próbálják ki. De a Heraklidák mindhárom kísérlete megbukik. A mesterséges társadalom, amelyet a Heraklidák földöntúli hatalmukkal fölépítenek, a gyakorlatban eltorzul, és embertelen, elidegenítő hatalomnak bizonyul. A vasvilágok, az egyensúly társadalma statikus, eleve elrendelt, feszültségektől gyötört; a második kötet, a Gauss-harang világában a fejlődés hanyatlik, tele van bizalmatlansággal, gyanakvással, besúgással; a harmadik világot a kiválasztottak uralják: ők embertelen teljesítménykényszerben élnek, a többség jogfosztottságban. A második és harmadik kísérletben jelentős szerepet játszik a Gigantomat, a komputeróriás, aki segíteni akar az embernek; az ő gondoskodása személytelen, átláthatatlan felsőbb hatalommá torzul. Mindhárom társadalmat a másság iránti intolerancia jellemzi. A hatalom bukását különböző belső tényezők okozzák: az első kísérletben a kevés kiválóak összeesküvése s hozzá a vasvilágok belső bomlása; a második kísérletben a tömeg érzelmei a hatalom fenyegetései miatt: a félelem, az együttérzés, a szánalom; a harmadik kísérletben a harc a személyi jogokért, az individuális kapcsolatokért és a demokráciáért.

A regények sorában a szerző nézeteinek fejlődése is megfigyelhető. Az egyes ember szerepe fokozatosan csökken, végül teljesen eltűnik; a tömegek szerepe nő. Az ember egyre kiszolgáltatottabb, a hősiesség lehetetlen, a jókedv egyre ritkább – mintha a szerző fokozatosan egyre kevésbé hinné, hogy az egyes ember vagy a kiemelkedő kevesek kicsiny csoportja a társadalom sorsát megváltoztatni, megjavítani tudja. Az egyetlen érték, amely mindvégig megmarad, sőt megerősödik, az ember és ember közti viszony, az egyetlen erő, amely az embertelen hatalmat szétbomlasztani képes.

A tömeg és az egyes ember szerepéről Pap Viola homlokegyenest ellentétes nézeteket vall. Őt különösen környezetünk problémái nyugtalanítják: a környezetszennyezés, az esőerdők kivágása, a kábítószerkereskedelem, a fegyverkezés. Novelláiban [19] a főszereplők az emberiség érdekében lépnek föl, de a saját indítékaiktól vezérelve. Jellemző példája ennek Az európai kukac c. novella. [20] Ennek főszereplője, Mariska asszony egy mesterségesen előállított kukac segítségével végrehajtja a teljes leszerelést, de célja nem a béke, hanem a bosszú: bosszút akar állni egykori kérőjén, a csodafegyver kitalálóján. A fiatal írónő nem bízik a tömegek történelmi szerepében: szereplői magányos hősök, tevékenységüket a hatalom tudta és támogatása nélkül, gyakran a hatalom ellenében végzik, mint pl. a tengeralattjárókat elpusztító polipok admirálisa.

A szerzők gyakran foglalkoznak a jövő képével, amelyben a társadalom túlfejlődik, hanyatlik, az ember elfajul. Gáspár András a közeljövőt ábrázolja, az embertelen hajszát az üzletért trükkökkel, bérgyilkosokkal, mutánsokkal, amelyben (akárcsak Mandics Györgynél) az egyetlen érték az ember és ember közti viszony, az empátia, s ez egyúttal a megoldás záloga. (Regényei, az Ezüst félhold blues és a Kiálts farkast [21] és folytatása, a Két életem, egy halálom [22] különösen kedvesek számunkra, mert ezekben a cselekmény színtere Budapest a jövőben vagy egy alternatív jelenben.) A jövőképek végpontja Czakó Gábor regénye, A Sárkánymocsár ura, [23] amelyben a patkányok társadalma veszi át a hatalmat az emberiségtől a Földön. (Egyébként a patkánytársadalom feudális diktatúraként működik.)

Összefoglalva: megállapíthatjuk, hogy a magyar SF-munkák ebben a periódusban létező kérdésekre adtak létező válaszokat. Válaszaik talán nem az első pillanatra érthetők: a tudományos-fantasztikus irodalom minden időben rejtőzködő irodalom volt. Ám ezek a válaszok az akkori magyar valóságra vonatkoztak, ezért a magyar tudományos-fantasztikus irodalom a magyar irodalomnak szerves és elválaszthatatlan része, függetlenül a cselekmény, az ábrázolás és a stílus irodalmi szépségeitől.

Előadás az EUROCON rendezvényén, Temesvár, 1994. május 29.

[1] Robur 11, Bp., 1986. 55-60.

[2] Robur 8, Bp., 1985. 55-61.

[3] Galaktika,1992/12. 66-67.

[4] Galaktika,1987/1. 46-69.

[5] Galaktika, 1987/10. 34-41.

[6] Galaktika, 1988/12. 38-44.

[7] A kitüntetés , Bp., 1985. 99-168.

[8] Robur 13, Bp., 1986. 26-84; Robur 14, Bp., 1986. 55-96; kötetben: Utazások a lopott tojáson, Bp., Krónika Nova Kiadó, 2005.

[9] Galaktika, 1986/7. 31-33.

[10] Látogató a végtelenből , Bp., 1989.

[11] Bp., 1986; Bp., 1988.

[12] Bp., 1984.

[13] Bp., 1974.

[14] Bp., 1988.

[15] Galaktika, 1990/3. 95-96.

[16] Bukarest, 1986.

[17] Gubólakók , Bukarest, 1989.

[18] Bukarest, 1992.

[19] A víz joga , Galaktika, 1987/8. 55-58; Szemed fénye, Galaktika, 1989/2. 77-83; Az Admirális, Galaktika, 1989/12. 74-77. stb.

[20] Galaktika, 1989/6. 67-70.

[21] Mindkettő Bp., 1990.

[22] Bp., Val-Art-la Kiadó Kft., 1999.

[23] A Sárkánymocsár ura (részlet), Galaktika, 1988/2. 64-75; Uaz, Bp., 1988 (Kozmosz Fantasztikus Könyvek), 257 l.