Balogh Réka: A jelen veszélyei

A kérdés a lábunk előtt hever. Mindenki látja, hallja, a bőrén érezheti a veszélyt, a jelen ránk leselkedő veszélyeit. De milyen veszélyekről van szó, és kire-mire lehetnek ártalmasak? A jelen minden korban veszélyt jelent a benne élők számára? Vagy csak a ma emberének kell ezzel az elbizonytalanító érzéssel együtt élnie, hogy ne is tudjon egy pillanatra se elfeledkezni róla, s hogy gyermekeit is ebben a tudatban kelljen felnevelnie, mert valóban ez a valóság?

Mindezt az ember saját magának köszönheti. A saját maga tudományos és technikai tevékenysége sodorja veszélybe. Nem tudatosan, és nem szándékosan persze. A felelősség azonban akkor is az övé. Itt ennek következtében sok kérdés felmerül. Tudományos, technikai eredményeink áldásosan hatnak az ember jelenlegi életére és jövőjére, vagy éppen ellenkezőleg? Látjuk-e, hová vezet mindez? Van-e elég tudatosság és felelősségérzet bennünk a világgal és saját magunkkal szemben? Tudjuk-e ezeket technikai és tudományos fejlődésünk rohamtempójához igazítani? Képesek vagyunk-e előrelátni felfedezéseink későbbi következményeit? És ha nem, akkor ne is kísérletezzünk semmivel? Ezek végül is a mai modern kor legégetőbb gyakorlati és filozófiai kérdései közé tartoznak, hiszen az ezeket felvető jelenségek nap mint nap körülvesznek minket, segítik, irányítják, befolyásolják életünket. Többféle válasz született már ezekre a problémákra, de a kérdés persze kérdés marad. Ki úgy gondolja, hogy "nem nőttünk fel termékeink tökéletességéhez­; többet tudunk előállítani, mint amit elképzelni, és amiért felelősséget vállalni tudunk." (Günther Anders), más viszont pozitívabban látja a helyzetet és az ember önkritikájában bízik, hogy felismeri szembenállását a természettel és saját magával, illetve ezek hosszú távú érdekeivel (Gregory Bateson); és még számtalan bizakodó-kevésbé bizakodó elképzelés létezik. Mindnek központi problémája a fejlődésbe vetett hit és az etika kérdése.

A múlt század, az ipari forradalom kora még rendíthetetlenül hitt a tudományos és technikai eredmények sikerében, legfeljebb a gépek miatt elbocsátott munkások nem tudták értékelni igazán a fejlődést. Az etikai dilemma ténylegesen még fel sem merült. A kétszáz éve Newton által szilárd alapokra helyezett természettudományos világkép még ekkor nem rendült meg. Az majd csak a következő század elejétől kezd el inogni Einstein fellépésével. Azonban a XIX. század végén jellemző tudományos és technikai láz még nem jelezte előre ennek a végül is gyors, de nem előzmények nélküli bekövetkezését. A korszakot jól jellemzi Edison alakja, a feltalálóé, aki találmánygyárában több mint ezer új technikai vívmányt kísérletezett ki munkatársaival. De azután jött Einstein speciális relativitáselmélete, és fölborította az addig olyan szépen fennállt newtoni rendet, melyet bár a mindenféle hullámelméletek elégtelensége már korábban kezdett kikezdeni. A végső döfést az a felismerés adta meg, hogy az anyagot felépítő részecske, az atom lehet hullám, és lehet anyagi természetű, tehát egymást kizáró tulajdonságokkal rendelkezhet. Oda volt a tudományos megismerés biztonsága. Ezután és Einstein után mi lehetett biztos? És ehhez a bizonytalansághoz azután egy másfajta, sokkal félelmetesebb is kapcsolódott a II. világháborúban: az atombomba megalkotása már egyenesen a kollektív létbizonytalanságot hozta el.

Az, hogy most a jelen veszélyeiről van szó, és nem a jövőéről, nos az egyszerűen annak köszönhető, hogy potenciálisan minden esély megvan rá, hogy ezek a dolgok már ma, vagy a közeljövőben megtörténjenek, s néha az ember él a gyanúperrel, hogy meg is történtek.

A téma, nem meglepő módon, szorosan kapcsolódik a tudományos-fantasztikus irodalomhoz. Nem kevés mű foglalkozik a problémával, és a kérdésre adott válaszok még happy end esetén sem túl megnyugtatóak. A művekre inkább csak a kritika, a számonkérés jellemző, semmint valamilyen alternatíva felmutatása, ami végül is nem is feladatuk. A legtöbb közülük egy-egy részletproblémát emel ki, így elsősorban különféle felfedezések, találmányok lehetséges negatív következményeit, esetleg az azokhoz fűződő morális kérdéseket. (Ez a tematikában az A jelen veszélyei kategóriában Az új találmányok veszélyei alcímen szerepel.) Kevesebb az olyan mű, bár akad, amely a fejlődéssel általánosságban foglalkozik (A fejlődés veszélyei). Még kevesebb A környezet veszélyei-t elemző írás.

A fejlődés veszélyei címszó alatt összegyűjtött írások közül Ray Bradbury A gyilkos című novellája egy férfiról szól, aki a szinte teljesen gépesített világ ellen intéz elkeseredett és magányos támadást azzal, hogy "gyilkos" módjára elpusztítja az őt mindenütt fojtogatóan körülvevő gépeket, amik egy perc nyugtot sem hagynak neki. Ezzel a többi ember figyelmét is szeretné felhívni a gépesítés lélekölő hatásaira. Természetesen senki nem érti, elfogják és miután egy pszichológus megvizsgálja, magánzárkába zárják, aminek emberünk csak örül. A pszichológus ugyanattól szenved, mint a főszereplő de ő odáig sem jut el, hogy ezt felismerje, nem hogy tegyen ellene valamit (← a technikai környezet eluralkodása az emberen).

A másik történet Marek Baraniecki Kalgoro, 18.00 óra című elbeszélése. A (számomra) nem teljesen világos történetben az író az ember beavatkozását helyteleníti a kozmosz törvényeibe. Illetve öngyilkos vállalkozásnak tartja, mert a káosz úgy is megszünteti az ember által teremtett rendet az állandó eszköz, a véletlen segítségével. Bár úgy tűnik, az egyik szereplő még ezt is megpróbálja manipulálni, sikerrel. Az írás lényege, hogy az emberek egy kis csoportja több fényévnyire a Földtől egy olyan kolóniát hoz létre, amely technikai környezetében teljesen kiiktatták a véletlen lehetőségét azzal, hogy minden minimum tízszeresen biztosítva van; az emberek lelki kondíciójáért pedig egy kiváló mentálszakértő a felelős, néha kisebb kollektív rossz előérzetektől eltekintve sikeresen. Aztán történik egy "véletlen" baleset vele, olyan helyen volt és akkor, ahol és amikor egyáltalán nem kellett volna lennie. A technikailag áthidalhatatlan távolság miatt telepátia útján értesülnek a földiek a balesetről, és szintén ezen az úton gyógyítják meg közös erővel egy guru irányításával a még csodával határos módon életben levő férfit. Az egész esetet valami titokzatosság lengi körül, és végül is a főszereplő (ha jól értettem) arra a következtetésre jut, hogy a mentálszakértő tulajdonképpen "kihívta maga ellen a véletlent", ami eddig nem fenyegette a kis közösség életét, de a kozmosz törvényei szerint kellett, hogy valamikor mégis bekövetkezzen (ez okozta a rossz előérzeteket) és így egy bizonyos értelemben "kisütötte" a felgyülemlett feszültséget. Sikeres kísérlet volt, de meddig? (← Az ember beleavatkozik a természet törvényeibe.)

Az új találmányok veszélyei pont alatt szereplő írásokból több szól a biológiai kísérletek hátulütőiről. Alan E. Nourse A Coffin-kúra című novellájában a kísérletező tudósok olyan oltást dolgoznak ki, amely az igen közönséges, de szinte mindenkit kínzó nátha ellen nyújt védelmet. A tudósok először maguknak adják be a szérumot, majd később, amikor rajtuk hatásosnak bizonyult, hatszáz egyetemistát oltanak be. A szer működik, de még mielőtt nagyobb fokú tesztelésnek vetnék alá, kibocsátják forgalomba. Néhány hét alatt majdnem az egész Föld lakosságát beoltják. A tudósokon néhány hónap múlva furcsa tünetek jelentkeznek, szaglásuk olyan élessé válik, hogy az addig kellemes szagok is elviselhetetlenné válnak számukra. Mindez amiatt történik, mert a szérum azokban a garatban és orrban élő vírusokat pusztítja el, amelyek a nátha kialakulásáért felelősek, de egyben a szaglásunkat is (jótékonyan) tompítják. Folyamatosan mindenkin jelentkeznek a tünetek, persze óriási a botrány, és mindenki az ellenszérumot követeli. Végül sikerül is előállítani az ellenanyagot, ám ez végeláthatatlan náthához vezet. A tudósok reménykednek az ellenanyag ellenanyagának a megtalálásában.

A következő történet hasonló témát dolgoz fel. Karl Wittlinger Az ausztráliai vakság című írásában ausztrál tudósok mesterségesen hoznak létre egy vírust, amiről emiatt persze nem lehet tudni pontosan, hogy hogyan viselkedik. Gondatlanság folytán kiviszik az intézetből a kórokozót, és két európai konferenciára igyekvő kutató révén rövid időn belül az egész világon elterjed. A vírus igen gyorsan, a perifériás területeket kivéve vakságot okoz. A leghatásosabban terjed: a levegőn keresztül, és egy idő után a betegség kialakulásának ideje is lecsökken. Hiába minden óvintézkedés, egy-két nap alatt a fél világ fertőzött. Ráadásul a két kutató, aki létrehozta a vírust, karanténban van, feljegyzéseiktől távol. Végül is az egész világ tudósainak összefogásával sikerül megtalálni az ellenszert. Ez most sikerült, de legközelebb?

A többi történet többé-kevésbé új találmányok okozta veszedelmekről szól. Isaac Asimov A halott múlt című elbeszélésében egy fiatal fizikus egy olyan (ötven évvel korábban már feltalált) gépet hoz létre, amely a múlt eseményeit képes fürkészni úgy 100-120 évig visszamenőleg. A fiatal fizikus a gépet egy fanatikus történészprofesszor kérésére alkotta meg, mert az az elpusztított kartagói kultúrát szerette volna tanulmányozni az állam tulajdonában lévő ugyanilyen szerkezet segítségével, amelyről azt mondják, hogy bármeddig képes visszatekinteni az időben. A tudóst a felelős megbízott elutasítja. Ő utánanéz bizonyos dolgoknak, és gyanút fog, hogy valószínűleg az állam emberein kívül senki nem használhatja a gépet, és az időszemlékről szóló beszámolók hamisak. Ekkor veszi rá a fiatalembert, hogy nézzen utána ennek a fizikai fakultásokon egyáltalán nem oktatott területnek. Mindez egyébként tilos, és mindkettejük karrierjét és szabadságát veszélyezteti. A tudós kíváncsiságától hajtva, az eleinte bizalmatlan fiú megalkotja a gépet, és ekkor derül ki, hogy csak a közelmúlt vizsgálatára alkalmas. Ekkor már csak a fiú és a történész felesége örülnek a találmánynak, az előbbi azért, mert leleplezheti a tudományos élet irányítottságát, az utóbbi mert húsz éve meghalt kislányát így képes lenne viszontlátni. Az eddig fanatikus történész felesége reakcióját látva rájön, hogy ezt a gépet nem szabad az emberek kezébe adni. A fizikus viszont hajthatatlan. Végül is az a megbízott, aki az elején elutasította a történészt, rájuk talál az állam gépén keresztül, és felvilágosítja őket, hogy miért nem engedték az embereket hozzájutni a géphez: a lehallgatás eszközévé válhatott volna, hiszen az egy pillanattal előbb történtek is már múltnak számítanak. Hogy maradhatott volna bármi is titokban a gép felfedése után? Mindez azonban már késő, mert véletlenül a gép leírása már a médiák kezébe került, és a folyamatot már nem lehet leállítani. (← Szabad vagy irányított, ellenőrzött tudományos életet? Kié a felelősség?)

Fekete Gyula rövid kis parabolája (A kíváncsiság veszedelmei) a kíváncsi feltalálóról szintén valami hasonlót példáz. Először lehallgató, majd gondolatolvasó berendezést készít, amikkel bárki életébe be tud kukkantani. A császár titkosrendőrsége megszerzi a gépet, és "lehallgatja" a tudós gondolatait. Nos, ezek után ki is végezteti a császár. (A gép szerencsére elromlik.)

Ray Bradbury szintén a példázat formáját választotta arra, hogy feltegye azokat a kérdéseket, amelyekkel már találkoztunk (A repülő masina). Az egyébként széles látókörű kínai császár a találmányban rejlő (hadi) lehetőségek miatt kivégezteti az első repülő alkalmatosságot feltaláló parasztot. (Érdemes magát a művet elolvasni.)

Herbert W. Franke Balra van a halál című rövid kis műve azt az érdekes problémát veti fel, hogy ha az ember majd képes lesz más dimenzióba átlépni, arra is képes lesz-e, hogy az ottani más körülményekhez alkalmazkodjon. A történet szereplője egy vonatvezető, akinek csak annyi lenne a feladata, hogy amikor a vonat a bolygó +150 fokos oldaláról áttér a -150 fokosra, miközben átlép egy másik dimenzióba is, balra elfordítsa a fűtés karját. Előtte már két vezetőnek ez nem sikerült, és az utasok a vezetőkkel együtt megfagyva érkeztek meg az állomásra. A mostani vezető is ugyanígy jár, mert az új dimenzióban a bal és jobb oldal felcserélődnek.

Weibrenner Rudolf Komputervész című írásában egy katonai laboratóriumban dolgozó kutató titokban olyan jeladó berendezést fejleszt ki, amelynek hatásfoka többszöröse az eddigieknek. Szeretné kipróbálni, hogy mégis milyen erős, jelei eljutnak-e a katonai laboratórium több méter mélyen a földfelszín alatt lévő helységeibe is. Ezért titokban fölszereli egy katonai műholdra, olyan programot belétáplálva, mely bekerülve a számítógépes rendszerbe kitörli a gépek memóriáját, és saját magát programozza be. A kísérlet sikerül, és a besugárzott terület összes számítógépe megbolondul, aminek az a következménye, hogy az egész térségben megbénul az élet.

Damon Knight A hasonmás című műve azt a lehetőséget veti fel, amikor már az ember képes az emberi agyat manipulálni. Először a lehetőséget bűnözők és őrültek hatástalanítására használják fel: agyukba olyan, általában személyek képzeteit vésik be, akiktől félnek, és képesek visszatartani őket a bűn elkövetésétől. Később a bűn megelőzésére, majd általánosan az engedelmes és jó állampolgár kondicionálására akarják alkalmazni a módszert. A világot ettől megmenteni akaró fiatalember aggodalma nem alaptalan, mivel az elbeszélés végén kiderül: ő is ilyen beavatkozásnak volt alávetve, s félelmeit csupán az ő agyában létező személynek mesélte el.