Tóth Beáta: Hajnali műszak

Új Galaxis 16 (Utópia 2), 2010/1. 24-27.

Tóth Beáta novellája különös, negatív utópiát ábrázol, amelyben a szárazföldi nyersanyagforrás híján a halottak testét hasznosítják újra. A rövid mű hátborzongató világot tár elénk, amelyben a szárazföld hiánya, a csatornák, a keskeny hidak, a kámzsás alakok, a vízre vetülő holdfény teremti meg a kísérteties és fenyegető atmoszférát. A szárazföldi látogatók jelenléte jelzi, hogy léteznek még olyan helyek a Földön, ahol „nincsenek gyárak”, de ez a főhős környezetében csupán álom lehet az általános szűkölködés miatt.

A mű főszereplőjének még a nevét sem tudjuk meg, monológszerűen, egyes szám első személyben megírt gondolatai csupán arra a mérhetetlen egyedüllétre engednek következtetni, amelyet foglalkozása miatt kénytelen elviselni: ő is a Gyár egyik dolgozója, feladata a holttestek megnyúzása, így kerülnie kell minden személyes kapcsolatot. A csatornák kis halaihoz hasonlóan teszi a dolgát a hétköznapokban, s bármennyire nyomasztónak is érzi a körülötte lévő világot, nem fordul meg a fejében a lázadás gondolata. Magányos töprengéseiben körvonalazódnak életkörülményei, a város képe és mindennapjai. Talán a külvilággal való kevés kapcsolata magyarázza, hogy mi sem kapunk sok információt erről a nyomasztó vízi világról.

A két mellékszereplővel folytatott rövid párbeszédek is csak a kommunikáció hiányát és a főhős számára tiltott voltát jelzik, bár egy-egy szó sokatmondó lehet olyan ember szájából, akinek munkája a város halottaival kapcsolatos.

A mű tempója visszafogott, a főszereplő nyugalma és érzelemmentessége életszerűtlennek hat, s ez rányomja bélyegét a rövid novella központi történésére is. Nem ismerjük a névtelen főhős indítékait, amikor habozás nélkül átveszi a rábízott csomagot valakitől, aki talán a rendszer ellensége is lehet, s így őt is bajba sodorhatja. Magánya talán rokonszenvet ébreszt benne a kétségbeesett, segítséget kérő nő iránt, de érzéseiről nem tudunk meg sokat, még akkor sem, amikor a Gyárban holtan látja őt viszont.

A csomag visszaadásakor sem érzékelhető fokozott feszültség a műben, s még ez is odalesz az utolsó sorokban, amelyben a főhős a csatornák kis halaihoz hasonlítja önmagát, lázadni nem akaró, talán nem is tudó személyiségét, néma engedelmességét. Tett valamit a rendszerért, vagy talán ellene, de ezt a gondolatát is félbeszakítja mindent felülmúló kötelességtudata: indulnia kell vissza a Gyárba.

Az olvasó nem kap további felvilágosítást a város nyilvánvalóan gépies rendjéről, sem arról, mi volt a rejtélyes csomagban, mi lett a főszereplő és a titokzatos tárgy további sorsa, kik adták azt oda, és vették el újra a főszereplőtől. Akárcsak a főhős, mi is kapunk egy különös csomagot, s már el is veszik előlünk, mielőtt igazán belenézhetnénk…

Szalczinger Judit